Ember Mária

Örök bolygók

Fejtô Ferenc: Heine
Múlt és Jövô Kiadó, 1998
Fejtô Ferenc: A zsidó és az Úristen
Logos Kiadó, 1997
 

„Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak elôttünk az úton…”
(Ady Endre: A bélyeges sereg)1

„Az életrajz gyanús mûfaj, akár a memoárok” – írta Heinéje magyar kiadása elé Fejtô Ferenc. Majd elkanyarodik és úgy tesz, mintha a közönségre nézve lenne „gyanús” – „Miért kíváncsi a közönség” – kérdezi, például Heinrich Heine életére és halálára? Holott – szememben legalábbis – az életrajzíró „gyanús”: Fejtô, aki Heine álarca mögé bújva önmagáról ír, a saját korának jelenségeit veti össze a XVIII–XIX. század Német- és Franciaországának problémáival, a saját kilátástalan kilátásait mérlegeli Heine nem egy kiúttalannak látszó életszakaszát elemezvén, a saját optimizmusát táplálja azoknak a megoldásoknak a felmutatásával, amelyeket Heine végül megtalált…
A könyv 1938-ban íródott, a hazát változtatni kénytelen F. F. a hazát változtatni kénytelen H. H. nyomába lép, francia próbál lenni „ellenség” létére, akárcsak a német földrôl érkezett elôd. Az ilyeneket internálni szokták, de legalábbis idegenkedve fogadni, lépten-nyomon elôre gyártott vádakkal illetni, gyanúsítgatni-ellenôrizni, az ilyenekre vadászni szokás. Hogy mégis második hazára lelt francia földön, már ez az életrajzi tény – akkor még csak remény – is rokonítja a magyar bujdosót a német emigránssal.
Ám félretájékoztatnám az olvasót, ha csak arról akarnék beszámolni, hogy ez a könyv a szerzô „magamentsége” és ürügye csupán az életrajzi párhuzamok kimunkálására. Nem, errôl szó sincs. Fejtô Heinéje igazi életrajz, szerénytelen önmutogatás nélkül.
Kezdôdik az anya, Betty van Geldern objektív és mégis szubjektív bemutatásával, kisvártatva elénk állítja az apát is, de még elébb a felvilágosodás eszméivel ismertet meg minket, rövid európai körképet adva, némi kitekintéssel Amerikára (meresztgeti oroszlánkörmeit a késôbbi politológus, vagyis a napi történelem nemzetközi komparativistája?), mellesleg megvédi a romantikusokat attól, hogy szôröstül-bôröstül reakciósoknak tekintsék ôket, ahogyan Marx, s a nyomában Lukács György tette. Igaz, „Heine [is] igazságtalan lett késôbb a romantika iránt, mert annak egy eltorzított formájával kellett birkóznia – írja Fejtô. – Mi már pártatlanul ítélhetjük meg a mozgalmat…” S miközben megbízható kalauzunk Heine két lánytestvér iránt érzett szerelmi zûrzavarában („játszott” ilyet Beethoven is, Mozart, sôt Freud), a jogtudomány kényszerû elsajátításának a bonni, a göttingai, a berlini, majd ismét a göttingai egyetem labirintusában, mintegy mellékesen szórakoztató oldalakat tesz közre a diáktárs Eckermann képzeletbeli naplójáról Heinére, illetôleg Heine és Goethe viszonyára vonatkozóan. Fontos motívum Heine életében ez a gyûlölködô imádat, hódolatteli utálat, ez a Hassliebe.
A fentebb felsorolt városok egyikében élt át Heine egy kisebb felfordulást, amelynek során zsidó üzletek ajtaját-ablakát verte be a csôcselék. (Nem a semmibôl jöttek az 1938-as kristályéjszakát megelôzô és követô, utólag nézve bizony csak kisebb felfordulás kirakatüvegekre mázolt jelszavai, a megfolyt festékû, „könnyezô” Dávid-csillagok szomszédságában.) Antiszemita vádaskodással is szembetalálkoznak versei, s meg kell élnie, hogy barátja, a szerkesztô nem védi meg. (Ugyancsak ismerôs képlet egy magát még felvilágosultabbnak vélô századból.) Fejtô Ferenc fokról fokra vezet végig a folyamaton, amelynek remélt lezárásaképp Heine úgy dönt, megváltja „belépôjegyét a jobb társaságba” – és kikeresztelkedik. (A zsidó és az Úristen címû könyvében Fejtô a saját késztetéseinek folyamatát vázolja fel ugyanezen irányba.) Heine 1825–26-ban azt reméli, hogy Humboldt segítségével tanár lehet a berlini (késôbb Humboldt) egyetemen, ámde hiába vár, Fejtô pedig azon mereng 1938-ban Párizsban, miközben ezt a könyvét írja, hogy „Mi is csináltunk valamit egy hitvány idôben” – mármint ô és a Szép Szó körüli egykori társak, akiknek a könyv egyik fejezetét ajánlja, azt, amelyikben a „szolgalelkû, hitvány idô”-re panaszkodik Heine (Eszmék címû mûvében). Heine csakhamar rádöbben, hogy ô az új nemzetköziség, az európaiság eszméjének kötelezte el magát már régen…
Abbahagyom a párhuzamosságok kimutatását az életrajz hôsének és az életrajz írójának sorsa-nevelôdése között. Fejtô azt remélte, hogy Heine nemcsak útmutatója lesz, de meg is nyitja számára az utat Párizsban. Nem kevés optimizmus kellett ahhoz a reményhez, hogy a franciákat a német megszállás elôestéjén majd egy német poéta fogja érdekelni – így azután a könyv, amely 1946-ban (még magyarországi megjelenése elôtt) hagyta el francia fordításban a sajtót, sajátos szerepet tölthetett be a német poétára való emlékeztetés gesztusával a háborús sebeit kötözgetô, vagy éppenséggel gyászoló, netán a kollaborációja szégyenfoltjait tisztogató Franciaországban.

2

„Eretnek esszé” – ezt a mûfaji meghatározást adta Fejtô Ferenc mindmáig kedvenc könyvének, az 1960-ban, eredetileg francia nyelven írt és a magyar fordításban A zsidó és az Úristen címmel kiadott mûvének, amelyet Osvát Anna fordított le, ám a szerzô is alaposan átnézte, átdolgozta a fordítást. Rapszódia ez a könyv egyetlen témára – de néha az az érzésem, hogy balett. Képzavarral tán, mégis kifejezôvel talán: körtánc önmaga körül, önnön zsidósága és kereszténysége kétlelkû, egytestû lénye körül.
„Mint magyarnak, mint magyar zsidónak, sôt mint a kereszténységhez már tizennyolc éves kora elôtt is – de csak tizennyolc éves koromban hivatalosan – megtért magyar zsidónak az önvizsgálatáról van szó ebben a könyvemben” – magyarázta el a mû lényegét az 1998. november 5-én Pannonhalmán megrendezett ökumenikus konferencián az – hogy a „képletet” még tovább bonyolítsuk – 1938 óta Franciaországban élô, francia identitásáért is megküzdô publicista, történész, filozófus. Hozzátette mindjárt, hogy az ô kereszténységfelfogása túlmegy a zsidóságnak vagy a kereszténységnek a másikról, illetve önmagáról alkotott képén, az ô szemében létezik olyan vallásosság is, amely a pogányságig vezet, tehát ebben az értelemben Szókratész is keresztény volt… (Könyvében szentel is neki egy fejezetet, hogy azt ne mondjam: portrét.) Ugyanakkor még azt is elmondta az említett konferencián, hogy a maga részérôl számos katolikus hittételben nem hisz (s könyvében elbeszéli, miként hozta ugyanezt Párizs érsekének, Jean-Marie Lustiger bíborosnak a tudomására – akinek könyvét ajánlja).
„Én is mondhatnám barátommal, Pierre Hassnerrel együtt – ô magát francia képzettségû románnak, román eredetû franciának, katolikus hitû zsidónak tartja –, hogy »mindig irigykedve néztem azokat, akiknek származásuk vagy hivatásuk megadta az azonosságtudatot, a közösség érzését és a hovatartozás biztonságát – ennek én mind híján voltam«”: ez a könyv kiindulópontja. Folytatódik a még magyarországi emlékek idézésével: „Gyermekkorom óta megrendítô érzés volt megélnem azt, hogy különbözöm a többiektôl.” Az asszimiláció lehetôségének illúziójáról következnek illúziótlan oldalak, majd a kommunista eszméhez való közeledésrôl és a kiábrándulásról továbbiak. Íróilag a könyvnek minden bizonnyal egyik csúcsteljesítménye annak leírása, miként fedezte fel egykori zsidó nevének elvesztését, hiányát. Nyilvánvalóan szembe kell néznie az írónak az antiszemitizmus jelenségével-jelenével, némely beolvadt zsidók antiszemitizmusával is, továbbá a „választott nép” problematikájával. Ama szenvedély leírása – „Izrael passiója” –, amely bibliai szövegek felzengetése révén költôi szépségû dialógusként visszhangzik fülünkben, az istenét istenítô s féltékenyen félô zsidóról szól. Portrét – már használtam ezt a mûfaji meghatározást – olvashatunk Spinozáról is, de Sztálin és Trockij párbeszéde is felhangzik Fejtô könyvének szinte színpadi kulisszája elôtt.
Mivel végzôdhet a szerzô tusakodása Istennel (egyszer a szó szoros értelmében bele is sántult, mint Jákob Peni-Élben…) és önnön zsidóságával? Az általa is oly nagyra tartott Goethe fausti önvallomásával, vagyis, hogy mindeme tanulmányok elvégzése és megírása után is csak: „Amit tudtam, annyit tudok.”
De a birkózásnak újra meg újra neki kell veselkedni. Ez a szellemi birokra kelés igazi értelme. És – Karinthyval szólva, akit Fejtô ugyancsak becsül: – megint elölrôl.

Utóirat. A francia királyokat nem lehetett untatni. Ott meg kellett tanulni könnyedén és mosolyogva emelgetni a témák súlyát. Holmi zord traktátusok elszánt tekintetû, komor pillantású szerzôinek ott nem jósoltak volna nagy jövôt.
A francia esprit követelménye emberére talált a fiatal Fejtô Ferencben, aki szépírói erényeit (Érzelmes utazás, 1936) át akarta menteni a tanulmányírás és a történelmi publicisztika mûfaji sáncai mögé. Bármily hatalmas terheket görget is most bemutatott két könyvében, a sziszifuszi munka verejtékcseppjeit nem látni, izzadtságszagot nem érezni. Mindkét könyv „olvastatja magát”. Mert – bármennyire nem tetszik is ez számos mai szerzônek – „Nem elég, hogy az ember kiteszi a lelkét, még szellemesnek is kell lenni” – panaszkodott már, ha jól emlékszem, Alfred Polgár. Ez az: Fejtô kiteszi elénk a szívét, élve boncolja magát, s közben lábujjhegyen, halkan stiláris piruetteket lejt.