Anyámnak, aki apám után
önkéntesen tûnt el
nyomtalanul
I
Többsíkú, tetôtlen
történelem,
többszintû a porráégett
emlékezet...
határtalan barakk – ajtaja, ablaka,
fala sincsen.
Ennek van. Ebben a barakkban
sokszorosítod alig negyvenhat éved
megszámlálhatatlan
sikkadó, szikkadó alakban...
„Csillámló sziklafalakon
ülök"
– –
ódázott gyönyörûséggel
valamikor
az istenadta józsefattilai sor
két tömegírtásra
szított
futótûz között,
mikor a terjedô tüzek harsány
fala
máig föl nem mérhetô
izzásba ütközött
s ama nyár tüneménye
(a túléretten kicsorduló
szekszepil
)
az összepréselt testek párolgásába
vegyült a priccsen,
ahol az ôsz hanyatló árnyékában
gubbasztva ültél, Cecil.
2
Leírhatatlanul
költôi
a környezet.
Az imént említett ôsz
makacsul caplat a ragaszkodó sárban
–
belefullad megbicsakló fénye.
Éber reflektornyalábban táncol
az áramgyulladásos drótsövény
s a felkiáltójeles tornyok
meghitt szögletében némán
áll a
sisakjába hegesztett ôrszemély,
személytelen ujjával a géppisztoly
ütemre éhes
ravaszán babrálva...
Kimondhatatlanul
költôi
a bekerítetten ékeskedô
környezet.
3
A nap homályos szemmel
tekint a meztelen sorakozókra...
Gennyezô délutánba
mártva
kozmetikáló sugarait,
matat az illetlenül vetkôzôk
érdes pergamen bôrén
– –
(ó, áldásos bibliai
idôk,
midôn a nôk nem vonultak fel
pôrén!...)
A halálfejes zsonglôrök
elôtt
szorongva,
lassított celluloidszalag
hû felvételére bontva
döccen, kikopott élére
dül,
csontról csontra
csikorogva
ötszáz fônyire ferdül-
fordul az otromba,
rezzenô húsból kifaragott
kocka...
4
A
Stummfilm
kopár modorában
inti be
taktvoll
a megkomponált
etüd hallgatag szereplôit:
a bôrkesztyüs ujj egyre balra
céloz az áldozatkész
alkonyatban...
Egy intés jobbra – élet az
ajándék
s ki balra lép – magára vessen
ha árulkodóan megôszül
a halánték,
ha idejét múlt hajszálakkal
tûntet
a megkopasztott koponya.
5
A kamera könyörtelen szeme mindent
lát –
kezelôje nem veszíti el magát
az eléje tárulkozó részletekben...
Ez a barakk olyan mint a többi, kivülrôl
a falak
redves fája iker testvéreihez
hasonló, az apróra metszett,
vaknak tûnô ablakoknak látványa
ellentmond a táguló évek
Magritte-
eltorzuló horizontüvegének.
S a vagány
kameralencse – jobbra át, balra
át – sem rögzítheti
a befelé tódulók egyirányú
lábnyomát, a kint ácsorgók
széllelbélelt jószerencse-hangulatát...
„Aki ide belépsz, hagyj fel minden
reménnyel!"
sejthette
Cecil, bár sose olvasta Dante tercináit,
de latinos hévvel
olaszul tanult s emitt, a végsô
küszöbön túl az irgalmas
Isten csodáiba se hitt.
S mégis vannak huzatos csodák:
az idegenbe tévedt csillagok
fád elemlámpafénye
is bekukkanhat a nyikorgó ajtó résén,
az elítéltek utolsó
éjébe hasít a lég józan lélegzete...
Páratlan sebességre pörög
fel a megtervezett
csoda
minden
elrejtett mozzanata – csupasz anyámat
kincstári pokrócba
csavarva menekíti kar a karba a
kolozsvári orvosnô K. Anna.
6
Lappangó éj. A régi
barakk priccsekre osztott magánya.
Úgy érzi, senki sincs, akinek
a vállára dôlhet
s hol a tû, a tû foka, amit
oly féltékenyen ôrzött
s a cérnavékony álom:
a meddô nappali világ
sápadt rostjaira bomladoz, akár
férjének a rák
ollóitól szétrágott
teteme süllyedô sírkô alatt...
Hol a hol, a valahol, ahol a fia nyomtalanul
eltûnt
44 tavaszán a föld ponyvaízû
redôi kúszva
s mit keres ô újra itt, az
anyaszült mezítelenre
vetkôzött valóság
kusza lidércdeszkáiból összetákolt,
a fényszórók barázdálta
barakkban...
Inkább az emlékeket végképp
szétmaró megsemmisülés
félelmetesen átmeneti otthonába
menekül – –
s máris csontketrecébôl
szabadulva, settenkedik
macskapuhán a teste, nesztelenül
tapogatóz
merev, fahasáb súlyú
alvók között: szôr-
tövises takaróba bugyoláltan
tántorog
a martalóc csillagok fémvértezetû
ege alá
s a pislákoló ôsz rozsdás
csókjainak kitárva
surran anyám az önkéntes,
gázfüggönyös halálba.
1997. január 14–18.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu