Kali Kinga
Armenizmus és neoarmenizmus
(kulturális stratégiák)
 

Írásom középpontjában a magyarországi örmény diaszpóra első rétegének recens identitás-megőrzésre irányuló kulturális stratégiái állnak – az a kulturális irányzat, amely napjaink vissza-armenizálódási folyamatának fő mozgatórugója, és amelyet én neoarmenizmusnak nevezek, a 19-20. század fordulóján kibontakozó, örményidentitás-mentő armenizmus mozgalmára való visszautalásként, illetve ezzel a mozgalommal való nagy hasonlóságai miatt. Kulturális stratégiáknak nevezem ezeket a folyamatokat, mivel mindkettő valamiféleképpen egy diaszpóra-csoport kulturális identitásának megőrzését célozza – ennek kifejtésére azonban hadd térjek vissza később. Ahhoz azonban, hogy megértsük ezeknek a kulturális stratégiáknak, örményidentitás-mentő mozgalmaknak a létrejöttét, illetve működésük szükségességét, először is érintőlegesen szólnunk kell a magyarországi örmény diaszpóra rétegeiről.

Az első diaszpórát azoknak az egykori örmény kereskedőknek, nagyállattartóknak a leszármazottjai, illetve ezek családjai alkotják, akik a 18. században tömegesen települtek át az erdélyi örmény központokból  – éspedig gazdasági célzattal, a Nagy Alföld kínálta új lehetőségek vonzásában. Ők az asszimiláció folytán mára már teljesen beolvadtak a magyar nemzettestbe, az örmény nyelvet nem beszélik, de valamiképpen él még bennük az örmény származás tudata: önmagukat magyar-örményeknek nevezik, akárcsak az Erdélyben maradt örmény telepesek leszármazottjai. 
 
A második diaszpórát főként az 1915-ös törökországi genocídium eredményezte – valamint az azt megelőző, a genocídiumot előkészítő történelmi események az Oszmán Birodalomban. A kényszerű migrációs hullámot II. Abdul Hamid, a Vörös Szultán 1894-1896 közötti véres örményellenes rendelkezései, az anatóliai örménymészárlások indították el; alig néhány évvel később pedig a hatalomra kerülő ifjútörökök ultranacionalista ágának egyre brutálisabb intézkedései sürgették, mely rendeletek lehetővé tették a szabad rablást, fosztogatást, gyilkolást a török lakosság számára, s rendszerint általános örménylincselésekbe torkollottak. Ezek eleinte mindössze sporadikus elmeneküléseket jelentettek – később a pogromokat, a deportálásokat, az egész népirtást túlélők tömegesen menekültek, szétszóródván a világban. A Metz Jeghern  túlélői értelemszerűen olyan országokat céloztak meg új hazájukként, ahol az örménység múlttal rendelkezett – így a menekülőhullámmal érkezők egy része Magyarországra (és Erdélybe) telepedett be, az addig már teljesen integrálódott, látszólag szinte egészen a magyarsághoz asszimilálódott régi diaszpórához csatlakozván. Ezekhez az emigráns-csoportokhoz később azok az örmény kivándorló családok is csatlakoztak, amelyek az 1988-’91-es években, az Örményországban és általában a Kaukázusban lezajlott események hatására kerestek menedéket Magyarországon (úgymint a karabahi helyzet és háború, a polgárháborúk a kaukázusi térségben, az örményországi földrengés, Szovjetunió szétesése, a gazdaság általános hanyatlása). 

Megjegyzendő, hogy habár itt két különböző időintervallumban megtörtént betelepedési hullámról van szó, mégis ugyanazon második diaszpóra réteghez tartozóként kell kezelnünk ezeket az utóbb betelepülőket is – annak ellenére, hogy legalább jó félszázadnyi, szinte századnyi idő eltelt a két migrációs hullám között. Csoportjellemzőik ugyanis nagyjából azonosak, és az asszimiláció értelemszerűen jóval kisebb mértékű náluk, mint az első, önmagukat magyar-örményekként definiáló diaszpóra-csoport esetében. Az örménységnek ezt a (többé-kevésbé homogén) csoportját a diaszpóra első rétegének tagjai keleti örményeknek nevezik. Ehhez a diaszpóra-réteghez tartozó családok beszélik az örmény nyelvet, még második-harmadik generációs leszármazottjaik is, és utódaikat is törekednek megtanítani rá; továbbá többnyire az Örmény Apostoli Egyházhoz tartoznak, és magyarországi létükben is jobbára örmény hétköznapokat élnek meg a családon belül. 

A teljesség kedvéért hozzá kell még tennünk itt, hogy Magyarországon kialakulóban van egy harmadik csoport is, melynek csoportjellemzői hasonlóságot mutatnak a kereskedelmi diaszpórákéval: , ezt néhány tucatnyi, a kelet-európai régióban végbement változások után Örményországból érkező vendégmunkás, valamint némelyük Magyarországra áttelepülő családja alkotja. Érdekes módon, habár nagyjából ugyanakkor jöttek el Örményországból, mint az előbbiekben említett, nyolcvanas-kilencvenes években kivándorló családok bizonyos része, ez a réteg mégsem nevezhető diaszpórának, mivel a csoport az átmenetiség jegyeit mutatja, erősen fluktuálódik – ők az úgynevezett kőbányai piacos örmények. A terepkutatások ugyanis azt igazolják, hogy ennek a laza csoportnak a tagjai nem szándékoznak huzamosabb ideig megtelepedni Magyarországon.  Az újonnan érkezettek nem tartják szorosan a kapcsolatot sem a keleti örmények csoportjával, sem a magyar-örményekkel, csupán egymás közt – valamint természetesen az otthon maradottakkal, mintegy transznacionális közösséget alkotva; ezért nem is kezelhetjük őket diaszpóraként, csupán kereskedelmi érdekcsoportként. Ugyanakkor szükséges kiemelni e harmadik csoport jelenlétét, mivel közvetve nyilván erőteljesen hat a másik két diaszpóra-csoport identitására: az emlékeztetés által önnön örmény identitásuk, saját örmény valóságuk időnkénti reprodukálására készteti őket. 

A magyarországi kisebbségi törvénynek megfelelően azonban az előbbiekben felvázolt két, igen különböző történelmi diaszpórához tartozó csoport egyesült hivatalosan örmény kisebbséggé. Az Országgyűlés által 1993. július 7-én elfogadott LXXVII. törvény 1.§. 2. bekezdése kimondja: „E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (…) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.” 

Az így keletkezett névleges csoport azonban sohasem lehet homogén – és itt számot kell vetnünk e törvény elnagyoltságával és buktatóival. A lényegi különbségek, mint például az örmény nyelv birtoklása, az Örmény Apostoli Egyházhoz, illetve az Örmény Katolikus Egyházhoz való tartozás, a genocídiumban való érintettség húzzák meg a határokat a két réteg között – amelyek sok esetben a csoportok közti érdekellentétben fejeződnek ki. Amikor tehát általában szólnánk magyarországi örményekről, akkor tulajdonképpen nem egy összefüggő csoportról van szó, hanem több – noha egyazon ország területén belül élő – történeti diaszpóra-réteg konfliktusoktól nem mentes kölcsönhatásáról; ezért identitásmegőrző folyamataiknak leírása során szükség van a nagyobb körültekintésre a csoportokat jelölő terminusok terén. 

Ahhoz azonban, hogy megragadhassuk az említett érdekellentét kiváltó okait a magyarországi örmény diaszpóra-rétegek esetében, közelebbről meg kell vizsgálnunk a különböző diaszpóra-rétegek csoportreprodukciós stratégiáit.

Az 1672-ben I. Apafi Mihály fejedelem által Erdélyben letelepített örményeket a magyar törvény egy évszázadon át különleges jogállású idegenekként kezelte; azonban egyre inkább elmosódott a különállás a kereskedő elemek és a rendek között. Kezdetben ugyan nem vásárolhattak földbirtokot és állami hivatalokat sem tölthettek be, de Magyarországon 1776-ban sor került jogi integrációjukra: az örmények ettől kezdve rendelkezhettek a közhivatal-viselés jogával, tehát ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, mint a magyarok. Mindezt győzelemként élték meg, igyekeztek minél jobb magyarrá lenni – új foglalkozási ágakban próbáltak elhelyezkedni, ami megrendítette a családi tradíciókat. A 19. század elején a modernizáció beindította a nyelvvesztést; a fiatalabb generáció Erdély és Magyarország nagyobb városaiba rajzott szét; az örmények nemességet, birtokokat szereztek, s már az 1840-es években büszkén vállalták magyarságukat: sőt magyar neveket vettek fel. Magyarok akartak lenni – a hagyományőrzés háttérbe szorult a társadalmi értékpreferenciák sorában. 

A beolvadás folytán megtörtént nyelvvesztés, a hagyományok háttérbe szorulása ahhoz vezetett, hogy mára már a magyarországi magyar-örmények (akárcsak az erdélyi magyar-örmények is) elsősorban magyarnak vallják magukat.  Hozzá kell itt tennünk, hogy különösen fontos ennek a magyarságnak a hangsúlyozása az erdélyi magyar-örmények körében, ugyanis Romániában a magyarság kisebbségi helyzete erőteljesen befolyásolja a magyar-örmény identitást.  Az Erdélyben élő örmények leszármazottjai ugyanis egyöntetűen azt vallják, hogy a románokkal szemben elsősorban magyarként kell meghatározniuk önmagukat, örménységük csupán másodlagos  – úgymond „színfolt a magyarságban”.  Mind a magyarországi magyar-örmény, mind az erdélyi magyar-örmény csoport örménysége szituatív, csupán bizonyos helyzetben kerül elő, identitásuk a környezettől függő, viszonylagos. Míg a 19. század fordulóján identitásuk még plurálisnak volt nevezhető – kulturálisan örményként, politikailag magyarként definiálták magukat az armenizmus ideológiájának értelmében (az értelmiségi elit legalábbis), ma már pozicionálisnak  mondható inkább.  Pozicionális identitás alatt azt értem, hogy az emlékeztetéstől  függően kerül előtérbe az örmény mivolt, a nagy egyházi ünnepek,  örménységgel kapcsolatos megemlékezések köré fókuszálódik (újabban többnyire magyar-örmény témájú könyv- és albumbemutatók, tudományos és művészeti, zenei előadások, gasztronómiai estek, „örmény vigasságok”, klubdélutánok, stb.) – egyszóval az identitás helyzetfüggő. 

A magyar-örmények örménysége vagy magyarsága az emlékeztetéstől függően kerül tehát előtérbe – és emlékeztetésen ebben az esetben azoknak a befolyásoknak a halmazát értjük, amelyek az egyént érik nap mint nap, alakítván azonosságtudatát. Időlegesen megváltozik az identitás-összetevők aránya – de nem függesztődik fel egyik identitás-összetevő sem. 

Az adott feltételek mellett a Magyarországra települt keleti örmény csoport, a második diaszpóra tagjai defenzív gesztussal hárítják el az asszimiláció (számukra negatívként megélt) példáját, és inkább befogadó társadalomként azonosítják a magyar-örmények csoportját, semmint valamiképpen hozzájuk tartozó örmény diaszpóraként: hiszen az őshaza-élményük is különböző. Mivel a magyar-örmények nem rendelkeznek számukra egyértelmű „örmény világgal”, illetve ez a világ nem válik el egyértelműen a magyartól, ezért az ún. keleti örmények egyre nyíltabban nem fogadják el az örmény diaszpóra részeként őket, a kisebbségi törvény értelmében létrejött névleges közösség ellenére sem – nem vállalnak velük szinte semmiféle közösséget, sem interakciót.  Mindezekért az örmény kisebbség számszerűsítése Magyarországon (is) nehézségekbe ütközik: mindkét csoportnak más és más a becsült értéke az országban élő örmények számát illetőleg. 

Míg a keleti örmények csoportja kívülről reprodukálódik, az Örményországból, Karabahból újonnan érkezők csatlakozásával, addig a magyarországi és erdélyi magyar-örmények csoportja nem várhatja kívülről a reprodukciót, hanem csoporton belül igyekszik megoldani azt, a csoport potenciális tagjainak örménység-tudatát felerősítve, országhatárokon is átnyúlva. A magyarországi magyar-örmények intenzívebb kapcsolatot tartanak fenn az erdélyi magyar-örményekkel, mint adott esetben a velük egy városban lakó, genocídium utáni betelepülő-hullámmal érkezett, az örmény nyelvet beszélő törökországi, örményországi vagy akár karabahi, szíriai, libanoni örményekkel. 
 
Hangsúlyozandó tehát, hogy a magyar-örmények esetében sajátos „transznacionalitásnak” lehetünk tanúi: a közös származás tudatán túl főleg az önigazolás (és egymás visszaigazolása) köti össze a magyarországi és erdélyi közösséget, a mitikus-szentimentális kapcsolat a kis őshazával, Erdéllyel;  Örményországgal való kapcsolatuk inkább csak referenciális. Ez a geográfiailag kiterjesztett, transznacionális közösség sokkal homogénebb, mint amit a (törvény által) magyarországi örmény kisebbségként aposztrofált, laza kohéziójú „csoport” esetében tapasztalhatunk.

A kommunista rezsimek bukása a közép-európai térségben már önmagában is az önnön identitásuk megélése felé fordította az itt élő nemzeteket és nemzeti kisebbségeket egyaránt – és természetesen, mindez nem írható pusztán a kulturális elvágyódás számlájára a térség viszonylagos és hosszú ideig tartó zártsága miatt.  Magyarországon a magyar-örmény mivolt újrafogalmazását sürgették a ’80-’90-es évek tájékán újonnan érkező örmények migrációs hullámai, akár letelepedés szándékával, akár vendégmunkásként érkeztek – érkezésük, letelepedésük és működésük egyféle emlékeztetés szerepét látta el, amely szükségessé tette az első diaszpóra-csoport, a magyar-örmények esetében saját örménységük újradefiniálását. Erre a sürgető szükségre még csak rátevődtek az 1993-as kisebbségi törvény, illetve az önkormányzatiság diktálta feltételek; és még inkább ezeknek szövevényes következményei, amelyek külön kutatás tárgyát képezhetik, s amelyek diszkrepanciát okoztak a két diaszpóra-réteg közt. Mindez indirekt módon adott löketet a magyar-örmények identitás-reprodukciós törekvéseinek. Mivel ez a csoport kívülről, újabb betelepedők érkezésével nem újulhatott meg, hiszen már látszólag egészen asszimilálódott a magyarsághoz (nyelvében, habitusában), ezért újra szükség volt egy olyan kulturális stratégiára, amely által a csoport saját potenciális tagjainak mozgósításával belülről tud megújulni, különösen a kisebbségi törvény kimondása utáni időkben – és ez a kulturális stratégia az, amit én a 19-20. század fordulóján végbement armenizmus mozgalmának folytatásaként látok, és ennek mintájára neoarmenizmusnak nevezek.

A magyarországi (és erdélyi) magyar-örmények napjainkban tehát valamiképpen ugyanazt a kulturális ideológiát folytatják, mint amit a 19. század végén az armenizmus mozgalma képviselt Erdélyből kiindulva, Magyarországra kiterjesztve; amely az 1880-90-es években hívódott létre Szamosújváron – abban a periódusban, amely a történelemben hagyományosan a „nemzeti ébredések” szakasza. 

Milyen társadalmi és történelmi feltételek vezettek az armenizmus mozgalmának szükségességéhez, illetve kialakulásához?  A fluktuáció, a gazdasági elit kiáramlása az erdélyi örmény közösségek fellazulásához vezetett, következésképpen az asszimiláció ütemét gyorsította meg. A magyar törvény ugyan egy évszázadon át különleges jogállású idegenekként kezelte az örményeket, azonban egyre inkább elmosódott a különállás a kereskedő elemek és a rendek között. Kezdetben nem vásárolhatnak földbirtokot és állami hivatalokat sem tölthetnek be, mint erről már előbb szóltam. Az 1776-os jogi integráció után azonban az örmények is rendelkeznek a közhivatal-viselés jogával, ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, mint a magyarok. Értelemszerűen mindezt győzelemként élik meg, és igyekeznek minél jobb magyarrá lenni. A jogi integráció lehetővé teszi a földbirtokszerzést, ezáltal maga után vonja a területi mobilitást – ekkor lendül fel az alföldi állattartás. Az örmény családok gazdasági célú térbeli migrációjával párhuzamosan megfigyelhető a társadalmi mobilitás is. Erdélyben a hagyományos örmény foglalkozások – marhakereskedelem, bőrkereskedelem – elveszítik a jelentőségüket, ehelyett az örmények új foglalkozási ágakban próbálnak elhelyezkedni, ami megrendíti a családi tradíciókat: kulturális diszkontinuitást eredményez. A fiatalabb generációk Erdély és Magyarország nagyobb városaiba költöznek. A modernizáció beindítja a 19. század elején a nyelvvesztést: az örmény telepeken elkezdik örmény helyett magyar nyelven vezetni a különböző társulások, céhek jegyzőkönyveit, naplóit, sőt az egyháznaplókat, protocollumokat is. A szekundér közösségek esetében pedig még gyorsabb a beolvadás, mivel nem rendelkeznek sem örmény katolikus plébániával, sem autonóm közigazgatási szervvel, amely összefogná őket, elősegítvén identitásuk megőrzését.  Az elit kereskedő- és tímárcsaládok stratégiája lassacskán példaértékűvé válik: nemességet, birtokokat szereznek, s már az 1840-es években büszkén vállalják magyarságukat, sőt magyar neveket vesznek fel. A felemelkedő elemek elhatárolják magukat a közösségtől, és lenézik a szegényebb, magyarul jól nem beszélő örményeket: magyarrá akarnak válni, a hagyományőrzés háttérbe szorul a társadalmi értékpreferenciák sorában. 

Ekkor következik be tehát az első hasadás az örmények nemzeti identitásában. Az átalakult társadalmi viszonyok közepette más lett az örmény mivolt értelme. Az örmények válaszút előtt álltak: megtartani etnikai sajátosságaikat a privilégiumokra támaszkodva, társadalmi különállással – vagy társadalmilag felemelkedni és integrálódni az örmény sajátosságok háttérbe szorulásának árán? 
 
A történelem azonban a már ekkor is erőteljes asszimiláció javára döntötte el a kérdést – az 1848, és még inkább az 1867 utáni, modernizációt szorgalmazó adminisztratív átszervezések mind ezt szolgálták. A Bach-korszakban megszüntették az örmény társulatok autonómiáját, Szamosújvár és Erzsébetváros (addig szabad királyi városok) 1870-ben elvesztik privilégiumaikat, 1873-ban végleg szertefoszlik a Mercantile Forum, elhal a céhszervezet. Szamosújváron 1850-ben megszűnik a fiúiskola, a leányiskola még hamarabb – az örmény nyelv a magyar iskola tantárgyává válik; Gyergyószentmiklóson 1849-ben tiltják be az osztrák hatóságok az örmény iskolát. 1860-tól az örmény származású gyerekek az első két évben megtanulnak írni-olvasni örményül is, utána magyarul folytatják az iskolát. 1881-től ez a rendszer is megszűnik, és az örmény „iskola” teljesen beolvad a magyarba. 

A hétköznapok gyakorlatában addig használt örmény nyelv így fokozatosan „archiválódik”, lassanként átkerül az egzotikumok kategóriájába – a nyelvvesztés rohamossá válik. A vegyes házasságok és az ezekkel járó valláscserék csak kedveznek az asszimilációnak. A 19. század végére kiteljesedik a foglalkozásváltási folyamat – orvosok, ügyvédek, banktisztviselők kerülnek ki az örmények új generációinak sorából. Ezeknél a homo novusoknál a magyarsághoz mint makrostruktúrához való tartozás fölébe helyeződik az örménységhez mint mikrostruktúrához való tartozásnak – az asszimilálódásból származó identifikációs zavarokkal küszködnek. Ekkor, a századforduló környékén már kettős (plurális) identitásként aposztrofálhatjuk az örmények azonosságtudatát: kulturálisan örmény, politikailag magyar.  
Ilyen történelmi és társadalmi feltételek közepette hívódik létre tehát az első örményidentitás-mentő mozgalom. A Szongott Kristóf alapította, 1887 és 1907 között megjelenő Armenia magyar-örmény havi szemle, és a folyóirat köre, a századforduló örmény értelmiségi elitje már az 1880-as évektől létrehozza (és terjeszti) az armenizmus kulturális ideológiáját.  Az armenizmus mozgalma nem az egyetlen értelmiségiek által konstruált kulturális identitás a „nemzeti ébredések” történelmi periódusában: nagyon hasonlatos ehhez például a korabeli Franciaországban szintén a századforduló környékére tehető okszitán identitásmentés, amelyet a provanszi írók kezdeményeztek – okszitán nyelven írt almanachokat adtak ki, mely műfaj lehetővé tette, hogy a lehető legszélesebb tömegeket mozgósítsák az értékmentésre.  

Mi motiválta az örmények nemzetikultúra-tudatának felerősödését? Az értelmiségi örmények csoportja meg akarta érteni, meg akarta magyarázni önmaga számára és kifelé, a magyarok felé is, az örménységnek a magyar társadalomban elfoglalt helyét.  Minden asszimilációs folyamat eljut erre a stációra: az örmények megpróbálták feldolgozni az elmagyarosodást – ez a sajátságos apológia mondhatni mind a mai napig folytatódik.  Egyrészt igazolni akarták az örmény nép világtörténelmi kivételességét – a kiválasztottság hangsúlyozása mindig defenzív szerepet tölt be egy adott kultúrában –, másrészt pedig igyekeztek alátámasztani azt a nézetet, hogy az örmények nélkülözhetetlenek a magyar történelemben. 
 
Ilyen feltételek között kezdett az akkori Armenia folyóirat köré csoportosuló magyar-örmény értelmiségi elit örményidentitás-mentő mozgalomba – melynek kiteljesedésére csak még sürgetőbb hatással voltak a Törökországból jövő, az 1894-’96 között az Oszmán Birodalomban lemészárolt örményekről szóló híradások a századvég magyarországi és erdélyi sajtójában.  Véleményem szerint ezek a hírek is felrázólag hatottak a magyar-örménységre, sürgették az örmény mivolt újrafogalmazását. Az armenizmus mozgalmának szükségességét és kulturális ideológiáját Merza Gyula fogalmazta meg legelőször az Armenia hasábjain 1895-ben. A kiáltvány lényege: magyar hazafinak lenni, de örmény módon élni. A mozgalom azonban csak a ’90-es évektől épül ki: az örmény jellegzetességek megőrzését, a hagyományok ápolását szorgalmazta – arra tanított tehát, hogyan kell jó magyarnak lenni az örménység megőrzése mellett.

Napjainkban Magyarországon körülbelül ugyanaz játszódik le a magyar-örmények körében, mint jó száz évvel ezelőtt, a 19-20. század fordulóján, sajátos vissza-armenizálódási folyamatnak lehetünk tanúi. Kívülről jövő hatásra a magyar-örmény értelmiségi elit újra identitásmentő mozgalomba kezd, pontosabban identitást konstruál (később Erdély magyar-örmény értelmiségi elitjét is bevonva mindebbe); folytatván mintegy az egykori armenizmus ideológiáját. Mindez hosszú távon nem csupán az erdélyi magyar-örmények identitására hat ki közvetve, erősítve azt, hanem, ezzel szemben, nyilvánvalóan a magyarországi diaszpóra-csoportok közötti konfliktust is kiélezi. 

A kisebbségi törvény elfogadása után az első, a magyar-örmény diaszpóra-csoport számára sürgetővé vált az örmény mivolt újrafogalmazása: ugyanúgy meg akarták magyarázni az örmény népnek a magyar történelemben elfoglalt kivételes helyét, mint az egykori armenisták, ugyanúgy racionalizálták a nyelv elvesztését, ugyanúgy heroikus pozícióban tüntették fel a magyar-örményeket a magyar történelemben. Az immár neoarmenizmusnak nevezhető ideológiát a Budapesten 1997 februárjában alakult Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület folytatja tevékenységével, valamint lapjával, a havonta megjelenő magyar nyelvű Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetekkel.  Az örményidentitás-mentő törekvések között elősorolandók a laphoz tartozó Fővárosi Örmény Klub kulturális estjei, amelyek főként a kis őshaza, Erdély örménységének kultúrájára fókuszálnak, illetve történelmi eseményekhez kapcsolódó időszakos rendezvényekkel, és egyéb örmény kulturális programokkal emlékeztetik gyökereikre újra és újra a magyar-örményeket. A megemlékezés minden ilyetén aktusával tehát a magyar-örmények csoportja az örményeknek a magyar történelembe ágyazottságáról is megemlékezik. A mai magyar-örmények körében szintén jelentős helyet kap az önigazolás mint identitás-reprodukciós tényező – gondoljunk csak az 1848-as forradalom örmény származású hőseiről való évenkénti megemlékezésre.

Az identitásreprodukció különböző irányai a magyarországi örmény diaszpóra két nagy történeti rétegének könyv- és lapkiadása esetében is határozottan megfigyelhetők. Míg a keleti örményeknek nevezett csoport inkább az örmény mondavilág, örmény történelem témái felé fordul, különös hangsúlyt fektetve az 1915-ös örmény genocídiumra és annak irodalmi feldolgozásaira;  Armenia (régebben Ararat) című lapja(i) a nagyvilág örmény híreiről, valamint az örményországi politikáról adnak számot – addig a magyar-örmények csoportja esetében, érthető módon, főként az „erdélyi örmény őshaza” örmény vonatkozásainak feldolgozása gyakoribb az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, illetve a magyar-örményekhez tartozó kerületi kisebbségi önkormányzatok könyvkiadásában. A témák közül a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány: erdélyi örmény gasztronómia, egykori magyar-örmény családok címerei, a magyar-örmény családok geneológiája, a magyar-örmény múltat idéző szépirodalmi alkotások; de közérdekű lapozható DVD-kiadványokat is kiadnak, így például az Armenia magyar-örmény havi szemle összes lapszámát is, vagy az Örmény-Magyar A, B, C Könyvetske (Szamosújvár 1834) Gyakorlati Örmény nyelvtan (Velence, 1876) című lapozós DVD-t is megjelentetik. 

Nem sorolhatjuk fel itt részletesen a neoarmenista törekvések megnyilvánulásait és eredményeit, azonban fontos kiemelnünk a híveket a templomba hívogató Zeneagapé eseményét, amelynek során, az örmény katolikus templomban celebrált vasárnapi mise után, havonta egy alkalommal örmény zenészek, énekművészek szolgálnak kis koncert keretében zenei offrandummal a híveknek, a szeretetvendégség részeként. 

Amit azonban egyik legnagyobb volumenű identitásreprodukciós törekvésként kell megnevezhetünk, az az erdélyi örmény temetőket részletesen bemutató monográfiák kiadása. Két ilyen könyv jelent meg, az egyik Balázs-Bécsi Attila A szamosújvári magyar-örmény katolikus temető monográfiája című munkája, a másik pedig a dr. Issekutz Sarolta által szerkesztett tanulmánykötet, Örmény halottkultusz és temetkezés. Erzsébetváros és örmény katolikus temetője címen.  E temetőmonográfiák kiadását mintegy a neoarmenista törekvések mozgalmi aktusaként is értelmezhetjük: egyszersmind az örmény ősökre való kollektív emlékezésként – a mozgósítás a cél, a figyelemfelkeltés, az örmény múlt felé fordulás az ősökre való emlékezés által, az örmény kegyhelyek tárgyi reminiszcenciáinak megmentésére való felszólítás, aktivizálás. E célkitűzés nagy valószínűséggel sikeresen meg is valósult, hiszen már a monográfiák előmunkálatai is valóságos temetőmentő-mozgalmat indítottak el, mind Szamosújváron, mind Erzsébetvárosban, többek között az iskolai tanulók bevonásával.  Mindkét kötet problematikája tehát a területiség, pontosabban a területen kívüliség körül forog. Amennyiben elfogadjuk, hogy a diaszpóra a területen kívüliség utópiája,  annyiban e két temetőmonográfiát felfoghatjuk a magyar-örmény közösség visszatérés-mítoszának szimbolikus materializálódásaként, amely természetesen sosem járhat együtt területi revendikációkkal; poétikusabban szólva „kollektív hattyúdalként”. Az előmunkálataik és kiadásuk által elindult „temetőmentő-mozgalom” olyan kulturális gesztus, amellyel egy mára látszólag immár teljesen asszimilálódott csoport törekszik fenntartani kontinuitását a kollektív emlékezet szintjén – megidézve és feltámasztva ekképpen az ősi múltat.

Hadd zárjunk néhány objektív adattal: a 2001-es magyarországi népszámlálás szerint 1165 fő vallotta magát örménynek, ebből 294 anyanyelvűnek – közülük 213 külföldön született anyanyelvű örmény, a maradék 81 pedig Magyarországon született örmény anyanyelvű; a magukat kimondottan örmény nemzetiségűnek vallók közül azonban a külföldön születettek száma mindössze 366, az anyaországban születetteké pedig 141. A 2011-es népszámlálási adatok szerint pedig 3571 fő vallotta magát valamiképpen az örmény nemzetiséghez és kultúrához tartozónak, ebből 3293 vallotta magát ténylegesen örmény nemzetiségűnek – melyből 444 személy deklarálta az örmény nyelvet anyanyelvének, 496 pedig az örményt nevezte meg a családban, baráti körben használt nyelvként.  A 2011-es népszámlálási adatok részemről még feldolgozásra várnak a neoarmenizmus témájával kapcsolatosan – ám bizton kijelenthetem már most a tézist, hogy a 2001-es adatokhoz képest statisztikai értelemben megháromszorozódott örmény jelenlét az országban jelentős mértékben a neoarmenista törekvések javára írható, azok következményének tudható be.
 

BIBLIOGRÁFIA

Andor Csaba: Jel – kultúra – kommunikáció. Interdiszciplináris szempontok a kultúrakutatásban. Budapest, 1980. Gondolat Kiadó. 191-195.

Ávedik Lukács: Tükördarabok a honi örmények viszonyairól és jelleméről. Arménia 1887/1. évkönyv. 268-273.

Balázs-Bécsi Attila: A szamosújvári magyar-örmény katolikus temető monográfiája. Kiadja a Budapest Főváros XI. kerületi Örmény Kisebbségi Önkormányzata. Budapest, 2002.

Bányai Elemér: Az örmény metropolisz. Budapest, 2001. Aduprint Kiadó. Az Országos Örmény Önkormányzat és a Budapest XVI. kerületi Örmény Önkormányzat kiadványa, 16.

Bányai Elemér: Az Örmény Múzeum megalakulása. In: Örmények: Magyar írók az örmény városokról, az örmény emberről. Szerk. Sas Péter. Budapest, 2008. Noran Kiadó.106.

Bányai Elemér: Egy népfaj pusztulása, In: Örmények. Magyar írók az örmény városokról, az örmény emberről. Szerk. Sas Péter. Budapest, 2008. Noran Kiadó. 474.

Beszámoló az Országgyűlés részére a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. Budapest, 1996.

Geertz, Clifford: A vallás mint kulturális rendszer. In: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Szerk. Fejős Zoltán. Budapest, 1994. Századvég Kiadó. 63-103.

Blanc, Dominique: Lecture, écriture et identité locale. Les almanachs patois en pays d’oc (1870-1940). TERRAIN 5, 1985 október. 16-28.

Bruneau, Michel: Espaces et territoires de diasporas. In: Diasporas. Tanulmánykötet. Szerk. Michel Bruneau. Montpellier: GIP RECLUS, Collection Espaces modes d’emploi, 1995. 5-23.)

Dr. Issekutz Sarolta (szerk.): Erdélyi örmény konyha, fűszerezve. Kiadja az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület. Erdélyi Örmény Múzeum, 11. kötet. Budapest, 2008.

Dr. Issekutz Sarolta (szerk.): Örmény halottkultusz és temetkezés. Erzsébetváros és örmény katolikus temetője. Kiadja az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület. Erdélyi Örmény Múzeum, 13. kötet. Budapest, 2009.

Kali Kinga: A gyergyószentmiklósi magyar-örmények etnikus szimbóluma: a Vörös Köpenyegesek ünnepe. 
In: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin nemzetiség néprajzából. Szerk. Dr. Eperjessy Ernő. Budapest, 1996. A Magyar Néprajzi Társaság Kiadványa. 145-167.

Kali Kinga: Diaszpóra-terek. Látó, 2001/3. 98-103.

Kali Kinga: Egy örmény: hét zsidó. In: Vida Gábor (szerk.): Világok (Bizánc és ortodoxia, ÁlomLátó, ÖrményLátó), Látó-Bookart, Csíkszereda, 2012. 245-252.

Kali Kinga: Soul Food. Monographs on two Armenian cemeteries. Acta Ethnographica Hungarica 2011/2. Szerk. Dukai Ditta – Barna Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa.

Kali Kinga: Magyarörmény. Látó, 2002/7. 49-81.

Kali Kinga: Örmények, szokások. Korunk, 2012/3. 87-93.

Kali Kinga: Persián, Dávid, Agopian – egy örmény asszony visszaemlékezései. Új Forrás, 2003/2.

Kali Kinga: Vasárnapi örmények – valami a pozicionális identitásról. In: dr. Őze Sándor – Kovács Bálint (szerk.): Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II. Művelődéstörténeti Műhely – Felekezet és identitás sorozat. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Történeti Tanszékének kiadványa. Piliscsaba, 2007. 145-155.

Kisbán Eszter: Örmények: ételek, jelképek Erdélyben és Magyarországon. Ethnographia, 1992. (103. évf.) 1-2. 1-27.

Krajcsir Piroska – Dzsotján Gagik (szerk.): Tanulmányok az örmény népirtás témaköréből. Kiadja az Ararát Kulturális Egyesület. Dorog, 2008.

Merza Gyula: A hazai örménység jövője. Kolozsvár, 1896.

Dr. Molnár Antal: Baljós hírek a Török birodalomból – genocídium előszele. Arménia 1891/ 5. évkönyv, 295.

Nagy Pál: Az „örménykérdés” és a magyarországi örmények a XIX. század végén és a XX. század elején. 1990. Szakdolgozat. JATE BTK, Szeged. Vezető: Dr. Sajti Enikő.

Nagy Pál: Armenizmus: örmény identitás és kulturális ideológia a XIX. század végén Erdélyben. Baranya. Történelmi közlemények. 1994-1995. VII-VIII. évf. Szerk. Ódor Imre. 221-230.

Nagy Pál: Örmény karakterológia és nemzeti kultúra-tudat a XIX. század végén. Pécs, 1994 aug. Hajnal István Kör Kongresszusa.

Pál Judit: Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete a 18. században. Erdélyi Múzeum. 1997. 1-2 füzet. 104-120.

Pál Judit: Az örmények integrálódása és az örménységkép változásai Erdélyben a 18-19. században. In: dr. Őze Sándor – Kovács Bálint (szerk.): Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében II. Művelődéstörténeti Műhely – Felekezet és identitás sorozat. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Történeti Tanszékének kiadványa. Piliscsaba, 2007. 77-94.

Pálffy Gyula: Szenkovits Marci mókái. Maros-Vásárhely, 1909.

Poósz Lóránd: Az örmény népirtásról és erdélyi visszhangjáról. Látó, 2008/4. 

Törös Tivadar: Áfgánisztán Vártán ürmíny-magyar kalendáriuma válagatott trifás iszmazgásakkal. Szamosújvár, 1882.

Törös Tivadar: Áfgánisztán Vártán humorisztikus kalandariuma 1883-ra. Kolozsvár, 1883.
 

Felhasznált folyóiratok:

az Armenia magyar-örmény havi szemle számai (1887-1907)

az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek számai (1997- 2013)



Lettre, 93. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu