Galícia, Galícia, mondogatta nagyapám. A saját szőlejéből száSmazó liter malvázia mellett, amelybe néhány kanálnyit belekevert a saját méhei mézéből, csak mesélt és mesélt, én meg csak annyit hallottam, hogy Galícia, Galícia. Hétéves voltam. És később is, mindaddig, amíg nyaranta Belgrádból Isztria szívébe utaztunk, és amíg meg nem halt a nagyapám, Galícia ott ült velünk az asztalnál. A bátyám meg én Galíciával reggeliztünk, Galíciával mentünk aludni.
Galícia úgy gurult át a szobán, mint egy titok, mint egy fekete, hol nagyobb, hol kisebb papírgombóc, annyira megfoghatatlanul, hogy a végén a mítoszba szökdécselt át. Galícia nem volt szép, ijesztő volt, titokzatos és ködbevesző. Sohasem értettem teljesen, sohasem hallgattam végig.
Nagyapám lassan negyven éve nem él, és Galícia lassan negyven éve nem jött vissza, talán elment vele, vagy ő húzta magával. Az elfojtott, elhomályosult emlékezetbe. Míg fiatalkoromban, és később is, egészen máig, a második világháború és a családom, apám, anyám és említett nagyapám szerepe benne, mint valami megafonból, mindenfelől ordítva mondta a történetét, a maga különböző történetét, az az első, a nagy háború behúzta a nyakát, lábujjhegyen elfordult tőlünk, és a feledés odújába rejtőzött. Most is, mikor közeleg a századik évfordulója, az a háború és a nagyapám szerencsétlen Galíciája egészen másként tér vissza hozzám, egy olyan történettel, amelynek darabjait hiába próbálom beilleszteni a hatalmas, darabjaira hulló kirakós játékba. Kifakult, kopott képekké esik szét, körvonal, falak, keret nélküli történetekké, ködfátyollá, amely a tartam mikronnyi, szagtalan és hangtalan darabkáit halássza ki csupán az odaégett múltból.
Galícia és nagyapám megfagyott lába. Galícia, a távoli keleti front, a Kárpátok, az oroszok, az osztrák-magyar és a német hadsereg. Éhség és kiűzetés Isztriából, az emberek átköltöztetése, áttelepítése, ki tudja, hányadszor, mióta világ a világ. Ismétlések. Émelyítőek és gonoszak egyszerre. Urunk, nem Isten, hanem a történelem fenyegetései és siratódala.
A kép csak most, száz évvel később szabadul ki az elvontságból, szélesedik az ismétlődő abszurditás torz színjátékává.1915-ben Londonban aláírnak egy egyezményt, amelynek értelmében Olaszország hadba lép Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. Az antant országai a monarchia nagy darabjait ígérik ezért cserébe, többek közt Isztriát. De ekkor már a nagyapám, mint „önkéntes”, már a Kárpátok felé tör előre, rongyokba bugyolált lábbal, és bajtársaival együtt, hogy életben maradjon, elpusztult (és leölt) lovak húsát eszi, merev ujjakkal forgatja a pislákoló tűz fölött, a jeges égbolt és a fagyos föld között. Az összes csata közül erről a kárpáti offenzíváról, amely az osztrák erők pozícióvesztését és emberveszteségét eredményezte, írtak a legkevesebbet, a legfelszínesebben, tehát a legvitathatóbban. Erről az embertelen (és értelmetlen) hadjáratról épp csak jelzett kétségek maradtak és maradnak fenn szétszórt írásokban és csonka, félig elfelejtett történetekben. Mindkét oldalról milliónyi katona indult az ütközetbe: egyesek a monarchia határát védték, mások igyekeztek áttörni Magyarország felé. A mély hóval borított, kegyetlen, nyílt hegyi terepen, jeges hóviharokban, ködben, fedezék nélkül, futóárkok nélkül vívták ezt a (sokadik) csatát a végkimerülésig. Százkilencvenezer (190.000) elesett orosz katona, százharmincezer (130.000) fogságba esett, kimerült és összefagyott osztrák-magyar alattvaló Przemysl erődjében, ahol nagyapám is ott kuporog, miközben a Fehér Halál nem hallható, lassú, szinte anyai érintéssel en gros viszi magával bajtársait.
Ausztria-Magyarország áttelepíti a lakosságot, így Isztria lakosait is. A földeket rekvirálják, a marhákat rekvirálják, az életek kizökkennek, kettévágódnak, szétszakadnak. Az értelmiségre (és másokra) táborok várnak; aki tud, az ország belsejének falvaiba menekül. A vagonok készen állnak. Marhavagonok. 1915 májusában öt nap leforgása alatt nyolcezer embert zsúfolnak erőszakkal harmincöt vagonból álló szerelvényekre, amelyekből naponta nyolc indul Pulából. A vagonokra krétával felírják: 6 ló vagy 40 ember. Megtelnek a táborok Ausztriában, Morvaországban, Magyarországon. Arat a tífusz. Arat a kolera. A legtöbb evakuált isztriait a máris túlzsúfolt gmündeni táborba viszik, ahol a gyerekek úgy hullanak, mint a legyek. 1915 októbere és 1916 júliusa között 3000 ember hal meg Gmündenben. Minthogy az osztrák-magyar hadsereget a galíciai hadszíntéren már a széthullás fenyegeti, katonáinak Gmündenben készítik a helyet. A nagyapámnak is. Nem tudom, melyik ezredben harcolt, de ez se nekem, se a Történelemnek nem fontos.
Nagyapám elkerüli a gmündeni tábort. Megfagyott lábbal, kezdődő gangrénával elgyalogol vagy talán elkúszik Isztriába, már nem a saját pazini házába, hanem a felesége, a nagymamám házába a Karojba nevű kis faluban, ahol az újszülött fia is várja. A második világháború idején ez a ház az isztriai antifasiszta ellenállás támaszpontja lesz. Jugoszláviában két táblát helyeznek el rajta az Első Isztriai Pártvezetőség megalakulásának emlékére. A független Horvátországban, a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) kormányzása idején, tehát az akkori elnök, Fanjo Tuđman áldásával, ezeket a táblákat kalapáccsal szétverik.
Gmünden ma íróknak ad otthont; néha laknak ott Iszriából érkezettek is; Horvátországban még mindig összetörik a táblákat.
Nincs itt hely a nevek, az egyének, a feldúlt életek számára, pedig belőlük, egyénekből szövődik a világ minden története, így a háborúké is. Az én rövid történetem ezért ilyen semmilyen, kicsi és kurta.
1917-ben Isztriában nagy a szárazság, elképzelhetetlen éhínség jár vele, a háború még tart, a spanyolnátha a küszöbön áll, és az olasz fasizmus látogatóba, hosszabb tartózkodásra készül. 1920-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az Olasz Királyság egyezményt ír alá Rapallóban, amelynek értelmében más városokkal és területekkel együtt Isztria is Olaszországhoz kerül. A horvátság újabb exodusa a láthatáron. Edo nagyapámból Edoardo lesz, még a sírfeliratokon is olaszosítják a horvát neveket, felgyújtják a nemzeti művelődési házakat, betiltják a horvát nyelv nyilvános használatát, egyre gyakoribbak a letartóztatások, a lefogottakat ricinussal itatják, a személyes és családi tragédiák újabb nagy sorozata fenyeget. Nagyapám a feleségével és két fiával áttelepül Jugoszláviába, Splitbe, hogy aztán 1941-ben térjen vissza Isztriába, és gyerekeivel csatlakozzon a nemzeti felszabadítási mozgalomhoz. Ami a továbbiakban történik, annak csak látszólag nincs köze az első világháborúhoz. Hiszen a Történelem, mint a búgócsiga, mint a gyerekek vidám játékszere, újra eljárja a maga danse macabre-ját, méghozzá ugyanarra a dallamra. A fasizmus bukásával újabb exodus jelzi jövetelét afféle tompult kis földrengés gyanánt Isztriában. Ez most az olasz nemzet exodusa, csöndes és látszólag erőszakmentes költözködése. Aztán 1975-ben az osimi egyezmény aláírásával az Ancona melletti Osimban véglegesen – ami nem jelenti azt, hogy tartósan – megállapítják a határt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és az Olasz Köztársaság között. Az egyezmény hallgatólagosan azt az óhajt és elköteleződést fejezi ki, hogy sötét politikai célok és területi követelések valóra váltásának nevében ne legyen több lakosságcsere. Ez nem egészen tizenhárom év múlva (1990.) fantazmagóriának bizonyul. Az osimi egyezmény aláírásának közvetlen részesei nagyapám fiai, de közvetve nagyapám is, aki fagyásoktól eltorzult lábát és költözködésektől szétszaggatott életét, ma már tudjuk, oktalan reményekkel gyógyítja.
Nincsenek meg nagyapám levelei a fagyba dermedt Galíciából. Nincsenek naplójegyzetei, nincsenek fényképei. Csak a visszhang maradt: Galícia, Galícia. A visszhang, amely jajszóként (vagy átkozódásként) máig elhallatszik. A szélviharban, hóval belepve, jéggé dermedve, tizenöt fokkal, vagy még többel a fagypont alatt nem sokan tudtak levelet írni vagy fényképezkedni. De nem minden ütközet zajlott télen Galíciában. Változtak az évszakok, és vannak fennmaradt történetek.

Marko dédapám, Gospić községből, megsebesült Galíciában. Egy eltévedt golyó kiverte a szemét, és egy idő múlva fémarabok jöttek ki egyenként az orrán keresztül. Üvegszeme volt, amit alvás előtt egy pohárba tett, ahogy mások a fogsorukat. Kitüntették „derTtapferkeit” ezüstéremmel, bátorságért érdemrenddel, ami most nálam van. Mesélte nekem, hogy akkora volt az éhínség a katonák között a fronton, hogy egyszer egy helyi paraszttól kilenc aranyért vett két tojást.

Őrzöm nagyapám naplóját, aki osztrák-magyar katonaként indult Szerbia ellen, ott fogságba esett, aztán az oroszországi hadszíntérre került. Végül Japánon és Ausztrálián keresztül jött haza. Nem sikerült mindent elolvasnom ebben a naplóban, van, amit cirill betűkkel írt, ráadásul eléggé olvashatatlanul.

A nagyapám fogságba esett Oroszországban. Egy földbirtokosnál dolgozott, aztán amikor elkezdődött a forradalom, megszökött, és néhány hónap múlva hazajött. Még emlékszem, hogy utálta a krumplit, mert ott folyton azt evett. Maradt tőle egy fémlapocska, amit folyton a nyakában viselt. Egy cédula volt benne a nevével, az egysége nevével, meg az apja lakcímével. Akkor még nem voltak nyomtatott dögcédulák. Ez minden, amit tudok.

Olvastam egy hadifogolyról Oroszországban, aki csak 1929-ben tért haza, miután néhány évet Mandzsúriában, Kinában töltött. Ismert ott olyan horvátokat és szerbeket, akik közül némelyiknek nem sikerült hazajönnie. Néhányan akár örökre is ott maradtak Oroszországban.

A nagyapám is orosz hadifogságban végezte, valahol Keleten. Ő is Mandzsúrián át jött ki onnan. Sanghajba érkezett, és onnan írt haza, hogy küldjenek pénzt hajójegyre. Soha nem heverte ki ezt a hányódást, korán meghalt szívszélhűdésben. Én nem is ismertem.

Mindenkinek van valakije, aki hazajött. Az én dédapám Bjelovarról indult, de nem jött vissza. Ma már senki sem tudja se azt, hogy hová ment, se azt, hogy hol végezhette. Száz százalékig unknown soldier. Hivatalnokként dolgozott egy takarékpénztárban. Nős volt, kis gyerekei voltak. Azt hiszem, nem önkéntes volt, hanem egyszerű sorkatona. Úgy mesélik, hogy a háború elején ment el, valószínűleg 1914-ben, 27 éves korában. Ez minden, amit tudok.

A dédapám anyai ágról önkéntes volt, Freiwilliger, gyalogsági. 1914-ben jelentkezett, itthagyta a terhes feleségét, és mindjárt el is esett a huszonegyeseknél, augusztusban, az első világháború első csatájában, a ceri csatában, Šabac mellett. A szerb hadsereg ott teljesen szétverte az osztrákot. Van egy fényképem, amelyik pár nappal azelőtt készült róla, hogy elindultak Šabacba. Ez a fénykép maradt, meg egy levél, amelyik fél évvel a halála után jött. Nem tudni, hol temették el. Ha valaki bármit tud arról, hol temették el a ceri csatában elesett katonáinkat, hálás lennék…

A történet természetesen nem ért véget Galíciával, amiképpen egyetlen történet sem ér véget, amelyik a háborúról szól. Illetve az életről. Annak ellenére, hogy én, te, mi, valamennyien felejtünk, kényszerűen vagy önként. Mert mindez, az egész ittlétünk nem egyéb, mint a szétszórt darabkák rakosgatása abban a soha be nem fejezhető kirakósjátékban, amelynek gigantikus palástként be kellene burkolnia a Földet. De ez a szeszélyes, álombéli palást, amelynek darabkái nem akarnak a helyükön maradni, amely tele van üres, kitöltetlen helyekkel, túlságosan szakadozott, túlságosan nyűtt ahhoz, hogy bármit és bárkit beburkolhasson és oltalmazhasson. Mi pedig tovább kotorászhatunk a darabkák között, abban a reményben, hogy egyszer mégiscsak sikerül kiraknunk belőlük a mintát.

        CSORDÁS GÁBOR FORDÍTÁSA