Danijel Dragojević
Versek [Hogyan ringatja el magát a kő] Hogyan ringatja el magát a kő,
Elveszve Azt mondja a villamosban egy fiatal nő
És akkor Az utóbbi napokban nem vagyok összhangban a Föld
Eső Előfordul, hogy egy várost esőben szeretünk meg. Nézhetjük nyitott ablakból,
üveg mögül, kapualjból, noha jó azoknak, akik a fejükre borították felsőruhájukat,
és átszaladtak az utcán. Ők jobban benne vannak a városban, a dolgok, mozdulatok,
szavak, házak, terek, az ég, a föld és a vágyak esős közösségében. Esőben
a város szigetként úszik boldogabb percek felé. Elnézvén a ferde vagy egyenes
vonalakat, kedvünk támad, hogy írjunk valakinek egy képeslapot, két-három
szót, két-három csöppet csupán. Amikor eláll az eső, tudni ugyan nem tudjuk,
mi történt, de ismerősökként tekintünk egymásra a várossal. A helyek, melyeken
még nem jártunk, most ismerősnek tűnnek, ha megközelítjük őket, és immár
köszönhetünk nekik. (Elnéztem egyszer D-ben az esőt, zuhogott az élmény.
Dobogtak az esőcseppek a járdán, körkörösen, örömtelin repestek. De most
nem egy bizonyos esőről és nem egy bizonyos városról beszélek, ahol voltam,
és azokról sem, amelyeket nem láttam. Nem, semmi határozottra nem gondolok.
Miközben a városról meg az esőről beszélek, úgy érzem, megpihenek a várostól
és az esőtől. Minden várostól és minden esőtől. Majd ha minden eső kizuhogja
magát és minden város elmúlik, mondja a képzeletem, talán a fáradtság is
elmúlik, és többé nem leszek a magamé, a tiéd, sem ilyen, sem olyan nem
leszek, hanem teljesen könnyed, könnyed és békés. Ó, én vidámságom, fáradtságom!)
Vasárnap Másképp is lehettem volna bolond. Gyakran mondogatom ezt magamban, noha
nem dolgozom ki a mondatot, nem tudom, mit jelent pontosan, mit is akarok
vele mondani magamnak. Azonban sohasem hiszem, és nem is hittem, hogy kívül
kellene kerülnöm az őrületen, hanem csak arra gondolok, hogy ez a bolondériám,
amivel rendelkezem, nem az igazi, mert azt talán kezdettől fogva elhanyagoltam.
Egyes dolgokban, növényekben, állatokban, jelenségekben és néhány embernél
az igazi bolondsággal is találkoztam: nem más az, mint a meglévő tulajdonságok,
sajátosságok erősebb jelenléte: egy nő intenzív szépsége, Kant gondolatisága,
a tenger fenségessége és így tovább; minden, ami saját maga létrejövését
elősegíti. A bolondságot egyébként nem lehet átfogni, a tulajdonságok fölerősödése,
mintha szökésben lévő intuícióról volna szó, egy zenei témáról, megfoghatatlan,
teljességgel megragadhatatlan; ilyen a gyerek, a fa, a lélegzés vagy bármi
más, mert az őrület (ez alkalommal nem teszünk különbséget őrület és bolondság
között) ott van minden olyan dolog alapjában, mely költ, énekel. Bolond
őrületem, közelebb is mehettem volna hozzád, lehunyhattam, felnyithattam
volna a szemem, hogy lássalak magam mellett, s belássam, hogy hű vagy hozzám,
mint minden egyébhez. De bizalommal fogadom a paradoxont: a saját őrületünkkel
való barátkozást, bolondságunk ápolását, amikor figyeljük, hogyan mozog
és hogyan nyugszik el, örömnek és egészségnek éljük meg. Világos, hogy
az őrületet nem lehet megosztani, nem lehet „kommunikálni”, amint azt gyakran
javasolják, ha baj van. Legyen szerves vagy szervetlen, az igazi őrület
soha nem közös. Pont ezért érezzük, hogy a szentek, a misztikusok, a feltalálók,
a szülő nők, a grádicsok, a világűr valóban őrültek. Az őrület oszthatatlan,
egy olyan kiegyensúlyozott magány következménye, melynek nincs megfejthető
értelme s célja. Bolond szerelem: na de milyen legyen a szerelem? Az igazi
szürrealizmus valódi invenciója ez a másfajta őrület volt, mely nem téveszthet
célt, mivel nincs neki célja. Ki ne gondolta volna: ha egyszer majd teljesen
megbolondulok, meg fogok halni. Így hidalhatók át a távolságok s valósul
meg a tökéletesség, ha üt az óra s kopogtat a kellő alkalom. Don Quijote
és Hamlet harsány irodalmi példák erre. Egyébként az őrület kevésbé látható,
sőt leggyakrabban láthatatlan. A pont félelem nélkül mozog igazi természete
felé, magányosan, mint egy orrszarvú, mint egy sziget, egy vágy s gondolat,
és becsukja maga mögött a már becsukódott ajtót.
Iránytű Kezedben az iránytű Északra mutat. Na látod, mondod, íme egy valamelyest megbízható dolog. Észak felé fordulsz, Dél a hátad mögött van, és így tovább; tudod, hol vagy. Itt és itt, így meg így. Ah, ez az Észak! Elmentek az ismerős barátok, kórházba, temetőbe, munkába, külföldre, haza, egy kávéra, s te egyedül maradtál a kicsiny, szép kidolgozású iránytűddel, az ő Északjával meg a többi égtájával. Kicsit szomorúan, annál haragosabban forgatod, egyik kezedből a másikba rakod, a nyíl habozik, majd megteszi azt, amit meg akar tenni. Őt semmi más nem érdekli, csak az Északja. Mi vagy te neki, az ő Északjának és Déljének, Keletjének és Nyugatjának? Az égtájak keresztjének foglya vagy, odaszögezve szinte. Rögeszme, a dolgok és jelenségek tébolya, magány és képzeletszegénység. Mágneses mező. Ó, Istenem, milyen mező ez? Hova ment egyszeriben a világ, és mit csinál most másutt? Hol növekszik, szül, örül, beszél, pihen, alszik? A városokkal meg az őserdőkkel együtt elúszott, eltűnt egy kivételes kontinuitás is. Észre sem vetted. Egyedül maradtál a számodra teljesen ismeretlen, meddő mágneses sivataggal. RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSAI
Lettre, 91. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|