Az archívum és a hagyomány mibenléte, ugyanakkor Freud és a pszichoanalízis zsidósága körül forog a vita. Ennek teljes összefoglalása meghaladná jelen írás kereteit, így csak néhány számomra érdekes szálat emelek ki belôle, nem azzal a szándékkal azonban, hogy az olvasót meggyôzzem arról, hogy ezek volnának a leglényegesebbek.
Yerushalmi írása egy tudományalapító atyjához szól, egy olyan mu kapcsán, melyen keresztül könnyen adódik Freud saját zsidó identitásának, zsidósághoz való viszonyának, a zsidóságról vallott felfogásának, zsidóság és pszichoanalízis viszonyának elemzése is.
Derrida és Bernstein elfogultsággal vádolja Yerushalmit. Azt vetik a szemére, hogy zsidónak akarja látni Freudot, a pszichoanalízist pedig zsidó tudománynak, mi több, szeretné úgy látni, hogy Freud is zsidó tudománynak tartja a pszichoanalízist. Mindketten számos ponton megkritizálják Yerushalmi elemzését, rámutatva arra, hogy Yerushalmi, bár hihetetlenül jól ismeri Freudot, sok helyen félreolvassa vagy legalábbis tôlük eltérô módon olvassa e muvét, sôt az ehhez szorosan kapcsolódó Totem és Tabut is.
Yerushalmi tézise szerint Freud téved abban, hogy Mózest a zsidók megölték, hiszen ha ez így lett volna épp a zsidó vallás egyik legfôbb jellegzetessége miatt, hogy ugyanis a kiválasztott néppel szemben Istenét könyörtelennek tételezi, s ezért minden gonosztettét kíméletlen részletességgel lejegyzi , annak nyoma marad, s nem kerülhetett volna elfojtásra. Freud gondolatmenetének kulcsa pedig épp e gyilkosság emlékének elfojtása, ami késôbb traumatikussá válik.
Bár a Yerushalmival vitázó felek egyetértenek abban, hogy még Freud gondolatmenete szempontjából sem igazán lényeges, kinek van igaza a Mózes-gyilkosság kérdésében, a vita mégis Yerushalmi ezen tézise kapcsán bontakozik ki.
Vitájukban erre reflektálva azt a kérdést járják körül, mit is jelent egy esemény fennmaradása az emlékezetben, a csoport, a közösség emlékezetében. Mit is jelent a történelmi emlékezet? Fennmaradhat-e pusztán a tudattalanban? S egyáltalán, hogyan adódnak át a történelmi emlékek? S amennyiben ezek tudattalanná válnak, hogyan idézôdhetnek fel, illetve hogyan bukkanhatunk a nyomukra? Hogyan válnak részévé annak az archívumnak, melyet a történész elemezni hivatott?
Magam egyetértek Heller Ágnessel abban, hogy ez az a pont, az a kérdés, ami aktuálissá tette Freud Mózesét annyira, hogy kiindulópontjává válhatott egy ilyen jeles személyiségeket komolyan megmozgató vitának. A holocaust-trauma késôi felfedezése aktuálissá teszi az archívum kutatásának, kutathatóságának kérdését. S ez az, ami véleményem szerint azt a társadalomkutatók körében ma zajló szemléletbeli váltást, illetve szemlélet körüli vitát is elindította, amelyet Derrida nyelvén a történelmi és a ténybeli igazság keresése közötti különbségben fogalmaznék meg. Az archívum Yerushalmi által közönséges történészek-nek nevezett kutatói, ha egyáltalán meghallgatják a jelenkor élô tanúit, az oral history jegyében a ténybeli igazságot keresik az elbeszélésben, míg az ellentábor az e kötet lapjain is megmutatkozó pszichológiai történetírást muveli, s talán valami olyasmit keres, amit e vita résztvevôi a ténybeli igazsággal szemben történelmi igazságként neveznek meg. A vita annyiban is aktuális, hogy egy olyan korszakban (s itt, Közép-Kelet Európában egy olyan régióban is) élünk, amelyben traumatikus történelmi események sokaságának vagyunk kénytelen-kelletlen tanúi. S nem engedhetjük el azt a kérdést, hogy ezen események milyen nyomokat hagynak majd az eljövendô nemzedékek emlékezetében.
De hol a hiba, illetve van-e hiba abban, ahogy Freud ezt a történelmi igazságot kutatja? Lamarckista-e akkor, amikor a történelmi tapasztalat, illetve trauma generációról generációra való áthagyományozódásáról beszél? Igaza van-e Yerushalminak, amikor úgy olvassa Freudot, mintha az ô gondolatmenetéhez feltétlenül tételeznünk kellene egyfajta kollektív tudattalant, vagy hinnünk kellene abban, hogy az archívum ezen elemei is a genetikai öröklôdés révén adódnának át? Igaz-e, hogy Freud tökéletesnek képzeli a csoport és az egyén pszichés muködése közötti analógiát akkor is, amikor felejtésrôl, elfojtásról s az elfojtott visszatérésérôl beszél?
Magam nem találtam írásaiban olyan helyet, ahol Freud kifejtené, hogyan képzeli el azt a mechanizmust, amellyel az elfojtott a csoport tudattalanjából visszatér. Yerushalmi Freuddal folytatott vitájában az elfojtott visszatérését mindenesetre a következôképpen írja le: lehet, hogy a többség felejt, de mindig maradnak olyanok, olyan egyes emberek, akik »emlékeznek«; vagy hogy az ön szavaival fogalmazzak mondja Yerushalmi Freudnak jóllehet a többség elfojt, mégis vannak, akik ezt nem teszik, és bizonyos történelmi fordulópontoknál azon kevesek, akiknek ez utóbbiak aktívan átadták tudásukat, a csoportban mint egészben kulcsszerepet játszhatnak az anamnézisben (azaz abban, amit Ön az elfojtott tartalom visszatérésének nevez). (27. old.) Yerushalmi modellje azonban nyitva hagyja, illetve fel sem veti azt a kérdést, miért éppen ezek a történelmi fordulópontok hívják elô az emlékezô kevesek elbeszélését? Hogy lehet az, hogy ôk mindaddig hallgatnak, míg e történelmi fordulópont el nem érkezik? Vagy talán az okozná a történelmi fordulópontokat, hogy az emlékezô kevesek hirtelen beszélni kezdenek? Nem hinném. De Yerushalmival ellentétben aki valójában az elfojtott visszatérési mechanizmusának fent idézett leírása során ezt a kérdést át is ugorja úgy vélem, hogy ez az a pont, ahol szintén egy Freud által is használt, sôt a modern társadalom leírásába Freud közvetítésével bevonult fogalom segíthet. A társadalmi tabuk azok, amik az emlékezô kevesek számára egyes idôszakokban nem teszik lehetôvé történetük felidézését, s a történelmi fordulópontok e tabuk megszunését, illetve megváltozását is magukkal hozhatják. Persze ezen a ponton ismét elölrôl kezdhetnénk a vitát: hogyan is jönnek létre a társadalmi tabuk? Mi az oka fennmaradásuknak? Miért tartják tiszteletben ezeket még az emlékezô kevesek is? De itt talán már nem merülne fel a lamarckizmus vádja azzal szemben, aki a tabu áthagyományozódásának lehetségességét képviselné.
S ennyiben csatlakoznék Yerushalmi kritikusaihoz. A folyamatnak ilyetén módon való elképzelése tökéletesen belefér a freudi fogalomrendszerbe, nem igényli a Freud által amúgy is kategorikusan elutasított kollektív tudattalan, vagy akár a szerzett tulajdonságok lamarckista genetikai átörökítôdésének képzetét. Igaza van Bernsteinnek, Yerushalmi téved, amikor éles határvonalat húz a freudi tudattalan és tudatos közé. Ennek a tudattalannak a jelentéséhez nem tartozik hozzá, hogy amit tartalmaz, soha és semmilyen körülmények között ne lehessen közlés különösen non-verbális közlés tárgya. S ha a tudattalan tartalmak ily módon közölhetôk, akkor ezáltal akár generációról generációra is áthagyományozhatók.
Derrida kritikája még ennél is messzebbre megy. Azt veti Yerushalmi szemére, hogy bár pszichoanalitikus történetírásban gondolkodik, mégsem fogadja el az archívum részének azt, ami a tudattalanba íródik bele. Holott egyetértek Derridával az elfojtás maga is archiválás, archiválás a tudattalanban, s mint ilyen maga is lehetséges módja a megôrzésnek. Mint Derrida szövegelemzésébôl kiviláglik, Yerushalmi valójában vívódik, hogy elfogadja-e azt az eszközt, amit a közönséges történészek elutasítanak: a történelem pszichológiai, pszichoanalitikus szemléletu elemzését. Miközben a freudi szövegben ô maga Freud motivációi, intenciói, ki nem mondott gondolatai után kutat, azaz tudattalanjának tartalmát firtatja, szemére veti Freudnak, hogy az ilyetén információkat az archívum részeként elemzi. Derrida elemzésében ugyanakkor láthatóvá válik az a probléma is, hogy az a fajta elemzés, mellyel Yerushalmi közelít Freud szövegéhez mint az archívum részéhez (majd Derrida és Bernstein Yerushalmiéhoz, s Heller hármuk vitájához), valójában maga is részévé válik az archívumnak (akárcsak Michael Ende Végtelen történetének kisfiúja, aki egyszer csak benne találja magát az általa olvasott regényben). S ezáltal természetesen maga sem tarthat igényt a tudományos objektivitásra, a ténybeli igazság kiderítésére.
De mit tehet akkor az archívum kutatója? Mit tehet a modern társadalomtudós? Van-e egyáltalán értelme annak, amit csinál? Derrida erre a kérdésre nem ad explicit választ. Úgy vélem azonban, hogy tanulmányának a megírás módján keresztül e tárgyban is van üzenete. Nem tehetünk mást, mint ô maga is tesz, hogy ui. jó talmudista módjára merenghetünk minden elénk kerülô szövegen, gondolkodhatunk rajta, hogy mi következik belôle, s azon is, miként keletkezett, milyen üzenetet hordoz az archívum tudattalan részeirôl. S ezáltal s ezt már explicit módon is képviseli az írás odafordulhatunk rajta keresztül a jövendôhöz s az elmúlthoz is.
Bernstein valahogy így is jár el: a mögöttest firtatja. Azt, miért van Yerushalminak szüksége arra, hogy félreértse Freudot, s a Mózest mint lamarckista írást olvassa. Hogy ô, aki oly jól ismeri Freudot, s oly sok helyen idézi az ezzel ellentétes tartalmú szövegrészeket is, ilyen Freudot képzeljen el magának. Végkövetkeztetésében Bernstein azt mondja, talán azért, hogy az egész írást úgy olvashassa, mint ami pusztán Freud lelki életének dokumentuma. S hogy ne kelljen elfogadnia azt, ami Freud írásából következik, nevezetesen, hogy létezhet zsidóság judaizmus nélkül, létezhet zsidó identitás a zsidó vallással való azonosulás nélkül. Hogy Freud lehet az általa (Yerushalmi által) zsidónak tartott pszichoanalízis alapító atyja hitetlen zsidóként is. Mert Yerushalmi szeretné szorosabbra vonni a köteléket judaizmus és zsidóság között. Nem szeretné a dolgokat úgy látni, mint Derrida, aki szerint a judaizmus kimeríthetô, a zsidóság viszont kimeríthetetlen.
Bernstein még azt is megfogalmazza, hogy Yerushalmi, miközben félreérti Freudot, valójában rasszizmussal vádolja ôt. Méghozzá olyanfajta rasszizmussal, amilyen a nácizmusé, hiszen az ô gondolatmenetük szerint a genocídium szükségessége épp azon alapul, hogy mindaz, ami a zsidóságot zsidósággá teszi, genetikai úton öröklôdik, s így ez az egyetlen eszköz, amellyel elpusztítható. Ezzel szemben Bernstein olvasatában Freud álláspontja az, hogy a zsidóság talán éppen a permanens üldöztetés révén egy kulturális örökség, s mint ilyen egy gondolkodásmód formájában adódik tovább. Csakhogy ehhez s ez fájhat Yerushalminak nincs szükség a judaizmus által képviselt szokásokra, rítusokra stb. Ugyanakkor viszont Bernstein e ponton valójában igazat ad Yerushalminak egy másik, általa alapvetôként vizsgált kérdésben.
Ha Freud a zsidóságot mint kulturális örökséget fogja fel, akkor az is elképzelhetô, hogy a pszichoanalízist valóban zsidó tudománynak tartotta. De persze csak annyiban, hogy könnyebben termelôdött ki a zsidó szellemiségbôl. Nemzeti tudományok másfajta tételezése nyilvánvalóan nem férhetett bele Freud alapvetôen pozitivista tudományszemléletébe, mely szerint a tudomány nyilvánvalóan egy és oszthatatlan. De az archívumnak a már említett talmudista merengésen keresztüli vizsgálata az, amit a pszichoanalízis is tesz a szöveggel azáltal, hogy muködésmódja épp a szöveghez való efféle viszonyuláson alapul, s ennyiben szorosan kapcsolódik e kulturális örökséghez, talán igazán a zsidó szellemiség szükségszeru terméke.
Ugyanakkor valahol ezen a ponton éri Yerushalmit Derrida legerôsebb kritikája is. Derrida tiltakozik Yerushalmi zsidóság-interpretációja ellen, mely szerint egyedül a zsidóságé az emlékezés parancsa, azaz ezáltal a jövendô és a múlt is. Derrida nem fogadja el ezt a kirekesztést, az archívum ilyen kisajátítását. S ezzel a pszichoanalízisnek mint zsidó tudománynak a kisajátítását sem. Ez a kizárás erôszak. Erôszak, ami traumatizál.
S Derrida tiltakozása felettébb jogos, már csak azért is, mert a fenti vitát kiváltó freudi alapszöveg épp egy olyan történelmi pillanatban született, amelyben a holocaust árnyéka már elôrevetült. Amikor Freud minden addiginál erôteljesebben élhette meg a kizárás, a kirekesztés veszélyét. S jogos azért is, mert ahogy Bernstein bizonyítani igyekszik e történelmi pillanat Freud számára azért is fontossá tette e könyv megírását, mert alapgondolatából ti. hogy az ôsapa megölésének újra és újra felbukkanó, mondhatnánk kényszeres megismétlése az alapja mindenfajta vallási hagyomány létrejöttének, illetve megôrzésének, s ezáltal az egész kultúrának az is következik, hogy ez egyben a zsidóság fennmaradásának s így egyfajta reménynek a záloga is. S az, hogy manapság a holocaust-trauma felismerése oly meghatározó, hogy a belôle fakadó gondolatok talaján ilyen és hasonló viták jöhetnek létre, valójában bizonyítja Freud (és Heller Ágnes) örök reménykedésének jogosságát.
Térjünk ezen a ponton vissza Yerushalmi azon téziséhez, miszerint Freud maga is zsidó tudománynak tartotta a pszichoanalízist. Az Ellenállás a pszichoanalízissel szemben címu 1925-ös írásában Freud maga így vall a problémáról: Végezetül talán megengedhetô, hogy a szerzô visszafogottan bár felvesse a kérdést, vajon nem volt-e saját személyének, mármint annak, hogy zsidó (és hogy soha nem is leplezte zsidó voltát) része abban, hogy egyfajta ellenszenv alakult ki a pszichoanalízis körül? Ilyen jellegu érvet nemigen szoktak hangosan kimondani, de sajnos annyira gyanakvóak lettünk már, hogy óhatatlanul azt kell hinnünk: nem volt teljesen hatás nélküli ez a körülmény. Nyilván az sem merô véletlen, hogy a pszichoanalízis elsô képviselôje zsidó volt. Ahhoz, hogy az ember magáénak vallja ezt a tant, jó adag készség kell arra, hogy vállalja az ellenzékbe szorult ember elmagányosodását olyan sorost, amit a zsidók jobban ismernek, mint mások.
E szövegrészletet az Európai
füzeteknek a vita anyagából összeállított
számával kapcsolatban azért is tartom fontosnak, mert
a pszichoanalízisnek mint tudománynak az elutasításáról
szól. Errôl szól a kötet végén olvasható
beszélgetés is, melyben ezen elutasítás miértje
megválaszolatlan marad. Az azonban, hogy ennek a kötetnek a
végén jelenik meg, épp a fenti vita szellemében
lehetôvé tesz egy olyan olvasatot, mintha a kötet összeállítói
úgy vélnék, a mai napig érvényes az,
amit Freud idézett sorai oly óvatosan fogalmaznak meg, hogy
ti. a pszichoanalízis elutasításának egyfajta
antiszemitizmus lenne az oka. S nem vagyok biztos abban, hogy a szerkesztôknek
(legalábbis tudatosan) ez állt volna szándékukban.
1. Yosif Hayim Yerushalmi: Monológ Freuddal. In: Európai füzetek, 5. szám, Új Világ Ksiadó, Budapest, 1998. 27. old.
2. Freud: Ellenállás a pszichoanalízissel szemben. Cserépfalvi, Budapest, 1993.
Véleményét, megjegyzéseit kérjük küldje el címünkre: mandj@c3.hu