Afred Windisch-Grätz herceg, akit az
uralkodó 1848. október 16-án tábornaggyá
és az Észak-Itálián kívül elhelyezkedô
császári csapatok fôparancsnokává nevezett
ki, október végére leverte a forradalmi bécsi
nép 6-án kirobbant fegyveres felkelését, s
ezután haladéktalanul megkezdte a magyar forradalom eltiprására
indítandó általános támadás elôkészítését.
De még csak folyamatban volt a támadásra kiszemelt
csapatoknak a magyar határszéleken történô
felvonultatása, mikor ôfôméltósága
(aki nyilván abban a hitben élt, hogy csapatai máris
útját vágták az osztrák örökös
tartományok és Magyarország közti közlekedésnek)
november 29-én szert tett egy – nem tudni, milyen forrásból
származó1 – megdöbbentô (mert a határ lezárultának
vélelmét halomra döntô) értesülésre.
S ettôl a jelek szerint annyira elképedt, hogy elengedhetetlennek
ítélte késedelem nélkül tájékoztatni
róla a morvaországi és sziléziai fôhadparancsnokságot
is egy leiratban,2 amely (német eredetiben és S. Lengyel
Márta készítette magyar fordításában)
így hangzott:
|
No
228
op. Mährisch-Schleische* General Kommando,
H[au]ptq[uar]tir Schönbrunn
Ganz frischen Nachrichten zu Folge sind im Auftrage Kossuth’s ungarische Juden gestern auf die Eisenbahn nach Brünn gefahren, um daselbst Tuch, Leder, Leinwand und vielleicht auch Waffen anzukaufen, um selbe dann über Bisenz nach Ungarn einzuschwärzen. Die Juden haben 150 Perzent Gewinn zugesichert und werden mit östr. Banknoten bezahlt. Das General Kommando wird hievon mit dem Auftrage verständiget, das geeignete zu verfügen, daß diese Juden aufgefangen und die angekauften Waaren konfiszirt werden. Ueber den Erfolg dieser Verfügung ist seiner Zeit Bericht zu erstatten.3 |
No
228
op.
Morvaországi – Sziléziai
Fôhadparancsnokság,
Egészen friss hírek szerint Kossuth megbízásából tegnap magyar zsidók utaztak vasúton Brünnbe, hogy ott posztót, bôrt, gyolcsot és talán fegyvereket is vásároljanak, hogy ezeket azután Bzenecen át Magyarországra csempésszék. A zsidóknak 150 százalék nyereséget ígértek és osztrák bankjegyekkel fognak fizetni. A Fôhadparancsnokság errôl azzal a meghagyással értesíttetik, tegyen megfelelô intézkedéseket, hogy a zsidók elfogattassanak és a vásárolt áruk elkoboztassanak. Ezen intézkedés sikerérôl a maga idején jelentés tétessék. |
Hogy a Windisch-Grätz által imígyen elôadottak megfeleltek-e a tényeknek, azt annak rendje és módja szerint ma már nem lehet kideríteni – már csak azért sem, mert Joseph Philipp Böhm báró altábornagy opavai hadosztályparancsnok (aki ebben az idôben a távollévô Heinrich Reuß herceg altábornagyot helyettesítette a morvaországi és sziléziai fôhadparancsnokság élén), bármennyire ügybuzgó férfiú volt is, adós maradt a Windisch-Grätz által tôle várt jelentéssel.4 De hogy a csempészkedni szándékozó zsidókról érkezett hír, amely – a fent olvasható leiratból kitetszôen – teljesen meglepte a fôparancsok urat, nem lehetett alaptalan, azt közvetlen bizonyítékok híján is elhihetjük. Hiszen az Országos Honvédelmi Bizottmány, amely minden követ megmozgatott, hogy az ország méltó fogadtatásban részesítse majd a támadásra készülô Windisch-Grätzet, tudvalévôen külországokból származó fegyverek és egyéb hadfelszerelési cikkek hazacsempésztetése révén is igyekezett növelni a fiatal honvédsereg ellenállóképességét, s efféle csempészakciók lebonyolítására nem is csak a honvédelem ügyéért lelkesülô zsidók szolgálatait vette igénybe.5 Azt pedig, hogy az efféle csempészkedésben zsidó üzletemberek különösen kitüntették magukat, szintén tudjuk.6
Így tehát Windisch-Grätz értesülései közül kételkedéssel legfeljebb azt az egyet fogadhatjuk, hogy a honvédelmi bizottmány a Brünnbe utazó zsidóknak 150 százalékos felárat ajánlott meg az általuk beszerzendô árucikkekért. A pénzben – s kivált osztrák bankjegyekben – nem bôvelkedô Kossuthék ugyanis minden garast a fogukhoz vertek: egy-egy odahaza megvételre felajánlott gyalogsági lôfegyverért mindössze 12 pengôforintot voltak hajlandóak fizetni,7 annak a Thoma Ágoston nevu budai kereskedônek pedig, aki október végén vállalta, hogy 5321 Belgiumban vásárolt s onnan Boroszlóba szállított lôfegyvert Sziléziából haza fog csempészni, a fegyverek darabjának hazajuttatásáért alig kétforintnyi tiszteletdíjat kínáltak fel.8
Ezen túlmenô kételkedésre pedig az sem ad okot, hogy Windisch-Grätz értesüléseit Böhm altábornagy egyáltalán nem sietett megerôsíteni. Mert bizonyosra vehetjük, hogy ha az ô alárendeltjeinek a Windisch-Grätztôl kapott parancs vétele után sikerült volna lecsapniok a Brünnbe érkezett zsidókra, akkor ezt az altábornagy úr azonnal és diadalittasan jelentette volna a fôparancsnoknak. Ha viszont emberei eredménytelenül nyomoztak a csempészek után, akkor erre csupán kétféle magyarázat adható: vagy az, hogy emezek ügyesen álcázták magukat és így túljártak az ôket nyilván buzgón kajtató, de rendôri tevékenységre ki nem képezett katonák eszén, vagy az, hogy mire Böhm emberei kutatni kezdték ôket, addigra már teljesítették küldetésüket és az általuk felvásárolt árucikkekkel rég úton voltak hazafelé.
Egyszóval: nyugodt lélekkel
elhihetjük Windisch-Grätznek, hogy némely magyar zsidók
1848 novemberének végén a honvédsereg számára
szükséges hadfelszerelési cikkek beszerezése
végett csakugyan elmerészkedtek a kétfeju sas fészkei
közé tartozó Brünnbe, s feltételezhetjük,
hogy ezáltal e vállalkozó szellemu férfiak
is hozzájárultak annak a véleménynek a megalapozásához,
amelyet Szemere Bertalan miniszterelnök utóbb, 1849 májusában
úgy fogalmazott meg, hogy “alig van népfaj, mely a zsidókat
huségben és munkásságban nemzeti háborúnk
körül felülhaladná”.9
1. A Windisch-Grätz ekkori schönbrunni fôhadiszállására érkezô kémjelentésekben olvasható közlésekrôl a fôparancsnok számára rendszeresen készített összefoglaló beszámolókat a hadsereg fôszállásmesteri törzsének kötelékébe tartozó Wilhelm Hofmann alezredes, aki már korábban is, mikor ô még csehországi fôhadparancsnokként tevékenykedett, mellette dolgozott Prágában (v. ö. Militär-Schematismus des österreichischen Kaiserthumes, Wien, 1848, 403. l.), most pedig fôparancsnoki táborkarában látta el a kémszolgálat fônökének a tisztségét; ezekben a beszámolókban azonban nincs szó a kérdéses hírrôl.
2. Fogalmazványának ôrzési helye: Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Wien, Alte Feldakten, Krieg in Ungarn 1848/49, Hauptarmee unter Windisch-Grätz 1848–11–97.
3. A szöveg mellett ott látható a WG kézjegy – annak jeleként, hogy Windisch-Grätz hozzájárult a fogalmazvány letisztázásához.
4. Legalábbis 1848 karácsonyáig, ameddig terjedôen sikerült eddig e sorok írójának átnéznie a Windisch-Grätz fôhadiszállására érkezett iratokat.
5. Egy nem-zsidó fegyvercsempész foglalkoztatására vonatkozó beszédes adatokat ismertet Spira György: A pestiek Petôfi és Haynau között, Bp., 1998, 453. l.
6. Nyomatékosan hangsúlyozza ezt pl. Koller Ferenc h. pesti polgármester Szent-Ivány Vince pesti ker. császári biztoshoz intézett jelentésében, Pest, 1849. aug. 29., Budapest Fôváros Levéltára, Pest városának levéltára, Közigazgatási iratok 533.
7. V. ö. Kossuth a pénzügyminisztériumhoz, Pest, 1848. dec. 9, közli Spira György (szerk.): Kossuth hagyatékából, Századok 1994, 906. l.
8. A honvédelmi bizottmány Thomához, Bp., 1848. okt. 29., Kossuth Lajos Összes Munkái XIII (szerk. Barta István), Bp., 1952, 309. l.; ua. a vállalkozást finanszírozó Wodianer és Fia céghez, Bp., 1848. okt. 29., uo. XIII, 309–310. l.
9. Lásd Szemerének a zsidóemancipációs törvény tervezetéhez fuzött indokolását, s. d. [Debrecen, 1849. máj. 24.], közli Beér János és Csizmadia Andor (szerk. és bev.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyulés, Bp., 1954. 871. l. Az idézett passzus érintetlenül megtalálható az indokolás korábbi szövegváltozataiban is, amelyekkel együtt közli újra a végleges szöveget Miskolczy Ambrus: “A zsidók polgáritásáról a nemzetgyulés által törvény alkottatott” (Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen iratai), Múlt és Jövô, 1998/1, 30. l.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu