Ivana Sajkóval Srđan Sandić beszélget
Költői nyelven a történelemről
Ivana Sajko horvát írónő, drámaírónő, dramaturg, performer és rendező
a zágrábi Színművészeti Akadémia dramaturgia-szakán végzett, később ott
tanított. Számos drámaírói díjat nyert. Irodalmi és előadóművészeti folyóiratok
szerkesztőségi tagja, színházi rendezéssel is foglalkozik, és elő is adja
saját drámáit, különböző színházi formákkal kísérletezve.
Drámáit színházban és rádiójáték formájában is előadták Horvátországban
és külföldön, s vagy tíz nyelvre lefordították. A Rose is a rose is a rose
is a rose című darabját a grazi Steierichser Herbst című fesztiválon is
bemutatták, a Látványok almával címűt pedig a berni Stadttheaterben.
Eddig megjelent Kivégzett személyek című drámakötete (Meandar, 2001),
Bomba nő című drámatrilógiája (Meandar, 2004), Rio bar című regénye (Meandar
2006), mely elnyerte a legjobb prózai műért járó Ivan Goran Kovačić-díjat,
a Családom története (Meandar, 2009), valamint Az őrület (és a forradalom)
felé: olvasat (Disput, 2006) című elméleti munkája.
Rengeteg témáról beszélgethetnénk az írónővel, régebbi munkáiról, színházi
tapasztalatairól és számos projektjéről, ezúttal azonban úgy döntöttünk,
hogy a Családom története című regényéről faggatjuk. Hogy miért? A történelem
miatt és végett – mely elől sehogy sincs menekvés.
S. S.: A regény elején mintegy magyarázatképp azt írod, hogy műfaj
és ideológia nélküli regényt kívánsz írni. Az írókkal, így veled kapcsolatban
is mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tudod-e előre, hogy mit
akarsz megírni, miről kívánsz beszélni, vagy csak nekiülsz írni, és magától
adódik a téma?
I.S.: Én mindig valamilyen konceptből indulok ki. Ez a koncept nagyon
gyakran az írásmódomra vonatkozik, a tartalom pedig mindig attól függ,
hogy abban a pillanatban mit állítok magam elé mint ambíciót. Ebben az
esetben az ambícióm egy történelmi regény megírása volt, ámde nem történetírói
beszédmódban. Ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy nem úgy foglalkozom
az idővel, hogy kinyújtom, hanem úgy, hogy megpróbálom összetömöríteni.
Ebben a könyvben ötven év lett másfélszáz oldalra tömörítve. A másik kérdésem
a történetiséggel kapcsolatban az volt, hogy mily módon végezzem el a történelmi
kontinuitást alkotó események szelekcióját, hogyan kerüljem el a közhelyeket,
és hogyan rendezzem át a dátumokat, az újonnan választott történelmi fordulópontokat
hogyan dolgozzam fel a magam módján, olyan jelentőséget tulajdonítva nekik,
amellyel az ún. nagytörténelem kontextusában talán nem rendelkeznek. A
harmadik, és számomra a legfontosabb kérdés az volt, hogy milyen pozícióból
beszéljek arról az időről, amelyet örököltem. Ez természetesen nem lehetett
a tanú pozíciója, miként a tudósé sem, hiszen, noha végzek kutatásokat,
én nem történész vagyok, hanem művész, azaz én intim okokból írok, azért,
hogy megoldást találjak a saját örökségemre, nem pedig azért, hogy valami
új igazságot fabrikáljak vagy a forgalom lévőkkel vitatkozzam. Ezért lemondok
az ideológiáról is. Mindenkinek joga van a történelemmel foglalkozni, mely
sohasem csak egyetemes és nem is csak nemzeti, hanem személy szerint determinál
mindenkit, méghozzá mindenkit másként. A kutatási tapasztalat mégis hasonló
volt, mint mikor az előző regényemen, a Rio baron dolgoztam, így bizonyos
fajta mediátori szerepre vállalkoztam a különféle történelmi megközelítésmódok
között, és olyan személyeket választottam hősül, akiknek a neve nem brand-szerűen
populáris, mint Josip Brozé – például Vlada Kristlt, akiknek a sorsa szinte
demonstrálja a regény alaptémáját – ez pedig elsőrendűen az ún. ideológiában
és az ún. magasabb célokban való csalódás.
S. S.: A történelmet a győztesek írják?
I.S.: Így van… és ezért én úgy gondolom, hogy sokkal érdekesebb újraírni
a történelmet olyan pozícióból, mely a vesztesé, vagy olyan pozícióból,
mely jelentéktelennek tűnik. Ezért sok mindenben felhasználtam a saját
családom történetét. Ami engem érdekel, az tulajdonképpen nem más, mint
kimutatni a történelmi kutatások önkényes mivoltát, mikor is a kutató egy
őt érdeklő eszme fejlődésén keresztül tekinti át a történelmet. Az én esetben
ez az eszme a személyes szabadságharc és a megdöntött eszmények eszméje,
ennél fogva a valós személyek a regényemben egyrészt Ivan Goran Kovačić
vagy Vlado Kristl, másrészt Bruno Buąić. Nem megyek bele abba, hogy melyikük
harca helyesebb, hanem magával a döntéssel foglalkozom – a harc melletti
döntéssel. Bruno Buąić és Ivan Goran Kovačić intim forradalmai természetesen
különböznek egymástól, az egyik militáns, a másik pedig álmodozó, de azt
hiszem, hogy a történetiségéhez való hűség megkívánta, hogy mindkettőt
bemutassam. Hasonló alapállásból született a Rio bar is… Nekem személy
szerint fontos, hogy megpróbáljak érvelni az ellentétes politikai pozíció
mellett is, ha támogatni nem is támogatom.
S. S.: Az az érzésem, hogy egyrészt nagyon szép és romantikus módon
vitatkozol a közkeletű történelemszemlélettel, másrészt azt magyarázod,
hogy minden igazság legitim, azaz hogy nincs igazság…
I.S.: Minden igazság egyként jogos lehet, ha tekintetbe vesszük a motivációit,
hiszen tény, hogy minden igazságot más nézőpontból, más pozícióból adunk
elő, ezért én nem kívánok diagnózisokat nyújtani, noha olyan témákba hatolok
be, ahol elkerülhetetlennek tűnik a diagnózis. Teret kell hagyni az olvasónak,
hogy ő maga értelmezzen és következtessen, abban kell támogatni, hogy ne
higgyen el mindent, végső soron a saját egónktól kell megvédeni őt. Gyakran
ismétlem, hogy nem tartom magam politikai írónak vagy értelmiséginek, mivel
a szövegeimmel nem az a célom, hogy az olvasókra rákényszerítsek bizonyos
véleményt vagy álláspontot. Semmi szükségem arra, hogy bárki azt gondolja,
amit én gondolok, hiszen én csak vizsgálom azokat a témákat, amelyek fontosak
számomra, de lehet, hogy közben teljesen lényegtelenek úgy a művészetben,
mint a társadalomban, vagy senki másnak nem fontosak.
Engem az izgat, hogy minden oldallal megnyissak egy újabb kérdést,
s hogy mindegyik oldal fölrobbantsa az előzőt. Számomra egy regény addig
nem ér véget, amíg valahol az utolsó oldalon nem dőlnek meg mindazok az
álláspontok, nézetek, amelyek esetleg kialakultak az anyag feldolgozása
során, mert úgy érzem, veszélyes dolog úgy lezárni szövegeket, hogy azok
konklúziókat hordozzanak.
S. S.: Tetszett nekem, ahogy egyszer a hallgatást definiáltad. Hallgatni
arany, mondtad, és azt is elmagyaráztad, hogy miért – no de hogy állsz
ma a hallgatással? A regény olvasása közben az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen
minden el van hallgatva, előjel nélkül; minden figurád felfüggesztett figura,
s a történeteid pont annyira jelentősek, amennyire jelentéktelenek. Mi
a hallgatás?
I.S. A hallgatás és a csönd voltak a vezérmotívumaim, s a legkülönfélébb
helyzetekben tűnnek fel. Például háborús helyzetben, ahol a hallgatás lojalitás
jele, vagy szerelmi helyzetben, ahol annak lehetetlenségét jelöli, hogy
kimondassék valami intimitás, hogy megtörténjék a feloldódás, az érintés,
a szerelem. A hallgatás a kommunikáció valamiféle szurrogátuma, s a szövegben
spontán módon jelent meg, talán abból a szándékból kifolyólag, hogy ellipszisek
által strukturált regényt írjak, melyet visszafogottá tesz a mondatok ökonómiája,
annyira, hogy az szinte már fáj, mert érzelmileg megfosztott. A struktúra
és a téma kölcsönösen demonstrálják egymást.
S. S.: A költői nyelvet rendszerint lebecsülik, komolytalan dolognak
tekintik, mint ami azoknak a privilégiuma, akiknek nem kell cselekedniük,
mintha a költői nyelv holmi fényűzés volna. Pedig bátorság kell hozzá,
még sincs becsben tartva.
I.S.: Szerintem ez így nem igaz. Ha lebecsülik, az abból fakad, hogy
az embereket közömbösen hagyja a nyelv kérdése, nem veszik komolyan azt,
ha valaki a nyelvvel foglalkozik. Él egy téves képzet, mely egy kalap alá
veszi a költészetet, a lírát meg a romantikát, ami persze hülyeség, az
ignorancia, a tudatlanság meg a kevés olvasás hozadéka. Amikor költői viszonyról
beszélek, ezen azt értem, hogy a nyelvvel foglalkozom, ami azt jelenti,
hogy hiperpolitikus vagyok, ugyanis a nyelv mint rendszer, melyen belül
kommunikálunk, alapvetően politikai fenomén. Jussanak eszedbe Viktor Klemperer
naplói! Abban a pillanatban, amint úgy döntesz, hogy valamit nyelvileg
kifejezel, mégpedig másként, mint szokásos, te a világhoz, magadhoz, másokhoz
való viszonyunk föltételeivel kezdtél el foglalkozni. Azt hiszem, nincs
ennél szubverzívebb dolog, s ezért van, hogy költői eszközökkel írni történelmi
regényt, ez végső soron politikai döntés.
RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA
Lettre, 91. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|