17. A Big Bittern-tó felszíne.

A csendes víz tintafekete felülete. A fenyõfák sötéten tükrözõdnek.

A csendes víz mozdulatlan felületén csónakok himbálóznak. Szegélydeszkáik a kis szállodához vezetõ lépcsõ lábainál elnyúló, durván összerótt stéghez támaszkodnak. A tó csodálatos panorámája.

18. A stégnél Clyde és Roberta áll. Épp az imént szálltak le az autóbuszról.

– Milyen szép, milyen gyönyörû! – kiált fel Roberta.

A busz mögül hirtelen felbukkan a szálloda tulajdonosa. Mintha varázsütésre jelent volna meg, buzgón dicsérni kezdi az idõjárást és üdvözli vendégeit.

Clyde észreveszi, hogy alig néhányan vannak körülötte és a tavon egy lélek sem látható. Azt viszont túl késõn veszi észre, hogy a konyháját magasztaló hoteltulajdonos kivette kezébõl a kofferját és Roberta is a nyomába eredt a hotel felé. Olyan mozdulatot tesz, mintha vissza akarná szerezni a bõröndjét, de aztán meggondolja magát és különös léptekkel, mintegy hipnotikus álomban, utánuk indul.

19. A szállodai bejelentõkönyv nyitott fehér lapjai ijesztõen merednek rá. Clyde elsápad; majd nyugalmat erõltetve magára kitalált nevet ír alá – "Carl Golden" –, melynek ugyanazok a kezdõbetûi, mint az õ nevéé, s utánafirkantja: "és neje". Amikor ezt Roberta észreveszi, öröm villan át rajta, amit a hotelbeliek elõtt gondosan titkol.

– Nagy a hõség. Itt hagyom a kalapomat és a kabátomat – hamar megjövünk – mondja Roberta és mindkettõt a hallban hagyja, a fogason.

20. Clyde fejvesztve, ezekrõl az eseményekrõl tudomást sem véve kikapja a kofferját a meglepett hoteltulajdonos kezébõl és a csónakok felé indul. Amint a bõröndöt beteszi az egyikbe, magyarázólag fordul a fickóhoz: "Benne van az ebédünk."

A csónakos megjegyzését szórakozottan elengedi a füle mellett, besegíti Robertát, megragadja az evezõket és ellöki magukat a parttól.

21. Sûrû fenyõerdõk szegélyezik a partot, mögöttük kikandikálnak a hegycsúcsok.

A tó vize nyugodt és sötét.

– Micsoda béke, micsoda nyugalom – mondja Roberta.

Clyde evez, aztán megáll és hallgatja ezt a csendet. Körülnéz. Sehol egy lélek.

22. Ahogyan a csónak belesiklik a tó sötétjébe, úgy siklik Clyde egyre mélyebbre gondolatai sötétjébe. Két hang küzd benne egymással: az egyik, sötét elszánásának visszhangja, a Sondrával és a társadalommal kapcsolatos reményeinek õrjöngõ üvöltése azt mondja – "öld meg! öld meg!"; a másik: "Nem – nehogy megöld!" – gyengeségének és félelmeinek, Roberta iránt érzett szomorúságának és szégyenkezésének kifejezése. A következõ jelenetekben ezek a hangok fodrozódnak a hullámokon, amelyeket az evezõk a csónak oldalához vernek; ezek suttognak szívverésében; ezek kísérik, aláfestik emlékeit és a lelke mélyén szóló riasztócsengõk berregését; mindkettõ küzd az elsõbbségért, egyszer az egyik kerekedik felül, majd rögtön meg is hátrál ellenfele elõtt.

A hangok akkor is tovább mormolnak, amikor evezõire támaszkodva megkérdi:

– Beszéltél valakivel a szállodában?

– Nem. Miért kérded?

– Csak úgy. Azt hittem, találkoztál valakivel.

23. A hangok megremegnek, amint Roberta elmosolyodik és a fejét rázza válasz közben, kezét játékosan a vízbe lógatva.

– Nem is hideg – mondja.

Clyde is megáll evezés közben és belemártja ujját a vízbe. De hirtelen visszarántja a kezét, mintha áramütés érte volna.

24. Amikor lefényképezi Robertát, a hangok magukkal ragadják. Evés közben, vagy amikor vízililiomokat szednek, egészen birtokba veszik. Amikor pedig egy pillanatra kiugrik a partra, hogy a bõröndjét kitegye, a hangok feltámadnak és kínzóan megrohanják.

25. "Öld meg, öld meg" – és Roberta belévetett hitétõl boldog, sugárzik belõle az élet öröme. "Ne öld meg, ne öld meg" – a csónak szinte hangtalanul suhan a sötét fenyõk mellett. Clyde arca feldúlt a benne zajló küzdelemtõl, és a távolból egy vízimadár elnyújtott kiáltása hallatszik.

26. "Öld meg, öld meg" – végül ez gyõz, és akkor átsuhan az agyán az anyja emléke. "Kisfiam, kisfiam" – jön elõ gyermekkora mélyérõl a hang, s ahogyan a "Meg ne öld, meg ne öld" kerekedik felül, úgy hallja Sondra olyannyira más hangján: "Fiacskám, fiacskám" és Sondra képének és mindannak, ami hozzá tartozik, a hatása alatt az "Öld meg, öld meg" egyre keményebbé és kitartóbbá válik és Roberta tolakodó képével együtt még sürgetõbb és követelõbb lesz; aztán Roberta arca, amely a férfi iránti hûségtõl és a megkönnyebbüléstõl sugárzik, s a haja látványa, amelyet Clyde úgy szeretett simogatni, és felerõsödik a "Meg ne öld, meg ne öld" és gyengéden kiszorítja a másikat, s most nyugodt, biztos és végleges lesz. Vége a konfliktusnak. Sondrát örökre elveszítette. Most már soha, de soha többé nem lesz elég ereje ahhoz, hogy megölje Robertát.

27. Most Clyde-ot látjuk, amint sötét kétségbeesésbe és a lemondás miatt érzett szerencsétlenségébe süppedve ül. Felemeli tenyerébe temetett arcát.

Az egyik evezõ a vízben sodródik. Baljában Clyde a fényképezõgépet tartja.

Arcára annyira kiül a nyomorúság és annyira látszik rajta az imént végbement küzdelem, hogy Roberta aggódva csúszik közelebb hozzá az ülésen és megfogja a kezét.

28. Clyde hirtelen kinyitja a szemét és megpillantja maga mellett a lány aggódó, gyengéd arcát. Az ellenérzés önkéntelen mozdulatával visszarántja kezét és hirtelen felugrik. Amint így tesz, a fényképezõgép véletlenül arcul csapja a lányt. Roberta ajka felhasad; felsikolt és hátrazuhan a csónak farába.

– Sajnálom, Roberta, nem akartam – mondja Clyde és természetes gesztussal utánanyúl. Roberta fél. Megpróbál felkelni, de elveszíti egyensúlyát és a csónak felborul.

29. Újból felhangzik a madár elnyújtott kiáltása. A felborult csónak a víz felszínén himbálózik.

Roberta feje felbukkan a víz fölé.

Clyde is elõkerül a víz alól. Arcán borzalmas rémület tükrözõdik, már mozdulna, hogy segítsen Robertán.

Roberta a férfi arckifejezésétõl megrettenve élesen felkiált és hevesen csapkodva eltûnik a víz alatt. Clyde már-már utána bukik, de aztán habozva megáll.

30. Ekkor harmadszor is felhangzik a madár távoli, elnyújtott kiáltása.

A víz tükörsima felületén egy szalmakalap ringatózik.

Sûrû vadon, mozdulatlan hegyek. Sötét víz nyaldossa a partszegélyt.

31. Megcsobban a víz és feltûnik a part felé úszó Clyde. Amint partot ér, elõször elnyúlik a földön, majd lassan felül, de egyik lábát a vízben hagyja.

Lassacskán dideregni kezd, a vacogás egyre erõsödik, elsápad és ismerõs mozdulatot tesz, amit akkor szokott tenni, ha megijed vagy szenved valamitõl. Összekuporodik és vállai közé húzza a fejét. Észreveszi, hogy a lába még mindig belelóg a vízbe és kiemeli. Amint gondolkodni kezd, egyidejûleg a remegés is megszûnik. Gondolatai hangja szólni kezd:

– Nahát, Roberta elment – ezt kívántad – nem te ölted meg – baleset volt – szabadság – élet –

S aztán nagyon halkan, gyengéden, mintha csak a fülébe suttogna valaki, a hang így szól:

– Sondra.

Clyde behunyja a szemét. És a sötétben:

– Sondra.

A lány nevetése, kedves hangja.

– Sondra.

32. Clyde heves mozdulatokkal rángatja magára a kofferjában levõ száraz ruhákat. A kofferba beteszi az átázott öltönyt, azután elõbb feláll térdeplõ helyzetébõl, majd teljes hosszában kiegyenesedve megáll a lemenõ nap sugaraiban.

33. A nap lebukik a hegyek mögé, az erdõ mögött. A tükrözõdés eloszlik a tó felszínérõl, minden egyre sötétebb és sötétebb lesz.

34. Clyde bõröndjével a kezében átgyalogol az egyre félelmetesebben elsötétülõ erdõn. Minden zaj megriasztja, megrémül az éjszakai madarak kiáltásaitól, retteg a fák vastag ágai között áthatoló holdsugártól, fél a saját árnyékától és a fantasztikus erdõ árnyaitól.

A hold fényénél meg akarja nézni a zsebóráját, de amint felpattintja fedelét, víz ömlik belõle és rájön, hogy az óra megállt…

Schmal Alexandra fordítása

* A fordítás alapja: Eisenstein, Sergei (trans. Leyda, Jay): The Film Sense. London–Boston: Faber & Faber, 1986 pp. 186–190. E forgatókönyv "elsõ változatának" egy példánya 1930. október 9-i keltezéssel, S. M. Eisenstein és Ivor Montagu aláírással a New York-i Modern Art Film Library múzeumának Eisenstein-archívumában található. A következõ részlet a forgatókönyv 10-es számú tekercsébõl való.