A tiszaeszlári per és az országszerte felerôsödô antiszemitizmus erôsen beárnyékolta azt az asszimilációs optimizmust, amelynek építészeti szempontból a Dohány utcai nagytemplom meg a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga a legsikerültebb kifejezôdése. Nagy trauma volt a per a magyarság és a zsidóság modernkori együttélésének történetében, olyan törés, amelyet aligha hagyhattak figyelmen kívül a századelô Magyarországán épülô új zsidó templomok tervezôi.
Ilyenformán van abban valami nagyon jelképes, hogy amikor a tízes évek legelején a budapesti ortodox hitközség új templomot szeretne, épp a Kazinczy utca törésvonalában fekvô telekre esik az építtetôk választása, amiként abban is, hogy a két tervezômérnök Löffler Sándor és Löffler Béla igen nagy muépítészi leleménnyel törekedett e törés feloldására. Az épület ugyanis megpróbál összhangot teremteni a százhúsz-százharminc fokos szögben összefutó két utcarész között. Ezt a templomot, semmi kétség, olyan hitközség emelte, amelynek tagjai bármennyire eltávolodtak is a Tiszaeszlár elôtti évek derulátó illúzióitól, azért az otthonra-hazára találást illetôen nem vesztették el minden reményüket.
Akárhogyan is, a Kazinczy utcai templom határozott szakítás a XIX. századi magyar zsinagógaépítészettel: szakítás a zsinagógának zsidó katedrálisként való felfogásával és a monumentalitással, szakítás a Közép-Európában általános mór stílussal, és szakítás a templombelsô hagyományos kialakításával is (orgona nincs, az almemor a templomtér végébôl visszakerül a helyiség közepére stb.).
Mindez, bevallom, soha eszembe nem jutott volna, ha történetesen nem kerül kezembe Dominique Jarrassé izgalmas könyve a francia zsinagógák történetérôl. A szerzô, aki a bordeaux-i egyetemen tanít muvészettörténetet, egyrészt azt vizsgálja, hogyan tükrözôdik vissza a francia zsidóság története a XIX. századi zsinagógaépítészet tükrében (a választott idôszak egész Európában fénykora a zsinagógaépítészetnek), másrészt megpróbálja feltárni, milyen kölcsönhatások és összefüggések figyelhetôk meg a vallási-etnikai identitás megfogalmazása és a zsinagógák építészeti formanyelve között.
A zsinagóga ugyanis mindig kétféle követelményrendszer erôvonalában helyezkedik el, mivel stílusa a mindenkori történelmi körülményeknek megfelelôen újra meg újra megkötendô kompromisszum a jeruzsálemi templomig visszanyúló esztétikai hagyomány és a modernségigény; zsidó kultúra és keresztény kultúra; orientalizmus és nemzeti stílus; Kelet és Nyugat; a zsidó identitás és az egzotizmus figyelemfelkeltô hangsúlyozása vagy szégyenlôs-tapintatos elrejtése; a zsidóság vallási felekezetként való felfogása vagy etnicizálása; valamint beilleszkedés és elkülönülés között. A zsinagóga, semmi kétség, legalább annyit mond a befogadó társadalomról, mint azokról, akik imádkoznak benne.
Az Alkotmányozó Nemzetgyulés 1791. szeptember 27-én iktatta törvénybe a zsidók egyenjogúsítását. Az emancipáció azonban nem volt sem olyan egyszeru, sem olyan egyértelmuen pozitív, mint elsô pillantásra látszik. A francia zsidóságot ugyanis egyénként egyenjogúsították, nem pedig közösségként. E szemlélet következményeként a zsidóság elvesztette hagyományos intézményeit és adminisztratív struktúráját, viszont francia honpolgárrá lépett elô: a zsidóból izraelita lesz, a rabbiból izraelita felekezetu lelkész, a zsidóság népi-közösségi dimenziójából egyszeru vallás, az addig magánépületnek számító imaházból pedig középület, közpénzen emelt zsinagóga.
A zsinagóga különösen fontos tét ebben a folyamatban: míg a hatóságok a zsidóság társadalmi beilleszkedésének zálogát, a zsidók az ölükbe hulló emancipáció és a társadalmi környezettel megkötött méltányos alku jelképét látják benne. A század elejétôl fogva de leginkább a II. Császárság idején valóságos zsinagógaépítési láz keríti hatalmába a franciaországi hitközségeket. A ma is muködô zsinagógák csaknem nyolcvan százaléka épült ebben az idôszakban.
A zsidók nem az akkor még alig létezô francia nemzettudatnak, hanem annak az univerzalizmusnak a nevében kaptak jogegyenlôséget, amelynek a forradalmárok szemében a francia nemzet a megtestesítôje. S mivel az univerzalizmusnak a neoklasszicizmus a jellegzetes stílusa, nem meglepô, hogy a XIX. század legelején épülô zsinagógák tervezôinek is erre a viszonylag semlegesnek és egyetemesnek érzett formanyelvre esik a választásuk, annál is inkább, mivel a zsinagógaépítészet nem rendelkezett számottevô hagyománnyal.
Klasszikus alaprajzával, oszlopos-karzatos belsô terével alighanem az 1812-ben emelt bordeaux-i zsinagóga a legsikerültebb azoknak a neoklasszicista zsidótemplomoknak a sorában, amelyek a múlt század elsô felében épültek Franciaországban. A negyvenes-ötvenes években, az idôközben megerôsödô francia nemzettudat hatására, gyökeresen megváltozik a helyzet: ettôl fogva a francia zsidóságnak nem az egyetemes értékeket képviselô univerzalista Franciaországhoz, hanem a tulajdon nemzeti múltjának nagyságára ébredô Franciaországhoz kell asszimilálódniuk. S mivel ezt a nemzeti múltat a zsidóknak is vállalniuk kell, a század derekától épülô francia zsinagógák tervezôi nem kerülhették meg a hazai templomépítészet hagyományait.
Mindamellett nem a túlságosan is katolikusnak érzett neogótikához, hanem a valamivel semlegesebbnek tartott neorománhoz nyúlnak vissza. A nemzeti öntudatra ébredés, persze, nemcsak a franciák kiváltsága: a múlt század folyamán amint errôl az orientalista stílusban épült zsinagógák is tanúskodnak a francia zsidóság is tudatára ébred másságának. 1850-tôl egészen 1910-ig úgyszólván minden francia zsinagóga a neoromán és az orientalizmus közt ingadozik, vagy az egyiket választja, vagy a másikat, esetleg megpróbál összhangot, kompromisszumot teremteni a kettô között.
Jóllehet az orientalista stílusban épült zsinagógák már 1830 táján megjelentek Németországban, jellemzô, hogy Franciaországban a metzi zsinagóga építtetôi még a negyvenes években is határozottan visszautasítják a keleti referenciát. A neoromán a franciák szerint egyrészt jobban illik az épület vallási funkciójához, másrészt ez sem utolsó érv sokkal olcsóbb a kivitelezése, mint az agyoncicomázott neomór terveké. Az 1850-ben épült metzi zsinagóga az elsô azoknak a neoromán stílusú zsidó templomoknak a sorában, amelyek közül alighanem az 1870-tôl német kézen levô Strasbourg 1898-ban emelt zsinagógája a legimpozánsabb. (A strasbourgi zsidó templom azonban nem a francia, hanem a Rajna-menti német katedrálisok, nevezetesen a wormsi székesegyház utánzata.)
Míg tehát a forradalom univerzalista francia honpolgára a zsidót jóhiszemuen azonosnak véli önmagával (ez a neoklasszicista zsinagógák idôszaka), a romantika és a nemzeti öntudatra ébredés Franciaországa már felfedezi benne a másságot, viszont megköveteli, hogy mondjon is le róla (ez a neoromán zsinagógák idôszaka). Ellenhatásképpen, a zsidóság is ráébred tulajdon másságára, etnikai dimenziójára, sajátos múltjára: megjelenik az orientalizmus.
Ennek az 1869-ben épült besanc,oni zsinagóga a legsikerültebb alkotása. Ez az ezeregy éjszakát idézô épület két minarettornyával, csúcsíves, keskeny ablakaival, szalagfonatos díszítôelemeivel, a kapuzat félkörívével és a kupola gömbjével részint a granadai mór épületekre, részint a kairói mecsetekre emlékeztet. Épültek 1870 és 1880 között más francia zsinagógák is orientalista stílusban, de egyik sem ment ilyen messze a keleties titokzatosság érzékeltetésében. Annál is nagyobb ennek a zsinagógának a muvészettörténeti jelentôsége, mivel, a németországi zsinagógák eltuntével, ma már csak Magyarországon áll egy-két olyan zsidó templom, amely méltó párja lehetne a besanc,oninak
A két véglet, a francia nemzeti múltban gyökerezô neoromán és a zsidó másságot hirdetô orientalizmus között azonban kompromisszumos stílusmegoldások is akadtak szép számmal. Ilyen volt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben divatos bizánci román, amely igyekezett összehangolni a nemzeti múlt vállalását a tapintatosan sugallt zsidó identitással. E stílusirányzatnak az 1871 és 1879 közt épülô dijoni zsinagóga a legjellegzetesebb példája. A katedrálisnak is beillô monumentális épület négy tornyával, nyolcszögu kupolájával és kereszthajójával méltán állítható a szintén székesegyházi képzeteket keltô strasbourgi zsinagóga mellé.
Igaz, a növekvô századvégi antiszemitizmus légkörében nincs sok értelme a tapintatos utalásnak. A Dreyfus-per, meglehet, csak 1894 legvégén veszi kezdetét, elôjelei már a nyolcvanas években érezhetôk. Egyáltalán nem meglepô, hogy a századforduló felé erôsen csökken Franciaországban a zsinagógaépítés dinamizmusa. Mintha a per megkérdôjelezte volna a zsidóság integrációját, és mintha ezzel az otthonra találást jelképezô templomépítés is egy kicsit értelmét vesztette volna.
Alighanem az 1891-es lille-i zsinagóga az utolsó jelentôs épület a XIX. században emelt francia zsidó templomok sorában. Nem véletlen, hogy a templomot, amelyet a francia forradalom (és a zsidó jogegyenlôség) századik évfordulóján avatnak fel, stílus dolgában a lehetô legnagyobb semlegesség jellemzi. Nincs is rajta semmi tipikusan vallási, az épület rendeltetését jelzô oromzati törvénytáblán meg a kapuzat fölötti héber feliraton kívül. E szántszándékkal szerény, már-már jellegtelen, minden monumentalitást nélkülözô épület, semmi kétség, sokkal inkább francia, mint zsidó
Ettôl fogva a franciaországi zsinagógák egyre dísztelenebbek, diszkrétebbek, szerényebbek: a csaknem csupasz homlokzaton immár semmi sem utal az épület rendeltetésére. Ilyen a Marais negyedbeli rue Pavée zsinagógája, és ilyen az 1930-ban épült belville-i zsidó templom (az elôbbi a modern-style, az utóbbi a Bauhaus irányzatát követi).
A rue Pavée zsinagógája, amelyet a francia szecesszió nagy híru építésze, Hector Guimard tervezett, építészeti jelentôsége mellett azért is fontos, mivel az eddig említett zsidó templomoktól eltérôen, amelyek csaknem mind a reformista zsidóság számára épültek a viszonylag ritkább ortodox zsinagógák közül való. A középen homorú homlokzaton három keskeny, magas és felül félkörívben végzôdô ablaksor fut végig, és ugyanezt a hármas felosztást tükrözi a bejárat is. Akárcsak az ablakok, maga az épület is rendkívül keskeny (szélessége alig valamivel több tizenegy méternél), és ezt a karcsú eleganciát a ablaksorokat vertikálisan tagoló kolonettek is kiemelik.
A csodaszép épület már csak azért is megérdemli, hogy részletesebben megemlékezzünk róla, mivel van valami különös rokonság közte és a cikk legelején említett Kazinczy utcai zsinagóga között. Annál is inkább, mivel csaknem azonos idôben építették ôket (a budapestit 1913-ban, a párizsit 1914-ben), s mivel mindkettô ortodox templom. És mindkettô afféle rejtôzködô, bujkáló épület: a Guimard-féle templom vagy három-négy méterre húzódik hátrább a környezô házak vonalától, és visszahúzódik a Kazinczy utcai is, elannyira, hogy ha a Király utca felôl közelítjük meg, jó darabig szinte észre se vesszük (bár az is igaz, hogy a Rákóczi út felôl nézve teljesen elzárja a perspektívát).
A két épület hasonlósága azonban nem rejtheti el azt az alapvetô különbséget, amelynek lényege a historicizmushoz való kétféle viszonyban rejlik. Míg Guimard határozottan elveti a historicizmust, a Löffler testvérek miként errôl az egyiptomi (vagy asszír?) díszítôelemek, a templom méretei, hangsúlyozott szögletessége, a szeszélyesen elhelyezett és különbözô formájú ablakok meg az oromzat díszei is tanúskodnak megpróbálják korszerusíteni. Az ô zsinagógájuk valójában középút a mérsékelt modernségigény, illetve az orientalizmus elavult formanyelvének megújítása között: a magyarországi ortodox zsidóság még túlontúl idegennek számít a századelôn, hogysem eltakarhatta volna Másságát a Guimard-éhoz hasonló semleges homlokzattal.
A XIX. századi zsinagóga és Dominique Jarassé érdeme, ha ma ezt jobban tudjuk , homlokzatával és belsô terével a kor muvészeti ízlésének, elôítéleteinek és eszményeinek kifejezôdése. Annak megfogalmazása, hogy adott körülmények között éppen mennyit vállalhatott és mutathatott meg a zsidóság sajátos identitásából, és hogy mennyire kellett alkalmazkodnia a befogadó ország elvárásaihoz. Ebbôl a szempontból elmondható, hogy a XIX. századi francia zsinagógaépítészet egy viszonylag hosszú történelmi idôszakban egyik legpontosabb fokmérôje a zsidóság társadalmi beilleszkedésének.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu