Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
igen tisztelt igazgató úr,
elnézésüket kérem
tévedésemért, mert azt hittem, hogy elôadásomat
– melynek megtartására Heine-könyvem megjelenése
alkalmából kértek fel – németül kell elmondanom.
Habár a német voltaképpen anyanyelv volt számomra,
vagy jobban mondva: második anyanyelv, mindenesetre családi
nyelv… (és a magyar az apanyelv). Gyermekként németül
tanultam imádkozni korán elhunyt anyámtól.
Még ma is emlékszem arra az imádságra, ma is
aktuális: „Müde bin ich, geh zu Ruh, schliesse meine Augen
zu. Vater, lass die Augen Dein über meinem Bette sein. Amen.”2
Igen, az egykori császkirságban
az olyan család, amilyen az enyém is, legalábbis kétnyelvû
volt. Ehhez jött aztán a francia és az angol és
okvetlenül az olasz, valamint a szerbhorvát, de mindenekelôtt
való volt az irodalmi német. Apai nagyapám 1849-ben
jött Magyarországra, tipográfusnak állt be a
német nyelvû, nagy liberális napilaphoz, a Pester Lloydhoz.
No de nem akarom én itt most családom egész történetét
elmesélni.
Miután több mint hatvan éve
Franciaországban élek, már nincs elég gyakorlatom
a német beszédben. Csak az egyetemi disszertációmat
írtam meg németül Stefan Georgérôl és
körérôl, és talán egész tûrhetôen
sikerült meg is védenem. Még az ötvenes–hatvanas
években vitatkozni is tudtam a (nyugat-)berlini Freie Universität
hallgatói elôtt német nyelven Richard Löwenthal
professzorral, régi barátommal az emigrációs
idôkbôl, a kommunistává tett közép-európai
országok sorsáról. Hasonlóképpen Margarete
von Brentano kisasszonnyal, továbbá a neves teológussal,
Gollwitzerrel, aki elbeszélte nekem, hogy vasárnapi prédikációiban
nem Luther Márton bibliafordítását szokta idézni,
hanem Martin Buberét. Ez a fordítás ugyanis – mondta
– sokkal közelebb van a héber eredetihez, és hûségesebb,
mint Lutheré. S ezzel most elérkeztünk az én
Heine-könyvemhez. Hogy egyáltalán mikor és minek
és hogyan keletkezett ez a könyv?
Épp hatvan évvel vagyunk
az után, hogy még magyarul megírtam az elsô
változatát, és ötven évvel az után,
hogy ez a verzió magyarul is megjelent (két évvel
a francia fordítást követôen). Abban, hogy megírtam,
minden bizonnyal része van annak a ténynek, hogy a Dalok
könyve apám kedvenc könyve volt. És köze van
hozzá annak is, hogy anyám is, mostohaanyám is – nem
szeretem ezt a szót, nem is illik rá, nem volt a mostohám
– oly szívesen énekelgette szép szoprán hangján
Schubert és Schumann Heine-dalait. S ehhez járult még,
hogy gyermekkorom óta legkedvesebb költôm, Petôfi
Sándor Heinének nagy tisztelôje volt (ôt akár
a magyar Heinének is nevezhetnénk).
Be kell vallanom azonban, hogy engem Goethe
is megbabonázott, már elég korán, a verseivel
és a regényeivel, amilyenek a Vonzások és választások,
a Wilhelm Meister tanuló- és vándorévei, és
késôbb jött azután a Faust. Goethét valósággal
istenítettem, a szellemi tökéletesség mintaképének
tekintettem, akárcsak Shakespeare-t és Leonardo da Vincit
(ez utóbbit Mereskovszkij könyvének fordításából
ismertem meg).
Ha valamiben vitatkoztam Heinével,
akit úgy szerettem, mintha a bátyám lett volna, akkor
az Goethe miatt történt: belôle szerintem hiányzott
a kellô tisztelet Goethe iránt. E tekintetben már fiatalkoromban
is különböztem a francia felvilágosodás nagyjaitól,
Voltaire-tôl, Montesquieu-tôl, Diderot-tól, jóllehet
vonzódtam hozzájuk. Én ugyanis hívô alkat
vagyok, tiszteletben tartottam minden hitet, amellyel valaha érintkezésbe
kerültem, a zsidót, a katolikust és az evangélikust,
és szent zenéjüknek köszönhetôen meg
is szerettem ôket. Sohasem tévesztettem össze azt, ami
szent, azzal, ami nem más, csak szenteskedô szemfényvesztés,
s habár teljesen egyetértettem Heinével és
az ô példaképeivel a felvilágosodás korából,
hogy küzdeni kell a klerikalizmus ellen, áradjon annak szelleme
akár a keresztény templom, akár a zsinagóga
falai közül, az ôszinte áhítatnak mégis
foglya maradtam. Számomra, korai eretnek számára,
irányadó volt Goethe egyik mondása: „Aki képes
a tudomány és a mûvészet befogadására,
annak van hite, aki nem képes erre, annak legyen hite!” Ezt értve
és ezzel egyetértve a Faustot és a Beszélgetések
Eckermann-nal címû Goethe-könyvet már ifjúkoromban
– akárcsak a Dalok könyvét, a Hamletet és Dante
Isteni komédiáját az ó- és az újtestamentum
mellé helyeztem könyvespolcomon. Voltaképpen sohasem
adtam fel azt a régi tervemet, hogy egyszer még kommentárokat
írok a Fausthoz, olyan megjegyzéseket, amelyek tökéletesen
ellentmondanak Lukács György szociologizáló és
minden spirituálist tagadó magyarázatainak, jóllehet
fiatalkori mûveit nagy élvezettel olvastam egykoron.3
Vissza Heinéhez, és ahhoz
az elhatározásomhoz, hogy elsô történelmi
esszékísérletem után (II. Józsefrôl,
a felvilágosult és kis híján forradalmi Habsburg-uralkodóról)
és egy önéletrajzi fejtegetés (az Érzelmes
utazás) után megpróbálkozzam Heine líraian
objektív portréjának felvázolásával.
Mégpedig 1938-ban, abban az évben, amelyben hazámat
érthetô politikai okokból elhagytam, és ideiglenesen
Párizsban telepedtem le (ez az ideiglenesség most már
bizonyára halálomig tart).
Annak okai, hogy miért tértem
vissza Heinéhez, könnyen megérthetôk. A legnagyobb
festôkrôl is azt tartják – és a kisebbekrôl
is el szokás mondani –, hogy a másokról festett portréik
voltaképpen a saját arcképeik, vagy legalábbis
hasonlítanak a saját arcképükhöz. Mi sem
természetesebb, mint az, hogy Heine lényének és
törekvéseinek, sorsának és hatásának
tanulmányozása közben a saját lényemet
és sorsomat, saját helyzetemet próbáltam megérteni
a hazámmal, az anyanyelvemmel és hazulról hozott kultúrámmal,
a zsidósággal és a kereszténységgel
szemben. Mert hiszen itt volt egyfelôl szeretetem a nép iránt,
korai és szenvedélyes vonzódásom a nemzeti
és a vallási közösséghez, rajongásom
az anyanyelvért, szülôföldem természeti szépségeiért,
természetes környezetemért – és azután
tapasztalnom kellett másfelôl a kínos érzést,
hogy sokan mint idegen betolakodóra tekintenek rám: ezek
az élmények hasonlóak voltak ahhoz, amit Heine is
átélt, és még ehhez járult az a szívbôl
jövô, kritikus szeretet a franciák iránt, ami
az emigrációs években alakult ki a barátságos
vagy barátságtalan fogadtatások nyomán, s miként
száz évvel korábban Heine, én is e találkozások
nyelve és kultúrája alapján próbáltam
megérteni Franciaország lényegét, még
ez is közös vonás. Hogy tehát – hozzá hasonlóan
– kitagadva elemi és állami hazámból, a párizsi
értelmiségi környezetben leltem meg szellemi hazámat,
s csakhamar eljutottam annak belátásáig, amit Proudhon
így fogalmaz meg: „ahol igazság van, ott a haza”.
Mindehhez járult még valami,
talán a még mélyebb rétegekbôl. Egyik
írásában Heine a Szentlélek lovagjának
nevezte magát, ami annyit tesz, hogy az emberiség bajvívója,
az emberszereteté, aki küzd mindenfajta klerikalizmus és
obskurantizmus ellen, aki harcol a szellem szabadságáért,
a testvériségért a schilleri értelemben („Embermilljók,
átölellek…”), hiszen Heine ismételten kinyilvánította
elôszeretetét Schiller iránt, s azt is kinyilatkoztatta,
hogy Goethe fölé helyezi. Igen, ez a schilleri vonás,
ez a szabadkômûves vonás is vonzott engem Heinében.
Noha én sohasem – és úgy vélem, Heine sem –
lettem tagja semmiféle szervezetnek vagy pártnak, a függetlenségemet
soha fel nem adtam. S azt hiszem, ezt nem értették meg a
német és a francia kortársaim, s olykor bizony Heine
kortársai sem: mi az, hogy „a Szentlélek lovagja”?! Nem értették
meg ennek az elkötelezettségnek a komolyságát,
mindenek fölötti elszántságát. Csak a szellemességét
vették észre, a humorát… és akkor most el kell
mesélnem Önöknek egy francia viccet, amelyet Heine is
kedvelt volna, hiszen illik rá:
– Mi a különbség a német
és a zsidó humor között?
– Semmi. A zsidó humor éppolyan,
mint a német, de ráadásul még humor is.
Heinének sajátja ez a humor.
Sôt agresszívabb, mint a puszta humor, hiszen irónia.
Élét még önmagával is szembefordítja:
öniróniája ingadozik a zsidó önszeretet
és öngyûlölet, az emberek iránti szeretet
és az emberek miatt érzett mélységes csalódottság
között. Ám Heine iróniája is olyasfajta
fegyver, amilyet Molière forgat például Az embergyûlölô
címû darabjában: nem az igazi hit ellen, hanem a csalárdság
ellen. Így tudtam hát azonosulni Heine mûvével,
a Franciaország ellen és Németország ellen
írt pamfletjeivel, az angol, a francia és a német,
igen, a német–francia felvilágosodással, amelynek
Heine az örököse volt – és én is az akartam
lenni. S Heine ösztönzésére olvastam el újra
Voltaire, Diderot, Hume, Locke, Lessing, Herder, Schiller és Kant
munkáit, ama bámulatos XIX. század nagy alakjaiét,
a felvilágosodásét, amely új tavaszra virradt
1825 és 1848 között, Heine párizsi tartózkodásának
elsô évtizedében, amikor ô és a barátai
– Georges Sand, Balzac, Gérald de Nerval, Berlioz és még
sokan mások – újra reménykedni kezdtek.
Párizsi tartózkodásom
elsô éveiben – a hanyatlás legsivárabb idôszakában
– bizonyos értelemben vigaszt és reményt merítettem
én is a Heine-könyvem megírásához szükséges
kutatómunka közben, azokban a csodálatos órákban,
amelyeket a könyvtárakban töltöttem, a Bibliothèque
Nationale-ban, a Bibliothèque de l’Arsenalban, 1938-tól egészen
a háború kitöréséig (amikor is mundérba
bújtam: magamra húztam a francia hadsereg egyenruháját).
A lényeg, amit Heinérôl e kutatás számomra
kiderített, az, hogy a tolerancia, a haladás, szabadság
és testvériség harcosa volt, olyan katona, aki maga
választotta ki magának a sereget, amelyben küzdeni akart.
Rövid tapasztalatom a marxista kommunista mozgalomban azt a meggyôzôdést
erôsítette fel bennem, hogy olyasvalaki, aki az értelmiségi
hivatást választja, soha senkiért és semmiért
ne adja fel kritikus gondolkozásmódját. Tudtam persze,
és meg is írtam, hogy Heine az elsôk között
volt, akik Marxban felismerték az erôteljes prófétai
zsenit. Ám ugyanakkor meg is ijedt Marx tekintélyelvû,
diktatórikus súlyától. A liberalizmus és
a demokrácia eszméinek logikája vezette el Heinét
– mint számos más kortársát is – a szocializmus
eszméjéhez. De útját állták bizonyos
más megfontolások – akárcsak nekem (s én késôbb
zsebre is vághattam Jean-Paul Sartre-tól a szemrehányást
amiatt, hogy közelebb állnak hozzám a szabadságszeretô
utópista szocialisták – Proudhon vagy Pierre Leroux –, mint
azok, akik a proletariátus diktatúrájának prédikátorai).
Végül, de nem utolsósorban:
abban, hogy életemben és gondolkozásmódomban
többnyire rokonnak érzem magam Heine költészetével
és érzéseivel, része van annak, hogy Heine
szememben az örök ifjúság szimbóluma, azzá
teszi életkedve, életöröme, megértô
figyelme és szenvedélyes szerelme az örök asszonyi
iránt (amirôl Goethe is tudott, és azt írta,
hogy az bizony „magához von”). Miközben sok méltatója
kiemeli Heine szerelmi költészetének frivol, vicces,
önironikus vonásait, miközben elemzésnek vetik
alá oly lényeges viszonyát a zsidósághoz,
az örök zsidó mivolthoz, épp csak azt nem vették
észre – szerintem –, hogy a Dalok könyve az ótestamentumi
Énekek éneke újkori változata.
A legnagyobb magyar humorista, Karinthy
Frigyes mondta, hogy „humorban nem ismerek tréfát”. Heine
– és ezt a tréfát nem ismerô, mégis nagy
Karl Kraus nem vette észre4 – humorizált a nôk, az
Isten és a szerelem témái fölött, de gúnyt
nem ûzött belôlük. Talán nem gondolta egészen
komolyan, amikor sajnálkozását fejezte ki amiatt,
hogy a sírja fölött senki sem mond majd kaddist,5 hiszen
tudta, hogy minden bizonnyal énekelni fognak, amiként nagy
elôdje, Voltaire sírjánál is elhangzott rekviem.
S habár Heine nem volt hajlandó válaszolni gyóntatója
kérdésére, hogy hisz-e Jézus Isten voltában
és a Szentháromságban, ebben Goethére hasonlított
– mindkettejük álláspontja közelebb állt
Spinozáéhoz, mint az igazhitû talmudistákéhoz,
akiknek sohasem támadnak kételyeik Isten személyisége
felôl. Ugyanakkor Heine hívô volt mégis, bízott
Isten erejében, hogy gyôzelemre segíti a Jót
a Gonosz princípiuma felett. Legalábbis én, Hölgyeim
és Uraim, ilyen képet alkottam magamnak Heinérôl,
s ebben ma, hatvan évvel e könyv keletkezése után,
változatlanul meg tudok állapodni magammal. S egyben ez a
rejtvény feloldása is, ha valaki számára netán
rejtvény, miért és mitôl marad örökké
fiatal Heinrich Heine és mûve.
Németbôl fordította
Ember Mária
1 Fejtô Ferenc elôadása
a Múlt és Jövô kiadásában megjelent
Heine-könyve premierjén hangzott el a budapesti Goethe Intézet
Eckermann kávézójában, november 9-én.
2 Gyermekrím. Magyarul kb.: „Fáradt
vagyok, lefekszem, Becsukódik a szemem. Atyám, ôrizd
álmomat, Vigyázzad az ágyamat. Ámen.”
3 Lukács Györggyel való
vitáját Heine-könyvével kapcsolatban lásd
a kötet 19–21. oldalain (in: Elôszó a második
francia kiadáshoz).
4 „Karl Kraus egy igen rosszindulatú
esszében (alighanem tévesen) azt jósolta, hogy a német
kultúra végleg elveti Heine mûvét.” (i. m. 17.
o.)
5 „Sem misét nem mond majd senki,
Sem kadoscht nem fog rebegni…” (Heine:
Gedechtnisfeier, 1851)
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu