Orhan Pamuk
Az én Isztambulom
Isztambulban születtem, és ötvenhárom éve itt élek. A New Yorkban töltött
három esztendőn kívül sohasem éltem másutt. Számomra Isztambulon kívül
nincs más város, ország, haza, otthon, amelyet más városokhoz, országokhoz,
otthonokhoz, másféle életekhez, világokhoz mérhetnék. Néha szerencsésnek
érzem magam, hogy csakis isztambuli és kizárólag az ő írója vagyok: a városban
sok ezernyi író számára évszázadokra elegendő történet kavarog. Máskor
meg csonkának és elégtelennek érzem magam attól, hogy csak isztambuli vagyok.
Isztambul című könyvemben Conradról, Nabokovról, Naipulról is szót
ejtettem. Ők várost, országot cseréltek, földrészeket, kultúrákat hagytak
a hátuk mögött, és más nyelv ablakából is képesek lettek nézni a világot,
én viszont születésem óta, ötvenhárom év múltán is ugyanabban a homlokzatán
a családunk nevét viselő házban lakom. Estenként ugyanabból az ablakból
ugyanarra az utcára nézek. Onnan, ahol a hetven éve ugyanazon a helyen
álló platánfa ágai mögötti kanyarulatban az utca eltűnik a szemem elől,
idelátszanak az ötven éve ugyanott cigarettát meg ezerféle hasznos és haszontalan
apróságokat árusító Aladdin boltjának fényei. Nyári estéken, ha hűvös szél
támad, szomorúságot kelt bennem ez az ugyanahhoz a helyhez, ugyanahhoz
az utcához, sőt ugyanahhoz a házhoz való tartozás. Egyfajta bűntudat mérgez,
akár a valaha meggondolatlanul szívott cigaretták kátránya. Nem megbánás,
talán inkább beletörődés. Vajon jellemző az isztambuliakra, ahogyan életem
színtereire tekintve szeretném megérteni, hogy ez az élet? Az isztambuliság
elkerülhetetlen következményeként a várost nézve keserűen látja az ember,
hogy könyörtelenül, semmiféle szabályt sem követve változik minden; ugyanakkor
azt is érzékeli ? akár gyermekkoromban, a kezükben cigarettával állandóan
panaszkodó felnőtteik, akik végül maguk is a panaszaik elválaszthatatlan
részeivé váltak?, hogy semmi sem változik.
Gyermekkorom kisvárosias, egy milliós, fáradt Isztambulja egy fél évszázad
alatt tízmilliós nagyvárossá alakult. Olyan távoli, különös városrészei
vannak, ahol soha sem jártam, és ha az újságban nem olvasnék róluk, még
a nevükkel sem találkoznék. Az ablakomból nemigen látszik, hogy ilyen távoli
és különös falvakat csatoltak városomhoz. Gyermekkorom utcáin olyan tömeg
hömpölyög, amilyet akkor meg álmomban sem tudtam volna elképzelni. A „történelem”-nek
nevezett dolog kegyetlenségét érzem látva, hogy egyesek egy új élet izgalmával
járnak azokon a járdákon, amelyekről én azt hiszem, hogy az utolsó éveiket
élik.
Gyermekkoromban, ha kinéztem az ablakomon, a platán és az elszáradt,
majd később kivágott hársfa ágai között látszó Teşvikiye úton villamosok
jártak. Az út macskaköveit és a síneket később aszfalttal borították.
Nyolc-tíz évvel azután, hogy a villamosvezetékeket is leszedték, az Olaszországból
érkező, le-leeső szarvú trolibuszok számára újabb vezetékeket feszítettek
ki. Utóbb azok is eltűntek a trolibuszokkal együtt.
Ha az ember, akárcsak én, egyetlen városhoz kötődik, s ezt sorsaként
fogadja, egy félévszázad alatt a várost saját lelkének és testének részeként
érzékeli. Az évek során a város utcáin, terein és boltjaiban bekövetkező
változásokat (gyermekkorom legfontososabb moziinak bezárását, a játékbolt
eltűnését), akárcsak saját testének sebeit, zúzódásait vagy keléseit, először
gyerekes izgalommal és szomorúsággal, később akár saját testének alakváltozásait,
egyfajta belenyugvással szemléli. Ám amiről itt szólnom kell, az a barátként
szeretett, gazdagsága és mélysége helyett inkább a saját bánatomra és örömömre
emlékeztető Isztambulnak a lelke.
Van a városoknak lelke? Ha van, mi alkotja? Nagysága, kultúrája, történelme,
utcáinak és épületeinek lelkünket megérintő képzete? A város zsúfoltsága
vagy üressége, ködös vagy meleg éghajlata? Vagy hogy van a városnak egy
folyója, amelyen hajókázni lehet, vagy ha a tenger, akár Isztambulban,
bent van a városban? Mikor érezzük meg a lelkét? Ha magasról nézünk le
a városra, vagy ha egy aluljáróban halljuk a város zúgását és orrüregünkben
érezzük piszkos nedvességét? Talán az a lélek, amit akkor érzünk, ha éjjel,
akár egy, a város nyűtte fáradt állat, az egész várossal együtt vergődünk
ágyunkban, álom és ébrenlét között, a ködkürtöket hallgatva. A gazdagodó
új Isztambul mindenesetre már nem olyan melankolikus város, mint amilyen
gyermekkoromban volt.
Isztambul engem a tömegben is a magányra emlékeztet. A soha véget nem
érő zúgásban fáradt emberi hangokat és sóhajokat érzek. Az utcák számomra
az élet vonzásáról, ugyanakkor ürességről és hiábavalóságról beszélnek.
Annak belátásáról, hogy semmi sem lesz soha hiánytalan teljes egész...
Levertség annak látásától, hogy az eleven mozgalmasság, bonyolultság és
változatosság mellett is minden, az emberek és tárgyak, az utcák és a boltok,
az álmok és remények lassan-lassan elkopva, elfakulva mind egymáshoz hasonlóvá
válnak. Amikor nyári estéken, miután elül az autók és a zsúfolt autóbuszok
zaja, amelyek a város fáradt és izzadt lakóit porban, koszban és kipufogógázban
hazavitték, a naplemente narancsos színe lilába, majd sötétbe hajlik, és
sok millió ablakban feltűnik a televízió kékes fénye (az asszonyok pedig
kezdik sütni a padlizsánt), a város csöndjében érzem Isztambul lelkét.
Ez a lélek moccan meg bennem, ha azt látom, hogy a hideg, de békés őszi
délidőben, amikor az egész város a saját belső mozgásába vonul vissza,
a mindennapi összevisszaságban jövő-menő hajók között régi kis bárkáján
magányosan végzi munkáját egy halász.
Legyen bármennyire más és más az egy városban élők vagy az oda
ellátogatók városérzete, bármilyen sokfélék legyenek is emlékeik, munkahelyük,
otthonuk, legyenek akármennyire eltérők az utcák, ahol járnak, az iskolák,
amelyekbe jártak, a hajók, amelyekre felszállnak, a város lelke első pillantásra
mindenki számára éppen ennyire különböző lehet. Ahogyan az Isztambulban
élő emberek előbb-utóbb kezdenek egymásra hasonlítani, hiszen az elválaszthatatlan
barátként bennünk hordozott lélek is, valahol mélyen közös mindenkiben.
Isztambulban mindenki idegen, tehát mindenki magányos. A törökök, pontosabban
az oszmánok (a várost meghódító oszmán seregben keresztények is voltak),
bárkik voltak is, idegenek voltak, hiszen egy kész várossal találták magukat
szemben. A városon fél évezreden át uralkodó oszmán elit tagjai más országokból,
más kultúrákból jöttek, tehát ők is idegenek voltak. Egy olyan városban,
ahol a lakosság száma ötven esztendő alatt egy millióról tíz millióra nőtt,
a lakók kilenctizede ma is idegen. Ezért amikor gyerekkoromtól mindmáig
az iránytaxikban, az autóbuszon vagy az utcán bárkivel beszédbe elegyedem,
az időjárásról ejtett panaszszavak után az illető rögtön megkérdezi, ?
ahogy minden isztambuli teszi, ha megismerkedik valakivel ?, hogy hová
való vagyok, és ha az ember, akárcsak én, szégyenkezve azt feleli, hogy
isztambuli, akkor némi gyanakvással apja, apai nagyapja, vagy anyai ági
felmenői után érdeklődik.
De azt is érzem, hogy alapjában véve nem ez okozza a város lelkének
magányosságát és idegenségét. Isztambul titka a kategorizálhatatlanságából,
szervezetlenségéből, feltáratlanságából, a benne élők számára is megfejthetetlenségéből
fakad. Tömegek élnek itt anélkül, hogy az egymás követő civilizációk által
egymásra rétegezett történelmi kincsek gazdáivá válnának, legföljebb, akárcsak
az idegenek, megéreznek belőle valamit. „Az idegenek jobban ismernek minket,
mint mi saját magunkat” ? hallottam gyakran gyerekkoromban. Az útikönyvvel,
térképpel a várost járó turisták láttán ismételgetett mondatban bánkódás
helyett inkább lesajnálás, gúny és gyanakvás volt a tudni, osztályozni,
a zűrzavart megérteni és rendszerezni kívánó személlyel szemben. Isztambulnak
nincs városi múzeuma. A város gazdag múzeumai a múlt bemutatása és megmagyarázása
helyett inkább a drágaságok őrzésére szolgálnak. Amikor gyerek voltam,
az ötvenes években hősiesen, egyedül kezdte kiadni a városba szerelmes
népszerű történész, Reşat Ekrem Koçu az Isztambuli enciklopédiát, amely
végül is jobban hasonlított Isztambulra, mint egy enciklopédiára: tizenegy
kötetével a H betűig jutott csak el, és ahelyett hogy áttekintette volna
a városra vonatkozó tudnivalókat, még jobban összekavarta őket, s a szorgos
író ivócimboraságainak és szenvedélyeinek meg Isztambul furcsaságainak
gyűjteményévé, a populáris kultúra kellemetes egyvelegévé vált.
A városnak a kategorizálást elutasító és az erre az erőszakosságra
kitartóan törekvőket a végén önmagához hasonító szellemét gyermekkorom
óta leginkább a régi boltokban észlelem. Ha egy nagy parfüméria bolt ?
vagy patikát kellett volna mondanom? ? színes üvegcséire, tégelyeire és
dobozaira nézek, az az érzésem támad, hogy Isztambul lelkét az emberi szenvedélyek
és álmok határtalan összevisszasága legalább annyira alakítja, mint a történelem.
A Beyo?lu úton lévő üzletek, ahová gyerekkorunkban anyánk vitt minket,
akárcsak eltitkolt nyelvükkel a görögök, örmények, a város kisebbségei
azt juttatják eszembe, hogy milyen sok forrásból, mennyi ismeretlen gazdagságból
táplálkozik a város. Akárcsak az ezredévek során a városba érkező és itt
beolvadó, a város részévé váló, vagy kinézett, eltaposott, elfelejtett,
elűzött, az utóbb jövőkkel vagy betelepítettekkel összeolvadó embertömegekhez
hasonlóan Isztambulban a tárgyaknak is titkos történetük van. Ha céltalanul
járom az utcákat, és közben megállok egy-egy kirakat előtt, a hol a Balkánról,
hol Nyugat-Európából, hol keletről, vagy a közelmúltban a volt szovjetköztársaságokból
érkező és a város üzleteiben vagy kirakataiban általában bármiféle rendszer,
szabály vagy időrend nélkül egymás mellé helyezett, régi és új, furcsa
tárgyakat nézve erősen érzem, hogy valahol még mindig itt lebeg a város
melankolikus szelleme.
TASNÁDI
EDIT FORDÍTÁSA
Lettre, 92. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|