2013. február elején a Jutarnji list ismét rekordot döntött a horvát uszító újságírásban. A dugavai  menekültverés után „a Jutarnji riporterei” a következő líddel tették közzé exkluzív „terepszemléjük” eredményét: „Nem vagyunk rasszisták, de ez nem kellemes. Ezek az emberek céltalanul ődöngenek és bámulják a mi lányainkat.” Miután a szálloda, mely nemrég még a Horvát Vasutak tulajdona volt, átkerült a Belügyminisztérium tulajdonába és menekültközponttá változott, elkezdődtek a problémák Új Zágrábban. Ezeket a ’problémákat’ legjobban Dugave lakói tudják ecsetelni. Egyikük ezt mondja: „Ha tudtam volna, hogy egy napon itt menekültszállás lesz, máshol vettem volna lakást, akár Velika Goricában. Én nem vagyok rasszista, de kellemetlenül érint, mikor látom a sötét bőrű férfiak csoportját, amint céltalanul ődöngenek a negyedben, és bámulják a mi gyerekeinket”.  Egy másik lakos hozzáfűzi: „Szépen megvoltunk itt egész a közelmúltig. Senki sem figyelmeztetett bennünket, hogy a szállodából ’menekült afroközösség’ lesz. Egyszer csak felbukkantak itt mindenféle fajta emberek, ilyen meg olyan szokásokkal. Ismétlem, én nem a bőrszínűk felől ítélem meg az embereket, de ha valaki egyenest Afrikából idejön egy európai fővárosba, akkor, tudja, egy kicsit elüt. Hagyományos afrikai viseletben járnak, érthetetlen nyelven beszélnek, a mi utcáinkon ődöngenek, gyakran éjfél után is szólongatják egymást, mintha egyik hegyről a másikra kajabálnának át. Van egy, aki folyton lármázik, s olyan a hangja, mintha mély alagútból jönne elő. Borzalom. Csak nemrég jutott a fülembe, hogy a Porin hotelben úgy befogadóállomást hoztak létre a külföldiek számára.” A „riporter” harmadik beszélgetőpartnere kivesézi a problémát: „Nyáron idejönnek valami égimeszelő négerek, és lopják a gyümölcsöt a fáról. Igaz, vannak köztük illedelmesek is, akik előbb szépen megkérdik. De az is előfordul, hogy az éjszaka közepette ágak recsegését-ropogását halljuk, és rajtakapjuk őket, amint átugrálják a kerítést. Vannak köztük két méter magas négerek is.” Hozzátette, hogy ő „nem rasszista”, és mindig is szerette volna beutazni Afrikát, a civilizáció bölcsőjét.
 Mi a közös mindezekben a kijelentésekben? Mindegyikben ráismerhetünk a fetisiszta tagadás mechanizmusára, melyet Octave Mannoni francia pszichoanalitikus a következő képlettel írt le: „Je sais bien, mais quand m?me”.  Mint tudjuk, a fetisizmus definíció szerint a vágy vagy a fantázia projektálása egy másik tárgyra vagy testrészre (pl. a cipő mint fétis), hogy a szubjektum ily módon elkerülje a szembesülést a kasztrációs komplexussal. Már Freud megállapította, hogy a fetisiszta képes hinni a saját fantáziájában, s ugyanakkor belátni, hogy az nem más, csupán fantázia. A probléma abban áll, hogy a fantázia felismerése semmi módon nem csökkenti a fantázia hatalmát az egyén fölött. Mannoni két példával világítja meg ezt. Az első Freud, a másik a saját pszichoanalitikai praxisából származik. Freudnak egyszer volt egy páciense, akinek azt jósolta a varázsló, hogy a veje nyáron meg fog halni mérgezésben. Miután elmúlt a nyár, a páciens beismerte Freudnak: „Nagyon jól tudom, hogy a vejem nem halt meg, mégis, gyönyörű volt az a jóslat”. A másik példa: Mannoni helyett egyszer valaki más vette fel a telefont, és összekeverte a telefonálót a vendégségbe várt költő barát nevével. Mannoni azt üzente a költőnek, hogy jöjjön, amint tud, lesz ideje egy italra vacsora előtt. Amikor csöngettek az ajtón, a költő helyett egy páciens jelent meg. Rövid csönd után a páciens elégedetten beismerte: „Igen, tudom, hogy tréfált a vacsora előtti itallal kapcsolatban, mégis annyira jól esett”, majd azonnal hozzáfűzte: „különösen, mert a feleségem azt hiszi, hogy komolyan gondolta”. Mannoni ezt rögtön összefűzte azzal az esettel, amit Freudnak a telepátiáról szóló rövid szövegében olvasott: a varázsló a páciens tudattalan – vagy ebben az esetben tudatos – vágyába talált bele. A saját páciense esetében az a helyzet, hogy a páciens belátta a tévedését és elállt a fantáziájától, mely szerint a pszichoanalitikusa valóban meghívta egy vacsora előtti italra, de volt egy felesége, aki megkönnyítette a dolgát, lévén hogy a fantázia rajta keresztül folytatta életét. A páciens valamilyen formában mégis meghívást kapott, legalábbis a felesége szemében, noha ő „nagyon jól tudta”, hogy nem így van.
 S most visszatérünk a dugavai lakosokra. Noha senki sem hiszi magát közülük rasszistának, épp a fetisiszta tagadás struktúrája („Nagyon jól tudom, de mégis”) mutat rá, hogy azok. Amiként Freud páciense a „gyönyörű jóslat” által valami módon átélte vejének vágyott halálát, s amiként Mannoni páciense mégis élvezetét lelte a téves üzeneten keresztül a felesége fantáziájában, aki a meghívást valódinak tartotta, úgy  mi új zágrábi rasszistáink is éppenséggel a rasszizmust tagadó kijelentéseik révén élik ki a rasszizmusukat. Az „én nem vagyok rasszista, de…” feketék ődöngenek az utcán, bámulják a gyerekeinket, lopják a gyümölcsünket, furcsán öltözködnek stb., leleplezi, hogy – akár rasszizmusnak nevezik ezt, akár nem – valóban zavarják őket ezek a „furcsa” emberek, akiknek „furcsa” szokásaik vannak és „furcsa” dolgokat művelnek. Hogy valóban rasszizmus forog fenn, azt egy gondolati kísérlettel is leleplezhetjük. Képzeljük el, hogy a kijelentésben Dugave „közönséges” lakosairól van szó, és alkalmazzuk most rájuk ezt a képletet: ők „ődöngenek az utcákon, lopják a gyümölcseinket, magasak é. í. t.” Más szóval, vajon amit a négerek csinálnak, tulajdonképpen nem hasonlít-e nagyon is arra, amit az átlagos horvátok csinálnak? (Kivéve, hogy a horvátok, természetesen, nem lopnak.) Vagy vegyünk még egy inverziót, melyet épp egy menekültnek köszönhetünk, aki nigériai, és az említett menekültközpont lakója. A Jutarnji „riportját” és az itteniek kommentárjait kommentálva eszébe jutott a saját tapasztalata, melyre az iskolalátogatásokon tett szert, amikor a menekültekről és az idegen kultúrákról mesélt a gyerekeknek. Azt mondja, az általános iskolákban gyakran odamennek hozzá a gyerekek és megtapogatják a bőrét, a haját, naivan és kíváncsian, egyszerűen azért, mert azelőtt sohasem láttak ilyen bőrt és ilyen hajat. És hozzáteszi, hogy ez történt Dugavában is: ha az emigránsok bámulták „a mi lányainkat”, az azért volt, mert Nigériában vagy Afganisztánban nem nagyon vannak szőke lányok, simple as that. A tényt, hogy „ődöngenek az utcákon” azzal magyarázza, hogy egyikük sem jut munkához Horvátországban (amivel még egy mítosz megdől: „el fogják orozni előlünk a munkát”), azt a tényt pedig, hogy csak egymással barátkoznak, avval a szomorú igazsággal magyarázza, hogy, noha a törvény előírja, egyikük sem kap horvát nyelvleckéket, ami lehetővé tenné az integrációt vagy a barátkozást a horvátokkal.
 Pont ez az oka annak, hogy ilyen „riportok” és művi botrányok, melyek még több gyűlöletet és rasszizmust szítanak, egyáltalán lehetségesek. Amennyiben nincs érintkezés az Idegennel, csökken a lehetőség az idegenek megismerésére, elismerésére vagy valamelyest tiszteletben tartására. Hasonlóképpen, ha a horvát Belügyminisztérium 1997-től 2011 közepéig közel 2000 menedékkérelmet bírált el, és ezek közül csupán 42-t fogadott el, akkor nem csoda, ha Dugave lakosai nem tudják, kik voltaképpen a menekültek, netán Afganisztánból, Pakisztánból vagy Palesztinából érkeztek, tehát nem szórakozásból vannak itt, nem azért, hogy „ődöngjenek az utcán” vagy „a lányainkat nézzék”, hanem háború sújtotta országokból jöttek, ahol tarthatatlanná vált az életük. Csak 2012-ben 1193 személyt kért menedékjogot Horvátországban, ami 50%-kal több, mint egy évvel korábban. A szomáliai menedékkérők száma ugrott a legnagyobbat. Az is egy olyan ország, mely már majdnem két évtizede kettészakadt és véres polgárháború dúl benne; „a világ legveszélyesebb országa” titulussal dicsekedhet. Az EU-ba való belépéssel ez a statisztika még jobban ki fog élesedni, és sajnos nem csak a rasszizmus fetisiszta tagadásának példái fognak megszaporodni, hanem a nyílt rasszizmuséi is, amiről legutóbb Ruža Tomašić európai parlamenti képviselő tanúskodott, amikor kijelentette, hogy az idegeneknek semmi keresnivalójuk Horvátországban. Azelőtt a szerbek voltak ezek, most a feketék. A forgatókönyv, ami Görögországban zajlik az Arany Hajnallal, már nem távoli jövő, hanem jelen; csak arra vár, hogy aktiválják, és amellett, hogy politikai nyereséget hoz, a bevándorlók elleni reális erőszakká forduljon.
 A Jutarnji list „riportját” megelőzőn a Fade In oktató jellegű dokumentumfilmet készített „Másmilyennek lenni. Az identitás, az előítéletek és az erőszak” címmel, mégpedig még 2012-ben.  Ebben a filmben nemcsak tipikus rasszista előítéleteket lehetett hallani, hanem a nyílt rasszizmus aggasztó jeleit is láthattuk. Amikor megkérdezték a Dugave lakosait, hogy mint vélekednek  „bevándorló szomszédaikról”, a szülőktől, a középiskolásoktól és nagymamáktól ilyen kijelentéseket gyűjtöttek össze: „feketék”, „jó barnára sültek”, „télen is vietnami papucsban járnak”, „nem olyan emberek, mint mi”, „a szép horvát lányok miatt jönnek”, „éhenkórászok és tolvajok”, „fene se tudja, mért jöttek, tán munkát keresnek, és a végén előbb kapnak majd, mint te vagy én”, „deportálni kell őket, akárhonnét jöttek”, „fogalmam sincs, hova viszik őket, Jasenovac nem működik, így nem tudom, hova rakják ezeket”… Itt már nem is fetisiszta tagadásról van szó („Nem vagyok rasszista, de mégis…”), hanem nyílt rasszista üzenetekről, melyekhez nemcsak az Idegen fölötti megbotránkozás tartozik hozzá, hanem „javaslatokat” is tartalmaznak a helyzet megoldására: „deportálás” és „Jasenovac”.
 Egy másik bizarr eset, ezúttal Olaszországból, rámutatott arra, mily valójában mily mértékben „különböznek” a bevándorlók tőlünk, akik ún. „autochton” kultúrában élünk. 2009 februárjában Silvio Berlusconi kormánya úgy döntött, hogy támogatja az Olaszországban kapható a nem-olasz ételek elleni kampányt, megpróbálván rávenni az olaszokat, hogy inkább a hazai konyhát válasszák. A kampány Lucca városában kezdődött, ahol a helyi önkormányzat olyan messzire elment, hogy a belvárosban betiltották az „idegen” ételeket árusító boltok nyitását. Nagyjából ugyanebben az időben Milanóban is hasonló törvényt hoztak, méghozzá mindezt annak érdekében, hogy „megóvják a helyi specialitásokat az etnikai konyhák egyre erősbödő hatásától”. Ez a „gasztronómiai rasszizmus” – mint egyébként minden rasszizmus – eltekint attól, hogy az „eredeti olasz konyha” fogalma rendkívül problematikus. Az olasz konyha legnagyobb része, ahogy azt Vittorio Castellani szakács magyarázza, amúgy is átvétel. A paradicsomszósz Peru ajándéka a 18. században, sőt, mint mondják, még a spagetti is kínai eredetű, és Marco Polo hozta be az országba. Az ilyen ellentmondások ellenére a „gasztronómiai rasszizmus” nem kiugró eset, hanem a xenofóbiának és a bevándorlók folyamatos diszkriminációjának szerves része. Éppenséggel ez az új kampány mér jó nagy csapást a bevándorlók életnívójára, hiszen ők a „saját” olcsó és ezért népszerű ételeik eladásával keresik kenyerüket (pl. csak Milanóban majdnem 700 etnikai étterem található).
 A nem-olasz ételek elleni kampány, akárcsak az bevándorlók iránti egyre növekvő ellenségeskedés, ami abban is tükröződik, hogy rendőröket küldenek az utcákra, vagy, mint Triesztben, bevezetik a civil éjszakai őrjáratokat, a 2002-ben hozott ún. „Bossi-Fini” törvényből eredeztethető. Az elvvel, mely szerint a beutazási vízumok járjanak együtt munkaszerződéssel, s hogy a munkaszerződés lejártán a vízum is váljék érvénytelenné, a „Bossi-Fini” törvény utat tört a mai rendőrállam számára, mely a migrációkat idényjellegűvé, azaz pillanatnyi érvényűvé tette. A Bossi-Fini törvény a migrációról való vitát olyan terminológiára vezeti vissza, mely felidézi a mozgásszabadságot korlátozó törvényeket, amelyeket 1939-ben vezetett be a fasizmus, s amelyeket nagyban kihasználtak az olasz iparosok. Az a helyzet, hogy a munkaadók most a szó szoros értelmében zsarolhatják a bevándorlókat, lévén hogy tőlük függ a vízumok meghosszabbítása. A Bossi-Fini törvénnyel ráadásul még az is problematikus, hogy lényegében egy inherens ellentmondáson alapszik, mivel a legalitás és a munkaszerződés a „22-es csapdájávᔠváltozik át: egyrészt a bevándorló nem kaphat munkaszerződést, ha a státusza nem legális, másrészt nem lehet legális státusza, ha nincs munkaszerződése. Ebben a kontextusban nem is csoda, hogy Olaszországban csupán 8000 bevándorló él, míg Franciaországban és Németországban 40—50 000. Berlusconi adminisztrációja mégis folyamatosan pánikot kelt (katonaságot küld ki az utcákra, éjszakai őrjáratokat szervez, betiltja az idegen ételeket) -- felhasználva azt, amit Arjun Appadurai „a kis számoktól való félelemnek” nevez --, és lehető minden módon bizonygatja, hogy az „olaszok fennmaradása” veszélyeztetett (a bevándorlók azok, akik megerőszakolják a nőket, a bevándorlók azok, akik tönkreteszi az „eredeti” olasz konyhát, akik elorozzák előlünk a munkát stb.).
 A „félelem politikájával” párhuzamosan egyre fejlődik az állam rendőrapparátusa s az, amit Etienne Balibar „intézményesített rasszizmusnak” nevez.   Nem túl erős szó a „rasszizmus”? Balibar szerint a rasszizmusnak három története, azaz három formája van: az antiszemitizmus, a kolonializmus és a feketék elleni rasszizmus az USA-ban. Létezik „belső rasszizmus” (a kisebbségek ellen, vagy a többség ellen, mint pl. Dél-Afrikában), és „külső rasszizmus” (a gyarmatosított népek ellen). A rasszizmus nem ugyanaz, mint a nacionalizmus, mondja Balibar, mert a „faj” konstrukciója meghaladja a nemzetállamok határait. A rasszizmus ebből a szempontból bizonyos fajta univerzalizmus: az emberi faj univerzális karakterén alapszik, és az idegeneket (a bevándorlókat) nem veszi emberszámba – belefulladhatnak a tengerbe, s ha valaki a „mieink” közül megpróbálja megmenteni őket, meg lesz büntetve.
 Pont ez megy Olaszországban egész idő alatt. 2009 nyarán majdnem 20 napon át lebegett Lampedusa és Líbia között egy hajó 80 menekülttel a gyomrában, s állítólag senkinek sem tűnt föl. Az olasz határőrség megmentett öt afrikai bevándorlót, jobbára eritreaiakat, 75 bajtársuk pedig odaveszett, miután elfogyott az enni- és innivalójuk. Bizonyos Laura Boldrini az UNHCR-től kijelentette, hogy „minden hajó, mely elment ezek mellett az emberek mellett, de nem segített nekik, megszegte a nemzetközi hajózási törvényeket”. Azonban van itt egy csavar. Minden kapitány, aki úgy dönt, hogy megmenti az bevándorlókat, a következő dilemma elé kerül: ha nem menti meg őket, megszegi a hajózási törvényeket (hogy a saját morális integritásáról ne is beszéljünk), ha pedig megmenti őket, akkor megszegi a hajózási törvényeket, és felmerül a kérdés, hogy mely kikötőbe hajózzon be az illegális bevándorlókkal. 2007 októberében meglett a riasztó példa. Ekkor hét tuniszi halász a szicíliai bíróságon kötött ki, mert megmentettek 44 afrikai bevándorlót, akik egyébként vízbe fulladtak volna. Nem kevesebb, mint 15 év fegyház fenyegette őket „illegális bevándorlóknak adott segítség” miatt. Egy éjszaka a halászok mintegy 30 mérföldnyire voltak Lampedusa szigetétől, s miután horgonyt vetettek és elaludtak, sikoltásokra ébredtek, melyek egy kis hajóról eredtek, melyben teljesen kiéhezett emberek voltak, köztük nők és gyerekek. A hajóskapitány úgy döntött, hogy elviszi őket a legközelebbi lampedusai kikötőbe, ahol aztán az egész legénységet letartóztatták. Ezzel szemben más halászok, akik hasonló helyzetben találták magukat, állítólag bottal löktél el a bevándorlókat, akik vízbe fúltak. Íme tehát az aktuális helyzetkép: azokat, akik segítenek az életveszélyben lévő embereken, letartóztatják és elítélik, miközben azok, akik megfulladni segítik az embereket, büntetés nélkül megússzák.
 Vajon ez disztópikus forgatókönyv lenne, melynek semmi köze Horvátországhoz? 2012 júliusában, első ízben az újabb horvát történelemben, hasonló dolog történt, csak jobb véget ért, mint Olaszországban. A Mljettől délre lévő akvatóriumban észrevettek egy vitorlást 64 ázsiai és afrikai bevándorlóval. Görögországból hajóztak ki, s motorhiba miatt a hajó két napig lebegett a tengeren, míg segítséget nem kapott. A szomáliai, egyiptomi, szíriai és afganisztáni menekültek el akarták érni az olasz partot. Végül a dubrovniki Gruž kikötőbe jutottak, ahol segítséget nyújtottak nekik. Ebből az esetből is látszik, hogy a horvát parti őrség milyen gyorsan képes reagálni, ám az is kiderült, hogy a horvát kormányszervek felkészületlenek, még mindig nem rendeztek be Gružban megfelelő befogadóállomást, és egész idő alatt a szőnyeg alá söpörték a bevándorlók kérdését. Az EU-tagállamok közül Horvátország rendelkezik a leghosszabb szárazföldi határral olyan országok mentén, amelyek nem tagországok, hosszabbal, mint Finnország (1340 km) és Görögország (1248 km). E határ legnagyobb része persze Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Crna Gora felé esik. Olaszország helyett, mely elég sikeresen, sőt erőszakosan harcol a bevándorlók hullámai ellen, lehet, hogy most épp a horvát tengeren lesz a menekülők új útvonala az Európai Unió felé.
 Itt ismét lelepleződik az Európai Unió képmutatása. A tuniszi forradalomra az olasz kormány első reakciója az volt, hogy újabb haditengerészeti egységeket rendelt ki Lampedusa köré – hogy gátat vessen a bevándorlók újabb hullámainak. Miután (francia kezdeményezésre) kitört a líbiai háború, François Fillon francia miniszterelnök bejelentette, hogy Franciaország küld a felszabadított Benghaziba két repülőnyi orvosi segítséget. Első pillantásra a szolidaritás gyönyörű gesztusa.  De tudják, mivel magyarázta ezt Fillon? Ezzel a lépéssel meg akarják akadályozni a bevándorlási hullámot, mely a földközi-tengeri államokból fenyeget. A líbiai konfliktusnak köszönhetően majdnem egymillió ember keresett menedéket Tuniszban, Egyiptomban, Csádban és Nigériában, miközben az Európai Unió – mely úgymond az „emberi jogokért” harcolt Líbiában és más afrikai-arab országokban – represszív intézkedésekhez folyamodott, és a Frontex határellenőrző ügynökségen keresztül elébe ment a bevándorlóknak, nem ritkán hagyta megfulladni őket. A líbiai háború állítólag befejeződött, ám a bevándorlók elleni háború még tart. A Földközi-tengerben évente átlag 1500 bevándorló leli halálát.
 Eleddig Szlovénia volt az az ország, mely a határon „regulálta” a szomszédokat (és az egész Balkánt), most Horvátországnak kellene ismét az „antemurale Europae” szerepét vállalnia, amiként hajdan „Antemurale Christianitatis” volt a címe, melyet 1519-ben X. Leó pápa adományozott neki, a törökök elleni harc elismeréséül. Elnyervén ismét ezt a titulust, közvetlenül az EU-ba való belépés előtt, Horvátország megvonta a vízumot a török állampolgároktól, mivel az EU így kívánta, erre válaszul Törökország is újra bevezette a vízumot a horvát állampolgárok számára. Azonban Románia és Bulgária példájából tudjuk, hogy az EU-ba való belépés nem jelenti okvetlenül a „Schengenbe” való belépést is, s erre nem más szolgált bizonysággal, mint Manuel Barroso, amikor 2012 végén egy nagy interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak „Több Európára van szükségünk!” címmel. E mellett az interjú mellett bújt meg az apró betűkkel szedett hír: „Románia még mindig nem része a schengeni térségnek”. Röviden szólva, ahogy a Dugave lakosai rémülten megállapították, hogy „jönnek a feketék!”, úgy rettegnek már most az Európai Unió lakosai, hogy „jönnek a horvátok!” Ha valaki egyenest Horvátországból érkezik valamely európai fővárosba, akkor, ugye tudják, egy kicsit elüt. Hagyományos horvát viseletben járnak, érthetetlen nyelven beszélnek, ődöngenek a mi utcáinkon, és gyakran éjfél után kajabálnak át egymásnak, akárha egyik hegyről a másikra.
 

     RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA