A kortárs filmelmélet egyik legújabb megközelítési iránya a kognitív filmelmélet, amely azt a kérdést vizsgálja, miként mûködik az elménk, miközben filmet nézünk. Ez a kérdés persze nem újdonság a filmelméletben, Hugo Münsterberg már a tízes években hasonló problémákat feszegetett1, késõbb többek között Rudolf Arnheim és Jean Mitry foglalkozott a film befogadásának pszichológiai oldalával, majd a hetvenes évektõl a pszichoanalitikus filmelmélet sajátította ki ezt a kutatási irányt. A kognitív filmelmélet annyiban hoz változást, hogy a film percepciójának természettudományos leírását adja.

Itt nem lehet eléggé hangsúlyozni a tudományosság fontosságát. A kognitív filmelmélet ugyanis elvileg kizárólag empirikusan tesztelt vagy tesztelhetõ hipotézisekbõl építkezik, és emiatt a diszciplína szerkezete és mûködése is különbözik a korábbi filmelméletekétõl. Ha egy korábbi elméletrõl kiderül, hogy megcáfolt premisszákon alapul, akkor könyörtelenül el kell vetni. Átalakult tehát a tudomány történetéhez való viszony, és inkább a természettudományok történetképéhez hasonlít.

Érdemes megvizsgálni, hogy milyen helyet foglal el a kognitív filmelmélet a kortárs filmelméletben. A kognitív elméletet megelõlegezõ, szellemi elõdnek is tekinthetõ egyetlen diszciplína a posztstrukturalista narratológia, amelynek egyik legfontosabb állítása az volt, hogy a filmi jelentés nincs benne eleve a filmben, a nézõ dolga tehát nem az, hogy kibontsa ezt az eleve adott jelentést, hanem hogy megkonstruálja azt. A narratológia – legalábbis annak angolszász vonulata – tehát egyre inkább a filmi jelentés konstrukciójának kérdése felé tolódott el, ami maga után vonta a film percepciójának egzakt vizsgálatát. Világosan mutatja ezt az is, hogy több igen jelentõs narratológus ma már kognitív filmteoretikusként határozza meg magát.2

Radikálisan szemben áll viszont a kognitív megközelítés a kortárs filmelméleti irodalom kilencven százalékát kitevõ pszichoanalitikus–feminista–marxista elméletekkel, hiszen míg ezek egy ideológiából kiindulva, ezen ideológia megnyilvánulásaként tárgyalják az egyes filmi elemeket, addig a kognitív elmélet ideológiasemleges, kizárólag a film befogadásának tudományos leírására törekszik. A kognitív megközelítés tehát a pszichoanalitikus–feminista– marxista elmélet dömpingjével próbál szembeszállni, és a kognitív filmelmélet viszonylag fiatal korát tekintve nem is sikertelenül.

E bevezetõben röviden áttekintem a kognitív tudomány filmi percepció szempontjából legfontosabb irányzatait, majd megvizsgálom, hogy mely irányzatok, illetve mely fogalmak átvétele lehet hasznos a filmelméletben. A kognitív tudomány és a filmelmélet aktuális és lehetséges érintkezési pontjait keresem tehát.

A kognitív tudomány azt vizsgálja, hogyan mûködik az emberi elme.3 Két kézenfekvõ feleletet rögtön érdemes kiszûrni. Az egyik az a hagyományos nézet, amely szerint a gondolkodás és más mentális tevékenységek voltaképpen a lélek sajátjai, amely a testtõl elkülönülten létezik és irányítja mindennapi cselekedeteinket. A másik nézet szerint nem szükséges elmérõl beszélni, elég az aggyal foglalkozni: minden, ami a fejünkben történik, végsõ soron idegsejtek aktiválódásából áll össze, a megismerés és a gondolkodás megértéséhez tehát elégséges eszköz a neurológia, az agyban zajló folyamatok magasabb szintû megértésére semmi szükség. A kognitív tudomány középutat próbál képviselni e két nézet között. Egyfelõl elutasítja a test-lélek dualizmust, másfelõl azonban a radikális redukcionizmust sem tartja megfelelõnek. Mentális folyamatainkat – az emlékezést, a gondolkodást – persze idegsejtek tüzelése idézi elõ, de azt, hogy az Empire State Buildingre gondolok, nem igazán érdemes olyan módon leírni, hogy most az A1632-es neuron aktiválódik, majd az A3412-es stb.

A kognitív tudomány igazi újdonsága az interdiszciplinaritás. Nem része ugyanis egyik klasszikus tudományágnak sem. Valahol a filozófia, a biológia, a mesterségesintelligencia-kutatás, a pszichológia, az etológia és a nyelvészet vonzáskörében helyezkedik el. Mindegyik tudomány terminológiáját és klasszikus kérdésfelvetéseit használja, de egyik diszciplína szerepe sem meghatározó jelentõségû.

A kognitív szemlélet megjelenése a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére vált dominánssá, és igen erõsen összekapcsolódott a behaviorizmus bírálatával. A negyvenes–ötvenes évek legjelentõsebb pszichológiai irányzata, a behaviorizmus azt állította, hogy az emberi elmérõl semmi mást nem tudhatunk, csak azt, hogy adott ingerekre hogyan reagál. A behavioristák szerint az elme fekete doboz, nem lehet tudni, hogy milyen folyamatok zajlanak belül, a tudós kizárólag azt vizsgálhatja, hogy milyen összefüggés van a rendszert érõ ingerek és a rendszer által adott válaszok között.4 A kognitív tudomány ezzel nem elégszik meg: szerinte ennél lényegesen többet tudhat meg a tudomány az elme mûködésérõl. Hasznosabb, ha feltesszük, hogy az elme egy bizonyos modell szerint mûködik, majd e modell alapján megpróbáljuk elõre jelezni, hogy milyen ingerekre hogyan válaszolna. Ha a posztulált válaszok többé-kevésbé megegyeznek saját válaszainkkal, akkor az elmemodell többé-kevésbé használható.

Látható, hogy a kognitív tudomány és a behaviorizmus nem radikálisan ellentétes irányzatok: a kognitív megközelítés sok premisszát átvett a behaviorizmus állításaiból. A kognitív tudósok sem gondolják azt, hogy közvetlen rálátásunk lenne arra, hogy milyen is az elme szerkezete, csak éppen jobban le tudjuk írni az elme mûködését, ha úgy tekintjük, mintha egy bizonyos elmemodell szerint mûködne. Ezen a ponton kap jelentõséget a kognitív tudomány egyik legfontosabb résztudománya, a mesterségesintelligencia-kutatás. Ha ugyanis feltételezzük, hogy az elme egy bizonyos modell szerint mûködik, akkor egy, az adott modell szerint funkcionáló számítógép – szerencsés esetben – hasonló ingerek hatására hasonló módon fog viselkedni, mint mi. Az elvont elmemodellek tehát empirikusan tesztelhetõk a mesterségesintelligencia-kutatás segítségével. A számítógép-elme analógia végigvonul a kognitív tudomány történetén, hiszen e tudományág nem titkolt szándéka a mesterséges emberi értelem létrehozása.5

Kérdés, hogy mely modellek állnak legközelebb a valóságos elmemûködéshez. Mindenekelõtt érdemes tisztázni egy terminológiai kétértelmûséget: sokan – így a kognitív filmelmélet legtöbb képviselõje is – azonosítja a kognitív tudományt a kognitivizmussal, holott ez utóbbi a kognitív tudománynak csak egyik legkorábbi és legkevésbé kifinomult irányzata.6 A kognitivizmus vagy kognitív pszichológia a hetvenes években a domináns, elsõ nagy irányzat volt a kognitív tudomány keretein belül, amelyet azonban késõbb más irányzatok követtek.

A kognitivizmus két premisszából indul ki. Egyrészt reprezentációink – tehát az elménket felépítõ alapelemek – nyelvi jellegûek, azaz más néven kvázi-nyelvi szimbólumok. A borosüveg fogalma tehát az elmémben egy belsõ nyelvre fordítva tárolódik; ez a belsõ nyelv lehet valamelyik természetes nyelv (pl. a magyar) vagy a "gondolat nyelve", egy minden nyelvtõl független, de minden nyelv alapját képezõ mentális kód. A kognitivizmus másik alappremisszája az, hogy minden mentális tevékenységünk következtetés. A következtetés "ha… akkor" szerkezetû lokális mentális tevékenység: ha egy kerek, narancssárga foltot percipiálok, akkor ebbõl arra következtetek, hogy egy narancs van elõttem. E következtetésem nincs tekintettel semmilyen más tényezõre: bármi történjen is az elme más pontjain, amikor kerek narancssárga foltot percipiálok, minden esetben felidézõdik az elõttem levõ narancs reprezentációja.

Látni fogjuk, hogy mindkét premisszát külön-külön és együtt is megkérdõjelezik a nyolcvanas–kilencvenes évek kognitív tudományi irányzatai, elsõsorban az ökológiai elmélet, a konnekcionizmus, illetve az evolúciós megközelítés. Mivel a kognitív filmelméletet elsõsorban a percepció jelensége érdekli, érdemes a különbözõ kognitív irányzatok percepcióelméleti állításait áttekinteni.

A kognitivista percepcióelmélet középpontjában több évtizede az áthatolhatóság problémája állt, az a kérdés, hogy a percepció és a kogníció (a magasabb szintû elmemûködés, pl. memória, logika) milyen viszonyban állnak egymással. Két markáns álláspont különíthetõ el. A modularisták szerint a percepció a magasabb szintû kognitív folyamatok számára áthatolhatatlan, a percepció folyamata nem használ semmilyen magasabb szintû tudást7, az interakcionisták szerint viszont a kogníció tetszés szerint kontrollálhatja, és akár le is állíthatja a percepciót8. Világos, hogy a vita a percepció középsõ szintjérõl szól. Az alacsony szintû perceptuális folyamatokról – például a retina idegsejtjeinek mûködésérõl – mindenki elismeri, hogy a magasabb szintû elmemûködés számára áthatolhatatlanok, a percepció legmagasabb szintje – például az arcfelismerés – viszont nyilvánvalóan nem lehetséges a magas szintû kogníció segítsége nélkül.

A modularisták szerint a percepció folyamata önálló, automatikus és alapvetõen buta: a retinát érõ ingerbõl egy kimeneti szimbólumot hoz létre a perceptuális rendszer. Ez a folyamat mechanikus, abban az értelemben, hogy sem elõzetes tudás, sem más perceptuális csatornák mûködése nem befolyásolja a rendszer mûködését. Ha valamilyen inger éri az érzékszervet, akkor automatikusan legyártódik a kimeneti szimbólum is, amelyet már a magasabb szintû elmemûködés vesz át és fordítja le saját kvázi-nyelvi szimbólumává.

Az interakcionisták szerint a percepció és a kogníció több ponton is érintkezik: a perceptuális folyamatok használnak különbözõ rövid-, közepes, illetve hosszútávú memóriát, és nincsenek elzárva a többi percepciós csatornától: a percepciót befolyásolja egyrészt a magasabb szintû mentális tevékenység (sõt, a jókedv-rosszkedv is), másrészt a többi perceptuális folyamat is.

Érdemes felfigyelni a két szembenálló tábor egy közös elõfeltevésére. Mind a modularisták, mind az interakcionisták felteszik ugyanis, hogy a percepció folyamata következtetések sorozata. A retinán megjelenõ kétdimenziós kép csak foltok és kontúrok összessége; ahhoz, hogy ebbõl a kaotikus színkavalkádból tárgyakat, embereket, helyeket és térbeli elrendezést tudjunk felismerni, valahonnan plusz információt kell nyerni, és éppen ezt a plusz információt biztosítja a következtetés folyamata.

A következtetésalapú modell nagy problémája, hogy nem képes konkrét mechanizmusokat adni a látás folyamatának leírására. A nyolcvanas évek elején David Marr éppen ilyen mechanizmusokat szolgáltatott az alacsony szintû látás folyamatának magyarázatára, és ez kétségkívül a modularizmus felé billentette el a modularizmus–interakcionizmus vitát.9 Marr szerint velünk született mechanizmusok biztosítják a retinára vetülõ képbõl a tárgyak felismerését, mégpedig három lépésben. Az elsõ lépés a színfoltokból kontúrokat extrahál, Marr ezt kétdimenziós vázlatnak hívja. A második lépés a kontúrokból felületeket, egy bizonyos nézõpontból látott felszíneket gyárt (ez a nézõpontfüggõ két és fél dimenziós vázlat), majd a harmadik és utolsó lépés végeredményeképpen kapjuk a háromdimenziós, nézõpontfüggetlen tárgyakat. Igen fontos, hogy Marr ezeket a lépéseket mind velünk született, a születés után már nem módosuló, evolúciósan meghatározott mechanizmusoknak tekinti.10 Marr elméletét sokan a kognitivizmus csúcspontjának tekintik, de ha jobban megnézzük, mindkét kognitivista premissza megkérdõjelezõdik: a percepció alacsony szintje nem következtetések sorozata, és nem is kvázi-nyelvi szimbólumok manipulációja.

A kognitivista percepcióelmélet elsõ átfogó kritikáját James J. Gibson adta.11 Gibson a kognitív tudomány méltatlanul elhanyagolt alakja, a hetvenes években, illetve a nyolcvanas évek elején az akkor domináns kognitivista megközelítés igen keményen bírálta ökológiainak nevezett elméletét.12 A nyolcvanas évek második felétõl kezdve azonban egyre többen hivatkoznak rá, mint nagy szellemi elõdre.13 Hozzá kell tenni azonban, hogy Gibson igen homályosan és a tudományos diskurzustól meglehetõsen elrugaszkodva fejtette ki elméletét. Inkább metaforákat használ, nem egzakt tudományos fogalmakat.14 Intuitív modelljeiben azonban megtalálható szinte minden olyan gondolat, amely a nyolcvanas–kilencvenes évek kognitív tudománya számára fontos lett.

Gibson radikálisan tagadja, hogy a percepció következtetések sorozata lenne. Szerinte a percepció lényegesen alacsonyabb szintû folyamat ennél. Nincs szükség következtetésre, hiszen a percepció nem kevés információ alapján szolgáltat sok információt, hanem épp ellenkezõleg, sok információt szûkít le a szükséges kevés információra. Mivel a percepció folyamatosan mûködik, és nem szakítható ki a korábbi percepciók sorozatából, az elme sokkal könnyebb helyzetben van egy tárgy felismerésekor, mint azt a kognitivisták gondolják. Nem egyetlen kétdimenziós állóképbõl kell a tárgyak térbeli elrendezõdésére következtetni, hiszen korábban már sokszor láttam, körbejártam, minden oldalról megnézhettem ezt a tárgyat. Gibson tehát a korábbi tapasztalatok szerepét hangsúlyozza: a korábbi percepció során észlelt invariáns tulajdonságok (például hogy felül van az ég, és alul a föld stb.) segítenek az aktuális percepcióban – ezért nincs szükség a következtetések által biztosított plusz információra.

Gibson másik fontos állítása, hogy a percepció nem független a motoros akcióktól. Ez a reflexek esetében triviális, itt a percepció közvetlenül vezet egy motoros akcióhoz. Gibson lényeges állítása az, hogy ez minden egyes percepciónk esetében így van: a szemünk elé táruló vizuális sokféleséget nem érdek nélkül szemléljük, hanem már a percepció legalsó szintjén is akciók lehetõségét percipiáljuk. A tárgyaknak tehát elsõsorban a funkcióját látjuk: azt, hogy mire tudjuk használni – Gibson kifejezésével a tárgy affordanciáját. Egy székben a leülés lehetõségét percipiáljuk, egy almában azt, hogy meg lehet enni stb.

Gibson igen metaforikus nyelven kifejtett gondolatainak konkrét megvalósítását és számítógépes szimulálását a konnekcionizmus nyújtotta.15 A konnekcionista teoretikusok szerint az elme hálózat: e hálózat egyes csúcspontjai a fogalmak, mentális reprezentációk, melyek nem feltétlenül nyelvi entitások, sokkal inkább finom szemcsézettségû "szubszimbólumok". E szubszimbólumok között sûrû, különbözõ erõsségû kapcsolatok húzódnak, melyek kapcsolaterõssége az idõk során dinamikusan változik. Ha például megégetem a kezem, akkor a "tûz" és az "éget" fogalmaknak megfelelõ – természetesen nem feltétlenül nyelvi – fogalmak közötti kapcsolat megerõsödik, amikor tehát legközelebb tüzet látok, akkor az "éget" asszociáció is aktiválódni fog.

A konnekcionizmus szerepe a kognitív tudományon belül azért igen fontos, mert ez volt az az irányzat, amely a kognitivizmus mindkét elõfeltevését radikálisan tagadta, ugyanakkor igen jól használható számítógépes elmemodellek létrehozására adott lehetõséget.16 A konnekcionizmus ugyanakkor gyakran túlhangsúlyozta a tanult tulajdonságok szerepét a velünk születettekkel szemben.

A kognitív tudomány utóbbi öt évében domináns evolúciós megközelítés ezt próbálja kompenzálni, a tanult és a velünk született tulajdonságok tekintetében köztes álláspontot próbál képviselni a velünk születettséget hangsúlyozó innátista kognitivizmus és a tanult vonásokat hangsúlyozó antiinnátista konnekcionizmus között.17 Ez érvényes többek között az ember esztétikai preferenciáira is, evolúciós örökség – következésképpen mindnyájunkban meglévõ tulajdonság – például, hogy bizonyos tájakat preferálunk, de ezen belül az a környezet, amelyben az ember felnõ, jelentõsen befolyásolja ezt az evolúciósan meghatározott preferenciát.18

Talán ennyi igen vázlatos áttekintés is elég volt annak felmérésére, hogy a kognitív filmelmélet hozzávetõlegesen tizenöt–húsz évvel van elmaradva a kognitív tudomány eredményei mögött. A jelenlegi kognitív filmelmélet ugyanis nem más, mint a kognitivizmus filmelméleti alkalmazása, mint ezt árulkodó módon Bordwell összeállításunkban is közölt 1989-es programadó írásának címe (Érvelés a kognitivizmus mellett) is jelzi. Ritkábban – elsõsorban az Anderson házaspár írásaiban – Gibson elmélete is megjelenik, de mindent összevéve nyolcvanas évek elejei állapotokat tükröz e diszciplína.

Ez a lemaradás több okból is kellemetlen. Egyrészt, ha egy elmélet vállalja a tudományos jelzõt, akkor nem engedheti meg, hogy esetleg már empirikusan meghaladott tételekre építse rendszerét. Másrészt – és ez a fontosabb – a film befogadásának vizsgálatában éppen azok a kognitív irányzatok lehetnek a leghasznosabbak, amelyekrõl a kognitív filmelmélet még nem vett tudomást. Továbbá, az újabb irányzatok ismeretében több, a kognitív filmelméletet érõ ellenvetés egyszerûen kivédhetõ.19

A kognitív filmelmélettel szemben leggyakrabban felhozott ellenvetés szerint az nem veszi számításba a kulturális különbségeket, ugyanúgy elemzi egy fiatal fekete nõ filmes percepcióját, mint egy idõs fehér férfiét. Ez a kritika azért is különösen fontos, mert a kortárs filmelmélet fõvonalát alkotó pszichoanalitikus– feminista–marxista irányzat éppen a kulturális és nembeli különbségek meghatározó szerepe mellett érvel. Könnyû tehát azzal a leegyszerûsítéssel élni, hogy a kognitív filmelmélet az elme univerzálisan emberi mûködésével foglalkozik, míg a pszichoanalitikus– feminista elméletek a filmi befogadás kulturális különbségeivel. Ha ez így lenne, akkor a kétfajta megközelítés akár ki is egészíthetné egymást, hiszen végsõ soron mindkét irányzat az elme mûködését kutatja.20

A kognitív és a pszichoanalitikus megközelítés között azonban a fenti univerzális, kulturálisan meghatározott dichotómiánál sokkal lényegesebb különbségek vannak, hiszen az egyik egy empirikusan tesztelhetõ tudományos elmélet, a másik pedig nem falszifikálható, intuitív jellegû általános világlátás.

Másrészt a kognitív, illetve a pszichoanalitikus irányzat szokványos szembeállítása – amely szerint a kognitív az univerzális, velünk született, minden emberre jellemzõ tulajdonságokra koncentrál, míg a pszichoanalitikus megközelítés a szocializáció által generált különbségekre – a kognitív filmelmélet igencsak helytelen értelmezésén alapul.

Mint láttuk, a kognitív tudomány egészérõl egyáltalán nem mondható el, hogy a velünk született tulajdonságok meghatározó szerepét hangsúlyozná. Csak a kognitivizmusra jellemzõ ez az irányvonal, a késõbbi elméletek éppen a tanulásra, különösképpen a perceptuális tanulásra helyezik a hangsúlyt. Ha tehát a kognitív filmelmélet megszabadul a kognitivizmus mára igen kérdésessé vált premisszáitól, és a kognitív tudomány újabb elméleteit használja a filmi befogadás leírására, akkor éppen a percepció változó, a szocializáció során befolyásolható dinamikus modellje kerül középpontba. A kognitív tudományban az utóbbi idõben dominánssá vált evolúciós megközelítés szerint hamis dilemma annak eldöntése, hogy a velünk született vagy a tanult tulajdonságok dominálnak-e az emberi percepció során, hiszen minél több velünk született mechanizmusunk van, annál hatékonyabban és dinamikusabban vagyunk képesek új készségeket elsajátítani.21

A perceptuális tanulás kérdése központi jelentõségû a kognitív filmelméletben, hiszen a film percepciójának egyik legfontosabb problémája, hogy a korábban látott filmek hogyan és milyen mértékben befolyásolják filmnézési mechanizmusainkat. Hogyan vagyunk képesek két egymás után vágott térrészletet egybefüggõ térré alakítani fejünkben? Miért tudjuk, hogy egy jelenet szereplõi hol helyezkednek el a képen kívüli térben? Honnan tudjuk, hogy ki lehet, és ki nem lehet a gyilkos? Ezek a készségek minden valószínûség szerint tanulhatóak, a korábban látott filmekbõl leszûrt tapasztalat eredményei, magyarázatuk tehát csak a perceptuális tanulás modellezésén keresztül lehetséges. A kognitivizmus nyilvánvalóan nem képes rugalmasan kezelni a perceptuális tanulás jelenségét, és így a korábban látott filmek hatását sem, hiszen zárt, nem módosítható következtetések és modulok összességeként írja le a percepció folyamatát. A kognitív filmelméletnek tehát ezen a ponton túl kellene lépnie a kognitivizmuson, és az újabb, tanulásközpontú elméletek felé kellene fordulnia.

A perceptuális tanulás mellett az affordanciaelmélet a másik pont, ahol a kognitív filmelmélet számára hasznosak lehetnének a kognitív tudomány újabb, kognitivizmus utáni eredményei. Gibson elmélete szerint akciók lehetõségét percipiáljuk. Nem a pisztoly alakját, hanem azt, hogy ezt a tárgyat emberölésre is lehet használni. Az affordancia fogalma igen hasznos lehet a film percepciójának leírásakor. Egy Tom és Jerry rajzfilmben például ha Jerry elõvesz egy kalapácsot, akkor e tárgynak elsõsorban azt a funkcióját fogjuk percipiálni, hogy alkalmas Tom fejbevágására. Elõször tehát a tárgyak funkcióját látjuk meg: mire használhatóak. Itt azonban fontossá válik az, hogy kinek a számára használható ez a tárgy. A nézõ ugyanis amellett, hogy felismeri a kalapács affordanciáját, ezzel belehelyezkedik az egyik szereplõ szemszögébe (esetünkben ez a szereplõ Jerry), akinek szempontjából észleli azt, hogy a kalapács jól használható Tom terrorizálására.

A szereplõ nézõpontjába való belehelyezkedés jelenségét – tehát az azonosulást – persze már a kognitív filmelmélet elõtt is sokan, sokféleképpen vizsgálták. A kognitív tudomány azonban egy kész tudományos apparátust biztosít e jelenség vizsgálatára, igen gazdag fejlõdéslélektani és primatológiai kísérleti eredményekre alapozva. Az utóbbi nyolc–tíz év legdivatosabb kognitív kutatási iránya, az úgynevezett "theory of mind" probléma éppen a másik ember nézõpontjába helyezkedés képességét vizsgálja, ami univerzális emberi készség (olyannyira, hogy többek szerint a nyelv kialakulásának feltétele).22

Az affordanciák percepciója azonban nem minden filmre jellemzõ: sõt, sok film éppen a mindennapi percepció funkcióorientáltságát próbálja megszüntetni. Legjobb példa erre a Sátántangó valamelyik hosszú képsora, ahol nyoma sincs semmilyen affordanciának. Itt nem valamilyen akció lehetõségét percipiáljuk a képekben, hanem a képeket magukat és magukért látjuk. Az affordancia fogalmának filmelméleti alkalmazása egyébként éppen csak elkezdõdött, még a különben ortodox módon gibsoniánus Anderson sem foglalkozik részletesen e kérdéssel.

A kognitív filmelmélet egy születõben lévõ tudomány. Jelenlegi formájában még távolról sem nevezhetõ kiérlelt elméletnek, hiszen mûvelõi elsõsorban filmteoretikusok, akik a kognitív tudománnyal csak autodidakta módon foglalkoznak. Igen jellemzõ a diszciplína fiatalságával is magyarázható kiáltványszerû megfogalmazás is. A kognitív filmelmélet sokkal inkább a benne rejlõ, még kiaknázatlan lehetõségek miatt érdekes.

Az utóbbi ötven évben a filmelmélet leginkább az irodalomelmélet különbözõ irányzatait vette át (jó nagy késéssel), és próbálta meg a filmre alkalmazni. Így volt ez a szemiotika, a narratológia, a pszichoanalízis és a feminizmus esetében is. A kognitív filmelmélet megjelenésével valami egészen szokatlan dolog történt: a filmelmélet egy, a mûvészetelméletben majdnem teljesen új úton indult el, és nem kizárt, hogy éppen az irodalomelmélet és a többi szakesztétika fogja átvenni ezt a megközelítési módot a filmelmélettõl.

Jegyzetek

1 Münsterberg, Hugo: The Photoplay: A Psychological Study. New York: D. Appleton and Company, 1916.

2 Közülük a két legismertebb David Bordwell és Edward Branigan.

3 A kognitív tudomány több fontos alapmûve magyarul is hozzáférhetõ, elsõsorban Pléh Csaba jóvoltából, ld. Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris–Láthatatlan Kollégium, 1996. Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest: Typotex, 1998. A kognitív tudományról lásd még: Nánay Bence: Kognitív tudomány: a filozófia és a természettudományok találkozása. BUKSZ (1997) no. 2. pp. 148–157.

4 Cf. Skinner, B. F.: Science and Human Behavior. New York: Macmillan, 1953.

5 A számítógép-elme analógiáról, illetve annak kritikáiról lásd: Neumann János: A számológép és az agy. (ford. Szalai Sándor) Budapest: Magvetõ, 1978. Dreyfus, H.: What Computers can’t Do. New York: Harper and Row, 1972. Searle, John: Az elme, az agy és a programok világa. (ford. Thuma Orsolya) In: Pléh: Kognitív tudomány. pp. 136–151.

6 A kognitivizmus alapmûvei: Newell, A. – Simon, Herbert: Human Problem Solving. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1972. Fodor, Jerry A.: The Language of Thought. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1975. Pylyshyn, Zenon: Computation and Cognition. Cambridge, MA: The MIT Press/Bradford Books, 1984.

7 A modularista álláspont jó összefoglalását adja: Fodor, Jerry A.: The Modularity of Mind. Cambridge, MA: The MIT Press, 1983. Magyarul ld. Összefoglalás az elme modularitásához. (ford. Gyõri Miklós) In: Pléh: Kognitív tudomány. pp. 197–206.

8 Az interakcionista megközelítésrõl: Gregory, Richard L.: Az értelmes szem. Budapest: Gondolat, 1974. Rock, Irwin: The Logic of Perception. Cambridge, MA: The MIT Press, 1983.

9 Marr, David: Vision. San Francisco: W. H. Freeman, 1982.

10 Marr elméletérõl lásd: Kovács Ilona: Egy tudományos vízió. Pszichológia 11 (1991) pp. 75–112.

11 Gibson, James J. : The Senses Considered as Perceptul Systems. Boston: Houghton Mifflin, 1966. Gibson, James J. : An Ecological Approach to Visual Perception. Boston: Houghton Mifflin, 1979. Róla: Nánay Bence: James J. Gibson affordanciaelmélete és a kortárs percepciókutatás. Pszichológia 17 (1997) no. 1. pp. 53–76.

12 Fodor, Jerry A.–Pylyshyn, Zenon: How Direct is Visual Perception? Some reflections on Gibson’s "ecological approach". Cognition 9 (1981) pp. 139–196.

13 ld. Ullman, S.: Against Direct Perception. New York: MacMillan, 1980. Hernád István: A szimbólumlehorgonyzás problémája. (ford. Vinkler Zsuzsanna) In: Pléh: Kognitív tudomány. pp. 207–222.

14 Sajnos ezt a homályosságot részben a kognitív filmelmélet gibsoniánus vonulata is örökölte. ld. Anderson, Barbara–Anderson, Joseph: Miért van szükség ökológiai metaelméletre? Lásd összeállításunkban, pp. 34–48.

15 Rumelhart, David–McClelland, J. (eds.): Parallel Distributed Processing. Cambridge, MA: The MIT Press, 1986. Smolensky, Paul: A konnekcionizmus helyes kezelésérõl. (ford. Gyõri Miklós) In: Pléh: Kognitív tudomány. pp. 87–135. Clark, Andy: A megismerés építõkövei. Budapest: Osiris, 1996. Pléh Csaba (szerk.): Párhuzamos modellek a megismeréskutatásban. Budapest: Typotex, 1998. Nánay Bence: Új divat a tudatfilozófiában: a konnekcionizmus. BUKSZ (1996) no. 3. pp. 262–269.

16 Az angol igék rendhagyó múlt idejének elsajátítását végzõ konnekcionista hálózat például ugyanazokat a hibákat és hiperkorrekciókat végzi, mint a gyerek. cf. Rumelhart–McClelland: Parallel Distributed Processing. Pinker, Steven: A nyelvi ösztön. (ford. Bocz András) Budapest: Typotex, 1999.

17 cf. Dennett, Daniel C.: Darwin veszélyes ideája. Budapest: Typotex, 1998. Pinker, Steven: How the Mind Works. New York: W. W. Norton, 1997.

18 cf. Chamberlain, Andrew: On the Evolution of Human Aesthetic Preferences. Evolving the Human Mind Conference, Sheffield, 1998.

19 Ezen ellenvetésekrõl lásd bõvebben James Peterson tanulmányát összeállításunkban, pp. 72–85.

20 Ezt az álláspontot képviseli Richard Allen is, összeállításunkban közölt tanulmányában. pp. 49–65.

21 cf. Pinker: How the Mind Works. különösen 3. fejezet.

22 cf. Carruthers, Peter – Smith, Peter K. (eds.): Theories of Theories of Mind. Cambridge: Cambridge University Press, 1996.