Az intertextualitás ilyen frivol megnyilatkozásai nem kerültek be Braham látószögébe. Ezzel szemben az ô muve a felelôtlenség és az olcsó szélhámosság egyszerubb, de létünket közelebbrôl érintô világára vet fényt. Megvallom azt is, amikor kézhez kaptam Braham könyvét, némi kétségbeeséssel fordultam Szász Zoltánhoz, jelezve, hogy ez az élet véres valóságát feltáró szakmunka, mire ô meg is jegyezte, hogy ilyenre kellett számítanom, mert Braham komoly történész, és komoly a téma. Bár nem illik a kelletténél több személyes vonatkozással elôhozakodni, komolytalanságom más oldalról való kiemelése példázhatja helyzetünk és idevetettségünk komolyságát.
Néhány éve felkerestem az egyik bukaresti vasgárdista lap szerkesztôjét, arra kérve, hogy meséljen nekem, mit tud Eliade és Cioran gárdista muködésérôl.
– Aprócska téma ez – mondta. A fontos és komoly dologgal kell foglalkozni és nem ilyesmivel.
– Mi lenne az?
– A magyar és a román nép elleni világ-összeesküvés, amelynek az élén a zsidók állnak stb. stb.
– Mi erre a bizonyíték?
– Mindenki tudja – és folyt tovább a szóözön. Egyébként célirányosan, mert az elbeszélô Codreanu híve. Hangsúlyozta is, hogy a Vasgárda alapítóját szerinte végül is Horia Sima miatt végeztette ki a király, mert Sima provokált. Elbeszélônk Antonescunak sem volt híve, ez ölette meg Iorgát stb.
Mindez csak rövid példa arra, hogy miként támadt fel Romániában a kísértetvilág, miközben alakjai mai politikai erôkhöz, személyiségekhez kapcsolódnak. Braham könyve ennek az újfasiszta világnak néhány zugába vezet, miközben annak központi kérdését vizsgálja: a zsidókhoz való viszonyt. A román-zsidó viszony Romániának saját magához, a világhoz és a magyarokhoz való viszonyát is érzékelteti. A zsidók, akik lassan eltunnek Romániából, egyre inkább csak statisztái a múltért és ezáltal a jelenért és jövôért folyó történelmi vitának, hogy az orwelli 1984-i világot átható – Braham által is idézett – pártjelszó parafrázisával éljünk: “Akié a múlt, azé a jövô is. Akié a jelen, azé a múlt.”
Braham az “önfelmentô történetírás” kifejezésével is él, de lehetne ezt bunáthárító történetírásnak is nevezni. Minden nemzeti történetet, pontosabban üdvtörténetet átszônek bunbakkeresésre utaló mozzanatok. Ami a XX. században új: az az olcsó propagandával összefonódó szemérmetlen és fantáziátlan hazudozás. Braham könyve így esettanulmány is, a román esetrôl, némi iróniával mondhatnánk: a román jelenségrôl. József Attila kifejezésével: a fasiszta kommunizmus igaz meséje.
Arról szól ez a “mese”, hogy a korábbi – az országot lelkileg és fizikailag nyomorgató – titkosrendôrség, a Securitate és a Kommunista Párt bukott ideológusai a demokrácia ellenében autoriter világ megteremtésén fáradoznak. Az említett kísértetek ezért szimbólumok. Ion Antonescu marsall, 1940 végétôl 1944. augusztus 23-ig nemzetvezetô, majd háborús bunös, akit 1946-ban ki is végeztek, áll az élen. Nemzeti hôssé akarják emelni, és vele együtt az idegengyulöletet államrezonná, miközben humanistává maszkírozzák. (Talán még azt is jelezni lehet, hogy az Antonescu-kultusz Mihai király ellen is irányult; annak az Iliescunak a malmára hajtotta a vizet, aki azt is megakadályozta, hogy a román király méltó módon látogathassa meg hazáját.)
Az Antonescu-kultusz hangoskodói elhallgatják, hogy mintegy 270 000 zsidó legyilkolása az ô tudtával és beleegyezésével történt. Igaz, amikor látta, hogy a hadiszerencse megfordulhat, a romániai zsidókat nem volt hajlandó német kézre adni. Az viszont legenda, hogy tudott volna észak-erdélyi zsidók Romániába menekültérôl. Ugyanakkor lelkesen hangsúlyozzák a magyarországi zsidóüldözés és holocaust borzalmait. A cél és célzat: a magyar barbarizmus és a román humanizmus ellentétének érzékeltetése. Már Ceaus¸escu alatt elkezdôdött. A román fabulátor apparátus ügyesen párosította propagandáját Románia különutas külpolitikájával, hiszen Románia nem bélyegezte meg rasszizmusként a cionizmust, és nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ugyanakkor kiárusította a maradék zsidók, miközben Ceaus¸escu elvtárs a mi Kádár elvtársunkat családi körben – Pacepa szerint – “zsidó disznó”-ként aposztrofálta. Braham szemmel láthatóan nem szereti ezeket az anekdotikus mozzanatokat, amelyek a maguk módján fuszerezik szomorú történelmünket, hanem tényszeruen veszi lajstromba a torzításokat és hamisításokat. Ugyanakkor a román országos politika is némileg homogén blokként jelenik meg. Mert hangsúlyozni kell azt is – és ennek, látni fogjuk, a holocaust “értelmezésé”-ben és átértelmezésében van jelentôsége –, hogy az említett kísértetek egymás ellen is harcoltak. A Vasgárda több embert vesztett, mint amennyit megölt. Ez nem mentség, csak jelzi, milyen polgárháborús légkör uralkodott 1941-ben, és érzékelteti azt, amit Sartre mondott hajdan: “Ha nem lennének zsidók, ki kellene ôket találni.” Mert a zsidóüldözésben helyreállt a “nemzeti egység”. Ez jelenik meg Braham könyvében.
Egyébként talán érdemes lett volna az értelmiségi elit megnyilatkozásait is szemügyre venni. A közhangulatot, ha van ilyen, jól jellemzi, hogy nagyobb formátumú egyéniségek, akik amolyan fenegyerekei voltak a román kulturális életnek, maguk is úgy próbáltak kiemelkedni, hogy már-már az alpári antiszemitizmus szintje alá süllyedtek leleményesnek látszó szofizmáikkal. Gondoljunk megint csak a még szinte kamasz Cioranra, aki másik majomtól származtatja a zsidókat, és – azt vallja – öngyilkosságot követne el, ha zsidó lenne, miközben elfelejti, hogy az ihlet forrása: Otto Weininger, a maga tragikus sorsával. Mircea Eliadénak is akad olyan cikke, még a háború kitörése elôtti évekbôl, amely a keleti peremterületek zsidóságának megfegyelmezését követelte, sôt majdnem profetikus hangon jósolja meg sorsukat, a magyar határra pedig macedorománok telepítését javasolta, mert ezek rögtön lônek. (A mai román pszeudofolklór szerint a román jó és humánus, a macedoromán a terrorista gárdistatípus.)
Braham könyvének “hôsei” a zugértelmiségiek és a félrecsúszott áldozatok. Pontosabban egy-egy olyan figura, akik prototípusnak tekinthetôk. Az elsô Raoul S¸orban, a második Carmily-Weinberger Mózes.
Róluk csak az írhatta meg, amit gondol, aki megírta a magyarországi holocaust történetét. Az eredmény elszomorító. S¸orban undorító, Carmily szánalmas. A helyzet veszélyes.
Braham könyörtelen. Könyörtelenül megírja, miként került zsidómentô hírébe a hazugságot hazugságra halmozó S¸orban, amíg meg nem kapta a Yad Vashemtôl az Igaz Keresztény címet, hogy aztán ezzel visszaélve, annak rendje és módja szerint száz-kétszáz dolláros havi apanázsokat kunyeráljon össze a legkülönbözôbb szervezetektôl. Ugyanakkor a magyarellenes publicisztika egyik vezéralakjává emelkedett, és az ismert polgármesternek, Funarnak is ô adhatta az ötletet: létesüljön Cluj-Napoca városában Holocaust Múzeum. (El lehet vitatkozni azon, milyen követkeményei lehetnek ennek. Az épület marad, a polgármester megy, az anyagot kicseréljük – mondják egyesek. Megvallom, nem így látom. Az újfasiszta észjárás a következô lehet: ha sikerült eltagadni a román holocaustot, sôt a románt zsidóvédô szerepbe emelni, akkor ezt a harcot folytatni kell a zsidógyilkos magyarok felszámolásával. Az erdélyi magyar zsidók tragédiája, azoké, akik lelkesen fogadták a Magyarországhoz való visszatérést, és aztán a megaláztatás és haláltábor jutott osztályrészükül, a funari véres komédia elôjátéka lehet.)
Carmilly-Weinberger Mózes a történelem áldozata. 1944-ben elmenekült Kolozsvárról, amikor megtudta, milyen sors vár a zsidókra a gettóba gyujtés után. Tragédiája, hogy múltját átírta, szövetkezett S¸orbannal, és kétfelé beszél, attól függôen, hogy a román vagy a magyar sajtónak nyilatkozik. Érthetô múltfeledtetési kísérlete mellett a minapi bukaresti fôrabbi, Moses Rosen iránti gyulölete magyaráz még sok mindent. És ugyancsak a Rosen elleni gyulölet vezette a genfi rabbit, A. S¸afrant‚ aki szintén beszállt ebbe a “játék”-ba. Ami ördögi jelleget ad az egésznek, az ezeknek a személyes gyulölködéseknek a manipulálása, és kihasználása. Még az sem mondható el, hogy a pokolba vezetô út is jó szándékkal van kikövezve. Ebben rejlik a helyzet veszélyessége. A mai légionáriusok és a Braham által említett protokronisták egyébként a szelektív antiszemitizmus hívei. Szeretik a jó zsidókat, nem szeretik a rosszakat, és ha az ember rákérdez, elborult tekintettel néznek maguk elé, és lakonikusan jelzik, az nem lehet, hogy egy országban az idegenek ilyen súlyhoz jussanak. Annyira borul el a tekintetük, mint amikor az ember normálisnak hitt barátjával a kolozsvári magyar egyetem visszaállításáról szól. Ki is derül Braham könyvébôl, hogy az antiszemitizmus milyen magyarellenességgel párosul.
Braham okkal emeli ki, hogy a holocaust tagadása milyen, már-már tömeghisztériával járó jelenség. De talán jelezni lehetett volna azt is, hogy a holocaust-tagadás paradox módon holocaust-igenléssel párosul. Nem egyszeruen csak a magyarokra vagy másokra hárítják a holocaustot, hanem magukat is a holocaust áldozatának tudják. Az “eleget szenvedtünk” komplexusa ölt új formát. A Braham által is említett szorgos Gh. Buzatu például Imígyen kezdôdött a román nép elleni holocaust… címu füzetében gondosan jelzi, hogy amikor 1940-ben bevonult a szovjet hadsereg Besszarábiába és Bukovinába, a zsidók leköpdösték a román zászlót… És aztán ezt a szimbolikus gesztust – melynek üzenete egyértelmu – követi ebben a diskurzusban a zsidó-magyar, vagy fordítva, magyar-zsidó rémuralom Antonescu heroikus kísérlete után…
Talán sajnálatos, hogy az Antonescu-kultusz kibontakozásában Braham nem jelzi az általa egyébként pozitívan említett Project of ethnic relations alkalmi szervezôdés munkatárásának, Larry L. Wattsnak az Antonescu-monográfiáját, amelynek címe: Románia egyik Cassandrája. Márpedig az ilyen munkák az önáltatás jeles dokumentumai. És ezen kiváló amerikai szerzô is éppen úgy elmarasztalja Rosent, azért mert felemelte szavát az Antonescu-kultusz ellen, mint az egyébként említett újfasiszták. Tegyük hozzá, a rendesebb vasgárdisták ebben a fura kultuszban visszafogottak.
Ugyanakkor ezek a mozzanatok is jelzik Braham könyvének idôszeruségét. Hogy megjelenhetett, azt is jelzi, vége az önámításnak: a román propagandának más módozatokat kell keresni Románia imázsának javítására. Például a könyörtelen tárgyilagosságot. Braham ezt javasolja, amikor Emil Constantinescu államelnök megnyilatkozásaiból kiemeli az alapvetô pozitívumokat: “Nincs bocsánat ártatlan emberek meggyilkolására, nincs mód jóvátételre, sem feledésre.” Az államelnök így válaszolt a modern Románia egyik nagy hatású neoliberális ideológusának, S¸tefan Zeeletinnek azon kijelentésére, hogy amit egy nemzedék bunnel megszerez, a másik megtartja – nyugodt lelkiismerettel. Kérdés: milyen a visszhang? Braham sokak kételyét és reményét fejezi ki: “Csak az idô döntheti el, csakugyan elkötelezik-e magukat a románok a történelmi igazságnak s a holocaust igaz emléke megôrzésének, megörökítésének. Mert a történelmi múlttal való ôszinte szembenézés, együtt az alapvetô emberi jogok védelmével és a társadalmi igazságosság szavatolásával, alapvetô követelménye a valódi demokrácia megteremtésének, amelyre az elnök törekszik a románok többségével együtt.”
Valamennyiünk reményének ad kifejezést Randolph L. Braham. ‘szintesége hálára és tiszteletre kötelez. És ez nemcsak jelen munkájának szól. Braham tényfeltáró munkásságának köszönhetôen a holocaustot jobban el tudjuk helyezni nemzeti történelmünk szövevényében is, jobban látjuk, milyen súlyos katasztrófát jelentett. Ugyanakkor jobban átérezhetjük, amit Elie Wiesel, a máramarosi francia író egyszeruen, ám utánozhatatlanul – Kis Hitlerek címu cikkében – elmondott: “Ahhoz a parányi kisebbséghez tartozom, amely számára ez a horderejében és súlyában összehasonlíthatatlan tragédia örökké megmagyarázatlan marad.
És megmagyarázhatatlan.”
Ezért kell foglalkoznunk vele. Méltó módon, napi politikai céloktól és sanda manipulációtól mentesen. Brahamtôl ezt is tanulhatjuk.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu