Ha én egy dologkerülő felesége volnék... Eredetileg három leánytestvér: Şükran, Melek és én, egy külvárosi házban éltünk volna. Tizenhárom-tizennégy éves korunkban mind a hármunknak szilárd meggyőződésévé válna, hogy mielőbb el kell kerülnünk az apai házból, minthogy elegünk volna abból, hogy a fiútestvéreink gatyáit mossuk, részeg apánk elől meneküljünk, órákig tartsuk anyánknak az orlon motringjait, meg locsoljunk és söpörjünk a ház előtt.
Şükran és Melek ennek az igen helyénvaló meggyőződésnek megfelelően nagyon okos döntést hozna: az öt elemi után otthagynák az iskolát, hogy a hozománykészítésnek szentelve magukat utat nyissanak a szerencséjüknek. Nem szeretnék tanulni én se, s ha anyám nem kényszerítene, estig ülnék velük együtt én is a kapu előtt, és sok kilométernyi párnaszegélyt horgolnék annak biztos tudatában, hogy ez köt majd hozzá jövendő életemhez.
De már amúgy is együtt járnánk három fiúval, három vásározó testvérrel. Azon kuncognánk, hogy sógornők leszünk, versengenénk, hogy melyikünk nevéhez illik jobban a vezetéknevük, csütörtökönként pedig fejkendőnk csücskét megigazítva állunk alatt, mennénk a piacra. Persze nem csak a csütörtöki piacra mennénk ki, hiszen ők vásárról vásárra járnának, mi tehát azt állítva, hogy fonalat, kötő- és horgolótűt kell vennünk, vagy azzal, hogy nem kaptunk a kellő méretben és színben harisnyát, bugyit vagy trikót, minden áldott nap a vásárokban lógnánk. Barátaink elárusító helyéhez érvén valamelyikünk vásárlóként lépne oda, hogy jelezze érkezésünket. Ők erre sorban a másik kettőre hagynák az árujukat, hogy egy-egy órát sétafikálhassunk a vásárban. Cemal – az én párom ? párszor javasolná, hogy menjünk ki a piac melletti parkolóba, de én nem volnék rá hajlandó. Mert a vásárban olyan biztonságban érezném magam, akár erdőben a vad, és még erősebben kapaszkodnék a karjába, reménykedve, hogy egy lehetek majd a sok férjes asszony közül, akik izzadva, idegesen ütköznek a vállamnak, lépnek a lábamra, mert maguk sem tudják, hogy mit is keresnek éppen a piacon.
Szerencsésnek érezném magam, amiért vállam azoknak az asszonyoknak a vállához érhet, akiknek szent meggyőződése, hogy csak a vajpuha tökből meg a mézédesként kínált hagymából kell venniük, s máris szaladnak főzni, mielőtt az uruk a munkából, a gyerekek meg az iskolából hazaérnek, akik lejárják a lábukat, hogy találjanak olyan olcsó Adidas-utánzatú fekete tréningalsót, amilyenre a fiuk vágyik, mert az osztálytársai mind olyanban járnak; akik azért teszik tűvé a piacot, hogy valódi gyolcskendőt vagy  cukorrózsaszín réklit vegyenek a szomszédasszonynak, akinek szült a menye, pedig az csak négy gombolyag sötétkék gyapjúfonallal szúrta ki annakidején az ő menyük szemét; meg akik oroszlánként küzdenek az árusokkal, hogy olcsóbban vegyenek a primőrként még méregdrága szilvából, ötéves kislányuk kedvencéből, akit erre a kis időre a sógorasszonyukra bíztak.
Cemalról rövid pillanatokra ugyan, de gyakran meg is feledkeznék, mert tudnám, hogy a krumplik sárga színében, a paradicsomok pirosában, a spenót szárában, a hagyma csípősségében, a cipők sarkában, a táskák fogantyújában, a cipzárak, a ruhacsipeszek és a biztosítótűk nyílásában és csukódásában, a gatyagumik nyúlásában és összehúzódásában, a vásár zajában, a kardigánok gomblyukaiban, a villák fogai között, a kanalak nyelén, a varrótűk lyukában és a gombostűk fején ott rejlik a titok, hogy mi ketten egy pár leszünk, és hálát adnék Allahnak, hogy mindezt látni is tudom. Şükran és Melek helyzetében nem volnék ennyire biztos, mert úgy venném észre, hogy fogalmuk sincs a nagy titokról, amely úgy kapcsolná őket a jelenben és a jövőben férjükhöz, ahogy a patent vagy a horgos kapocs két része, a mágnes és a vas, a nap és a hold, valaminek az alja és a teteje, kelet és nyugat is együvé tartozik. Mire én a katonai szolgálatra induló Cemalt búcsúztatnám, Şükran és Melek már más fiúkkal találkoznának a parkban, és az árusok, akik a sógoraim lettek volna, más lányokkal lófrálnának a piaci sátrak között.
 Cemal távollétében egy fiatalember jönne hozzánk, a kezében tizenkét piros rózsával. Értene a szóforgatáshoz, hát magyarázná is rendesen, hogy meglátott engem, és annyira tetszem neki, hogy komolyak a szándékai, el akar venni feleségül; különben meg pizzaárus volna. Mindig úgy csűrné-csavarná a szót, hogy a pizzához lyukadjon ki, amely ezekben a nehéz időkben is elég jól jövedelmez, meg az idők változásáról szónokolna, s a végén kibökné, hogy ma már a nők is munkába állhatnak, és ha  férj és feleség együtt dolgoznánk, vagyis ha Nur is dolgozna... NEM, ÉN NEM FOGOK DOLGOZNI! A NEVEM NUR! MINT A TÖBBI ASSZONYNAK, NEKEM IS JOGOM VAN AHHOZ, HOGY RÉSZESÜLJEK ABBAN AZ ÉLVEZETBEN, AMIT A HÁZIASSZONY-SZEREP JELENT, ÉS TE, TE PISZOK PIZZÁS, NEM FOGSZ ETTŐL MEGFOSZTANI! ? gondolnám, ám hallgatnék; de mindegy is, mert különben is kiderülne, hogy csak egy vándorbüfésről van szó, rajta kívül pedig amúgy is tudná mindenki, hogy én Cemal jövendőbelije vagyok; az ostobának tehát vissza kellene vonulnia.
 Mindenesetre megírnám Cemalnak, hogy mi történt:
 3 6 15 1 15 12 16!
 5 26 172 6 17 122 12 211 5 1 16 2 22 24 6 5 12 27 6 21 16 6 5 12 15 6 21...
 Így, számokkal leveleznénk, hogy ha véletlenül a levél az én örökké részeg apám, vagy ő mindig éber parancsnoka kezébe kerül, higgyék azt, hogy valami játékról van szó. Tehát:
 „Cemalom!
 Tegnap megkérték a kezem, de nem adtak oda. Pizzás vagy mi volt az illető. Tizenkét szál piros rózsával jött... Anyám nagyon mérges, mégis otthagytam az iskolát, te örülsz neki? Hogy vagy? Mi, Allahnak hála, jól vagyunk. Nagyon várunk. Bárcsak mielőbb vége volna a katonaságnak...” 
 Jönne rá a válasz:
 „Amint hazajövök, felfogadok valakit, és feldugatom a tizenkét rózsa szárát annak a pizzásnak a seggébe. Nem tudja az a szemét, hogy te kié vagy?...”
 Repülnék a boldogságtól.
A katonaság után Cemal a legidősebb bátyját küldené el hozzánk lánykérőbe. Tudnám, hogy nem szép dolog a zsarolás, de mivel biztosra venném, hogy egy férj háza százszor jobb az apai háznál, megfenyegetném anyámat. „Ha nem adtok, ide, ebbe a házba fogok gyereket szülni!” Rögtön meg is tartanánk a lagzit.
 Anyám nagyon sírna, én meg haragudnék, és a lakodalom estéjén azt vágnám oda neki, hogy minek sír, nem temetésen van...
 Este, mire a lagzi véget érne, Cemal a rakitól elszenderedne. Félnék nagyon, mert tudnivaló, hogy a nászéjszakán alvó vőlegény helyét az ördög foglalja el, és magáévá teszi a menyasszonyt, ezért aztán egyre kétségbeesettebben bökdösném az uram:
 ? Cemal, Cemal, ébredj, Cemalom, ébredj fel, mert ha nem ébredsz, a magas hegyek mögül is megérzi fiatal testem szagát a sátán, és gyereket csinál nekem, mielőtt a szemed kinyitnád! Ébredj!
 Minthogy nem tudnám fölébreszteni, szorosan átölelném bűzös testét, magunkra húznám a takarót, és lehunynám a szemem. Aludj, ha tudsz, mikor az ördög le akarja húzni rólatok a takarót, letépi bérelt menyasszonyi ruhádat, s te vergődsz, mert miközben ifjú férjed ott fekszik melletted, ő maga alá gyűr... Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki. Hallgatnék, összeszorítanám a fogam, s a végén hallanám, amit távozás előtt a fülembe súgna: „Vedd el magad a szüzességed!”
 Reggel előbb ébrednék, mint Cemal, de nem mozdulnék. A szempilláim közül lesném, hogy döbbenten néz, és fogalma sincs, hogy mit tegyen.
? Nur! Mi történt? ? ébresztene.
 ? Hogyhogy mi? ? ülnék fel az ágyban. ?  Te csináltad...
 ? Igen?! ? düllesztené ki erre büszkén a mellét.
 ? Hát persze ? néznék, mintha szégyenkeznék, a hasamra.
 ? Igaz is. Még érzem is az ízed a számon. Na gyere – húzná fáradt testemet maga alá.
 Annak idején, amikor még karonfogva sétáltunk a vásárokban, én elképzeltem volna, hogyan ficánkolnak az ott látott asszonyok estenként a férjük alatt, és egy gyermek gondosságával bugyoláltam volna puha vattába és batisztba álmomat, miszerint amint egyesülök Cemalommal, a mennyekig fogok emelkedni. Rám nehezedő súlya alatt azonban pillanatok alatt megöregedne az a gyermek.

 A múló hónapok során megtanulnám, hogy Cemal szeret reggel aludni, a kávézókban estig okeyt  játszani, aztán a haverjaival a sörözőket meg a borozókat járni, gömbölyödő hasú feleségét pofozni, rugdosni; viszont egyáltalán nem szeret dolgozni. Holott soha nem kívántam volna mást, mint hogy legyen munkája, mint mások férjének, és este, amikor jön haza, ne felejtsen el kenyeret hozni.
 Erre én a dzsinnek kezébe tenném le a sorsát. Nem dobnám ki a szemetet, hanem gyűjteni kezdeném a konyhai pult alatt. A szag betöltené a házat. A jószívű dzsinnek akkor árulnák el, hogy segíteni fognak, amikor hat és fél hónapos korában elvetélném kifejlett kezű, lábú, arcú lánymagzatomat, és a két kezemmel próbálnám elásni a hátsó kertben, ahová a mosogatóvizet szoktam az ablakon át kilöttyenteni. Amikor éjnek évadján hazatérő férjem meglátná, hogy a körmeimmel ásom a földet, nagy nehezen betuszkolna a házba. „Fiú volt?” – kérdezné, mikor megmondanám, hogy elvetéltem, s én juszt is azt mondanám neki, hogy fiú. El is szomorodna rendesen.
 Bepólyált halott kislányom láttán a negyed összes asszonya rémülten sápítozna, Cemalt azonban semmi sem érdekelné. Másnap egyetlen szó nélkül mennénk el az autópálya melletti temetőbe, és egy kis gödörbe elföldelnénk a picit. Utána pár este nem menne el a barátaival Cemal, és azt állítaná, hogy napok óta magamban beszélek. Hát akkor lépnének akcióba a jószívű dzsinnek. Jóságukban nekem is szerepem volna, mert ha azt akartam volna, hogy valami katasztrófa érje, a gonosz és makacs fajtájúakból jöttek volna, de én csak megleckéztetni szerettem volna. Hogy térjen észhez, dolgozzon valamit, vagy ahogy régen, járjon vásározni. 
Éjjel álmomban hallanám, hogy mit mondanak a jószívű dzsinnek:
? Tegyél az ágyába egy maroknyi férget ? mi már odakészítettük neked a konyhai pult alá ?, aztán feküdj mellé. Olyan szeretettel raknám a férjem mellére a nyüzsgő kukacokat, ami a megmentőimnek kijár, aztán óvatosan odafeküdnék Cemal mellé. Nemsokára felébredne arra, hogy az arcán mászkálnak a férgek.
? Nur, ébredj fel! Nézd, tele vagyok férgekkel! Hogy kerül ide ez a sok rohadt dög? ? ordítaná.
Mintha nagyon mélyen aludnék, és a szememet se tudnám kinyitni, nagy nehezen ébrednék, körülnéznék: sehol semmi féreg, az ágynemű patyolat tiszta, a párnacihákat ki is főztem, csak Cemal néhány fekete szőrszála hullott rájuk.
? Ugyan, Cemal. Most mit vagy oda, hát ha féreg, vágj oda a tenyereddel, majd leesik ? mondanám, s közben észrevenném, hogy az egyik áldott állatka vidáman tekergőzne a meztelen karomon.
? Nézd csak, Nur, nézd, a karodon is mászik egy! ? mutatná Cemal.
? Ugyan, szívem ? mondanám, és figyelném, hogy csapkodja undorodva a nyüzsgő kukacokat, s közben a jószívű dzsinneknek hálaadó imát mormolnék, majd, nehogy fölingereljem azzal, hogy nem csinálok semmit, előkapnám az ajtó mögül a söprűt, s úgy söpörném az áldott állatkákat, hogy bajuk ne essék, ugyanakkor úgy, mintha nem is léteznének, pusztán Cemal megnyugtatására emelgetném a levegőbe a söprűt. 
? Azt hiszem, ok nélkül riadtál fel, Cemalom. Most már feküdj le, és aludj ? mondanám, s lefeküdnek az ágynak arra a felére, ahová szoktam. Már éppen elaludnék, amikor a jószívűek felébresztenének: „Kelj föl, és takaríts ki rendesen!”
Nagy tisztelettel, egyenként összeszedném a kukacokat, és úgy ereszteném ki őket az ablakon át a sötétbe, mint a jóságnak egy-egy szárnyra kelni képes angyalát. A sarkokba száraz füvet tennék. Reggel felé aludnék el, s álmomban szemben ülnék a hat és fél hónapos korában elvetélt, kifejlett kezű, lábú és arcú kislányommal, s jóízűen nevetgélnénk!
Cemal a jószívűek okozta ijedelem után sem változna egy csöppet sem. Anyám pedig szokásos bőbeszédűségével arról papolna, hogy már két éve férjnél vagyok, elmehetnék házakhoz takarítani, nem fog a porrongy a kezemhez ragadni, jó lenne, ha nem várnék már semmit Cemaltól, akár haza is járhatok a gyomromat megtölteni, nincs azzal semmi gond ? de ne vegyem rossz néven ?, legalább egyszer egy héten járjak el valahová takarítani, hogy vasárnapra legyen egy kis pénz a zsebemben.
? Jól van, anya, hagyd már abba, nem mehetek terhesen dolgozni, lásd be – vágnék a szavába, különben napokig se hagyná abba az az ostoba asszony. Ettől rögtön ideges lenne, a gyerektől azonnal meg kell szabadulni, még fiatal vagyok, ha otthagyom Cemalt, férjhez mehetek újra, de egy gyerekes asszonyt nem vesz el senki... Mit nem képzel! Öljem meg a meg sem született gyermekemet, és menjek máshoz férjhez!? Azt mondanám neki, hogy az ördög bújt belé, másképp nem beszélne így, különben Cemal nem tudja még, hogy megint állapotos vagyok, de hiszem, hogy amint megtudja, dolgozni kezd megint, ő meg azt mondaná, hogy meghibbantam, ne is tekintsem többé anyámnak, s azzal bevágná maga után az ajtót.
A terhességem alatt folyton éhes volnék. Akkor aztán Allahnál keresnék menedéket, elvégezném a napi ötszöri imát. Ezt látva a szomszédok egy ideig ennivalót hoznának nekem, de egy idő múlva elmaradoznának. Cemal már haza se jönne. A szomszédasszonyok arról beszélnének, hogy más nőkkel látták, más városokban más nőkkel is házasságot kötött, és azoktól is gyerekei vannak. Én aztán a nagy hasammal kimennék az utcára. Naphosszat ülnék a lenti autóút fizetős kapuja mellett. Az automaták miatt a pénztárfülkékben nem ülne már egy lélek sem. Csak néhány tizenéves fiú járna oda a szomszédos negyedekből: víz- és nápolyiárusok. A kisfiúk egy idő múlva sajnálni kezdenék a naphosszat egy falatot sem evő, egyre nagyobb hasú, kolduskinézetű asszonyt, és megosztanák vele csekélyke elemózsiájukat, néha még a nápolyiból, vagyis a tőkéjükből is megkínálnának. Az út szélén megálló autósok néha félig megevett almát vagy maradék perecet nyújtanának nekem.
Egy alkalommal egy istentelen gazember azt ígérné, hogy ad egy kis sajtot, majd megerőszakolna. Torkom szakadtából kiabálnék, de senki sem hallaná. A gazember elmondaná a haverjainak is, azok meg eljönnének, és mintha csak szégyenkezve, pénzt kínálnának. Némelyiket estére a házamba hívnám úgy, hogy előtte megállapodnék a jószívűekkel. Némelyik csávónak elmenőben felülről forró víz ömlene a fejére. 
Egy nap csodálkozva pillantanám meg anyámat a pénztárak mellett. Hosszasan magyarázná, hogy haza kell mennem, mert itt pusztulok egyedül a világ végén, s akkor őt meg az apámat le fogják köpni az emberek.
? Menj innen! Nincs pénzem ? mondanám, holott volna a mellembe rejtve. 
A szülés előtti napokban már ki se lépnék a házból. Összeszorítanám a fogam, ajkaimat véresre harapdálnám, hogy ne kiabáljak, amikor megjönnek a fájások, a szomszédságból mégis segítség érkezne. A jó dzsinnek értesítenék őket szerintem. Kislányomat az asszonyok régi rongyokba bugyolálnák, nekem teát meg levest készítenének, a gyermekágyi láz ellen éles kést tennének a párnám alá, s mennének haza, dolgos férjük karjai közé. Négynapos korában kislányom besárgulna.
? Víz-sárga lett ez a gyerek. Egy edény aljára aranyat kell tenni, és a vízében meg kell fürdetni ? mondanák a szomszédasszonyok. Megfürdetnénk. Miért, miért nem, hajnalra megmerevedne a kicsi. 
? A hidegtől van ? mondanám a mellemen sírás nélkül, fadarabként fekvő kislányomnak, pedig nyár volna. Rongyokba csavarnám, s szaladnék vele a kórházba. Várni kellene, de nem várnék. Nagy patáliát csapnék. Pénzt kérnének, de én addig sírnék, míg be nem vennék az intenzív osztályra.
? Ne menj messzire. Időnként fejd le a tejet, mi majd odaadjuk a kicsinek ? mondanák a nővérek. Egy hétig a kórház kertjében aludnék. Ezt látva némelyek pénzt tennének le elém. Reggelenként elszaladnék tejet inni, szézámmagos perecet enni, hogy bőven legyen tejem a pici számára. Egyszer-egyszer megnézhetném az üvegbúra alatt meztelenül fekvő kislányt.
? A magunk lábára fogunk állni, kislányom. Megszabadulunk dologkerülő apádtól. Majd dolgozunk mind a ketten ? mondanám neki, s közben buzgón kérném a jószívűeket, hogy szabadítsák őt ki a fejét pókhálóként körülvevő furcsa elektromos izéktől. Végül megvalósulna a kívánságom: ugyanolyan mereven a kezembe nyomnák, ahogy beadtam, azzal, hogy van a kórháznak egy osztálya, oda kell hordanom tornáztatni, különben haláláig merev marad.
Amikor kilépnék a kórház kapuján, nem ugyanaz a kislány volna a karomon, akit az intenzívre beadtam: egy okos és jószívű kislány nézne rám. Apró mosolyt vennék észre a szája sarkában, szempillái között pedig egy titkot. Mintha mozdulatlan merev akarna maradni, s ülni anyja ölében a város bármelyik pontján, maga előtt egy zsebkendővel.
 
Ha én az első szerelmem felesége volnék...  az ünnepek előtt mindig zsúfolt helyeken, a lejtős Mahmutpaşa, Tahtakale, Mercan, Beyaz?t, Sultanhamam anyaölként nyugodt, meleg és biztonságos utcáin lófrálnánk a leggyakrabban, ahol ott kavarog minden, ami ebben az országban valaha is előfordult vagy előfordulhat. Estig járnánk a környéket, hogy lássuk a méteráru-üzletek végekben tornyosuló, ezerféle színű és mintájú kelméit, utat nyissunk a tömegben nehezen közlekedő teherhordóknak, kihallgassuk a boltosok és a kertjükbe rózsát vagy őszirózsát, paradicsomot vagy paprikát ültetni szándékozók párbeszédét („A tavalyi palánták eleinte alig fejlődtek, de aztán erőre kaptak. Majd meglátjuk, ezek mit tudnak...” – „Ezek jók, bátyám, meglátja, milyen jók...” – „Azt mondod, hogy jók, de tavaly nem nagyon...”), figyeljük a benzin- és terpentinszagot árasztó boltokban a kendők között mohón válogató asszonyokat; s az izgatott apákat, akik az utcai árusoktól próbálnak ünneplő ruhát vásárolni, hogy  megörvendeztethessék vele gyermeküket; az elszánt anyákat és a szégyenkező kisfiúkat, akik keserű könnyeket ontanak, mert nem akarják az utca közepén letolni a pantallójukat, s bár teljesen alaptalanul, de örömmel gondolnánk arra, hogy talán mi is azok közé a gyerekek közé tartozunk, akik itt vették az első leckét az utcai ellenállásból.
Úgy vésnénk emlékezetünkbe, hogy halálunk napjáig se felejtsük, hogyan születnek szinte újjá az öregasszonyok, amikor felkapaszkodnak a Mahmutpaşa utcán, hogyan fiatalodnak meg, és veszítik el visszereiket és a púpjaikat, hogyan tölti meg még a tereket is péntekenként a kis dzsámik előtt a hívő tömeg, és hogyan könyörög Allahhoz a szabad ég alatt.
Néha késő estig maradnánk, egészen addig az óráig, amikor lehúzzák az üzletek rolóit, és szedelőzködnek az utcai árusok, bár még néhány kései vásárló ilyenkor próbál alkudozni, egészen addig a melankolikus percig, amelyben mindkettőnkben tudatosodik, hogy milyen szerelmesek vagyunk egymásba. Akkor aztán fáradtságtól dagadt lábaink a fenséges Yeni dzsámi árnyékában megbúvó Hidayet dzsámi melletti teázó kertjébe vinnének bennünket.
Történeteket találnánk ki:
? Látod azt az embert, akin csak úgy lobog a dzseki, ahogy megy, látszik rajta, hogy az előbb még az egyik fenti utcában veszekedett a feleségével; egy 1970-es Renault-juk van; ezek ketten azért jöttek, hogy alsónadrágot és atlétát vegyenek nagyban, és az asszony ma este magnószalagra akarta vetetni a hangját: „Asszonyok, Mahmutpaşáról hoztuk ide nektek a Y?ld?z márkájú fehérneműt, tartós és olcsó!”, de vásárlás közben a nagykereskedő bajszát pödörve stírölte az asszonyt, amitől persze a férj ideges lett, különben is drágállta a gatyákat, az asszony meg folyton csak vihogott, úgyhogy a végén emberünk elhatározta, hogy kiszúr az árussal, „Nem kell! Ne hidd, hogy te vagy az egyetlen fehérnemű-nagykereskedő Mahmutpaşán! Gyerünk, asszony! ? vágta oda, az asszony meg már az üzlet előtt rákezdte: „Mindig ezt csinálod, mindig ezt csinálod....” Nem bírta sokáig hallgatni a férje, „Veled nem lehet dolgozni, baszd meg”, káromkodott, nézd csak, majd szétveti a düh! ? mesélném.
A teánkat elénk tevő, szerelmes szemünknek igen tiszteletteljesnek tetsző pincérnek is kijutna tiszteletlen beszédünkből:
? Nézd ? mondaná Fikret (Fikret volna a kedvesem neve) ?, ez a fiú épp olyan, amilyen én voltam fiatal koromban, látod, milyen göndör a haja, ha megnövesztené, azt kérdeznék tőle a környéken, hogy „Mi van, meleg vagy?!”  Pedig biztosan van babája a falujában, tizennégy éves, vagy még annyi se, talán hasonlít rád, és talán őt is Sailének hívják (Saile volna a nevem).
Majd váratlanul összehúzná a szemét, és egy középkorú asszonyra mutatna, aki épp az út szélén toporogva várná, mikor kelhet át.
? Saile, nézd csak azt az asszonyt!
? Melyiket?
? Hát azt, szívem, amelyik úgy megy, mintha szorítaná a lábát a cipő...
? Aha, látom!
? Tudod, ki az?
? Honnan tudjam?
? Az előbbi pasinak a felesége! Nézd, milyen megbántva, milyen szomorúan megy, mintha az egész életét a nagyvilág elé tárná, én is tisztán látom!
? Meséld el!
? Fiatal korában ügyes volt a házimunkában meg a kézimunkában, és szép is volt, „Igaz, hogy nem tanult, de fölér negyven tanult lánnyal”, mondogatták a rokonok és ismerősök. Gülsümnek hívták, sietett mindig megvenni az újságosnál a képregényeket, ragyogó tisztára takarított szobájában odakuporgott a kinyitható ágyra, és órákig olvasott, pontosabban azt gondolták, hogy olvas, de inkább csak a képeket nézte. Az anyja azt mondogatta, hogy tanult emberhez kellene adni, Gülsüm azonban beleesett az egyik dologtalan szomszédba, de ahogy helyén volt az esze lánykorában, a férjhezmenetel után is vágott az agya. „Orlonszálból fogok kötni, te meg, Mahmut, Eminönü környékén árusítod!” ? mondta egy nap. Mahmut azonban haszontalan léhűtő volt, ráadásul az is bántotta a csőrét, hogy Gülsüm okosabb, mint ő, ezért nem vette komolyan a javaslatot. Gülsümnek később valahonnan az az ötlete támadt, hogy Mahmutpaşán olcsó hozománynak valókat vásárolt, és eladogatta azoknak a környékbeli anyáknak, akiknek eladósorba került a lányuk. Játékszámba ment neki a háztartás, csak az az egy esett idővel nehezére, hogy nő létére ólomnehéz nagy szatyrokat kellett a világ végéről cipelnie. Mahmutnak keze-lába reszketni kezdett az idegességtől, amikor meghallotta, hogy Gülsüm jogsit akar szerezni „Még csak az hiányzik egy asszonynak! Különben is, mennyit keresel? A benzinre se lesz elég...” ? pufogott, Gülsüm han?m azonban szelíden kibökte azt is, hogy autót akar venni. Ez ellen is tiltakozott először a férje, de aztán beleegyezett, mert belátta, hogy ő is jól fog járni. Na akkor vette meg Gülsüm azt az 1970-es Renault-t, amelyikről beszéltél, mondtam, ugye, hogy okos asszony volt, eleinte csak a megvásárolt árut szállította, de aztán látva, hogy a többi napon kihasználatlanul áll a kocsi a ház előtt, ráadásul a háztulajdonos a duplájára emelte a lakbérüket, újabb ötlete tánadt: „Gyere, Mahmut, rakjuk tele a kocsi csomagtartóját, aztán eredj árulni!” Mahmut efendi húzódozott, de a végén csak ráállt, de ma a közös bevásárlásnál összevesztek, ahogy az előbb mesélted....
Annyira beleélném magam Fikret elbeszélésébe, hogy majdnem a nő után szaladnék, hogy azt mondhassam neki: „Gülsüm han?m, nem inna egy forró teát? Nagyon fáradtnak látszik, pihenjen egy kicsit végre!.. Nem lehet, mert Mahmut bey veszekedni, káromkodni fog, még meg is veri?... Mindenesetre kérem, higgye el, mi ketten ? két egymást szerető szív ? mi megértjük magát, és kérjük, ne vegye a szívére!” 
Mi magunk nyári melegben, fáradságos utazás végén érkeztünk volna az Unkapan?-beli lemezcégekhez, mondjuk, ő Erzincan-Kemahból, én meg Sivas-Divri?iből, ő búbánatos panaszkodós nótákkal, én meg érzelmes dalokkal. Ott ismerkedünk meg véletlenül, de aztán elválhatatlanokká válunk, és egész nap ott lógunk a lemezcégek üzletházának teraszain, várva, hogy felfedezzenek. Összebarátkozunk a cipőtisztító gyerektől a tea- és perecáruson keresztül a vécés néniig mindenkivel, Müslüm bátyánkat hátunkat az ő plakátjának támaszkodva hallgatjuk, s egy napon az a szerencse ér, hogy közelről láthatjuk Selda Ba?cant, a híres népdal-énekesnőt, aki még ránk is mosolyog... Végül találunk egy lemezkiadó-tulajdonost, aki hajlandó meghallgatni bennünket. Először Fikret kezd énekelni:
„Tegnap éjjel kedvesemnél egy kő volt a párnám, ajjaj, ajjaj, tegnap éjjel kedvesemnél egy kő volt a párnám, alul fáztam, felül áztam, mégis öröm várt rám, ajjaj, ajjaj, ajjaj, ajjaj...”
? Miközben jól elnyújtottad az ajjajokat, olyan komikusan húztad össze a szemöldököd,  hogy szerettem volna széthúzni őket ? mondanám kifelé jövet pukkadozva a visszafojtott nevetéstől.
? Te meg, miközben olyasmiket énekeltél, hogy mit érnek a kezeid, mert elszáll a fiatalságod, és nem tudod visszatartani, meg hogy az Isten fáradt lábakat adott, nem tudsz a szerencséd után futni, lám, mire jutottál, jaj, mikor ér véget a sok szenvedés, a saját kezeddel döntötted romba a világod, nem tudsz hajlékot építeni a szerencsédnek ? olyan törékenynek, olyan szomorúnak látszottál, hogy szerettelek volna magamhoz ölelni, és hangosan zokogni – mondaná ő.
Mi mind a ketten nagyon tetszenénk egymásnak, s a fölött való csodálkozásunkban, hogy senki nem fedez fel bennünket, utolsó vagyonunkat két kiló cseresznye vásárlásába fektetnénk, s a lemezkiadók üzletházával szemben, a Zeyrek negyedi út mellett leülnénk az egyik padra. A pad mellett egy türbe áll, ahol az arra járók pár percre megállnak imádkozni. Vigyázva, hogy ne sértsük meg a hívőket, úgy, hogy senki ne vegye észre, a türbében nyugvó áldott emlékű ember sírjára dobálnánk a magokat, majd, hogy a dzsinnek meg ne büntessék a két szerelmest, felkapaszkodnánk a dombra, és elsétálnánk Cibali rendőrőrse előtt.
 Zimankós napokon cidrizve járnánk gyermekkorunk negyedeiben, végigsétáltatnánk ezt a két szerelmest Tarlabaş? és Aynal?çeşme utcáin. Ha csillogó szemű göndör hajú vagy síró, taknyos gyereket látnánk, leülnénk és csak néznénk, és Fikretet látnánk benne. Aztán ő azt mondaná, hogy most pedig menjünk a te gyerekkorod környékére. Az én családom vidékről költözött ide, úgyhogy nekem nincs itt gyerekkori lakónegyedem, gyere, menjünk a Gülhane parkba, és nézzük meg szegény majomkölyköket... ? mondanám erre.
 Akik útközben látnának, legföljebb két elválaszthatatlan gyerekkori pajtásnak vélnének, és senki sem hinné, hogy már évek óta férj és feleség vagyunk. Úgy fonnám karjaimat férjem, az én első szerelmem nyakába, ahogyan a világon az összes boldog asszonyok teszik.