1
A zsidók Németországban – Adorno tévedett, amikor úgy vélte, hogy Auschwitz után nehéz lesz például a fülemile panaszáról verset írni, ellenben az igaz, hogy egy ilyen könyvcímet fájdalmas leírni. A mu szerzôje, Nahum T. Gidal a maga részérôl úgy járta körül ezt a problémát, hogy kitért elôle. Jóllehet nemcsak mindent tudott a zsidók német földön történt letelepedésérôl, beilleszkedési kísérleteirôl, illetve a megmaradási stratégiák mikéntjérôl és hogyanjáról A rómaiaktól Weimarig (a kötet alcíme szerint), hanem át is élt sokat. Münchenben született 1909-ben, egyetemre szülôvárosában, majd Berlinben és Német-Svájcban járt, ezt követôen muvészettörténész és közgazdász végzettséggel fotóriporter lett, a Münchner Illustrierte Presse munkatársa. Szerencséjére 1938-ban elmenekült, London, New York, Jeruzsálem voltak emigrációs életének, azaz l996-ig tartó élete nagyobbik felének ismételt úticéljai, részben állomásai. Könyve az Elôeste címu rövid fejezettel zárul – Hitler és a német nácizmus hatalomra kerülésének elôjeleivel.
“Már elôfordultak zsidóverések az utcán – írja. – Megnyugtatásul Wirth belügyminiszter kommünikét adatott ki: eszerint nincs ok aggodalomra az esetleges antiszemita fenyegetôdzések miatt, a kormány tudja a dolgát, szükség esetén a megfelelô eszközökhöz fog nyúlni. A zsidó hitu német állampolgárok országos egyesülete ugyancsak nyilatkozatban jelentette ki, hogy meg fogja védeni a zsidóság törvényes jogait.
Egészében véve a zsidók élete Németországban úgy folyt, mint eddig” – állapítja meg a szerzô, s állítását úgy, mint eddig, fényképekkel (sok esetben saját felvételeivel) bizonyítja. Látunk például egy alapkôletételnél mintegy harminc férfit, cilinderrel, keménykalappal, akkoriban divatos szürke utcai kalappal, micisapkával és széles karimájú rabbikalappal a fejükön, 1930-ban vagyunk, Münchenben, négy kis ortodox hitközség közös templomot remélt felépíthetni: ez volt az utolsó zsinagógaépítési kísérlet német tájakon. Ugyancsak müncheni fotó, két évvel késôbbrôl – a helybéli fiatalok futóversenyén egy cionista ifjúsági szervezet tagjai is részt vesznek a váltófutásban, ám fölöttük, az úttest fölött egy erkélyrôl már horogkeresztes zászló csügg alá. Még néhány epizód, majd 1933. április 1-jével bekövetkezik a megkülönböztetô sárga jelzés viselésének elrendelése. Viseljétek büszkén a sárga foltot! – ezt a címet adta vezércikkének (a középkori sárga foltra célozva) a berlini Jüdische Rundschau, míg a majna-frankfurti hitközség lapja kétségbeesetten bizonygatja, hogy “Ha érdekünkben senki sem emelne szót, akkor majd tanúskodnak mellettünk e város kövei!” Arnold Schönberg, a híres zeneszerzô, rég kikeresztelkedett családból és sokan mások a nyilvánosság elé lépve térnek vissza a zsidóságba.
Mint tudjuk, sem a bátorság,
sem a megrémülés, sem a kiállás, sem a
megrendülés nem segített. A könyv egy végtelenül
szomorú megállapítással zárul, amelyet
Leo Baeck rabbi Theresienstadtból való kiszabadulása
után tett, 1945-ben. Egyik mondata így hangzik: “Számunkra,
Németországból származó zsidók
számára véget ért egy történelmi
korszak.”
2
És akkor most térjünk vissza a könyv elejéhez.
Hogy a zsidók a rómaiakkal kerültek Európába, az mindenekelôtt a Vatikáni Levéltárban ôrzött császári parancsokból tudható. Ezek közül az elsô Konstantinus császárnak (ugyanannak, aki a keresztény hitet államvallássá tette) az i. sz. 321. év december havának 11. napján küldött parancsa a coloniai (kölni) római közigazgatás vezetôihez. Ebben további adók kivetésére kötelezte ôket. Mihelyt pénzt akar beszedetni valakiktôl, a Római Birodalom távoli fôvárosában is eszébe jut ôcézárságának a kölni zsidó közösség – s ennek köszönhetôen igazolható, hogy német földön, a Rajna partján már akkor létezett! (Zsidó jelenlétre Majna-Frankfurtban például csak 900-tól, a frankhoni Troyes-bôl csak 1100 tájáról, a brit szigetekrôl, Oxfordból csak az 1150 körüli évekbôl van adat.)
“A X. és a XIII. század között eltelt idôszakban már százával léteztek zsidó hitközségek, a kisebb helységekben csakúgy, mint a nagyobb városokban (Bamberg, Erfurt, Regensburg, Bécs, Prága), s különleges helyet foglalt el ezek sorában három német város: Speyer, Worms és Mainz, amelyeket nevük héber betus átírása nyomán SUM-településeknek neveztek: ezek voltak az igen eleven zsidó kulturális és szellemi élet központjai” – olvashatjuk. És: – “Immár nem Babilon és a pusztuló, elnéptelenedett Jeruzsálem volt a zsidó tanítás és tudomány fellegvára, hanem a hangsúly végérvényesen áthelyezôdött Európába, spanyol, francia és német hitközségekbe, például Troyes-ba és a SUM-városokba […]. Végül a német, az askenázi zsidóság vált mértékadóvá a nyugati világ zsidósága számára.”
Tovább: “Az askenázi hitközségekben alakult ki az önkormányzatnak az a módja, a kehilla vagy kahal (jelentése: község, gyülekezet), amelyet a keresztény hatóságok is tudomásul vettek. A kehilla (gondolom, “magyarul”: kile – E. M.) feladata volt az adók beszedése, az istentisztelet, a tanítás és az igazságszolgáltatás zavartalan fenntartása, azaz a templom, a temetô, a mikve (a rituális fürdô) karbantartása, az átutazók számára létrehozott szállások és a betegek elhelyezésére, ápolására szolgáló helyiségek felügyelete, továbbá egy olyan közösségi ház felépítése, amely esküvôk és más ünnepi összejövetelek színtere lehetett. Ezenkívül külön ház – tanház – épült a Talmud tanulmányozói számára, ahol a tudósok köré gyultek a diákok, ily módon alakítva ki a tanítás és tanulás közösségeit.”
3
Nagy Károly frank birodalmában, jóllehet a császár a pogányokat misszionáriusok segítségével, de kardja élével is téríteni igyekezett, a zsidókat mint “a Biblia népét” nem háborgatta hitükért senki. Az uralkodó ugyanúgy a palástja alá fogadta ôket, mint más népességcsoportokat, s ezért cserébe huséggel és engedelmességgel tartoztak (amit meg is fogadtak). Életük, becsületük, hitük gyakorlásának szabadsága, a tulajdonhoz és a kereskedéshez való joguk császári védelmet élvezett. Mélyreható következményei voltak annak a számukra adott engedménynek, hogy egymás közötti vitás ügyeikben maguk ítélkezhettek: a hitközségeknek ez a tény nagy belsô és külsô tekintélyt kölcsönzött, s a szokásjog csak a múlt században kezdett kérdésessé válni.
Még a Karolingok utódai, az Ottó-házbeliek alatt is birodalmi császári védelemben részesültek német földön a zsidók. Mainzban megtalálták az itáliai Lucca városából odahívott bölcs rabbi, Kalonymos ben Mose egyik fiának héber betus sírkövét 1020-ból, amelyen ugyanaz a jámbor kívánság olvasható, mint a maiakon: “Itt van eltemetve… Legyen lelke bekötve az élet csokrába”. Érdekes, hogy Nahum T. Gidal eltunôdik azon, vajon ez nem azt akarja-e jelenteni, hogy “az örök élet csokrába” legyen bekötve? Erdélyi Lajosnak, a Régi zsidó temetôk muvészete (Kriterion, 1980), az Itt van elrejtve (Európa, 1985) és Az élôk háza (Héttorony, é. n.) zsidó néprajztudományban is járatos, nagyszeru fotósának nincs kétsége afelôl, hogy az élet, a való élet, a napi élet “csokráról” van szó, vagyis arról, hogy az elhunytat fuzze szoros kötelék továbbra is az élôk világához. Wormsban is fennmaradt néhány sírkô (részben a XII. századból), és 1938-ig megôrzôdött egy görbe utcácskában a román stílusban épült, kora középkori zsinagóga, háború elôtti fényképe látható a könyvben (csak a “kristályéjszaka” martalócai gyújtották fel).
Speyerben azonban, ahol a püspök – Rüdiger nevu – jóindulatú a zsidók iránt, mégis falat emeltet a zsidónegyed köré, “hogy a csôcselék túlzott indulata ne nyugtalanítsa ôket” (1084). 1215-ben pedig, a lateráni zsinaton III. Ince pápa elrendeli a hegyes zsidósüveg viselését – majd a ruhájukon-köpenyükön egy sárga foltét, megkülönböztetô jelként. (A hildesheimi dóm keresztelô medencéjén az egyik bronz dombormu azt a bibliai jelenetet mutatja be, amikor a zsidók száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren, s a fejükön csúcsos zsidó kalap van!) A megalázó pápai rendelkezés olyan további jogfosztásokkal járt, mint például mozgási szabadságuk korlátozása a keresztény húsvét napjaiban – ilyenkor nem mutatkozhattak a nyilvánosság elôtt. Egyébként jobban is tették, ha ilyen jeles napokon elrejtôztek a papok és vándorprédikátorok által feltüzelt nép elôl, nehogy rajtuk torolják meg az egykori “istengyilkosságot”. (“Ti feszítettétek keresztre a Jézust!” – hány e századi, kortárs irodalmi muben is felbukkan még ez a motívum, panaszolják el írók, akik gyerekkorukban iskolatársak vagy szomszéd-gyerekek szájából hallhatták e felfoghatatlan vádat.)
A keresztes hadak közül az elsô, amely francia földrôl tört be a Rajna vidékére, 1096-ban zsidók ezrein töltötte ki bosszúját – és élhette ki zsákmányszerzô szenvedélyét, miután a meggyilkoltak holmiját, minden mozdítható vagyonát a gyilkosok között osztották ki. (“Mit küldött haza a katona?” – kérdezhetném Brechttel s némi anakronizmussal.) Az ingatlan vagyon a városra szállt (akárcsak 1944 április-májusában nálunk, a mi még csak eltervezett vagy már végre is hajtott elpusztításunk után – az államra). A keresztesek késôbbi átvonulásai is nagyszámú áldozatot követeltek, habár clairvaux-i (késôbb Szent) Bernát, a második keresztes hadjárat (1147–48) kezdeményezôje, védôleg a zsidók elé állt. A különbözô településekrôl kiuzött, véletlenül életben maradt zsidók mindig visszatértek, és sírva eltemették rokonaikat, újjáépítették felperzselt házaikat, vagy a kisajátítással-államosítással mit sem törôdve, arról esetleg nem is tudva (hasonlóan az 1945 utáni magyarországi helyzethez, amikor egyetlen telekkönyvvezetô sem szólt, hogy ne tessenek jóhiszemuen beköltözni, mert az a ház már nem a maguké!… Már leírtuk a nevükrôl egy intern rendelkezés nyomán!), ismét berendezték kis boltjukat, kézmuves muhelyüket. Az utolsó keresztes hadak 1250 táján megint véres nyomot húztak maguk után, 1298-ban pedig Rindfleisch lovag és rablócsapata száznegyven(!) zsidó hitközséget pusztított el Frankföldön, Türingiában, a hesseni vidéken és a bajor hercegségben. Azután jött a pestisjárvány, a “fekete halál”, mely 1347–52 között az akkori Európa lakosságának egyharmadát ragadta el. Ezért a zsidókat tették felelôssé, “kútmérgezéssel” vádolták ôket. A francia–német Strasbourg-Strassburgban kétezer zsidót elevenen égettek el miatta a város fôterén ropogó máglyán.
Mindezek hatására
kezdôdött meg az askenázi zsidóság tömeges
menekülése Keletre.
4
Már 1200 táján
vertek lengyel földön ezüstpénzt héber felirattal.
Jámbor Boleszláv lengyel király tárt karokkal
fogadta és 1264-ben személyes védelme alá helyezte
az érkezôket. Juda ben Sámuel rabbi a XIII. században
keletkezett könyvében a lengyel “ôserdôben” létrehozott
zsidó településrôl közölt tudósítást.
A XIV. század közepén III. Kazimír lengyel király
is örömmel fogadta be a szorgalmas kézmuveseket, kereskedôket,
leendô városalapítókat. A német tájakról
elmenekült zsidók magukkal vitték német viseletüket
és német nyelvüket is – ebbôl fejlôdött
ki héber és szláv (lengyel, orosz) eredetu szavak
hozzáadásával a jiddis.
5
Visszatérve azokhoz, akik elmenekültek ugyan a még nem pogromnak nevezett pogromok színterérôl, de haza nem merészkedtek, nem is volt már hova haza – meglepôen sok kolduló, fosztogató, rablóbandataggá lezüllött zsidó férfirôl tud Nahum T. Gidal krónikája. Hieronymus Bosch a XV. század második felében tollrajzokat készített különbözô nyomorultakról, csavargókról, kéregetôkrôl, vásári mutatványosokról, s ezek sorában két féllábú koldust zsidóként azonosított a szerzô a fejüket fedô bojtos sipka alapján. Zsigmond király, magyar király, késôbb német-római császár, a Luxemburgi, az 1414–18 között megrendezett konstanci zsinaton jóváhagyta és megerôsítette azokat a véd- és menleveleket, amelyeket V. Márton pápa engedélyezett a zsidó közösségek számára, de mint tudjuk, a császár örökös pénzzavarral küzdött – és a zsinat (ma így mondanánk: protokolláris) költségeit a város és a könyék zsidóságán hajtatta be. Konstanz különben is jellemzô az akkori, ottani zsidó életre-halálra: 1349. január 2-án 330 zsidót ítéltek ott máglyahalálra, a többieket pedig eluzték, de a városi szenátus csakhamar újra engedélyezte zsidók letelepedését. 1448-ban ismét kiutasították ôket a városból, és csak 1847-tôl kezdôdôen tölthették az éjszakát is – ha netán napközben ott árusítottak a piactéren – a város falai között.
Más városokban is elôfordult, hogy ismét befogadták, sôt néhány településen egyenesen visszahívták a zsidókat: hogy ezek a korábban eluzöttek vagy azok ivadékai voltak-e, nem tudjuk. Egy biztos: a zsidó és nem zsidó lakosság közé falakat emeltek. “A fallal körülvett zsidó negyed bizonyos védelmet is jelentett – ismeri el a szerzô, és hozzáteszi: – Továbbá hozzájárult a zsidó életforma kialakulásához, a közösségek belsô összetartozás-érzésének erôsítéséhez.” Annak következtében, hogy a városokból ismételten kiuzték ôket, a zsidók megpróbáltak a falvakban és a kisebb településeken gyökeret verni. Németország sajátos történelmi fejlôdése, a nagyszámú hercegség, grófság, városállam és egyéb államalakulat létrejötte kedvezett a menekülés gondolatával kelô és fekvô zsidó családoknak, hiszen ha például Nürnbergbôl kiutasították ôket, a közeli Fürthben, lévén más uraság birtoka, befogadást remélhettek. Akadtak olyan városok is, mint Augsburg és Majna-Frankfurt, amelyek felismervén a kereskedés jelentôségét, akkori mértékkel mérve világkereskedelmi központokká igyekeztek válni – és megvédték zsidó polgáraikat. A mindig veszélyes húsvéti napokban például ôröket állíttattak a gettó kapui elé (az ôrök bérét a zsidó hitközségnek volt szabad fizetnie).
Egyéb foglalkozások mellett – pénzváltótól orvosig – a könyvírás és -kiadás is korai zsidó elfoglaltság, hivatás lett. Könyvében Nahum T. Gidal héber folyóírással közöl egy kora középkori német szöveget, s mivel mai német átírásban is lehozza, nem állhatom meg, hogy le ne fordítsam legalább az elejét, hangvételében annyira rokon a kor német hôsmondáival:
“Volt egyszer és messze földön ismert volt egy király a német birodalomban. Bátor harcos volt, Ettennek hívták. Nyájas volt és szép. Dicsôségére vált a koronának, melyet viselt. Neki szolgáltak erôsen a német országok. Lombardián és Bolognán rajta tartotta a kezét. Szicília és Toszkána is kénytelen volt hódolni elôtte. Dánia koronáját is viselte és ez bizony hatalmában is állt. Szolgálni kényszerült s uraként tisztelni minden spanyol ország. Alattvalója volt Magyarország királya…” és így tovább.
Gutenberg találmányának elterjesztésében nagy szerepük volt a Mainzból 1462-ben kiuzött, majd visszaengedett, majd 1473-ban végérvényesen kitiltott zsidóknak. Újabb s újabb hullámokban vándoroltak ki Itáliába, sôt onnan tovább Konstantinápolyba. A könyvnyomtatás muvészetét a kortársi zsidó irodalomban mint “minden tudományok koronáját” ünnepelték.
Nahum T. Gidal szebbnél szebb könyvoldalakat reprodukál XV–XVI. századi héber könyvekbôl, a kommentárok mesteri elhelyezésével, célszeruen különbözô tipografizálásával, korai képversszeru, játékos tördeléssel ékes ôsnyomtatványokat Mantovából, Bresciából, Velencébôl. Az egyik nyomdászt úgy hívták, hogy Abraham Jedidja ha-Esrachi de Colonia (azaz Kölnbôl jött), a másikat úgy, Gerson ben Moses, “a mainzi”, a harmadikat úgy, hogy Jakob Gunzenhauser Aschkenasi (a német).
S közben az üldözés
újabb hulláma csapott át Európán. Még
Lengyelországban is, ahol IV. Kazimír király hosszas
habozás és ellenállás után, pápai
parancsra 1453-ban megfosztotta a zsidókat korábbi letelepedési
joguktól. Ezzel csak a bajor példát követték,
ahol már egy évvel korábban elveszítették
lakhatási jogukat – és ezáltal bárki megölhette
ôket, ahol találta. A pápa üzenetét egy
magyar földön is jól ismert ferences szerzetes hozta és
terjesztette a szabad ég alatt megrendezett tömeggyuléseken:
Kapisztrán János. S hála a könyvnyomtatás
meg a fametszetkészítés elterjedésének:
zsidóellenes (s az olvasni nem tudó nép kedvéért
surun illusztrált) gúnyiratok, röplapok, prédikációk,
vitairatok sokasága jelent meg. A reformáció még
tovább növelte az ilyen típusú kiadványok
számát, s a zsidógyulöletet is – Luther Márton
ugyanis, az 1523-ban kiadott Arról, hogy Jézus Krisztus született
zsidó volt címu könyv szerzôje, amikor észrevette,
hogy a zsidók az általa megreformált keresztény
hitre sem szándékoznak áttérni, ellenük
fordult, s arra szólította fel a protestáns fejedelmeket,
hogy uzzék ki országaikból a zsidókat. Luther
tanaira hivatkozva azután a szász választó,
Johann Friedrich 1543-ban még az átutazást is megtiltotta
szász vidéken a zsidóknak.
6
Azután megint elrendezôdni látszik minden. A német zsidóság egész története egyetlen hullámverés. Ide-oda. Ide-oda.
A reneszánsz német grafika, amely oly gazdag vásári jelenetekben, piactéri életképekben, zsidókat is ábrázol újra. Itt egy posztókereskedô sátra, puttonyos asszony alkuszik, a szakállas árus már a méterrudat markolja a vég ruhaanyag felett. Nürnbergi vásározók, köztük két zsidó ószeres egy fiúgyermekkel. Wormsi zsidó nô, libát visz a karján, s mert a zsidó utcán kívül jár, pelerinszeru felsôkabátot visel, baloldalt a sárga folttal, amely gyurut mintáz. Lehetséges, hogy Kupetzky János, a Pozsony melletti Bazinban született portréfestô kezétôl származik egy elôkelô würzburgi zsidó férfi öntudatos arcképe (hitközségi elnök volt, s a püspöknek is bizalmi embere), kisebb tehetségu kollégájának köszönhetjük a zsidó vándorzenészek (klezmerek) talán legkorábbi ábrázolását.
Sokat lehetne még írni e könyv más adatai alapján misztikáról, messianizmusról, kabbaláról, szektákról, valamint a hitéletrôl, a hétköznapok és az ünnepnapok rendjérôl, filozófusokról és udvari zsidókról. Más recenzens nyilván más kiemelnivalókat találna ebben a 440 nagy oldalas albumban. Nekem lassan már be is kell fejeznem: jön Napóleon, megszállja Németország egy részét, s jóllehet ô maga, amikor császárrá koronáztatja magát, a nagy francia forradalom árulójává lesz (például Beethoven szemében), mégis elhozza a forradalom eszméit (ezt Heine ünnepli, Goethe fenntartással fogadja). A szabadság, egyenlôség, testvériség nevében a zsidókat sem lehet többé gettófalak mögé zárni. Napóleon már Észak-Itália megszállásakor (1796) ledöntetett minden falat, s ez a jelenet megismétlôdik az egyenjogúsításban reménykedô német zsidók körében – Mainzban is lerontják a gettó falát 1798-ban. A remények csakhamar elhamvadnak…
Újra felélednek 1848-ban. Már 1832-ben (a reformkor hajnalán…) megjelenik Der Jude (A zsidó) elsô száma Hamburg-Altonában, s a kiadó – az emancipáció híve – készakarva használja ezt a durvábbnak ható szót a bieder “izraelita” helyett. Ezt már mi is ismerjük, innen kezdve a történet párhuzamosan halad. A forradalmak elbuknak, Európa csendes, újra csendes. 1860-tól: kitántorgás Amerikába. De jönnek az újabb bevándorlók a pogromok sújtotta keleti végekrôl. (Ez a hullám – visszafelé – 1648 óta volt mozgásban, amióta Hmelnyickij kozák atamán rablóbandáinak tömegvérengzései nyomán Sziléziába, Csehországba, Ausztriába és még tovább Nyugatra – francia földre, a brit szigetekre és Skandináviába – menekültek az askenázi zsidók. Morvaországot és Magyarországot sajnálatomra nem említi a szerzô.)
Elsô világháború. Zsidó fiúknak is szabad vérezniök a hazáért. Mennyi német patrióta van köztük! Megint reménykednek. Azután jön a vereség, a megalázó párizsi békeszerzôdés, a forradalmak, a weimari demokrácia.
A többit tudjuk.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu