Esterházy Péter – Lothar Müller
Egy hamburgi beszélgetés LOTHAR MÜLLER: Az irodalmat szavakból csinálják, nem gondolatokból, ezt szokta mondani. Mit gondol arról, hogyan kerül bele a történelem az irodalomba? ESTERHÁZY PÉTER: Ha félre akarnám érteni, (amit a német nyelv megenged),
és a történelmet (Geschichte), a történetiséget úgy érteném, hogy történet
(Geschichte) mint cselekmény, mint sztori, akkor azt mondhatnám, a történet
nem tartozik hozzá mindenképpen az irodalomhoz. Ez volna az önéletrajzi
megjegyzés. Az előbb idézett mondat inkább azt akarja mondani, hogy az
nem fontos, hogy mit gondol a szerző – önidézet: ha támad egy gondolatom,
addig járkálok fel s alá, míg el nem felejtem –, de a szöveg igenis akarjon
mondani valamit, engem csak ez érdekel. A szerző gondolatai nem érdekesek,
ha úgynevezett gondolatai támadnának, azokat közölje velünk közvetlenül.
De ez akkor nem irodalom, ilyenkor ő tanár, pap, politikus, de nem költő.
A szövegnek legyenek gondolatai. Igen, és akkor még ott vannak az embernek
a szavak, más semmi. És ebből épül fel mindent, érzéseket, alakokat, gondolatokat,
istent, embert, csülök körettel vagy anélkül. Nem úgy, mint a zenében,
ott a hangoknak nincs járulékos jelentésük, nem úgy, mint a festészetben,
a színek csak színek, semmi más – a szavaknak azonban van még úgynevezett
jelentésük is. Vagy éppen nincs nekik, csak használatuk van, ahogy
a nagy Wittgenstein állította. Ez néha előny, néha hátrány. De ez az a
pont, a hasadék, amelyen keresztül az úgynevezett valóság és a történelem
is belép.
LM: Mondanék egy szót, amiben történelem rejlik – és történetek rejlenek. Ez a szó egy név: Esterházy. EP: Hogy ezt most viccnek szánta vagy ironizálásnak – ezen még el kéne
gondolkodnom. De végül is mindegy, mert ez egy jó mondat, mert előbbre
jutunk vele. Tehát egy szó önmagában még semmi. Ha egymás után 30 ezerszer
leírom azt a szót, hogy »Esterházy« – ez adja ki nagyjából egy kisebb regény
terjedelmét –, ezzel még nem történt semmi, nincs semmi a kezünkben.
kézzelfoghatót. Hacsak nem avantgárd periódusunkat éljük épp Azt
leszámítva, hogy egy avantgárd fázisban találjuk magunkat – de ilyesmi
ma már nem létezik –, ahol a gesztusok fontosabbak a szövegnél. A
rózsa az rózsa az Esterházy. Na igen.
LM: Harmonia Caelestis című, 2001-ben megjelent könyvének utolsó bekezdése ezzel a mondattal kezdődik: „A haza szóra fölpattan, mintha tényleg megoldást találtunk volna.“ Aki fölpattan ebben a mondatban, az „édesapám“. Mi történik, ha ma olvassa ezt a mondatot? EP: Ez most egy aktuálpolitikai kérdés? Nem, nem hiszem. Azt mondani, hogy nem olvasom a régi mondataimat, sima kifogás volna, ezt belátom, bár tényleg így van. Az egy másik kor volt, amelyben az édesapa fölpattant. A „haza“ szóban is történelem rejlik, a közelmúlt történelme is, közeli kor, a most. Most aktuálpolitizálok. Tényleg van bennem egy olyan reflex, hogy a himnuszra föl kell állni. Ezt az édesapámtól tanultam, aki valamennyire mégiscsak hasonlít a regény főhősére. LM: Új könyvének a címe Esti. Ebben van egy kis jegyzet „Fütyörészés“ címmel. Így szól: „Milyen nagy szüksége van a hazának azokra, okoskodott, nem – van másik! –, fütyörészett Esti, akik fütyülnek rá?“ Milyen dallamot fütyörészett Esti? EP: Esti többek között író is, tehát a szabadság rabja. Nem cinikus, tehát nem fütyül mindenre. Ebben az esetben én, aki zeneileg… most mit mondjak? eléggé használhatatlan, kifinomulatlan, strukturálatlan, vájatlan fülű vagyok, szóval a muzsikát illetően nem vagyok muzikális, azt mondanám, hogy ennek éppenséggel hazafias dallamnak kellett lennie. Egy mégis-dallamnak. Esti ebben a tekintetben Thomas Bernhard-tanítvány. A barátságos fajtából, bár ez valószínűleg contradictio in adjecto. De kedveljük az önellentmondást. LM: Esti Kornélt Kosztolányi Dezsőtől kölcsönözte. Egy nap Esti Kornél
rájön, hogy Mátyás királyra hasonlít. Miért van Magyarországon ennyi legenda
Mátyás királyról?
LM: És Németország? Mit jelent Önnek az a szó, hogy Németország?
Lettre, 92. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|