Nehezen lehet szavakba foglalni a házimozizás sajátos hangulatát. Aki egyszer részt vett egy ilyen otthoni vetítésen, az jól tudja, milyen felejthetetlen élményt nyújt a falon vibráló kép, a háttérben barátságosan zakatoló gép, a porszemek vidám tánca a fénycsóvában és a vetítõizzó jellegzetes szaga, amit mi a családban egyszerûen csak "moziszagnak" nevezünk. Azóta, amióta már csak ritkán kerül hokedli az ebédlõasztalunkra, hogy posztamense legyen az ütött-kopott "Rusz" 8-asnak, sajnos nekünk is egyre kevesebbszer van alkalmunk átélni ezeket a meghitt perceket. És biztosan így vannak ezzel más családok is, amelyeknek az élete a video betörésével egészen biztos, hogy üresebb lett egy színfolttal.

Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy most sokan nem tudják, mirõl is van pontosan szó. Még azok sem, akik pedig szívós kitartással vadásznak a tévében a Privát Magyarország epizódjaira, sõt valamennyit sikerült is megnézniük, s utólag videón hosszasan tanulmányozniuk. Ez nem is csoda, hiszen Forgács Péter tucatnyi családifilm-breviáriuma képtelen visszaadni ezt a sajátos hangulatot és azt az élményt, amit azok élhettek át, akik saját magukat láthatták filmen a bölcsõtõl az aggastyánkorig. Az amatõrfilmek felhasználásával készült videofilmben nincsen zakatoló gép, csillogó porszemek és moziszag, csak vibráló, olykor elmosódott kép, amelyen számunkra idegen emberek jönnek-mennek, születnek és meghalnak…

Nem kenyerem a filozofálgatás, azonban "csak úgy" képtelenség bepillantani a Forgács-féle idõbirodalomba. Olyan ez, mint a mikszáthi idõ-kút, amelybe könnyen beleszédül az emberfia, ha a mélyére néz. Van is "húzása" ennek a mélységnek, hiszen az amatõrfilmezés jószerivel egyidõs a mozgóképpel. Így ha a gyökerekre is kíváncsiak vagyunk, akkor mindenképpen vissza kell mennünk a Monarchia tarka forgatagába.

A múlt század közepén élt magyar polgár nem csupán szívesen vette, ha egy Klösz, Uher vagy Erdélyi Mór nevû úr lefotografálja szûkebb családjának körében, hanem még pénzt is adott érte. Legszebb ruhájában, tiszteletet parancsoló nejétõl és pajkos csemetéitõl övezve, büszkén állt a festett hátterû mûterem hatalmas masinája elé, hogy megörökíthesse szûkre szabott életének mintegy fél percét. Eddig tartott ugyanis az expozíció ekkoriban. A kemény kartonra mívesen applikált fotográfia az egész család nagy örömére és büszkeségére szolgált. S amint rézkeretbe foglalva a nachtkasztlira került, a família elhatározta, hogy kis idõ elteltével megismétli együttes produkcióját a fényképészmesternél. Nem is sejtették, hogy õk voltak ezeknek a nagy nevû mestereknek az elsõ megrendelõi, akik természetesen azt sem tudták, hogy mi fán terem a brómezüst, mégis valamiképpen beírták nevüket a fotográfia történetébe, hiszen e cseppet sem olcsó mulatságukkal eltartották a fényképészt, akinek maradt még pénze a kísérletezésekre és az öncélú fényképezgetésekre is.

A kamera méretei miatt ekkor persze még szóba sem jöhetett az a megoldás, hogy az emberek saját fotografáló masinát vásároljanak és maguk készítsék családi felvételeiket. Ahhoz azonban, hogy a masinák némiképpen összezsugorodjanak és az egyszerû polgárok számára is elérhetõek legyenek, már nem sok idõnek kellett eltelnie. 1878-ban alapította meg Pejtsik Károly, "József fõherczeg õ császári és királyi fensége udvari szállítója" a Városház utca és a Kossuth Lajos utca sarkán található "Standard" palotában "fényképészeti czikkeket" árusító szaküzletét, amely az 1913 áprilisában kiadott 34. számú árjegyzéke szerint saját mûteremmel, laboratóriummal és nagyító-intézettel rendelkezett, "kizárólag amatõr célokra". Akinek mégis kedve szottyant otthon pepecselni saját felvételeivel, az ugyanott néhány korona ellenében megvásárolhatta a legkitûnõbb, "kõolajjal mûködõ sötétkamara lámpát", a kõbõl készült elõhívótálkát és azt a töménytelen vegyszert, amelyek segítségével önmaga dolgozhatta ki saját felvételeit. A negatívkép hordozórétege ekkor még többnyire egyszerû sima üveglap volt, amit a lelkes amatõrök összecsukható boxgépükkel, azaz "Kodak-kameráikkal" együtt még a frontra is képesek voltak magukkal cipelni. Azt, hogy a háború a bakaélet véres komolysága ellenére mindenki számára nagy kaland volt, az is bizonyítja, hogy meglepõen sok frontfelvétel készült annak idején és ezek szerencsére szép számmal meg is maradtak.

A nagyobb újságok ekkor már hivatásos fotográfusokat alkalmaztak, akik saját felszerelésükkel (többnyire az egyre inkább divatba jövõ "mellényzseb-Kodakjaikkal") készítették riportfelvételeiket és a kidolgozást is rendszerint maguk végezték. Ha nem, akkor viszonylag gyorsan, akár már hat óra alatt is megcsinálta helyettük a labormunkát bármelyik pesti kereskedõ, amelyek közül legismertebbek ekkoriban a Chmura (Ferenciek tere 2.), a Juszt testvérek látszerészüzlete a Tavasz utca 14. szám alatt, és a legendás HAFA voltak.

Mielõtt azonban Hatschek Emil és Farkas Béla urak üzleti házasságra léptek volna – hogy évtizedeken át büszkén nevelgessék közös gyermeküket, a három üzlethelyiséggel mûködõ HAFA céget –, a magyar "amateur-fényképezõk" nagy csinnadrattával szövetségbe tömörültek. Ez volt a Photo-Club, amely pontosan száz esztendõvel ezelõtt, 1899-ben alakult meg. A társaság, amelynek székházát a Ferencz József-, azaz a mai Belgrád-rakparton már szép számmal látogatták az amatõrök, úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, ugyanis 1906-ban a mûkedvelõ fényképészek egy másik szövetséget is létrehoztak, a Pejtsik-üzlet tõszomszédságában, a Városház utca 3. szám alatt. Az egyesület, amely a "Magyar Amatõr-fényképezõk Országos Szövetsége" nevet viselte, céljául tûzte ki, hogy ingyenes elõadásaival, kiállításaival és színes diavetítéseivel elõsegítse a mûvészi fotográfia fejlõdését és alaposabb képzésben részesítse a kedvtelésbõl fényképezõket. A vetítések – Lumiere korára jellemzõen – természetesen még petróleumlámpás, csupán néhány ember számára élvezhetõ halovány képet jelentettek, mégis mindenkit egyik ámulatból a másikba ejtett a laterna magicából kiszökõ fénycsóva és a majdnem életnagyságúvá varázsolt kicsinyke, kézzel színezett üveglap fényképe. A vetített kép, újdonságával és összes misztikumával együtt olyan népszerû jelenséggé vált századunk elsõ éveiben, hogy rövid idõn belül igyekezett mindenki az otthonában is a falra varázsolni. Ebben persze jó partnernek bizonyultak a kereskedõk, akik a laterna magica legkülönfélébb változataival örvendeztették meg a játékos kedvû felnõtteket és természetesen a gyerekeket. Voltaképpen ezek a szinte kizárólag francia üzemekbõl kikerült, bádoglemezbõl préselt, díszes kivitelû õsdiavetítõk voltak az elsõ házimozi-masinák, amelyek között már voltak mozgó képek vetítésére alkalmas szerkezetek is. A mozgás alapja ez esetben is állókép volt, amelynek csupán bizonyos részleteit lehetett – alkalmasint egy másik vetítõgép segítségével – mozgásra bírni. Az elsõ, otthon falra vetített és ember által megmozgatott képek igen egyszerûek voltak. Sok esetben csak kaleidoszkópszerû élményt nyújtottak, de voltak, amelyek a mindennapi élet egy-egy tréfás intermezzóját mutatták be: felszálló cigarettafüst, arckifejezését változtató férfiarc stb. A látványos mozgásnak e formája azonban ritkaságnak számított. Sokkal gyakoribb volt a gyermekek szórakoztatására használatos mesesorozat, amely egy hosszúkás üveglemezen mutatott be négy-öt színes "fázisképet" a legnépszerûbb mesékbõl.

1923-ban dobta piacra a Kodak cég a 16 milliméteres filmméretet, amely a késõbb megszületett más méretek mellett a legtovább volt forgalomban. Az amatõr keskenyfilmek között mindig is ez volt a legdrágább méret, jóllehet a legjobb minõséget is ez a filmfajta garantálta. Képminõsége természetesen nem vetekedhetett a professzionális, 35 milliméteres normálfilmével, ezzel szemben elõnyeként azt emlegették, hogy az ugyanannyi képet tartalmazó keskenyfilm hossza a normálfilm hosszának 40%-a, a súlya pedig 20%-a. A vállalkozó kedvû amatõrök így tehát elõször ezen a méreten láttak munkához…

A házimozizást forradalmasítani látszott egy új fotokémiai találmány, az úgynevezett fordítós eljárás, amely még olcsóbbá tette a film elkészítését. Ez a kissé komplikált hívási mód kiküszöbölte a negatívfilm használatát, így az amatõr ugyanazt a filmszalagot vetítette le pozitívként, mint amit néhány nappal korábban a kamerájába fûzött. A mûvelet laboratóriumi része kissé bonyolult. Lényege azonban az, hogy a filmet az elõhívás során még egyszer megvilágítják és így rendkívül finom szemcsézettségû pozitív képet nyernek, amely a vetítésnél ennek megfelelõ képtisztaságot ad. Az amatõrök számára természetesen adott volt a hivatásos filmesek által használt negatív-pozitív eljárás lehetõsége is, amelynek segítségével megsokszorozhatták felvételeiket. Ezt a módszert azonban még a tehetõsebb amatõrök is csak nagyon ritkán használták, mivel a végtermék, a vetíthetõ kópia közel sem volt olyan jó minõségû, mint a fordítósfilm. Sokkal szívesebben választották inkább a másolásnak azt a fajtáját, amely úgy készült, hogy a sokszorosítandó pozitívek alapjául szolgáló negatívot a már leforgatott és feliratozott fordítós kópiáról készítették el, vagy ugyanerrõl a fordítós szalagról közvetlenül fordítós pozitív filmre készítették a másolatot.

Keskenyfilm lévén, a tökéletes minõséget természetesen soha nem garantálta egyetlen nyersanyaggyár sem. Így nincsen abban semmi különös, hogy ezek az ide-oda másolgatások egyáltalán nem jöttek divatba. Még a Forgács-féle archívumba is csak hébe-hóba tévednek be olyan filmhagyatékok, amelyeknek néhány darabja eredetileg negatív anyagra készült. Szerencsére azonban ma már a videotechnika segítségével szinte ugyanolyan jó minõségû képet lehet készíteni egy felvételi negatívról is, mint a fordítósfilmrõl. A digitális csodaprogramok persze olyan esetekben is segítségére sietnek az egypéldányos filmdokumentumoknak, amikor azt készítõje alul- vagy felülexponálta, esetleg lejárt, "döglött" anyagra forgatta, vagy hibás keverésû vegyszerekkel dolgozta ki. Ez azonban viszonylag ritkán fordult elõ, hiszen nem vonzott különösebben senkit sem a sötét fürdõszobában az órák hosszat tartó pepecselgetés. Szívesebben választották az egyszerûbb és biztosabb megoldást: a kereskedõ cégek házi laboratóriumait, ahol a különbözõ filmfajtákat saját, gyárilag elõírt hívóikkal hívták.

A nagynevû gyáraktól, olyanoktól, mint az Agfa, Kodak, Ilford, Perutz, Pathé, Gevaert, természetesen nem csak a filmeket és vegyszereket lehetett megvásárolni, hanem minden olyan tárgyat és kelléket, amire szüksége lehetett egy filmamatõrnek. A HAFA boltokban, az üzlet 1940-es árjegyzéke szerint például tizenhárom különbözõ fajta felvevõgépet lehetett kapni. Ezek között ott találjuk az egészen komoly Bolexet is, amely a több mint százéves múltra visszatekintõ svájci St.-Croix-i Paillard finommechanikai gyárban készült. Ennek a kamerának és a hozzá tartozó vetítõgépnek az ára a többi masináéhoz képest igen borsos volt (1566 és 1240 pengõ), jóllehet megvolt az az elõnye, hogy másodpercek alatt elvégezhetõ átalakításokkal mind a három filmméretre lehetett alkalmazni. Idõközben ugyanis továbbfejlõdött a keskenyfilmipar és a gyárak kihozták a középen perforált 9,5 milliméteres, valamint a késõbb "normál nyolcasként" ismert 8 milliméteres filmnyersanyagokat, amelyek jószerivel csak fordítós filmként kerültek forgalomba. HAFA-ék katalógusában természetesen a magyar ipar is képviseltette magát, a többi között az akkori idõk nagy sztárja, a "Marxton" fantázianévre hallgató 16 mm-es hangos vetítõgéppel, amely a VI. kerületben, a Bulcsú utca 7. szám alatt található Marx és Mérei "Elsõ Magyar Repülõmûszergyárában" készült többféle változatban, az egyébként szintén amatõrfilmes Marx Tibor tervei alapján.

Mindeközben a kereskedõk szolgáltatási köre is bõvült, s a beadott filmeket már nem csupán elõhívatni, hanem színeztetni és feliratoztatni is lehetett. Az amatõrök igényességére jó példa, hogy ekkoriban egyre-másra próbálkoztak olyan trükkökkel, amelyeket a profi filmtechnika már régóta alkalmazott. A HAFA által rendszeresen megjelentetett filmtechnikai kézikönyvek egyik legtermékenyebb szerzõje, a zseniális Lénárd Endre, az amatõr filmesek legendás Dranelje így ír errõl Amatõrmozi tanfolyam címû könyvében: "Mindezeket a dolgokat úgy tanulhatjuk meg legjobban, ha a moziszínházakban a hivatásos filmesek technikáját tanulmányozzuk. Kíséreljük meg figyelmünket a jelenetek összeállítására összpontosítani és ne hagyjuk magunkat a film cselekménye által lenyûgözni. Ügyeljünk arra, hogy a filmmûvész miként irányítja figyelmünket és hangulatunkat olyan mederbe, ami céljának megfelel. Ha tisztában vagyunk az alapfogalmakkal, keressünk egyéni utakat, új kifejezésmódokat és saját stílust!"1 Lénárd, aki "civilben" állítólag linóleumkereskedõ volt, számos tanulmányában és könyvében (amelyek közül talán az 550 oldalas A keskenyfilm technikája és mûvészete2 volt a legnépszerûbb) oktatta és szoktatta rá az amatõröket az igényességre. Õ volt az elsõ magyar nyelvû keskenyfilmszakkönyv írója, aki egyébként felvevõgépeivel sohasem volt tökéletesen elégedett. Szinte állandóan újítgatta, bütykölgette kameráit, amelyeket egészen a felismerhetetlenségig fabrikált különbözõ "toldalékokkal" kiegészítve, aminek következtében már maga a gyár sem ismert volna rá saját konstrukciójára.

Lénárd nem volt szakbarbár, sõt a belepiszkálástól mindig is óvta olvasóit. Kísérleteinek eredményeit, tapasztalatait viszont minden esetben megosztotta olvasóival. Fantáziáját nem csupán a film technikai oldala mozgatta meg, hanem a dramaturgia is. Szerinte "a film csak akkor tökéletes, ha mindegyik jelenete szerves összefüggésben van az elõzõ és a következõ képpel. Olyan film, amelyik csak céltalanul össze-vissza fotografált gyönyörû felvételekbõl áll, nem érdemli meg a film nevet és a nézõt untatni fogja."3 E kijelentések különösen érdekesek, hiszen az ember könnyen azt hihetné, hogy az amatõrfilmezés elsõ évtizedében, közvetlenül a laterna magica varázsa után, az emberek megelégedtek a falon vibráló, ugrándozó képek tarka sorozatával és eszükbe sem jutott mögöttes tartalmakat keresni. Szerencsére Lénárddal együtt sokan rájöttek arra, hogy "a világ hemzseg a filmre kívánkozó témáktól és gyakorlatlan megfigyelõ képességérõl tesz tanúságot az az amatõr, aki vakon megy el az ezernyi lehetõség mellett."4

1931. március 30-án alakult meg az a szervezet, amely Magyarországon elsõként terelte össze az amatõr technikával, pusztán kedvtelésbõl filmezõket. Az AME, vagyis az Amatõr Mozgófényképezõk Egyesülete indulásakor ugyan még nem sok tagot számlált, amikor azonban még ugyanaz év õszén megjelentette hivatalos folyóiratának, a Pergõ Képeknek elsõ számát, egyre-másra verbuválódtak az érdeklõdõ polgárok, akik között volt orvos, ügyvéd, kereskedõ, arisztokrata, sõt tanuló is. Nagy kár, hogy ez az egyesület csak a magángyûjtemények keretein belül dokumentálódott valamennyire. Hihetetlenül hangzik, de a még több száz példányban kiadott Pergõ Képek teljes évfolyamait sem lehet megtalálni egyetlen könyvtárban sem! Olyan kultúrtörténeti emlékeink ezek a java részt nem létezõ filmtekercsek, amelyek ma, néhány évtizeddel késõbb is még jóformán teljesen feldolgozatlanok és kutathatatlanok…

Sajnos talán már azt sem fogjuk soha megtudni, hogy Lénárd Endre voltaképpen csak vizet prédikált – azaz: maga is igényes filmkészítõ volt-e –, vagy sem. Filmjeivel együtt õ is a háború áldozata lett. Tudomásom szerint csupán egyik filmjének kivágástekercse, azaz töredéke õrizte meg filmes munkásságát. Ez a körülbelül tízperces 9.5 mm-es filmtekercs, amely nemrégiben véletlenül került elõ egy lebontásra ítélt sas-hegyi ház padlásáról, különbözõ kivágásokat, elrontott jeleneteket tartalmaz Lénárd Endre és egy szintén nagyon tehetséges amatõr társa, Deutsch Richárd közös filmjébõl, A Föld halálából. Ennek az ígéretesnek tûnõ nagyon korai sci-finek fordítós, tehát egyetlen, bemutató kópiája a harmincas évek végén megsemmisült egy lengyelországi vetítés során. A lengyel amatõrök kíváncsiak voltak magyar társaik munkájára, így elkérték a film egyetlen kópiáját, hogy õk is levetíthessék egyik klubestjükön. Sajnos azonban rosszul fûzték be a filmet, aminek következtében egy nyomógörgõ "bevasalta" a filmszalagot és hosszában kíméletlenül kettévágta. Kár, hogy a roncsokat nem õrizték meg, mert az ilyen beteg és sok esetben tetszhalott filmeket feltámasztó restaurátorok a mai eszközökkel olyan állapotba tudják hozni a szalagot, hogy ismét le lehet vetíteni és szakszerû átírással láthatóvá is lehet tenni az utókor számára.

Hasonló esetre volt már példa a Forgács-gyûjteményben is, ahová rendszeresen kerülnek be "halálra ítélt" filmek, amelyeket a restaurálásnak köszönhetõen lehet csak videóra átmásolni. Ilyen volt Szilvásy István két rövidfilmje is. A lebontásra ítélt Tabánt megörökítõ képsorait amatõr társai tették tönkre egy vetítés során, míg egy másikat a történelem: egyik felvidéki kirándulásán készült kisfilmjében olyan irredenta jelenetek voltak láthatóak, amelyeket Szilvásy jobbnak látott kinyesni a háború után. A kivágás szerencsére megmaradt, igaz nem "naftalinban", hanem egy pléhdobozkában agyonnyomorgatva, így a restaurálásnak köszönhetõen ma is látható. Hasonló, aprólékos restaurálás tette láthatóvá és 50%-ban karctalanná Andrásovits Nándor felbecsülhetetlen értékû dokumentumfelvételeinek, a felvidéki zsidók Palesztinába menekülésének 1939-es filmnaplóját is, amely a kapitány egy másik filmjével, az egy esztendõvel késõbb készült német kitelepítéssel együtt A dunai exodus címmel néhány hónapja született újjá Forgács kezei alatt.

A Föld halálának regényesen furcsa történetében azt hiszem minden benne van, ami az 1945 elõtti amatõrfilm-mozgalmat jellemzi. Például maga az ötlet, ami alapján a film végül is elkészült. Profi filmeseknek 1935 táján idehaza meg sem fordult a fejében, hogy fantasztikus filmet forgassanak. Bizonyára tudtak a számos amerikai próbálkozásról, talán látták is a meglehetõsen kezdeti módszerekkel animált gyapjú-King-Kong-ot, de tudták, hogy ezt a technikát meg sem közelíthetik a Róna utcában. Lénárdék azonban bátran nekivágtak és megírták a forgatókönyvet, melyet az egyesület egyik ülésén bizonyára felolvastak és megvitattak. Mecénásaiktól és tagtársaiktól epés megjegyzések és "betartások" helyett támogatást, biztatást és fõleg sok jó ötletet kaptak. Szabadidejükben együtt láttak neki a díszletek és jelmezek elkészítéséhez, amelyek között szép számmal láthatunk egészen figyelemre méltó szkafandereket és más futurisztikus overallszerûségeket az imént említett kivágástekercsben. Amikor készen voltak a jelmezekkel és a díszletekkel, nekiláttak a forgatásnak, amelyhez színészeket rendszerint a családból, vagy egymás közül toboroztak. Aki ismeri a Forgács-sorozatból a Dudás-életmûvet bemutató epizódokat, az bizonyára emlékszik az ilyen kis szcenírozott filmecskékre, amelyek láttán az a legszembetûnõbb, hogy ezek az amatõr színészek nem is játszottak olyan rosszul!

A Föld halálának egyetlen kópiája, tehát maga a film sorsa is rokon a korszak többi filmjének történetével. Említettük már, hogy a nem megfelelõ minõséget eredményezõ másolat miatt rendszerint egypéldányosak maradtak a filmek, s noha egy halom serleget és díjat nyertek a fesztiválokon, mégis azt az egy példányt vetítették és küldték ki a külföldi találkozókra. Erre persze az alkotók már korábban gondoltak, így a film feliratait egyszerre kétnyelvûre (a magyar mellett rendszerint angol vagy francia nyelvûre is) komponálták.

Az alkotókra, Lénárd Endrére és Deutsch Richárdra egyébként még ma is nagy szeretettel emlékeznek vissza azok, akik akkoriban a szövetség tagjai voltak. E sorok írójának még megadatott az a fantasztikus élmény, hogy néhány évig tagja lehetett annak az asztaltársaságnak, amelyet még a régi AME, késõbb MAFSZ-tagok alapítottak hosszú évtizedekkel ezelõtt. A társaság, amely minden vasárnap délelõtt a Szent István körúti Sziget cukrászdában tartotta kötetlen, múltba merengõ üléseit, mára jószerivel kihalt. Évrõl évre üresedtek meg a székek, ahol egykor olyan emberek foglaltak helyet, mint Vásárhelyi István, akinek nevét tucatnyi szakkönyvébõl minden amatõr ismerte, Bajtek Árpád, a híres Ultralux gyöngyvászon feltalálója és készítõje, Zsellér Lipót, az ismert iparmûvész-grafikus, vagy Szilvásy Pista bácsi, aki a filmezéstõl kezdve a "Saját hangja, vigye haza!" hangfelvételig sok minden, ma már különösen érdekes dologgal foglalkozott. Nemrégiben a Várban, a Búcsú a hangos XX. századtól címû kiállításon örömmel fedeztem fel a vitrinben egy eredeti Longa-voxot, amely voltaképpen a magnetofon magyar szabadalmú õse volt. Nem volt nagyobb, mint egy rádió, és a gyomrában futó 35 mm-es végtelenített filmszalagra egyszerû lemezjátszó vágófej segítségével akár félórányi hanganyagot is lehetett rögzíteni. A vitrin sarkában pontos volt a kiírás, csupán Szilvásy István neve hiányzott, aki feltalálója és konstruktõre volt ennek az érdekes és a hangamatõrök körében igen népszerû szerkezetnek.

Õk tehát még jól emlékeztek Lénárdra és Deutsch "Ricsire", akik sajnos nem tértek vissza a háborúból. Ez a kis A Föld halála-töredék is úgy úszta meg a pusztulást, hogy egyik készítõje, Deutsch Richárd 1944-ben a Gömb utcából átballagott Budára, egy ismerõséhez, hogy rábízza kincseit, ha nem térne vissza a munkaszolgálatból.

Az AME 1938-ban nevet változtatott. Az új elnevezés a MAFSZ lett, vagyis Magyar Amatõrfilm Szövetség, amelynek tagjai természetesen nem csak játékfilmeket forgattak, így az évente megrendezett amatõrfilmes szemlén, amely augusztus utolsó hetében a Szent István Kupáért folyt, több mûfajban is versenghettek. Fellapozva a Pergõ Képek egyik számát, láthatjuk, hogy a MAFSZ meglepõen tarka kategóriákban írta ki pályázatait. Játékfilmekkel drámai és vígjátéki kategóriában lehetett nevezni, míg például animációs filmmel rajz-, baba-, marionett- és sziluett-mûfajban. Bár a legnehezebb és leglassabb munka az animáció, mégis volt, aki vállalkozott rajzfilmek készítésére. Zsellér Lipót iparmûvész volt az, aki már a harmincas évek elsõ felében ilyen filmeket forgatott 9,5-es kamerájával. Ott fenn északon címû rajzfilmje szerencsére ma is látható, így az animációs film történetét kutatók számára is tanulságos lehet "Pingi", a pingvin és "Rozmaring", a rozmár, minden bizonnyal amerikai filmekbõl ellesett, szellemes küzdelme.

A fesztiválok nevezési lajstromában voltak ezenkívül oktató- és "tudományosfilmekre", "avant-garde" és "fantáziafilmekre", valamint propagandafilmekre kiírt pályázatok is, amelyek hátterében legtöbbször egy nagyobb cég, például egy szálloda állt. Ebben persze nincsen semmi különös, hiszen ekkoriban minden olyan propagandafeladatot, amit ma a video és tévé lát el, a film, és rendszerint külön felkérésre épp az amatõrfilm vállalt magára.

Ebbõl a szempontból számunkra leginkább HAFA-ék egyik katalógusa a legérdekesebb, hiszen ebben az amatõrfilm minden akkori felhasználási területét megemlítik. A Károly király úton, az Andrássy úton és a Rákóczi úton is képviselt üzletlánc portékáit népszerûsítõ füzetecske eme, megmosolyogni való reklám-bevezetõje reálisnak tûnõ érvekkel igyekszik bizonygatni a film sokoldalúságát: "Az amatõrmozi a XX. század egyik legszebb alkotása! Éljen vele mindenki! Fényképezze kismozira az anya gyermekének életét, sírását-nevetését, játékát, ezernyi kedves megnyilatkozását, az apa a családi élet derûs, aranyos jeleneteit, ünnepi pillanatait, a gyerek játékait, sportját, jópajtásait, kirándulásait. A turista tegye örökéletûvé túráinak csodás látványait, a világjáró idegen országok népének életét, a városok és a természet szépségeit. Az udvarló szerelmese mozdulatait, mosolyát, szeme csillogását, az életmûvész minden mulandó szépet, az Életet. Ezeknek az amatõrmozi a legbájosabb szórakozás, a legédesebb mulatság. De vannak, akik kezében nagyon hasznos, ma már szinte nélkülözhetetlen szerszám: a sportembernek, sportrajongónak hogy megörökítse a mérkõzéseket, ellenõrizze a tréninget, a szép, a helyes sportszerû mozgást. Az orvosnak, mérnöknek, építésznek, hogy eleven képekkel jegyezhessen fel mindent, kereskedõnek, iparosnak, gazdásznak, hogy munkájuk, foglalkozásuk tapasztalatait gyûjthessék. Klinikának újszerû mûtétek, kezelések, kísérletek filmezésére, tudósoknak, kutatóknak elengedhetetlen a mozifelvevõ, a mozgások, természeti tünemények elemzésére. Tanárok, tanítók, pedagógusok, cserkészek tökéletes kísérletezést, eleven tapasztalatgyûjtést és oktató bemutatást végezhetnek kismozival. Papok, egyházi emberek a körmenetek, kongresszusok, búcsújárások, szabadégalatti szertartások felvételére használhatják, zárdák, nevelõintézetek vezetõi megörökíthetik a fontos eseményeket, társadalomkutatókat, városok, faluk vezetõit a legnagyobb helyzetképekhez juttatja. A rendõri, csendõri munkában a legtökéletesebb helyszíni szemlét, a perdöntõ bizonyítékokat adhatja a kisfilmes mozigép. A színész, artista, mozdulatmûvész számára a legjobb önképzés, a legérdekesebb mozdulatelemzés. Aki filmrendezõnek, filmmûvésznek készül, annak a legremekebb elõtanulmány a kisfilmes mozi. Summa-summarum: a mai modern ember nem élhet amatõrmozi nélkül!"5

Még ha kissé túloztak is HAFA-ék, bizonyosra vehetõ, hogy számos amatõrfilm készült annak idején kizárólag üzleti céllal. A Filmintézet például évekkel ezelõtt egy magánszemélytõl egy halom 16 mm-es fordítósfilmet vásárolt, melyen a két háború közötti idõszak síéletének jelentõs hányada megörökítõdött. Hogy ki és mikor készítette ezeket a feliratokkal oktató sífilmeket, talán rejtély marad örökre. Csak egy dolog vehetõ biztosra: a megrendelõk és finanszírozók között ott volt Kertész Tódor és Weszely István, akik sportáruüzletüket reklámozandó készíttették a ma több szempontból érdekes és szép felvételeket. Láthatjuk tehát, hogy még a reklámjelleg sem volt kizáró ok egy amatõr versenyen. De talán a nemzetközi versenyeken sem, bár a Pergõ Képek külföldi sikereink kapcsán leginkább játék- és dokumentumfilmjeinkrõl ír.

Magyar amatõrök egyébként már szövetségük megalakulása után egy esztendõvel, 1932-ben indultak nemzetközi versenyen. Három évvel késõbb, 1935 augusztusában Budapesten is rendeztek nemzetközi versenyt, ami akkora szenzációnak számított, hogy a hetente megjelenõ Magyar Világhíradóba is belekerült, mint belföldi, kulturális aktualitás. Két év múlva, 1937-ben magyar kezdeményezésre megalakult az amatõr filmesek nemzetközi egyesülete is, az UNICA (Union Internationale du Cinéma d’Amateur), amelynek ugyanúgy tagja volt a New York-i és római amatõr, mint a japán vagy a magyar. Sõt, a MAFSZ nemzetközi viszonylatban kifejtett munkássága elismeréséül az UNICA szûkebb körû ötös végrehajtó tanácsának is tagja volt. Ne gondolja azonban senki, hogy ez amolyan gittegylet lehetett, hiszen a nemzetközi központ komoly filmraktárral is büszkélkedhetett! Az amatõrök sokat emlegetett újságja több helyen említést tesz arról, hogy a nagyobb sikereket elért magyar filmeket az UNICA lemásolja és berlini archívumában megõrzi.

1941 õszén egyszerre például öt magyar filmet másoltak le és archiváltak itt. Ezek között volt az elsõ magyar színes trükkfilm, az Aqua vitae, amelyet a Beszkárt fõtisztje, Vásárhelyi István rendezett. A munkában segítségére volt, így alkotó társként szerepelt a fõcímfeliratban Bérczi Tibor, aki fából kifaragta a filmben szereplõ figurákat, valamint a díszleteket megtervezõ és megépítõ Németh Nándor. Szintén UNICA-kópia készült az erdélyi bevonuláson forgatott díjnyertes, színes 16 mm-es Elhangzott a szó… címû dokumentumfilmrõl, amelyet dr. Berczelly László mellett két nagy nevû ember készített. Scsigulinszky Károly, "grófi uradalmi titkár"6 volt az egyik, aki éveken át volt a szövetség motorja és akinek társai a nagyon is találó "Csiga" becenevet adták. Jellegzetes arcvonásait szerencsére nem csak fényképek õrizték meg, hanem film is, hiszen számtalanszor állt amatõrtársainak kamerája elé, hogy minden igyekezetével segítségére legyen egy-egy új amatõrfilm megszületésének. A harmadik név sokak számára ekkor még ismeretlen volt, hiszen aki viselte, még egyetemi éveit taposta. Pásztor István egyike volt azoknak az amatõröknek, akit már fiatalkorában megfogott a mozi varázsa. Amatõr esztendeiben olyan szép sikereket ért el, hogy nem tágított a film mellõl. Nevét az ötvenes évektõl kezdve olyan filmek fõcímein olvashatjuk, mint a Semmelweis, a Liliomfi vagy a Tizedes meg a többiek. Ha már itt tartunk, okvetlenül meg kell említenünk Fejér Tamás, a késõbbi filmrendezõ nevét is, aki szintén amatõrként kezdte pályafutását. Olyannyira az volt, hogy még diákkorában elkészítette Intermezzo címû, mintegy két és fél perces filmjét, amelynek története egy festõmûvészrõl és a modelljérõl szólt. Következõ munkájával, amely A nõ és a gép címet viselte, második helyezést ért el az 1937-es párizsi nemzetközi fesztiválon.

Egy ebbõl az idõbõl származó statisztikai adat szerint az Egyesült Államokban "10 év alatt közel 20 millió keskenyfilmfelvevõt és vetítõt adtak el magánosoknak és közületeknek. Az USA-nak nincsen olyan iskolája, gyár és egyéb vállalata, amely ne lenne felszerelve saját keskenyfilm vetítõ helyiséggel." Németországban ekkor mintegy "100.000 keskenyfilmgép van a magánosok és közületek tulajdonában." Ezekben az években világszerte keskenyfilmekkel történik már az iskolai oktatás, az idegenforgalmi reklámpropaganda, az orvosi továbbképzés és a tudományos kutatás. Idehaza hasonló a helyzet: "Nálunk Magyarországon az összes állami és fõvárosi iskolák fel vannak szerelve néma keskenyfilmeket vetítõ gépekkel. Rendkívül nagy számú vállalat keskenyfilmekkel oktatja alkalmazottait. Hangos keskenymozi száma hazánkban eddig közel 200. Évenként körülbelül 50 újabb engedélyessel növekszik ez a szám. Néhány év és nálunk is a keskeny hangosmozik száma meg fogja haladni a normál, nagy befektetésû mozgószínházak számát."7

Ezzel egyidejûleg természetesen a házimozizás is rohamosan terjedt tovább, így ekkor már nem csak a nagyvárosiak hóbortja volt. A szövetség az amatõr fényképészek szövetségéhez hasonlóan már a harmincas években megkezdte bevonni a vidéki filmeseket az egyesületbe, ahol rendszeresen levetítették és megvitatták egymás filmjeit az amatõrök. Aki akart, az kedden és pénteken a hivatalos órák alatt is meglátogathatta az egyesületet, ami elõbb a Rákóczi út 19. félemeletén, a 16-os ajtó mögötti lakásban volt berendezve, majd a negyvenes évek elejétõl Budán, a Margit rakpart 44. szám alatt, a Kacsa utca sarkán. A több lakásból nagy építkezésekkel átalakított székház már komoly szakirodalommal rendelkezõ könyv- és folyóirattárral, valamint technikailag meglepõen jól felszerelt, százharminc személyes vetítõteremmel büszkélkedhetett. A szövetségnek ettõl kezdve természetesen saját laboratóriuma, irodája és filmraktára is volt. A vetítések mellett hetente tartottak elõadásokat is, amelyeken ismert filmszakemberek és "amatõrtagtársak" beszéltek a helyes kameratartásról, az elõhívási trükkökrõl, technikai újításokról és igen gyakran filmesztétikáról is. Lénárd Endre könyveiben ugyanis meglepõen hangsúlyos szerep jutott a filmkultúrának. Még ma is figyelemreméltó, hogy egy linóleumkereskedõ hobby-tanulmányában külön fejezetet szentel a filmmûfajoknak, a plánozás technikájának, a kameramozgásoknak, a vágásnak és a trükköknek, amelyek leírásában egészen a Schüfftan-effektus mélységéig hatol.

Forgács Péter idõlabirintusában bolyongva egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy a negyvenes évek elején szerencsére már sokan forgattak a HAFA könyvtár tanulmányai és instrukciói alapján. Még a legelvadultabb filmanalfabéták is megtanulták valamelyes nyugodtan tartani a kamerát, még akkor is, ha a fénymérés nem ment egészen tökéletesen, vagy a bõrtáska belógott az objektív elé és letakarta a látnivaló felét. Ezekben az években ilyen vagy olyan igényekkel nagyon sokan moziztak már otthon, szerencsére azonban nem csupán a maguk és családjuk szórakoztatására, hanem egymásnak is. Így sokkal többet okultak egymás hibáiból és talán rájöttek arra is, hogy Lénárdnak igaza volt, amikor azt írta, hogy "ne legyünk saját magunkkal szemben sem elnézõk és kíséreljük meg a mûvet úgy tekinteni, mintha valamilyen idegen személy készítményérõl volna szó. Mindez gyakorlatot, figyelmet és száraz tárgyilagosságot kíván. A siker bõségesen kárpótol majd a fáradtságért és alkotó munkáért."8 Szerencsére a ma technikai apparátusa segítségére tud lenni az elrontott felvételeknek. Sõt, Forgács mondanivalóját külön hangsúlyossá teszi olykor egy-egy kimerevített képkocka, egészen lassan lüktetõ mozdulatsor, amely egy rövid, rosszul fotografált, de amúgy fontos eseményt, helyszínt örökít meg. Szüksége is van a kész filmnek arra, hogy idõnként láttassa velünk a felhasznált matéria archetípusát, jóllehet ugyanakkor a figyelemfelhívásnak is ez az egyik leghatásosabb módszere.

A háborút követõ szûkös esztendõk természetesen a hazai amatõrfilmezést is megbénították egy idõre. Nyersanyag híján még a profi gyárak és laboratóriumok is alig-alig tudtak dolgozni, nem beszélve a hobbiból filmezõ magánemberekrõl, akik inkább élelmiszert vadásztak a városban és nem nyersfilmet. Már aki túlélte a világégést. A MAFSZ tagok közül ugyanis sokan ottmaradtak a háború poklában, mivel filmes ismeretüket a fronton, a haditudósító század kötelékében kellett tovább kamatoztatniuk. A szövetség legfontosabb embereit veszítette el. S velük együtt az egyesületi székházat is, amelynek teljes berendezése a béke elsõ napjaira jellemzõ zabrálásoknak esett áldozatául. Ez nemcsak az akkori szövetségi tagoknak okozhatott mély depressziót, hanem még annak is, aki belegondol abba, hogy milyen pótolhatatlan értékek pusztultak ott akkor el. A megsemmisülés olyannyira teljes volt, hogy jóformán alig maradtak fényképek, dokumentumok a szövetség életérõl. Még a tagok teljes névsorát sem lehet felkutatni, pedig biztosra vehetõ, hogy nagy nevû emberek is beléptek az egyesületbe, hiszen a háború éveiben rengetegen filmeztek országszerte. Régi újságokat böngészgetve gyakran találkozhatunk olyan híradásokkal, amelyek arról számolnak be, hogy melyik híres ember készített filmet családjáról, környezetérõl. Így maradtak fenn a Karinthy család egy kedves epizódjáról felvételek a harmincas évekbõl, vagy ugyanebbõl az idõbõl néhány rövid snitt Babitsról, Kosztolányiról. Más író, mûvész után még ennyi sem maradt, még a mozgását, a mimikáját sem ismerhetjük meg például József Attilának. Bárdos Lajosról beszélik, hogy filmezett családi körben, csakúgy, mint Lipták Gáborról, akinek filmes hagyatékáról ugyancsak nem tudni semmit sem, pedig a Nyitott kapu után ítélve igencsak érdekes lehet az utókor számára valamennyi kockája.

A béke és a szovjet–magyar barátság megszilárdulásával nyersfilmgondjaink is némiképpen megoldódni látszódtak, így azokban a napokban, amikor a belügyminiszter kiadta 451.3000/1948. B.M. számú körrendeletét9, amelyben betiltotta többek között Robert Taylor, Gary Cooper és Robert Montgomery filmjeit, a pesti utcákon egy-egy politikai felvonulás alkalmával már szép számmal jelentek meg amatõrfilmesek is, akik kézi kamerájukkal rögzítettek minden fontosnak látszó történelmi eseményt. Egy évvel késõbb, 1949-ben jött létre egy ma is mûködõ vállalat, az Ofotért, amelynek egy-kettõrea HAFA cég örökébe kellett lépnie. Lenin, a filmrõl alkotott világhírû nézetét ismerve joggal gondolhatnánk azt, hogy az ötvenes évek elejére államilag dotált kultúrszórakozás lett az amatõrfilmezés. Ez azonban sajnos nem igaz, hiszen az akkori hatalom komoly fegyvernek tekintette a filmet, és mint ilyet csak korlátozott mértékben engedte a civil lakosság kezébe. Ezt alátámasztani látszik az a tény is, hogy a Rákosi-rezsimben többször rendeztek éjszakai razziákat azoknak a lakásában, akikrõl sikerült megtudniuk, hogy mozgófilmet tartanak a lakásukban. Derék ávósainknak nem volt nehéz dolguk, hiszen egy valamirevaló ócskapiacon legalább annyi filmneppert lehetett találni akkoriban, mint ma videórõföst. Feldmesser Vilmos is ezek közé tartozott, igaz õ már a háború elõtt ismert selejtfilm-kereskedõ volt Budapesten. Noha saját filmet sohasem készített, mégis ismerte nevét valamennyi amatõr és az egész fõváros, legalábbis azok, akik szerettek otthon mozizni. Sok film cserélt gazdát a Feldmesser-tanyán, s míg a kuncsaftok válogattak és tömték hátizsákjukba a tekercseket, beszélgettek egy jót és kicserélték tapasztalataikat.

Valahogyan így virágzott ekkoriban az amatõrélet. Szép számmal jártak Feldmesserékhez egykori MAFSZ- tagok is, akik saját felvételeik mellett szívesen vetítettek otthon mûsorfilmeket, amelyeket profi cégek gyártottak amatõrök részére. Ezek a filmek természetesen ekkoriban már nem voltak üzletben kaphatóak, csak Feldmessernél. Még a háború elõtt a Pathé, a HAFA, az Amateur Kino Service, a Kefifor, azaz a Keskenyfilm Forgalmi Kft. és még ki tudja hány cég hozta õket forgalomba kölcsönzéses rendszerrel. A filmek között volt számos Chaplin-burleszk, cowboy-dráma, rajzfilm és sportfelvétel. A nagy cégek megszûnésével, államosításával ezek a filmek szétszóródtak az amatõrök körében és évrõl évre nagyobb értéket képviseltek, egészen a video betöréséig.

1961 januárjában sokak örömére újból megjelent a Pergõ Képek, amelynek elsõ számában a beköszöntõ sorok megállapították, hogy "az összes érdekelt személyek és szervek egybehangzó véleménye szerint teljesen megértek azok az elõfeltételek, amelyek a magyar filmamatõr mozgalom szocialista szellemû megújhodáshoz szükségesek".10 Az elsõ lapszám, amely a XII. évfolyam volt már, minden bizonnyal megdöbbentette mindazokat, akik akkor úttörõ vállalkozásként üdvözölték az amatõrfilmezést. Dudás László, aki a kezdetek kezdete óta volt tagja a szövetségnek, és az egyik legagilisabb és legtehetségesebb amatõrként tartották számon, a Pergõ Képek imént említett elsõ számában mély megdöbbenésének adott hangot, amikor kijelentette: "mint régi filmamatõr, rádöbbentem arra, hogy mennyire tájékozatlanok nemcsak az olvasók, de még a szakírók is a magyar amatõrfilmesek múltbeli munkássága felõl. Pedig a magyar amatõrfilmezés a harmincas évek elejétõl 1945-ig az európai amatõrfilm kultúra elismert tényezõje volt és eredményeit sikerek igazolták."11 A szövetség másfél évtizedes szünet után történt újraindítása és az ezt követõ nemzetközi sikerek bizonyítják, hogy milyen nagy szükség volt erre a szervezetre még a hatvanas években is.

Olyannyira, hogy még abban az évben megrendezték a IX. Országos Amatõrfilm Seregszemlét, amelyre összesen 69 film érkezett be a nevezõktõl. Akárcsak az elsõ fesztiválon 1935 augusztusában, ezen a viadalon is jelen voltak a filmhíradó munkatársai, így az utókor némi ízelítõt kaphat a versenybõl, amelyet rendezõi négy kategóriában indítottak. A nevezések túlnyomó többségben Budapestrõl érkeztek, de akadtak, akik Gyõrbõl, Bajáról, Szegedrõl, Debrecenbõl, Kecskemétrõl küldték be filmjüket. És olyan versenyzõk is, akik már egy-egy aktívan mûködõ filmklub égisze alatt készítették felvételeiket. Témaválasztás tekintetében meglehetõsen vegyes volt az anyag, a Pergõ Képekben is megjelent jegyzékben ilyen címeket olvashatunk: Szabó néni, Karcsi pórul jár, vagy a Halászok közt a Dél-Dunán12. Érdemes még megemlíteni a fesztivál zsûrijébõl néhány nevet: Herskó Jánosét, Máriássy Juditét, a már ismert filmrendezõ Fejér Tamásét és Dudás Lászlóét, aki ebben az idõben már a szövetség "veteránjának" számított, hiszen elsõ felvételeit még a húszas évek végén készítette kézi kurblis kamerájával.

Dudás László, aki eredetileg építészmérnök volt, és akinek Forgács Péter sorozatában a rejtélyes "D úr" néven állított emléket, A magyar filmamatõrök múltja és jelene címû 1961-es kitûnõ írásában szeretettel emlékezett a hõskorra és amatõrtársaira. Figyelemre méltó, hogy majd negyven esztendeje írt cikkében arra a feladatra buzdít, amelyet évtizedekkel késõbb Forgács Péter kezdett el: "meg kellene szervezni sajtó és egyéb híradás formájában a régi, ismeretlen helyen lévõ és még fellelhetõ amatõrfilmek felkutatását, begyûjtését. Az elõkerült filmekkel megalapítani a magyar amatõrfilm-archívumot. Ennek állománya buzdító példatára lehetne az újból meginduló magyar amatõrfilm mozgalomnak. Az archívumban lévõ és az amatõröknél nyilvántartott filmekbõl idõnként bemutatókat kellene tartani."13 Dudás László filmjei szerencsére erre a sorsra jutottak, így most már biztonságban vannak. A nyolcvanas évek elején egy fiatalabb amatõrtársa, Szilágyi Attila, a Magyar Filmintézet restaurátora segítségével bekerült a Filmarchívumba a nem sokkal késõbb elhunyt "D úr" valamennyi díjnyertes amatõr játékfilmje.

A régi amatõr filmtekercsek azonban nem sokáig alussszák már Csipkerózsika-álmukat a Filmarchívum polcain. Az elmúlt esztendõben kezdetét vette ugyanis egy kísérletsorozat, amelynek során a Magyar Filmintézet megkísérelte a régi 9.5 mm-es egypéldányos filmeket 35 mm-es méretre felnagyítani. Az "állatorvosi ló" jelen esetben éppen egy Dudás-film, a Tempó címû zsánerfilm volt, amely kézi restaurálás után Szabó Antal filmtechnikus laboratóriumába került, ahol a felnagyítás megtörtént. Ennek során nem csupán egy jó minõségû, tónusos negatív lett az eredmény, hanem az eredeti sebességre történt többexpozíciós lassítás is. A kísérlet eredményesen zárult. Most már csak pénz kellene, hogy a többi filmet is át lehessen másolni. És azután újabb filmek kellenének, amelyekkel ugyanezt meg lehetne tenni, és amelyek most talán még egy elfelejtett fiók vagy doboz mélyén várják a feltámadást. Ha mindez megtörténne, akkor talán már nem csupán a tévében kelnének életre a régi mozdulatok, az igaz történetek, hanem esetleg moziban, vetítve is. És akkor megint lenne moziszag is.

Jegyzetek

1 dr. Lénárd Endre: Amatõrmozi tanfolyam. Budapest: HAFA, 1943. p. 58.

2 dr. Lénárd Endre: A keskenyfilm technikája és mûvészete. Budapest: HAFA, 1942.

3 dr. Lénárd: Amatõrmozi tanfolyam. p. 36.

4 ibid. p. 64.

5 HAFA 85. árjegyzék. Budapest, 1940. p. 1. p. 3.

6 Lajta Andor (szerk.): Filmmûvészeti Évkönyv XIX. Budapest: Lajta Andor kiadása, 1938. p. 209.

7 Jámbor Dezsõ–Dr. Lafranco István: Keskenyfilm ABC. Budapest: Összetartás Gazdasági Szövetkezet A.(ctio) C.(atholica) Filmszolgálata, 1941. pp. 30–31.

8 dr. Lénárd: Amatõrmozi tanfolyam. p. 59.

9 Lajta Andor (szerk.): Filmmûvészeti Évkönyv XXX. Budapest: Lajta Andor kiadása, 1948. pp. 157–158.

10 Szerkesztõségi beköszöntõ. Pergõ Képek 12 (1961) no. 1. p. 3.

11 Dudás László: A magyar filmamatõrök múltja és jelene. Pergõ Képek 12 (1961) no. 1. p. 7.

12 Pergõ Képek 12 (1961) no. 1. p. 22.

13 Dudás: A magyar filmamatõrök múltja és jelene. p. 7.