Lázáry René Sándor

Abiság

---

2. És mondának néki az ô szolgái: Keressenek
az én uramnak, a királynak egy szuz leányt,
a ki a király körül legyen, és ôt ápolja,
aludjék karjai között, és melegítse fel az
én uramat, a királyt.
 

3. Keresének annakokáért egy szép leányt
Izráelnek minden határiban; és találák a Súnem
városából való Abiságot, a kit el is hozának
a királyhoz.

4. És a leány igen szép volt, és a királyt ápolta
és szolgált néki. De a király nem ismeré ôt.”
 
 

1. Ne szólj! Lopózz be huvös
éjszakámba: ágyasházamban
reszketek, hideg ráz.
 

2. Vén láz vaczogtat, mint rossz
ónkupát: földindulás horpadt,
ürült edényt. Az rezdül így, ha
végleg ottfeledték a hálótermek
ében asztalán.
 

3. Ne szólj! Ne késs! Lopózz be,
hogyha hívlak: forró hideg lel,
fájnak csontjaim.
 

4. Fájnak, fáznak, remegnek, szinte
megrepednek, mint hangtalan sziklák
a pusztaságban, ha nap hévsége
s hajnalok fagya feszíti szét
közömbös testöket... Úgy zengenek.
 

5. De kínban zengek én is. Mivel
kihultem, mint egy régi kô: öreg
hegységek gyurött ránczai.
 

6. Hát jöjj! Lopózz be! Reszketek:
borulj rám! Feküdj reám, ha féregként
vonaglok, akár kiszáradt vén
folyómeder, vagy szélfúvásban fázó
függönyök: csillagzatok magasság fátylain.
 

7. Úgy fázom én. Hiába gyúl a tuz.
Hiába rajtam száz rideg lepel.
Hiába bújok állatbôr-halomba, ha
csak magamba burkolózhatom,
mikéntha bánat volnék, agg magány.
 

8. Kihultem én. Hiába száz lepel.
 

9. Hát jöjj, borulj rám: légy te lenge
leplem! Légy lágyan omló álom, könnyu
hullás! Légy könnyu, messzi, drága
kelme, melyet sosem viselhet már a
vétkezô test...
 

10. Csupán az elme érinthet hasonlót.
netán a lelkek lassult verdesése,
midôn való világuk vetkezik le...
 

11. Feküdj reám, boríts el, mint a fény:
melengess, mint az ifjabb nyáridôk!
Úgy hullj le rám, mint délutáni
álom: légy könnyedebb csapongó
tollpihénél... Légy könnyu, mintha
Isten rámlehelne.
 

12. Bizony mondom, hogy súlytalan
lebegsz. Könnyebb vagy apró, véletlen
madárnál, míg fekszel itt nehéz
szívem fölött, kopár, kiszikkadt
férfimellkason.
 

13. Akár magasló szirtetôre
tévedt kicsiny rigó.
 

14. Remegsz te is. Ne rebbenj el!
Ne reszkess! Ne riasszon föl vérem
döndülése, mert ismerôs, mint elzúgó
vizek, kôgörgeteg vagy várkapuk zaja.
Oly ismerôs az, mint lélegzeted.
 

15. Remegsz: egymástól némán
reszketünk, mint tengeren párhuzamos
habok, kiket más-más hullámzás
uz a parthoz. Más szellô hajt, más
hordoz szét bennünket, s megint más
hajszol légi semmiségbe. Végsô morajlás –
mégis ismerôs, mert vágyainknál
ismeretlenebb.
 

16. Ne szólj! Ne mocczanj! Fedj be,
mint a csend: hallgass, melengess,
tarts a karjaidban! Hanem csak úgy,
miként kicsorbult, huvös kardvasat.
 

17. Akárha sutban döglôdô kutyát, ki
meglehet, hajdan királyi volt, de már
galád, csúf, gémberedt tetem. Úgy tarts
öledben engem is.
 

18. Mert fázom én. Megháborodtak
fürge tagjaim... De immár régen
együtt reszketünk: egykedvuen,
mint kettôs czédrus fáradt ágai.
Külön s egyetlen árnyékot vetünk.
 

19. Úgy, Abiság, úgy tarts meg öledben!
És ne szeress, sose csókolj! A testi
valóm roncs. Csak suta vétkek összekuszált,
rossz szövevénye: didergô, drága szemétdomb,
mely önmagába roskad... Kényszerek, árva
bunök kaparják szét kevélyen végül is azt,
ami megmaradt még. Ámde a lélek. A lelkem.
A lelkem öleld legalább,
Abiság, csak a lelkem!
 

20. Most csak a lelkem öleld, Abiság,
csak a lelkem. Mert fiatal vagyok én,
s agg is, akár a Teremtés. Mert telerakva a
Föld örömökkel, mégsem enyém valahány: mind
mégsem enyémek.
 

21. Túl fiatal vagyok én, Abiság, ma
a vágyhoz: vén vagyok én szerelemhez,
túl vén tán a halálhoz is.