Nemes Péter

A zsidó Heine

---

Heinrich Heine (1797–1856) zsidóságának problémája a modern európai szellemtörténet egyik jellegzetes állomása: az ô esetében beszélhetünk elôször teljes egészében tudatosan átélt és saját szellemi fejlôdését is meghatározó identitásproblémáról, asszimilációról mint “létkérdésrôl”. Saját ironikus állítása szerint keresztlevele volt “a belépôjegye az európai kultúrába”. A német–zsidó viszony egyik legparadoxabb figurája ô, aki a Buch der Liebe verseivel szinte azonnal alapelemévé vált a széles körben olvasott német kánonnak, s aki ugyanakkor zsidósága miatt nem juthatott a porosz államban egyetemi álláshoz, bár sokáig ettôl remélte anyagi stabilitását (s részben ennek érdekében keresztelkedett ki). Heine egyszerre volt külsô és belsô emigrációban – egyrészt Franciaországban töltött évei miatt, másrészt zsidósága által, ami bizonyos kérdésekben alapvetôen meghatározta a korabeli közfelfogással mindig szembehelyezkedô álláspontját. Mai szemmel nézve is rendkívül erôsen asszimilált zsidónak mondhatni, ám ettôl függetlenül saját bôrén is gyakran kellett megtapasztalnia korának erôs antiszemitizmusát (politikai ellenfelei például rendszeresen használták föl az antiszemitizmus retorikáját Heine elleni támadásaik során). Muvészetében a zsidó témák aránylag ritkák: pályája elején (1823–1825) írt egy be nem fejezett zsidó témájú elbeszélést (Der Rabbi von Bacherach), amit 1840-ben egészített ki egy töredékes, harmadik fejezettel, és így adott ki (1840-ben), illetve az élete végén, hosszú betegsége alatt írta Hebräische Melodient, aminek középpontjában a Jehuda ben Halevy címu, igen hosszú vers áll. A zsidó Heinének egy sokkal teljesebb képét ismerhetjük most meg a német Philo kiadó nagyszabású vállalkozásán keresztül: az 1997-ben megjelent, majdnem 700 oldalas gyujteményük tartalmazza Heinének gyakorlatilag minden zsidósággal kapcsolatos írásos feljegyzését. Az igen szép kiállítású könyv aprólékos filológiai munka eredménye – a nemrég lezárult teljes kritikai Heine-kiadást fölhasználva valóban a teljesség igényével gyujti össze mindazt, amit Heine zsidó témával kapcsolatban valaha lejegyzett. A könyvben találhatunk verseket, útirajzokat, újságcikkeket, novellát, részleteket egy drámából, illetve levelekbôl, visszaemlékezésekbôl; néhány soros feljegyzéseket éppúgy, mint hosszabb, teljességükben szereplô muveket is. Ennek a szerteágazó íráshalmaznak egy nagyon ügyesen átgondolt szerkesztés ad valamiféle egységet: a kötet nem tartja magát a filológiailag pontos kiadásokban megszokott szigorú kronológiához – bár nem is veti el teljesen, egyszeruen csak nem tekinti elsôdleges szempontnak –, hanem tematikus gravitációs pontok köré szervezi az írásokat. Az elsô ilyen gravitációs pont a gyermekkor, a család, aztán a kikeresztelkedés körüli korszak, majd az Útirajzok Heinéje, az elsô újságírói korszak bemutatása következik. A negyedik fejezet a párizsi évtizedek elsô felének írásaiból merít, ez áll a legtávolabb a konkrétan zsidó témáktól, bár – s nyilván ennek a tételnek grandiózus bizonyítéka ez a kötet – Heine életmuvében a zsidóság egyfajta búvópatakként mindig jelen van. Az ötödik fejezet az 1840-es damaszkuszi zsidóellenes zavargások kapcsán írt cikkek köré épül, és általában a kései publicisztikából válogat; a hatodik újra visszatér a családhoz: szervezô eleme az az elkeseredett vita, amit Heine rokonaival folytatott, akik szerinte kiforgatták dúsgazdag bácsikája hagyatékából (Salomon bácsi éves támogatása jelentette Heine számára az egyetlen megbízható jövedelmet). A befejezô, hetedik fejezet végül az ágyhoz kötött, nagybeteg Heine utolsó éveinek írásaiból válogat, ezek között is sok zsidó témájú szöveg található. Az így fölépülô kötet (s bevallottan ezt szeretné elérni a szerkesztô, Paul Peters) egyfajta életregényt alkot, a különbözô mufajú szövegek végül létrehoznak valamilyen egységet, kirajzolják egy XIX. századi német zsidó értelmiségi élet teljességét. A könyvet egy jó bevezetô tanulmány és fantasztikus filológiai apparátus teljesíti ki, az áttekinthetôség (tehát az egyszerusítés) elvét figyelembe véve, mégis megbízhatóan és aprólékosan egészíti ki Heine szövegét, megadva a tudományosan igényesebb olvasáshoz szükséges segítséget. Ezek hátul, a könyv végén találhatók, ami egy ilyen olvasat esetén állandó visszalapozást tesz szükségessé, ugyanakkor biztosítja Heine szövegének zavartalan befogadását. A könyv így egyszerre szépirodalom és szakirodalom (akár egy irodalomtörténész, vagy mondjuk az antiszemitizmussal foglalkozó történész számára).

A kötetet kiadó Philo Kiadó többi, Heinéhez kapcsolódó kiadványával együtt – ezek Camille Selden, Heine utolsó szerelmének visszaemlékezései, illetve a Prinzessin Sabbatot szerkesztô Paul Peters Heine-monográfiája, a Die Wunde Heine – jelezni szeretné mennyire fontos a német-zsidó szellemi párbeszéd szempontjából Heine megítélése. A Philo nem új vállalkozás: 1919-ben jött létre a növekedô antiszemitizmus elleni zsidó szervezkedés egyik eredményeképp. ‘k adták ki a hitleri Németországban megjelent utolsó zsidó könyvet (1938-ban), a ma már kordokumentumnak számító Philo-Atlast, amiben a kivándorláshoz szükséges gyakorlati tudnivalókat tartalmazó szócikkek is helyet kaptak. Jelenlegi kínálatuk egy, a zsidó tematikát hangsúlyosan képviselô, ugyanakkor nagyon sokoldalú kiadót mutat.

A Heinével kapcsolatos érdeklôdés most Magyarországon is mintha fellendült volna: a Múlt és Jövô könyvek utolsó, frissen megjelent kötete Fejtô Ferenc 1947-ben megjelent, kitunô Heine-életrajzának újrakiadása. Ezt olvasva talán mi is kicsit újra fölfedezhetjük Heinét.