EVE-MARIE KALLEN:  György Spiró, I would like to find out a few things about your relationship between élet és irodalom, between life and literature. You have been writing in many genres, for many years and with a huge output. There is the historical and the science-fictional novel, the drama, the essay, the recension, even the translation. At the same time you are a university teacher at ELTE (Eötvös Loránd Tudómány Egyetem, the University of Budapest) and at the Theatre and Film Academy in Budapest. So, to start out with something rather simple: Where do you find the time and the energy to do all this?

SPIRÓ GYÖRGY :  Érdekesnek találtam, hogy ezekben résztvegyek. Egy része ennek egyáltalán  nem is munka. Felkészülni egy regény megírására például, azt jelenti, hogy az ember ott ül a levéltárakban, olvas mindenféle anyagokat, régi krónikákat és leveleket, és így jut el olyan emberekhez, akikkel a való életben sosem találkozhatott volna. Szeretek történelmi regényeket vagy történelmi drámákat írni, már csak ennek az élvezetnek a kedvéért is. Rájöttem, hogy a múltról sokkal több információ áll a rendelkezésünkre, mint arról a korról, amiben benne élünk. 

E.: But there is this distance which seperates us from the past. Everything we know about past times is indirect. When I read your historical novel “Fogság” (Captivity), it was a very good experience for me because I learnt so much about that described period, the time between the years Zero and about Eighty after Christ. It enlargened my general horizon a lot. 
But how did it feel to you as a person who lives right now to have been writing a historical  novel about the very complex and far-away topic of life and captivity of the Jewish people in the Mediterranean region around the lifetime of Christ? 

G.: Nincs határozott saját személyiségem a regényeimben. Nincs egy olyan személy, akit az én hangomként lehetne definiálni. Inkább olyan vagyok, mint egy színész, aki különböző alakokat ölt az írásaimban. Szeretek játszani a lehetőségekkel. Valahányszor nekifogok az írásnak, próbálok valami teljesen újat írni, egy új formára áttérni, amit addig még nem próbáltam. Nem akarom ismételni magam. 

E.: You are several people in one and also several countries in one, it seems to me. Furthermore, you are on one hand – now talking about Spiró, the real person – a teacher, an instructor of what in your private time you practice as an artist. In other words, there is an interesting cooperation between the analytical and the free, creative part of your mind. Can you elaborate on this a bit?

G.: A 70-es években kezdtem tanítani, először az ELTÉ-n, aztán a Színház- és Filmművészeti Akadémián. Aztán dolgoztam színházakban is: tizenegy évig dolgoztam Kaposváron dramaturgként, három évig vezettem a szolnoki színházat. A tanítással más a helyzet. Akkoriban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem volt olyan nagy a szakadék a tanárok és a diákok tudása között, mint manapság. Úgy az első tíz évben én személy szerint nagyon sokmindent tanultam a diákjaimtól, amit a színházi munkámban is fel tudtam használni. Azt is megtanultam, hogyan legyek jó tanár, és szívesen is csináltam. De az elmúlt évtizedben, a 2000-es években már rossz irányt kezdtek venni a dolgok. A diákok kevesebb tudással rendelkeznek, és a mentalitásuk is nagyon megváltozott. Már nem érdekli őket, amit én tanítanék nekik. (...)
 

E.: In Hungary as well as in other East-European countries, the writer in many instances was a voice for his entire people. This is how I always viewed Ady. In Hungary this was certainly true. How is it today? Do Hungarian writers still have this function in society?

G.: Sajnos igen, legalább is egy részük. De nem tesz jót az irodalomnak, ha ennek a romantikus hagyománynak az értelmében vállal szerepet, én egész életemben küzdöttem ellene.  Azért foglalkoztam a romantikus írók és költők bizonyos típusaival a regényeimben, mert le akartam írni ezt a jellegzetes attitűdöt. Azt hiszem, hogy ez a mentalitás fellelhető a magyaroknál, a lengyeleknél és másoknál is. Úgyhogy egy kicsit mélyebbre ástam ebben a mentalitásban. Az a fő probléma, hogy ahol a társadalmi intézmények nem funkcionálnak normálisan, egyes próféták, látnokok, költők lépnek a helyükre (...) Sajnálatos módon Kelet-Európában még mindig itt tartunk.

E.: But in Germany, we also know this phenomenon. We have Günther Grass, and we used to have Heinrich Böll, and there was Group 47, all these people spoke up when it seemed necessary. 

G.: Az íróknak errefelé muszáj képviselniük valamit: társadalmi rétegeket, etnikai kisebbségeket, az egész nemzetet, de mindenekelőtt valamiféle ideológiát. Ami engem illet, én nem akarok képviselni senkit és semmit. Semmi politika, semmi ideológia, csakis az emberi kapcsolatok azok, amiket ábrázolni akarok a műveimben. De sajnos nem lehet teljesen leküzdeni ezt a premodern, romantikus elvárást, amely nem lép túl a szűk értelemben vet közösség határain, és nem engedi meg, hogy valaki önálló egyéniség, individuum lehessen. 
Ha az olvasók azt hiszik valakiről, hogy próféta, nehéz helyzetben találja magát. A kelet-európai írók és költők többsége nem bánja, ha prófétának vagy valamelyik párt szószólójának tartják, de én nem kérek ebből. 

E.: In 1989/1990 with the transition from socialism to capitalism we saw several poets and writers in Eastern or Central-Eastern European countries reaching important positions. There was Árpád Göncz as President of Hungary and Vaclav Havel in the same position in Tchechoslovakia, in Bulgaria you had Blaga Dimitrova who also played an important political role. Is this time over now?

G.: Nem, nem múltak el De nincs mit tenni, ha nincsenek meg a megfelelő társadalmi intézmények, vagy nem működnek rendesen, és az emberek vezéreket akarnak, akiket követni lehet. Az írók ilyenkor sokszor magukra vállalják ezt a szerepet.

E.: Do you think that something like a public conscience has a part in this?

G.: Igen, de ami engem illet, én íróként inkább megríkatni és megnevettetni szeretném az embereket. 

E.: Now, the theatre person speaks!

G.: Nemcsak a színházi ember, nem, sokan nevettek a regényeim olvassa közben, és a végén elég sokan könnyekre is fakadtak. Arról van szó, hogy bár foglalkozom a műveimben a politikával, – a politika fontos része az életnek –, nem politikai jellegű a gondolkodásom. Mindig ellenzékben voltam és maradtam is, de nem politikai, hanem szellemi értelemben 

E.: As a free-thinking individual.

G.:  Igen, de nem megyek bele a napi politikába, részben mert ízlésem Ellen való volna, részben mert nincs elég információm arról, hogy mi folyik a színfalak mögött.(...)

E.:  How does it feel to you as a writer when you work on a theatre play, like “Chicken Heads”, “Quartett” or any one of the many other pieces that you wrote: does it feel different to you than writing a novel or an essay? 

G.: Igen, van különbség. Különbözőfajta készségeket kell mozgósítanom, ha regényt írok vagy ha darabot.  

E.: Does this mean that you always think in images, in scenes or in dialogues?

G.: Képesnek kell lennem arra, hogy lelki szemeimmel lássam, mi történik a színpadon. Sokáig tart ennek a képességnek az elsajátítása, de éppen ez a dolgom. Ez másfajta teher, amit viselni kell. Vegyük a Fogság c. regényemet. Tizenkét évig dolgoztam rajta. Tíz évig gyűjtöttem hozzá az anyagot, miközben más dolgokat írtam, és fogalmam sem volt, hogy milyen less. Aztán két év alatt megírtam
Különbözőféle teher van rajtunk. Ha prózát ír az ember, le kell írni, és aztán átírni újra és újra. Az egyetlen különbség egy amatőr és egy profi író között, hogy az amatőr csak megírja és kész, a profi viszont átírja tízszer is.  

E.: So, in other words, with your writing work you have the amount of patience that you lack with other people when they are trying to put something on stage?

G.: Igen. Ha darabot ír az ember, elég ha egy jó mondatot vagy egy jó elképzelést talál ki egy nap. Ezzel már megvan egy napi munkája. 

E.: As far as language is concerned, when I compare the language in your plays to the language in one of your novels, there is a very big difference. In your plays, you use very rough naturalism, and it is an entirely different set which we get – the set of the population, the language they throw at each other; you mirror the people that you present. So everything is different compared to the language you use in a novel.

G.: Az egész az irónián múlik. A prózában szükség van egy bizonyos adag iróniára. Az ember elmond egy történetet, de fölülről lát rá. A prózában meg lehet csinálni, hogy az ember belehelyezkedik egy szereplő lelkébe, aztán megint kilép belőle. Lehet játszani ezzel a ki-be járással, és ez adja számomra az iróniát, a distanciát az egész világtól, amit ábrázolok. A drámában egy szemernyi iróniára sincs lehetőségem, mert ott a fejem búbjáig bele kell bújnom egy alakba. Ott nem érezhetek másként, mint ahogy ők éreznek. Továbbá egy darabban nekem nincs egyetlen saját mondatom sem. Minden egyes mondat a szereplőimé. Úgyhogy egy darabot nem lehet ironikusan megírni, mert az ember nem helyezkedhet a szereplőkön kívülre.    

E.: Influences are interesting. We talked about Ady. There is a strong poetic tradition in Hungarian literature. You have poets like Ady, Kosztolányi, Attila József, until recently there was György Petri. I have the impression that there is a reappearance of some of these big names in an epigonal shape. Who has been influencing your writing and how did your it develop?

G.: Persze, minden nagy író hatott rám fiatal koromban. Sokukat utánoztam is. Juhász Ferenc nagy hatással volt rám 15-16 éves koromban. Én is írtam verseket, novellákat és mást is. De nem akartam költő lenni, drámaíró akartam lenni. Az én számomra nagyon hosszú ideig, egészen a nyolcvanas évek közepéig a dráma volt az első és legfontosabb műfaj. De a magyar drámában nem találni nagy neveket. Vannak elég jó drámaírók, de a magyar dráma általában véve nem olyan jó, mint a magyar próza vagy költészet. Úgyhogy teljesen szabad voltam, szabad választásom volt, a drámában nem utánoztam senkit. Nem tudhattam, hogy a magyar nyelven írt  mindeddig legjobb dráma éppen akkor keletkezett, amikor én elkezdtem a drámaírói pályámat. Ez Weöres Sándor “Kétfejű fenevad”-ja, ami szerintem a legjobb magyar dráma.  A magyar színházak sajnos szellemileg nincsenek felkészülve arra, hogy jól elő tudják adni. Megpróbáltuk Szolnokon is, de nem működött. Az én drámai gondolkodásmódom nem áll távol a Weöres Sándorétól. Ő maga is valami színészféle volt, rengeteg szerepet játszott a verseiben, voltaképpen született színházi ember volt. Sajnos a magyar színházak nem voltak képesek jól színpadra állítani a darabjait, ezért aztán néhány sikertelen próbálkozás után felhagyott a drámaírással.  

Minden nagy író hatott rám, nemcsak a magyarok. A két író, akit a legtöbbre tartok, Gustave Flaubert és Maxim Gorkij. Tavaly az egész évet azzal töltöttem, hogy Gorkij utolsó tíz évéről gyűjtöttem anyagot. Rendkívül érdekes források kerültek ki a KGB-archívumokból az elmúlt
húsz évben. Remélem, hogy egyszer tudok majd írni egy könyvet Gorkij életének utolsó
tíz évéről. Az ő módszereit is alkalmaztam kicsit továbbfejlesztve “Az Ikszek” és a “Fogság” írásakor. Van még egy orosz író, akinek sokat köszönhetek, Andrej Platonov, nagyon nagy ember volt. Rengeteg elbeszélését lefordították magyarra. Sajátos módon szemlélte a történelmet és a vallást, a vallás pedig engem nagyon érdekel, bár én magam nem vagyok vallásos.
Vannak olyan nagy kelet-európai írók, mint Stanislaw Wyspianski, a legnagyobb lengyel drámaíró. Pár darabját lefordítottam magyarra. Nem volt könnyű, mert versben ír, és nagyon bonyolult rímképletet használ. Csak Shakespeare jobb nála. A módszereit nem tudtam átvenni, de megtanultam tőle, hogy lehet az ember bátor és szabad.  
Örülök, hogy személyes barátságban lehettem ill lehetek két nagy magyar íróval, az egyikük Kardos G. György. A műveit lefordították németre és más nyelvekre. Ajánlom elolvasásra legalább az egyik könyvét, az Avraham Bogatír hét napjá-t, Lénárd Sándor német-magyar-olasz író és műfordító fordította le németre. Ő is nagyszerű ember volt, az ő tragikus élete adta a legutóbbi darabom témáját. “Die Kuh auf dem Bast” a legjobb könyvének a német címe, arra a német szólásra utalva, amit Közép-Brazíliában használtak a telepesek. Ő nem volt hatással az írásaimra, de mint személyiség csodálatos volt és nagyon emberi. 
A másik magyar író, akiről szó van, Kertész Imre. Nagy megtiszteltetés, hogy a barátja lehettem 1976-tól kezdve. Nagyon eredeti gondolkodású ember, sokat tanulhattam tőle. De az irodalmi művei nem befolyásoltak.. 

E.: As far as your writing is concerned, are you telling me that the Western influence is not very strong, especially not on you as a playwright? 

G.: Így van. 

                                                                        ****

E.: I wonder about the importance of the Jewish spirituality for your thinking, your mental development and for the process in which you have been finding yourself. In “Captivity” I learnt something which answered a question that I always had had in my mind; it is the question of the attitude of being the only “chosen” group of people around. Uri is the one who says that it makes no sense because every human being and every human entity has been equally chosen. The Jewish people invented this belief in a special historical situation when they were a minority and had no choice but to encourage themselves by this idea. So, I am very happy that you answered this question to me. 

G.:  Nincs bennem semmi, ami zsidó volna, azt hiszem. De olyan családból jövök, amelyik száz százalékig zsidó a náci szempontok szerint. A nagyszüleim abszolút magyarok voltak. Egyáltalán nem voltak vallásosak és csak magyarul tudtak.  Szegények voltak mindkét részről. 
A szüleim mindig magyarnak tartották magukat, bár őket zsidónak minősítették és bujkálniuk kellett a náci időkben. Semmi közük nem volt a valláshoz. Az apám hívő kommunista volt, és az is maradt mindhalálig. Úgyhogy nálunk nem volt semmi az ún. zsidó hagyományból. Az anyám annyit mondott nekem, amikor hatéves voltam: “Tudnod kell, hogy zsidók vagyunk, ami azt jelenti, hogy ugyanolyan magyarok vagyunk, mint bárki más. De ha lezsidóznak, ne hagyd magad!” És ez nagyon bölcs tanács volt 
Nem voltak problémáim a zsidóságommal, mert nem érdekelt egyáltalán. Csak amikor találtam egy érdekes lengyel témát, egy misztikus szekta történetét, azzal változott meg a dolog. Megvolt nekik a saját lengyel megváltójuk, hitük szerint Jézus Krisztus reinkarnációja, Andrzej Towianski volt a neve. Regényt akartam írni erről a különös szektáról, aminek tagja volt minden nagy lengyel romantikus író, mint Mickiewicz, Slowacki és a többiek.
Párizsban éltek a 19. század negyvenes éveiben. Életük végéig hittek abban, hogy ez a fickó volt tényleg Jézus Krisztus második eljövetele. Nagyon érdekes szekta volt. Voltak köztük zsidók is Vilnából, egy egyszerre lengyel és zsidó városból. Vilnát annak idején Második Jeruzsálemnek hívták, mert olyan sok zsidó és annyi fontos zsidó ember élt ott. A Messiások c. regényem egyik hőse zsidó, történelmi személy, az apja volt az egyik leghíresebb nyomdász a diaszpórában. Gershon Ram a neve. Obama elnöknek is volt a csapatában vaaki ebből a Ram-családból, és Mihail Romm, a híres orosz filmrendező is ebből származik. Az én Gershon Ram nevű hősöm fellázadt a családja ellen. Először a haszidok közé állt, aztán lett Towianskinak, ennek a megváltónak a követője. Kikeresztelkedett, találkozott a pápával, elment Jeruzsálembe, hogy meggyőzze a zsidókat, váljanak ennek az új vallásnak a követőivé. Tényleg elég különös élete volt. 
 Amikor gyűjtöttem ezeket az anyagokat, kiderült, hogy ez a Ram-család harcban állt egy másik családdal, az én családommal. a Spirákkal, akik szintén nyomdászok voltak, nem Vilnában, hanem Grodnóban, egy másik litván városban, és ők nyomtatták ki az ún. „Jeruzsálemi Talmudot”.   A nagyapám eredeti neve Spira volt, csak elírták a hivatalban, így let Spiró. A név a Speyerből egy német város nevéből ered, ahol valamikor sok zsidó élt. A családom elég sok tagját kivégezték a két nyomdász család közötti gyűlölködés és rivalizálás miatt, és sokukat száműzték Szibériába. 

Úgyhogy csak akkor kezdett el érdekelni a zsidó mentalitás, a zsidó történelem és a zsidó vallás, amikor azt próbáltam kideríteni és megérteni, hogy mi történt ebben a különös lengyel szektában. De ha valaki az emberek lelkével, érzéseivel foglalkozik, akkor muszáj a vallással is foglalkozni, és végső soron a legfőbb vallások egyike a zsidó vallás. A kereszténységet nem lehet megérteni sem a zsidó vallás, sem a görög mitológia nélkül.  

E.: These questions are part of our common cultural heritage. 
For me it was also fascinating to understand from reading “Fogság” (Captivity) how many expressions from the Greek language are part of the Jewish rituals and institutions, like “Synhedrion” and so many others. I could also see that they are very much enlightened by the  thoughts of Socrates – to me, Jesus is a prolongation of Socrates. But the Jewish traditions and rituals also have the tragic aspect of being methods of self-passivation. 

G.: Azt hiszem, hogy a korabeli, kétezer évvel ezelőtti zsidó vallás volt a lehető legkellemetlenebb vallás. Túl bonyolult volt. Olyan volt, mint egy 24 órás fogvatartás a börtönben. Egész napos abszolút odaadást követelt. Kellett, hogy jöjjön egy forradalom, jött is, ez volt a kereszténység. A keresztény ág jó háromszáz évig létezett a zsidó valláson belül. Akárhogy is, a zsidó vallás élesen megosztott volt, egy csomó szektával, mély belső ellenségeskedéssel és kölcsönös gyűlölködéssel. Ez az, amit se a zsidók, se a keresztények nem akarnak mindmáig elismerni. Egyébként Jézus szektája – ez nincs nyíltan kimondva a regényben – egy normális görög szekta volt, úgy hívták: “Pharmakoi”, ami gyógyítókat jelent. Városról városra, faluról falura jártak, és gyógyították a betegeket. A korabeli normáknak megfelelően kezelték őket, és aki gyógyítható volt, azt meggyógyították. A zsidók átvették ezt a tudást, és Jézus, a testvérei meg néhány barátjuk ebből éltek. Nem voltak esszénisták, csak gyógyítók. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyáltalán nem voltak egy vallási szekta.     

E.: Maybe this was just a very conveniant basis for ideological manipulation by a government and, of course, the Romans did use it this way.

G.: A rómaiak nem értették meg rendesen a zsidó vallást. A nagyhatalmaknak rendszerint fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik a provinciáikon. Nem értik a helyi mentalitást, törvényhozást és tradíciókat. Nagy baklövéseket követnek el emiatt. A rómaiak voltak messze a legtoleránsabb nagyhatalom, amit csak el tudunk képzelni, de ők se tudták, hogy mi van. 

E.: It is interesting how you compose “Fogság”. The difference between Uri in Alexandria and Uri in Rome is tremendous. He really decays after a while from the Roman environment. He becomes rich, but mentally he is getting lost. At some point in time the novel just stops and it seems that he is just making his death plight, but this is being left open. It is dramaturgically very well mis en sc?ne. But what about the Jewish war?

G.:  Nagyrészt Josephus Flavius “A zsidó háború” c. könyvéből van véve. Flavius két nagy könyvet írt, az egyiknek az a címe: “A zsidók története”. “A zsidó háború” a 66 és 70 közötti háborúról szól. 
A 38-as alexandriai pogrom történetét is korabeli forrásokból merítettem. Alexandriai Philón, aki egyik szereplője a regényemnek, két alapművet írt róla. Igyekszem olyan közel kerülni a ténylegesen megtörtént dolgokhoz, amennyire csak lehet. Nem is használom a pogrom kifejezést, mert későbbi és szláv szó. Szándékosan kerültem későbbi – mondjuk 20. századi – események visszavetítését a az első évszázadban játszódó történetbe.

A fő különbség egy történelemkönyv és egy történelmi regény írója között abban rejlik, hogy 
aki történelmi regényt ír, igyekszik nem csak racionális eszközökkel hatni az olvasóra, hanem sokkal mélyebben, érzelmileg is. Azt akarom, hogy az olvasó érezzen valamit, nevessen vagy sírjon, legyen sokkolva, ijedjen meg, rokonszenvezzen a főhőssel, azonosuljon vele. A történésznek ez nem célja. Azt akarom, hogy az olvasó emlékezzen, ezért megrendítő képeket kreálok, amelyek könnyebben jönnek felszínre az emlékezetében, mint a történészek által használt ésszerű számítások.

                                                                ****

E.: It explains to me a lot about yourself. I am trying to find out about György Spiró, the writer and what makes him go. Spiró the playright and Spiró the novelist go together there. One could put some of the scenes from the novel on stage as well. In other parts you have these thoughts where Uri tries to analyze things. So that is the analytical part. It is also an educational novel. 
Would you say that “Fogság” is the most important piece of work in your literary career so far? 

G.: Én nem tudom megítélni. Van még két súlyos regényem, az egyik a “Messiások”, a már említett lengyel szektáról. Az nagyon jó, mert egy csomó objektíve jó anyag állt a rendelkezésemre. A másik “Az ikszek”, az első nagyregényem. Ez is lengyel tárgyú, egy nagy lengyel színészről szól, Wojczech Boguslawskiról, a varsói Nemzeti Színház alapítójáról, egy igazán nagyszabású figuráról. “Az ikszek” most jelent meg lengyelül tényleg jó fordításban. Lehet, hogy egyszer lefordítják németre is. 

E.: The necessity of translation from Eastern European languages to Western ones is tremendous. There are certain pieces and certain figures of the literary history which I simply don’t know. They come from Eastern European countries. 

G.: A 20. században két olyan nagy kelet-európai író volt, aki ismeretlen maradt nyugaton. Az egyik Tadeusz Borowski. Öngyilkos let 29 éves korában. Ő volt a világon az egyetlen, aki tényleg tudott írni Auschwitzról. Nem zsidóként volt ott, hanem lengyelként. Fantasztikus, amit ír. Egy elbeszéléskötet. Amikor Kertész Imre írta a könyvét, eszébe jutott, hogy amit Auschwitzba érkezve a vagonból először megpillantott, egy futballpálya volt. Megpróbált rájönni, hgy tényleg volt-e ott egy futballpálya, vagy cask álmodta az egészet. Az egyetlen, akinél választ tudott találni a kérdésére, Borowski volt. Magyar fordításban olvasta a könyvét.  
A másik író, akit a figyelmébe ajánlanék, Varlam Salamov. Ő orosz író, a “Kolimai történetek” szerzője. Valami harminc évet húzott le a Gulagban.   

E.: Magyországon nagyon erős az irodalmi műfordítás hagyománya. Hogyan és mikor sajátította el azt a sok nyelvet, amin beszél?

G.: 
Magyarország túl szűkvolt nekem, amikor elkezdtem írni. Nyugatra szerettem volna menni, de akkor nem lehetett, ezért keletre mentem, megtanultam elég sok kelet-európai nyelvet. Remek írókat találtam, szerettem volna népszerűsíteni őket Magyarországon. Nem sokra mentem vele. Írtam egy csomó tanulmányt, fordítottam is sokat ezekből az irodalmakból, de ez most nem érdekel senkit. Akik még mindig olvasnak könyveket, a nyugati trendeket követik. Ami keletről kikerül nyugatra, azt lehet magyarra is lefordítani. De az eredetiből, német szerkesztők közvetítése nélkül nem jut el semmi a magyar színházakba, az olvasók kezébe. (...)  

E.: Szomorú ezt hallani, hogy a tájékozatlanság és érzéketlenség oka gyakran az érdeklődés, a tudásvágy hiánya. 
De halljunk most Spiró Györgyről, a költőről! Úgy tudom, hogy valamikor filozofiai költeményeket írt.
 
G.: 
Nem sokat. Abbahagytam a versírást valamikor a nyolcvanas években. A verseim inkább olyanok voltak, mint különböző szereplők monológjai nemlétező darabokból. Úgyhogy elhatároztam, hogy inkább darabokat írok. Sokkal több líraiság lelhető fel a novelláimban. Ott inkább voltam hajlandó az őszinteségre és éreztem magam elég felszabadultnak hozzá.

E.: Kedves Spiró György, köszönöm a beszélgetést.