Egy Bogár nevű fontoskodó beszélget Kövérrel az Echo TV-ben 2010. január 13-án a mindent uraló nemzetközi összeesküvésről. Ezek bérgyilkosok, mondja. Azt nem mondja, hogy kik ezek az ezek. Nemzetközi pénzvilág, a megbízóknak is vannak megbízói. Rothschild szerint, ha nála a gazdaság, mindegy, ki nyeri a választást, de nem közli a Bogár, hogy melyik Rothschild, az 1774-ben a frankfurti gettóban született Mayer Amschel Rothschild-e, az aranyműves faterja, vagy a tíz gyereke közül mondjuk a waterlooi csatára spekuláló Nathan.
 Esetleg R. Klára a Váci utca 17-ből, akinél nagyanyám is varratott, rócsild az rócsild az rócsild az rócsild, a név nem konkrét emberekről, hanem magáról az összeesküvésről referál. Kövér: mindenekfölött meg kell nyernünk a választásokat, mire Bogár: de ki az a mi. Tényleg, ki az.

Régi zsigerek Fideszes haverjaim szerint az LMP szadeszes. SZDSZ-es haverjaim szerint fideszes. Moldova szerint igazából SZDSZ, Seres László szerint nem cool, magyarán nem kapitalista, hanem „magát nyilván alternatívnak tartó, valójában állam-, intézmény- és PANKKK-függő fiatal városi értelmiség”. Bokros Lajos szerint kommunista. Mindehhez a legodaillőbb arckifejezést vágják. Semmi kétely, apodiktikus hangvétel és fogalmazásmód, ahogy Rákay Philip bírja kifejezni magát: „mindenkiben megindultak a régi zsigerek”.

Alakuló ülés 2010. május 14. péntek. Nyolckor a lakásajtóban vár az fn.hu és az RTL Klub. Bejönnek, effektív benyomulnak, épp kötöm a nyakkendőm. Vettem egy szép kis zöldet. A trolimegállóban az M1 stábja, Origo és Index.  Kicsit még fontoskodunk az irodában, séta a Parlamenthez, várakoztatnak a parkolónál, aztán csak-csak beengednek, érdekes.
 Van padom.
 Elég sprőd.
 Lehet a más politika, jelenti be a korelnök Horváth János, általános derültségre. Derülök és meghatódom, kiderülök a meghatódottságomból, lehet a más, fix hazafi mondat, ha nem lesz a más, rossz lesz, és nyugi, nem lesz rossz, Magyarország nem volt, hanem lehet a más. Mandátumigazolás, Szózat, Jobbik és kormányoldal elénekli a székely himnuszt. Pár sűrű jobbszeles agresszívoskodik, a frusztrációjukat egyenlítgetik. Az egyik torgyánosra véve a figurát kényszeresen hozzászól, nem ijesztőek, inkább mulatságosak, inkább mᒠmingyᒠsajnálni kezdenéd őket, ha megengednéd magadnak. Engedd meg. Miért így működnek? Nem érzik, hogy közben verik szét a hazát? „Beata Ungheria se non si lascia piů malmenare” (Dante Alighieri). Feltörte a cipő a sarkam, alig vánszorgok hazafelé. 

Morvai Krisztina mellett ülök. Mellőlem kiabál. Börtönt, kötelet, kiabálja Bajnai alatt, aki beszól Vonának, mert az, levetve zakóját, mellényben esküdött. Két kiabálás között barátságosan hozzám fordul, előkapja a táskájából a cukorkás dobozát, megkínál. Köszönöm, mondom, nem szeretem. De-de, vegyek csak, a markomba ráz pár darabot. Szörnyen ismerős bűbájos hangfekvés, budai úriasszony, nem hagyja annyiban, és úrifiú nem utasít vissza egy hölgyet. Elmeséli, mennyire fárasztja a sok repülés, fireg-forog, izgatott, és jól van, én is épp elég izgatott vagyok, mégiscsak nyitóülés. Beszédkényszere van, erősen kompenzál, mintha valahogy röstellné magát, érezné, hogy nem így kéne, hogy rosszul navigált. Vajon mire jó ez, miért jó neki? A későbbiekben is, ha megjelenik, tenyerembe ütöget pár tik-takot, én meg lenyelem. Hogy ő most föl fog szólalni!
 Jó.
 És izgul, közli izgatottan. Nem létezik, válaszolom, maga profi. De, izgul, higgyem el, és mosolyog hozzá, aztán föláll, hogy átváltozzon.
 Valami furcsa izévé.
 Egyszer csak fölállt, és átalakult.

Vébé Június 14. Borult, esik. A kult.bizottságban a Márai-programról vitáznak, bejött Csaplár Vilmos, beültünk az irodámba, hozott Jávornak egy példányt a Magyarok című könyvéből. A brazilok 2:1-re megverik szegény kis észak-koreaiakat. Épp csak, de meg. Li Vun Dzse, Kim Jung Kvang, DzsungSzungRjong.
 Oh BeomSzeok, CsoJongHjung, Kim Hjung Il.
 Li Jung Pjo, LiDzsungSzu, Kim Dong Dzsin, Csa Du Ri, Kang Min Szu, Kim Nam Il, Kim BoKjung, Pak DzsiSzung, Kim Dzsung Vu, Kim DzseSzung, Ki SzungJong, LiCsungJong, An DzsungHvan, Park Dzsu Jung, LiSzeungRjul, Jeom Ki Hun, Li Dong Guk, RiMjongGuk, Kim MjongGil, Kim Mjong Von, CsaJongHjok, NamSzongCsol, Pak CsolJin, Pak NamCsol, RiDzsun Il, RiKvangCson, RiKvangHjok, An Jung Hak, DzsiJunNam, Kim Kjong Il, Kim DzsongJun, MunInGuk, Pak NamCsol, Pak SzungHjok, RiCsolMjong, An CsolHjok, CsojKumCsol, Hong JongDzso, DzsongTaeSze, Kim Kum Il, Kim Dzsong Il, Kim Dzsong Un, koreaiak összekeverve. Van, aki szét tudná válogatni? Kakukktojás? A szlovákok megütötték az olaszokat 3:2-re, emlékszik valaki? A Duna TV-ben Kolláth Györggyel fecsegünk a vébéről – amiből alig látok valamit. Másnap 2 felé kétpercesekben szóváltás L. Simonnal, a nemzetiségi színházakat előbbre soroló módosítóhoz is hozzászólok Novák cigányozása miatt, beszólok a Pörzsének, aki szerint a cigányszínház pénzén inkább lélegeztetőkészüléket kellene venni. Lélegeztetőkészülék! Ezt komolyan mondja? Rá kéne kötni. Aztán elnézést kérek.
 A folyosón is.
 Vona megjegyzi, hogy korrekt volt.
 1937-ben egy francia diáklány a cikkében azt kívánta, „Mussolini nagy elfoglaltságai közepette találjon egy kis szabadidőt arra, hogy eljöhessen Franciaországba rendet tenni”, írja Simone Weil: hogy bármennyire kevéssé rokonszenves ez a társadalmi réteg, bármennyire is bűnösök, ők is emberi lények, mégpedig szerencsétlen emberi lények.

Bemegyek, sokadszorra már. Tíz fölött, húsz alatt. 2010. május 21. Megy a szimbolikus politizálás, és rendben van, a szimbólumok eligazítanak, ez a tömeg patent-fordulat, invenciónélküliség viszont bealtat. Ülök, hallgatok, nem alszom, elvagyok. Simicskó Trianonról szónokol, a világ zeneművészetének csúcsára kerültünk, hála Bartók és Kodály munkásságának, a jelenlévők tágra zárt szemmel néznek ki magukból. És Vona.
 Szerinte a székely ember vasárnap fekete mellényt ölt, és kevesen vannak, akik sokáig bele bírnának nézni a szemébe. Tegnap Révkomáromban az irodalmi est után vagy nyolc felvidéki fiatallal beültünk egy kocsmába. Finomak, okosak, rendes magyarok. Jó-jó, de mégis inkább csak mulatságos a Jobbik, nem? – próbálkozom. Egyáltalán nem mulatságos, hanem veszélyes, mondják, semmi vicc, látom rajtuk.
 Nem félnek, csak lejön róluk a mosoly, konkrétan lehervad. „Emlékezzünk csak a TV-székház sikeres ostromára, majd a győzelem utáni tanácstalanságra a folytatással kapcsolatban”, így Julius Evola Jobboldali fiatalok című könyve előszavában Vona Gábor.
 Volt még kormányeskütétel, a Delegációs teremben Réthelyi nemz. erőforrás-miniszter és Matolcsy meghallgatása, BL-döntő (Inter-Bayern 2:0, Milito kettőt rúgott) és három napos Pünkösd. Ha nem esett, a kertben ültem. Sokat esik. Apadnak a folyók, egyes helyeken abbahagyták a védekezést, mondja a közszolg. rádió. Molnár Oszkár – a hátam mögött ül – nem jött, abban a régióban a legdurvább a helyzet. Szentistvántelepen az egészből semmi nem érződik, de Nemesvitán, a testvéreméknél gyümölcsfákat csavart ki a szél. Május 25. Orbán beszél laposságokat, összes mondata patent, egy darabig írom, mindent csak nem írok le. Egy szőke, fehéringes gyorsíró dolgozik szorgosan, ő mindent leír, a tévé is fölveszi, túl van biztosítva. Az állam finanszírozhatatlan kolonc, papírból termel a legtöbbet, ezt 14:12-kor közli. Rengéshullámok jelzik, úgymond, a válságot. Molnár O. barátkozós, mindig nyújtja a kezét, ha beül mögém. Kizárta a Fidesz, az már sok volt, hogy a terhes romák a hülyegyerekek utáni magasabb segély miatt kalapáccsal verik a hasukat. Június 4-én hajnalban átszakadt a Bódva gátja Edelénynél.

Cikk. Stuttgart, 1999. június 26.

Ámulva kérdeztem, ki ez és miféle.
(Po Csü-ji / Kosztolányi Dezső: A politikus)

Minap mutattak TéV-adásban egy kerek fejű
magyar képviselőt. Lila-pirosas volt a képe,
biztos a képernyő miatt. Vagy mi miatt. Lehet,
hogy csak a képemet viselte el. Azt állította
szegény, hogy nem helyes (miközben állított,
én néztem őt), tehát, hogy nem helyes,
hogy a választók nem láthatnak engemet!
Mármint hogy őt magát, a kerek-pirosat.
Ezt bírta mondani. Hogy nem helyes. Nézett a szemivel.

Pont néztem őtet, a nem láthatót – és szentigaz,
alig képzelhető látvány butában viccesebb.
Én választó vagyok, tehát őt kéne néznem! Ez komoly.
Nem viccel. Hogy miért? Hát azért, mert ő engemet vezet,
ez a tokás-vörös. Na most itt van a félreértés,
vagy mondjuk úgy, az volna még a legjobb,
hogy itt azonnal értsük félre egymást! Mert talán
nem világos, hogy én azért választanék ki a
jelentkezők közül nem is kevés igyekvőt,

hogy egy adott program szerint az ügyeim
intézzék el, mert nincs kedvem és nincs elég időm,
erőm, nem értek hozzájuk – de ne vezessenek!
Már ha lehet! Vezetni nem! Olyan, hála az úrnak,
mindig akad elég, aki az orromnál fogva vezet,
az én vezérem bensőségesebb. Az lesz tehát,
hogy az erre vállalkozók egyik csoportját
felfogadom, talán túl sok jogomról is lemondva
rájuk ruházom a törvényhozó és a végrehajtó

hatalmat, és adót fizetve finanszírozom, hogy
intézzék dolgaim: (munka)időben intézkedjenek,
szolgálják az ügyem. Lehet ezt félreérteni?
Miniszter, nem vezér: nem szolga (az csak a neve),
de szolgáltat a szerződés szerint. Amire fölfogadtam.
A buszvezető nem engem vezet, hanem
a buszt – ha jól tudom. Felszálltam, mert arra megyek,
dolgom pont arra van, és nem nézem, hogyan csinálja,
mivel az ablakon van úri kedvem nézni ki.

Vagy nézni be. Vagy olvasok. Vagy alszom inkább, 
akármi jobb, s ő kormányoz, mert arra szolgál.
A pincér, hogyha beülök, tudomásul veszem
az étlap árait és rendelek egy pofa sört,
kihozza – ámde nem vezet! Az félreértésre
vezetne csak. Fekete nyakkendőt visel a frakkhoz,
feketét és nem fehéret, jobb helyeken ezt nem
tévesztik el – de a cipőmet nem pucolja ki,
azt kipucolná más vállalkozó, ha én magam

nem vállalkoznék rá – vagy lenne oly cipőm.
De nézni őt? Pincért, csapost, sofőrt? A vécésnéni
s a mosogatólány hogy’ működik? Még akkor is,
ha kurva fontos, mit, ki, miként is teszi, beleköp-e,
kispórol, felvizez, elszámol hozzá ezt meg azt,
leissza a habot, az ujját közben odanyomja,
mivel megvan minden hatalma hozzá. Ő van ott,
a konyhaajtót jól magára csukja, s hogy milyen
sört mér, azt tuti, hogy sosem tudom meg,

ha tényleg nem nézek felé, nincs kedvem őt figyelni.
A körmére se nézek. Ámde épp azért bízom
meg őt, nem?, bízom benne, hogy nem köpködős,
hogy ne őt kelljen nézni más helyett, hanem a létezés
egyéb vonatkozásait, most inkább nem sorolnám.
Nem sorolgatok. Én nem sörkihordás- vizsgálat
miatt vagyok e mai korcsmán. Ő van amiatt.
Én iszom, ő hajlong és cipel. Én fizetek neki,
s megiszom a levét, világos, de majd átülök

egy másik helyre, ha már annyira nem tetszik ez,
más csaposok, egész más szagú vécésnék közé.
Vagy legalábbis azt hiszem, remélem, másmilyen,
hogy az a banda gyorsabban s halkan csinálja majd,
jobb a söröm, jobb a sorom, jobb levegő, szép lebegés,
hogy dől a lé és nem lesz annyi hab’zás. Nem hiszik,
hogy fel kéne izgatniuk, látványt kell nyújtani
kiszolgálás helyett, azért hogy holnap is, megint
mindig őket válasszam meg mások helyett.

A látvány, ár alá ígérés, a túlzott gesztusok,
cirkusz, hajbókolás, az mind azért megy,
hogy végképp elnyerjék a kedvemet. Ez működik,
leghamisabb gesztusok is elérnek, kár tagadni,
nem (biztos, hogy) a minőség miatt választom őt,
csak el ne higgyem már, hogy pontosan tudom, miért.
Jól meghajolt. Meg ilyenek. De az nem létezik,
a létezésben nem lehet oly pusztai sivár,
hogy pincérről és kocsmai személyzetről fecsegjek,

ahogy unatkozó budai úriasszonyok
anno a Zserbó teraszán arról, hogy a cselédlány
lop-e vagy rendes, de buta, szagos, tör -zúz, bakázik.
Ki van zárva! Vagyis, úgy látszik, mégis létezik,
sajnos mégiscsak az van minden áron itt leosztva,
hogy egy foglalkozási kör, én nem tudom, hogyan,
elérte, hogy nagyjából csak róluk beszélnek.
Róluk beszélünk. Arról a kerek-vörösfejűről
ott, aki azon van épp most marhára fennakadva,

hogy nem róla beszélnek. Hogy nem ő beszél, miközben
ő beszél! Vöröslő fejjel. Ezt aztán ügyesen
elintézték. Hihetetlen gyorsan a semmibe
foszló ügyek-bajok mint a hír szerepelnek.
Elöl. Első kocka, első lapon. És „gazdaság”,
és „mindennapi élet” – az: mi az? S csak azután
a „kultúra”, külön. Kultúr-rovat. Végén a sport.
Előbb időjárás. Előbb-utóbb. Ki van találva,
imígy vonták a létezésből el. Pedig

semmi nincsen külön. Kultúra nincs külön, csak ez
a fölcseréltség. Az, ahogy darabokra szedik,
hogy van – mert termelik – mit elcsereberélni,
ki, be, föl, át, meg, össze-vissza, szét. Ilyen ügyet-
intézgetős, ügygerjesztő, ügyelbaszó, ügyetlen.
Nem mintha általában volna bármi kedvem
Valami kegyetlen kultúrkritikába zuhanni.
Ami gerjed és málladoz, az múlik szépen el.
Így múlik minden el: így is meg úgy is, állítólag.

Szívpörkölt 2010. augusztus 4. Borult, fúj a szél, 11 felé kisüt, a kerti szaletliben dolgozom. Tegnap Szigligeten ebédeltünk, ott maradt a dzsekim, hív Vámos Miklós, hogy megtalálta. Este Kerékgyártóékhoz Ábrahámhegyre. Később érünk oda, vissza kellett fordulni, otthon hagytam a kocsi papírjait, nagyban főznek már. SZDSZ-árva köménymag, harmincvalahány belvár’ értelmiség. Akik vacsora után, már vacsora közben is, éjfélig majd velem foglalkoznak.
 Vagyis az LMP-vel.
 Vagyis velem, most én vagyok az, és velem lehet beszélni. Bírjuk egymást, legalábbis úgy tudom: én mindenképp bírom őket. Eszünk szívpörköltet, elég fini, kérdez valaki, egy másik is, töltök neki bort. A bor rossz, Jägermeistert iszom, az is rossz. Nem rossz, csak rosszul esik. Barátságosak, figyelnek, jól van, néz rám, mert hozzám beszél, én is nézem őt, mi ezzel a baj? Semmi. Aztán pedig az lesz, hogy már mindenki az asztalnál ül, egy jókora asztal körül, és négy órán keresztül dől rám az okos, gúnyolódó, szarkasztikus, dühös, olykor gyűlölködő beszéd. Az I’m talking big, because I’m small mindentudó retorikája. Keserű-sértett, zárt arcok, zárt véleményközösség, ki van porciózva, hogy mi lesz.
 Mi van. Mi a megengedett, ki mit tehet és mi az igazság. Tudja, kinyilatkoztat, könyörtelen, más véleményekre rezisztens, nem tamáskodik, nem téved, nemigen ad esélyt, alig kérdez, a kérdések inkább csak kérdés formájú kijelentések. Gyanakvás.
 Semmi szív.
 Nem tudom jól elmondani, remélem, a Jóisten fölvette magnóra, levideózott minket. Szókratész „folyton az emberi dolgokról beszélgetett, megvizsgálva, hogy mi a jámbor, mi az istentelen”, hogy „mi az állam, mi a politikus, mi az emberek fölötti hatalom, és milyen az, akinek hatalma van az emberek fölött.”  Nem rám mérgesek, nem engem nem szeretnek, hanem – sejtelmem sincs, kicsodát.
 Egy ennyire kis  pártot?
 De hát azok még csak most kezdik! Hogy nem pont olyan, mint az eszdéesz, nem olyan, ahogy ők elvárják, ahogy kell lennie? Annyira megképzi a hovatartozásomat a helyzet, megkeményíti a lelket, most brutál’ elempés vagyok, létezik olyan, hogy mi. Éjjel adja a tévé Chaplin Diktátorát, a vihar a felénél kivágja a biztosítékot.

Erő, Erőszak, Rossz Helyek Test és lélek titokzatos helyek. Ijesztő, dzsungel, odavonz, függ, ki tudja, mire számíthat. Megtart, mint az autó biztonsági gurtnija, leláncol, mint Prométheuszt Héphaisztosz. „Lássátok e zord bilincset, amely ideláncolt engem.”  Megkötve kapálózol, szereted, akikhez kötve vagy, a családod, egy minap még idegen nő illatát, ízeket, tárgyakat, a lakásod levegőjét, a környéket, a hazát, bármilyen is. Ha zavar, inkább élvezd. Aki nem kötődik, nem éli túl, a függéshez képest létezik a szabadság, függés és szabadulás adja ki ezt a cirkusz-grimbuszt. Emlékszem, ahogy egyszer Rómában játszom a komputeremen. Ragyogó idő van, csillog a város, szárad föl eső után, én meg, ahelyett hogy mászkálnék, ülök a szobában, és beleremegek, ha elrontom. De mit?
 Rossz mezőre kattintok, tényleg, mintha fölrobbannék, ugyanis föl kell robbannom ahhoz, hogy egyáltalában föl bírjak kelni az ágyból. Levertség, kudarc, szorongás, elhagyatottság, kiszolgáltatottság, kevés is elég, a függőség atavizmus, könnyen kialakul, az ember potenciális függő. Akkor Rómában egy sikeresen föl nem robbanós menet végén lendületből kitöröltem a játékot, elmúlt. Prométheuszt Zeusz parancsára az a Héphaisztosz kénytelen a sziklafalhoz nyűgözni a föld határán, szkűtha tájon, akitől ellopta az emberek számára a tűzet. Erő és Erőszak segítségével, végérvényesen. Az Előrelátó titán, tudja, mi lesz, nem kapálózik. „Az emberek lelkébe loptam vak reményt.” Van olyan.

Családi fogyasztásra „a nép sorsát könnyítni akarván” száz liter 43 alkoholfokos, vagy ötven liter 86 fokos pálinkát lehet főzni saját gyümölcsösből vagy vásárolt cefréből. „Áldozatokkal erős szeszgyárt hoza létre falukban, / Honnan az életvíz olcsón juta póri torokba” (Az elveszett alkotmány). Hozzá van téve, Arany János (is) lábjegyzeteli magát, hogy „Másképp aqua mortis. Hatalmas emeltyűje a magyar népnevelésnek”.

Generális (1) Orbán vonul a Képviselőház földszintjén. A bejárattól, keresztül a csarnokon a liftig, valamiféle virtuális folyosón. Jön ki a teremből, aztán nem tudom, mi van, nem nézek utána, hogy ilyenkor hova megy. Tartják neki a liftajtót?
 Másokat addig udvariasan átterelnek-tessékelnek a szemközti oldalra? Soha senki nem lép oda hozzá. Ül körülötte a mameluktömeg, megannyi biodísz meg Caligula lova, nézik, túlbuzogva tapsolják, elfoglalják magukat, kiteszik magukat a kirakatba. „A csimpánzok a tekintélynek behódoló köszöntéssel adóznak, amely több rövid morgásban, majd hosszú hajbókolásban, a felsőbbségnek való kéznyújtásban és lábának csókolgatásában nyilvánul meg” (Fukuyama ). „Amikor a katonák megpillantották a császárt, szalmacsóvákat gyújtottak, ťvive l’empereurŤ-t kiáltottak, és utána futottak” (Lev Tolsztoj: Háború és béke). A Pareto-szabálynak megfelelően a kormánypártiak 20%-a viszi az ügyek 80%-át, a húsz százalék húsz százaléka a nyolcvan százalék nyolcvan százalékát. A végső döntések 80 százalékát a 20% 20%-ának 20%-a – egy ember. Ki lehetne függeszteni a szenátus Tiberius császárnak szóló feliratát: „Neked adták az Istenek a döntéshozás jogát, nekünk csak a végrehajtás nemes feladata jutott”.

A fideszesek sokan vannak. A szocik zavarban vannak. Mindenfélék, óriási katyvasz és összevisszaság, nagyon vidékiek és nagyon úrifiúk, önelégültek és riadtak, peckesek és közömbösök, gúnyolódók és bekiabálók, barátságosak, érdektelenek, csöndesek, hepciáskodók, köszönők és nem-köszönők. Köszönök, nem köszön, mi van, nem vette észre? A vécéből kifelé jövet biccent. Az idősebbek köszönnek, kézfogás, a fölszólalásom után gratulál két fideszes, nem ismerem őket. Annyira zavarba hoznak, hogy azonnal odébbállok. Azt hiszem, az utcán nem ismerném fel őket. Nagyjából senkit. Félretolom a nehéz vörös bársonyfüggönyt, bekukkantok az ülésterembe, tényleg sokan vagyunk. És zavarban.

Generális (2)A diktatúra balett, diktatúrában mindenki táncol. Minden mozgás tánc. „Ott megy a zsúfolt előcsarnokban, és mintha senki nem engedne utat neki, még egy lépést sem tenne, mégis szabad az út, ELŐTTE szabad az út, nyugodtan, kimérten könnyedén lépdel puha csizmájában, mintha nem is nézne RÁ senki, nem fordulna hátra, és mégis tudja, hogy Sztálin közeledik” (Ribakov: Az Arbat gyermekei). „Ideje magának semmi nincsen; semmi tulajdon hellye; mindent kérelemmel, más asztalátúl él; valamikor fejedelmét láttya, meg halványodik, meg pirul, tétova futos, mindenkor fél: mennyi térdet hajt, süveget vét, mindent a fejedelemnek, mindent másnak, magának semmit” (Kiss István rodostói Magyar Phylosophya-ja ). „A generális nem konferál, csak határoz, a párt nem disputál csak szavaz”, így Mikszáth: Tisza „tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb.” Szánandó. „Szánandó akkora hatalommal bírni, amelynek minden enged. Szerencsénk túl messze veti tőlünk a társadalmat és a társaságot, túlságosan távol plántál ezektől” (Montaigne ).