„Réges-régi emlékem az a gondolat, hogy minden nemzedékben akad két-három ember, akik a többiekért feláldoztatnak, akik arra rendeltettek, hogy iszonyú szenvedések közepette feltárják, mi szolgálja a többiek javát; melankóliámban úgy értettem magamat, hogy én is erre lettem kiszemelve.” 

A felvilágosodás évszázada új időfogalmat eredményez Európában, attól kezdve, hogy az ember, mint a törvény alapja, Isten helyére lép. Már nem csak egyetlen út adott számunkra, az üdvözüléshez vagy a kárhozathoz vezető szent történet, de megnyílik egy személyes út lehetősége is, amelyet magunk taposunk ki fejlődés közben. Ezen a keskeny ösvényen bármelyikünk kibontakozhatja képességeit vagy elveszítheti önmagát. A modernség felfedezése, hogy az élet nem annyira repetitív, mint tartják, hogy felfedezhetünk új dolgokat, de az élet mégis könyörtelenül ismétli önmagát. A magasztos középkoriast felváltja a közönséges modern, a nagy abszolút helyébe az apró és relatív lép.  Az amerikai és a francia forradalmak az embert saját sorsának kovácsának kiáltották ki, ezzel a felszabadítással születik meg a banalitás, vagyis az emberi nem önmaga előtti teljes körű immanenciája. Nincs több menekülési útvonal, hacsak nem a reménységben vagy a nosztalgiában: evilágiságunk megpecsételődött, arra ítéltettünk, hogy ebben a világban éljünk. Az egykori keresztény Európában a hibák levezeklése árán nyertük el az üdvösséget; ezen túl azért a puszta tényért is vezekelnünk kell, hogy a világon vagyunk. A felvilágosodás tehát nem csupán egy árnyékos oldaltól elválaszthatatlan – ahogyan gyakran kifejtették –, de egy szürke zónától is, amelyet a jelentős világi ideológiák (marxizmus, liberalizmus, szocializmus) a maguk horizontális transzcendenciájával soha nem lesznek képesek eltörölni.  

1,  Az élet, mint az életből való kivonulás

A tizenkilencedik század új ura, a polgár, rendszeretettel, robotolással, előrelátással és hideg racionalitással formálja a maga képére társadalmát. E jelenségekre adott válaszok a művészeket és az írókat két út elé állítják; a középszerűséggel való szembefordulás egyrészt romantikus lázadást és borzongásvágyat hív életre, másrészt az átható hisztériával szemben egy aszketikus önfelszámolást — a létezés disszidensinek diszkrétebb megoldásaként. Mámor vagy egyhangúság. A szélsőséges hétköznapiságot három név fémjelzi: Henri Frédéric Amiel (1821-1881), akit Kierkegaard Berlinben maga is látogatott 1841 körül, egy 16.000 oldalas monstruózus napló szerzője, az abszolút üresség emlékműve, a semmi gátlástalan kopírozása, hiszen a napok éppen arról szólnak, hogy nem történik semmi. Ez a nagy tudású ember, genfi professzor, a puhányság megszállottja, eddig soha nem látott szinten hirdeti a jelentéktelenséget; könyvekről (melyeket megírhatott volna) és asszonyokról (akiket soha nem vett el) ábrándozva. Ivan Alekszandrovics Goncsarov (1811-1891) Oblomov (1851) alakjával teremti meg a hanyatlás hősét. Oblomov rühelli a munkát és óriási méreteket öltő tehetetlenségi erő gyötri, néhány óránál többet képtelen talpon maradni egy nap; az ágyban tölti napjait és sietve fúrja be magát a még langyos dunyhába és a mámoros tompultságba. Kierkegaard, az egzisztencializmus törvényes atyja ragyogó tehetséggel tünteti el önmagát, és számtalan lehetséges sorsot eszel ki a maga számára, hogy egyiket se kelljen megélnie. Joggal írták le úgy, mint a kivétel gondolkodóját, aki szembehelyezkedett a hegeli rendszerrel (rajta keresztül az aprócska dán nemzet fejezi ki tiltakozását a porosz birodalom ellen), mint keresztény filozófust, akit a bűnösség gondolata nyomaszt és a lehetetlen megváltást keresi Istenben. Minden esetre sohasem lesz belőle sem lelkész, sem prédikátor, sem professzor, sem férj. Ez az életjáradékából élő ember, aki apai örökségét jó borokra és dínomdánomra költi, ez a szarkasztikus és szeszélyes dendi, aki naplójában „törékeny, vézna és gyenge” alaknak írja le magát, élete végéig az emberi sors potyautasa marad. A távolmaradás harcias prófétája nyilvánvalóvá teszi, hogy csakis a szimulákrumban tud létezni. A műveiben szereplő álnevek nem pusztán a megtöbbszöröződést szolgálják, mint fél évszázaddal később Pessoa esetében, de a színlelést is. Megannyi latinos csengésű névalakban képes megsokszorozódni (Climacus, Constantinus, Victor Eremita, Virgilius Haufniensis), hiszen ő maga is csupán egy kölcsön név. Az alakoskodás szenvedélyét nem a többféle élet megismerésének vágya fűti, hanem épp ellenkezőleg, hogy mindegyikből kivonuljon. Jobban teszi tehát, ha nem lép ki a lehetséges univerzumából, végig próbálja az eshetőségek mindegyikét, mintha „a szikár prózai világgal” kompromittálja önmagát. Az első szám első személy egymással felcserélhető megannyi átváltozássá sokszorozódik. Kierkegaard megmarad a kívülálló szerepében, aki a világiasság valamennyi kódját játékba hozta, anélkül, hogy bármelyik mellett letette volna voksát, tartózkodó magatartását pedig egyediségével magyarázza. Ezek a heteronómiák az eszmék kalandjának egy regényes egységet biztosítva aprócska emberi színjátékot elevenítenek meg, és az elbeszélésekben, esszékben, költészetben bontakoznak ki; a fogalom itt egy kognitív maskarát öltött színész. Egyebek mellett a szerzőből magából is egy fiktív létezőt állítanak elő, aki képes különböző mellékszereplőkké válni, amelyek mind különböznek és hasonlítanak egyszerre.  

2, Csábító, papíron 

Semmi sem írja le jobban az el nem köteleződés alaphelyzetét, mint a Csábító naplója.  Valamennyi kamasz, aki heves szívveréssel lapozza fel ezt a könyvet, remélvén, hogy megtalálja benne a szerelmi csábítás kézikönyvét, legfeljebb zavarba jön, miután figyelmesen beleolvas. Ahol az olvasó egy dán Casanova felbukkanását várja, a velencei hőst fűszerezve egy sajátos skandináv érzékenységgel, ott csupán a lemondás története rajzolódik ki. Egy ál-libertinus elbeszélésről van szó, amely a tizennyolcadik századi mintát követi – természetesen Choderlos de Laclos-ra gondolunk –, amely egy sületlen ifjú hetvenkedésének hat, aki elcsábít egy leányt tökfilkó kérőjétől, Edouard-tól, de csak azért, hogy leigázza és elcsábítsa, majd ezt követően elhagyja őt. A papír-Don Juan ugyanis az életben csupán egy szánalmas szerelmes, a nagydumás voltaképpen egy kis félszeg, a machiavellista szoknyapecér pedig egy örökké tétovázó, introvertált személyiség. Johannes megfontolt manőverének hátterében – hogy zsákmányát, Cordeliát körülbástyázza, számára mindjobban nélkülözhetetlenné tegye magát, kierőszakoljon a lánytól egy jelet, egy ölelést – ugyanis az elköteleződésre való képtelenség játssza a főszerepet. Ártatlan manipuláció a történet, amelynek még maga a szerző sem dől be: Kierkegaard „erotikus” irodalma nem az egykori léhűtőé, mint Szent Ágoston vagy Pascal esetében, aki eltévedt a földi gyönyörök kertjében és bánja tévelygését, hanem a túlkoros örök álmodozó gyermeké, aki gátlástalanul a fantáziájából él. 
 Mint ismeretes, a Csábító naplójával jegyesét, Regina Olsent kívánta elbátortalanítani és megrettenteni. Egy másik szövegben bevallja „férji minőségemben mindenki megelőz engem.”  Nem akar házasságot kötni, nem akar férjjé, vagyis egy átlagos hétköznapi emberré válni. 

„Reggelenként lelkem minden nyugtalanságát és végtelen törekvését levetem; de mindez mit sem segít, a következő pillanatban minden visszanyeri korábbi alakját. Reggelente leborotválom nevetségességes szakállamat; nem segít, másnap ismét ugyanolyan hosszú. Kivonom magam a forgalomból, ahogy a bank a bankjegyeket, hogy újakat bocsáthasson ki; mindhiába. Minden eszmémet, minden elvemet a házasság aprópénzére váltom– ó, ó, gazdagságom e valutában szinte semmivé olvad. ” 

Kierkegaard házassággal kapcsolatos kritikája nem egy libertinus álláspontja, aki nem szeretné lekötni magát, vagy egy puritáné, akit ijeszt a házastársi kötelesség terhe, hanem a remetéé, aki nem kíván beleolvadni a tömegbe. Úgy véli, hogy a szerelem egyetlen értéke a tőle való eltávolodás — erről tanúskodik Regina Olsennel való jegyességének története, a határozatlanság remekműve. Alig jegyezte el a lányt, máris kihátrál és a menekülésről álmodozik, vagy inkább arra buzdítja a fiatal nőt, hogy hagyja el őt, és arról kívánja meggyőzni, hogy az ő vágya a szakítás. Egy év elteltével a fiatalok a határozatlanságban felőrlődve az elválás mellett döntenek. Csakhogy a történet szépsége éppen az, hogy nem felejtik el egymást; Regina Olsen ugyan hozzámegy Friedrich Schlegel professzorhoz, de hűséges lesz első hitvese emlékéhez. A férfi őt nevezi meg általános örökösének; 1904-ben bekövetkezett haláláig valóban ő jár el az örökséggel kapcsolatos ügyekben.  A szakítás tehát az egyetlen autentikus kapcsolat két ember között, ami nem a kapcsolatuk végét, hanem kezdetét jelenti, éppen azért tartoznak össze, mert elhagyták egymást. Az egymással folytatott párbeszéd ezután sem szakad meg. Az asszony alakja „könnyű, mint egy madár, elszánt, mint egy gondolat” Kierkegaard minden művét áthatja. A dán író Proust előtt elsőként írja le a virágzó fiatal lányokat illatozó és változó tájként, melyet könnyű kacagások, zenei hangzások, rózsás arcok és szemérmes fesztelenség alkot meg. Számára ugyanis nem a boldogtalan szerelem a nagy termékeny romantikus toposz, hanem a félbehagyott. Az, ami nem történt meg, jobban összeköt két embert, mint egy hosszú kapcsolat. Ahogyan a Lakoma egyik szereplője mondja:      

„Sok férfi vált egy lány hatására zsenivé, hőssé, költővé, szentté. – De sosem az a lány csinált zsenit belőle, akit megkapott, hiszen általa csak államtanácsos lehetett; ahogy hőssé sem azzal a lánnyal lett, akit megszerzett, hiszen segítségével csak tábornok lehet. Költővé sem azzal a lánnyal válik, aki az övé lesz, mert ő csak apává teheti. Ahogy szentté sem, mert a szent egyáltalán nem kapja meg a lányt, hiszen ő csak egyetlen egy nő kegyeiért harcol sikertelenül, vagyis mindannyian az elérhetetlen nő segítségével valósították meg céljukat.”  

Másként fogalmazva, a zseninek, a szentnek, a költőnek le kell mondania a hétköznapi szerelemről, a hétköznapi élet termékenységéről.
 Kierkegaard bizonyos értelemben a keresztény aszkéták modern és agyafúrt verzióját testesíti meg az élettől való elfordulásával. A sivatagi atyáktól a katolikus szentekig, akik alávetették magukat a legvadabb önsanyargatásnak (pestisben haldoklók sebeit gyógyították), mindig a test megalázásáról volt szó, hogy ezáltal belépést nyerjenek Isten láthatatlan rendjébe, és kiérdemeljék a megdicsőült test eljövetelét (a katolikus teológiában mindig egy spirituális, romolhatatlan, örök, enyészetmentes testről van szó). Az anyagi világból való kihátrálás a mulandóból való kimenekülés útja, a szexualitás Szent Ambrus szerint egy olyan végzetes seb, amely elválaszt a krisztusi tökéletességtől. Így válik érthetővé a szüzesség kierkegaard-i kívánalma: ez nem elszenvedett állapot, hanem küldetés. A szüzességi fogadalom a világi romlás tagadása, amely a test tisztaságát (amelyet akkoriban megköveteltek a fiatal lányoktól) a lélek tisztaságával cseréli fel, ez ugyanis állandó és visszavonhatatlan. Kierkegaard megfordította a klasszikus házastársi viszonyt és örök jegyességet fogadott: a tradicionálisan nőktől megkövetelt önmegtartóztatást vállalta fel. A szerelmet azért hozza szóba, hogy még inkább kitérjen előle, és egy képzeletbeli hódítás területére száműzze. Lényegtelen, hogy adott esetben egy nyilvánvaló neurózisról vagy egy alig titkolt impotenciáról van szó: a gátlás az alkotás kizárólagos motorja. Úgy kell kitérni a másik személy elől, hogy képzeletben a legvadabb szenvedélyeket éljük át vele. A szerelem a szerelem előkészületeiben, és soha nem a kibontakozásában marad meg. A megéléstől való félelem a végletekig felértékeli az előkészület pillanatait: az erotikus késztetés abszolút hiánya. A testi aktus magától értetődően ki van zárva, de az együttélés is, ahogyan a nemek közötti egyszerű barátság is. Kierkegaard azt ábrázolja nagyszerűen, hogy csak arról beszélünk helyesen, amit nem ismerünk. A csábítás és a megkívánás zseniális megjelenítője egy női szellem után sóvárgott egész életében. De micsoda elevenség van ebben a kudarcban, mennyi energia a jegyességek felbontásában, az életpályák eltékozlásában és a vágyról való lemondásban. 

3, A „talán” vidámsága

Az elszalasztott lehetőségek megannyi pillanata: egy ki nem mondott szó, egy elmaradt kézfogás, egy megelőlegezett majd visszavont gesztus, amikor sorsunkat félelemből vagy félszegségből nem tudjuk kézbe venni. Vannak olyan életek, melyek a túl korai és a túl késői pillanatok közé rekedve a megvalósulatlanban vesztegelnek. Bármelyikünk megírhatná a maga kihagyott lehetőségeinek történetét, azt, ami lehetett volna és nem történt meg. Hiába tudjuk, hogy a játék még nem ért véget, hogy minden pillanatban lehetőségünk van egy újrakezdéshez, az esemény végzetes: ami ugyanis megtörtént, az kitörli az egyéb lehetőségeket. A kierkegaard-i fogadás radikálisabb; nála ugyanis egyszerűen az élet kizárásáról van szó, és a nem megvalósuló lehetőségek tanulmányozásáról. Egyáltalán nem foglalkozik vele, hogy létezhet-e számára valahol egy szebb vagy örömtelibb élet. Ő nem Baudelaire vagy Rimbaud, aki az ismeretlen mélyén újabb borzongásra vadászik. Éppen annyira ellenzi a polgári sekélyességet, mint a deviáns költőiséget. Vele ugyanis elhatározásából adódóan soha semmi nem történhet meg, legfeljebb egy eseménytelen életben lehet része. A meglepő azonban, hogy ez a gátoltság ilyen alkotói kibontakozásnak adott teret. Ez Kierkegaard zsenije: a világtól való búcsú a világ előtti tisztelgéssel indul, a szenvedélyek esztétikai stádiumával. Az igaz ember önként távozik a világból, de előtte megénekli annak örömeit és szépségeit, gyöngéden és iróniával szemléli azt a világot, amelyből kitiltja önmagát. Ennél a misztikusnál megjelenik egy mulatságos és poétikus dimenzió, ami írásainak szikrázó hangnemet kölcsönöz. Szövegei széles skálán mozognak az értekezés, az aforizma, a krónika regiszterében: semmilyen nyomát nem találjuk a germán nehézkességnek. Nála a „talán” vidámsága, a soha be nem következő pajkossága uralkodik. A be nem teljesülés elválaszthatatlan egy bizonyos vidámságtól. 
 A csábítók nagy családjában sajátos helyet foglal el: a menekülőét, a rejtőzködő szerelmesét. Ebből adódik, hogy két mozzanatot részesít előnyben a szerelmi viszonyokban: az előjáték és az elhagyás pillanatát. A kettő között semmi sem történik meg, a találkozás alól kibújik és megtagadja ennek jelentőségét. A pajkos kislánynak meg kell őriznie tisztán a lehetőség-szerűségét. Minél kevésbé érinti meg őt, annál tökéletesebb. A legjobb szerető egyébként is az, aki faképnél hagy minket egy másik kérő miatt. Kierkegaard számára minden a lemondásból áll; ezt követően ugyanis megünnepelheti az Ismétlést, mint a régi jegyesével való kapcsolatának újra felvételét, hogy első kudarcukat legyőzzék. Az ismétlés egy olyan újjászületés volna, amely egy minőségi ugrást, az elvétett egyesülést tenné újra lehetővé. „A szellem a másodszorban lakozik”, írja. Mivel azonban semmi sem történt az első alkalommal, ez az újjászületés a semmire épül. Az újrakezdés egy második lemondás – más néven kitérés –, amely megerősíti az elsőt, csakhogy dicsőséges lemondás, ami látszatra tisztára úgy néz ki, mint egy győzelem. „A visszaemlékezésnek megvan az az óriási előnye, hogy a veszteségből indul el, és megingathatatlan, lévén hogy semmit sem veszíthet el.” 
Ez a kierkegaard-i Erósz különös dialektikája: már azelőtt véget ér, mielőtt elkezdődne. Ezt követően újra belelendül az első mulasztás felelevenítésébe, egy olyan dolognak az ismétlésébe, amire soha nem került sor, és ami legfeljebb külső kivetülésként következhet be. Ez a „szerelem” szükségszerűen halva született, hogy életerő válhassék belőle. Át kell kelni valamennyi öröm semmisségén, elhasználni a készletet, mielőtt átélhetővé válna. A lemondás megelőzi a létezést, amely így zárójelek közé szorul, és áldozati dimenzióra tesz szert. 

4, A leróhatatlan adósság

Köztudott, hogy Kierkegaard élete a káromlás bűnével indult. Apja, egy nagyon szegény sorsú család jutlandi pásztora tizenkét esztendős korában korholja és megátkozza Istent, amiért ilyen kegyetlen sorsot szánt neki. A családfő később megmagyarázhatatlan módon a kötöttáru-kereskedelemből gazdagszik meg, és élete végéig röstelli a Teremtővel szembeni bizalmatlanságának pillanatát. Sören – született melankolikusként – a szenvedő szolga szerepében találja magát, és magára veszi az előző nemzedék bűnét. Számára a létezés a vezeklést jelenti, lévén egy olyan beszennyeződés áldozata, melyet semmi sem törölhet el, mivel ez a szennyeződés Dániát, a szkepticizmus és a mechanikus szellem pedig a korszellem egészét fertőzte meg.   

„Mindenfajta közvetlenség hiányzott belőlem, ilyenformán a szó közönséges emberi értelmében nem is éltem; eleve reflexióban jöttem a világra (…). Így tengettem az életemet – minden lehetséges élvezetbe beavatva, de igazából semmit sem élvezve; inkább az volt fájdalmas melankóliám szórakozása, hogy az élvezet látszatának megteremtésén dolgoztam minden lehető emberi kapcsolatban, de hogy bárkiben megbízzam, az eszembe sem jutott, és aligha ötlött fel bárkiben is, hogy a bizalmasamnak tartsa magát, vagyis külső szemlélővé kellett válnom, és annak is kellett maradnom. Ebbéli minőségemben – szellemi ember lévén – rendkívüli mértékben gyarapodtam tapasztalatban, közvetlen közelről láthattam a kéjek, szenvedélyek, hangulatok, érzések, stb. egész tárházát (…) megértettem valamit, nevezetesen azt, hogy leghelyesebb, ha életemet vezekléssel töltöm.”  
 

Ez az önmagát kortársainak túszaként felajánló borús Krisztus legfőképpen a bevezetés és az utóirat, a limbusok és az alkonyat, a kezdetek reszketésének és a későbbre halasztás dicsőségének bölcselője. E kettő között mindent felszámol, és marad a testetlenné párolt valóság. Nem meglepő, hogy neve dánul a temetőt idézi fel (vagy az egyházi birtokot). Tüzes vassal megbélyegezve, bőre alatt tüskével egész művét önmaga felszámolására és megvonására építi fel. Szülő atyjának bűnét jóváteendő, minden létformát megtilt önmaga számára az alkotás kivételével, s így megelégszik annak képzeletbeli projekciójával, hogy mivé válhatott volna. Kimerülten saját magától, mielőtt még valakivé vált volna, kivételes lázadást szított korával, a lutheránus egyházzal, „Isten tisztségviselőivel”, a dán állammal, a hegeli filozófiával szemben. Egy vallási  paradoxon úgy tartja, hogy aki elfecséreli életét, megmenti és eposzi nagyságig növeli azt. Gőgjében a leghétköznapibb embernek szeretne látszani, egy egyszerű koppenhágai járókelőnek, aki szalonkabátot és kalapot visel, noha egy teljes metafizikai tragédia ölt benne testet, és nem kisebb terhet visz a vállán, mint Dánia megváltásának ügyét. A földi élet szökevénye ő, aki nem ellene volt az életnek, csak félre állt, hogy egy jelentőségteljes párbeszédet folytasson Istennel. 
 A magasságoshoz való kivételes viszonyt Kierkegaard az individuum osztályrészévé tette, a szenthez és a remetéhez hasonlóan. „Az emberek pontosan tudják, csak nem akarnak róla tudomást venni, hogy individuumnak lenni, individuummá lenni megköveteli a földi dolgoktól való elfordulást. Az individuum a szellem kategóriája.”  Így születik meg egy elképesztő félreértés alapján Kierkegaard egzisztencialista mítosza: a rendíthetetlen Krisztus-követés apostolának gondolta magát, és a kollektív konformizmus elleni egyéni lét védelmezőjének tették meg.  Az inkarnáció valamennyi formáját elutasító szellem, a tagadás megveszekedett híve azok szimbólumává lett, akik két évszázada védelmezik az individuális szabadságjogok kibontakozását. Ellentmondásokban gazdag életműve a legkülönfélébb értelmezéseket teszi lehetővé. Az egzisztencializmus alapítója elvonatkoztatott saját létezésétől, egész zsenijét negatív szenvedélyeknek szentelte: nem dolgozott, nem szeretett, nem törekedett, nem közösködött, így formázva meg Melville Bartleby-jének kiáltását: „inkább nem, nem szeretném”. Elszakadt a világtól és felfüggesztette a vele folytatott viszonyt, hogy annak legjavát birtokolja. Világunkban, mely arra szólít, hogy „Legyél boldog”, és „Változtasd meg az életed” (Peter Sloterdijk) ő marad a dezertálás lenyűgöző mestere.
 

        Marsó Paula fordítása