ALEXANDRA SALMELA
27, avagy halál teszi a művészt
 

98–101
Röfi Úrfi: Malackodónap
Heló-beló, pajtikák! Újra itt van Röfi Úrfi, a ti vidám és szemfüles játszótársatok! Tisztára megvadultam és tombolok, mert nálunk otthon éppen malackodónapot tartunk, és malackodónapkor annyit vadulhatunk, amennyit csak akarunk. Legalábbis Pici Puci apukája ezt mondta.
Amikor pár nappal karácsony előtt Pici Puci apukája jelezte, hogy nemsokára megint itt a nyugati világ nagy ünnepe, Pici Puci anyukája siránkozni kezdett, és azt felelte:
– Nem-nem, az ilyesmi számomra teljességgel elfogadhatatlan! Hisz ez ma már csakis a mammon ünnepe.
– Nem szúrhatsz így ki velünk! – mondta erre Pici Puci apukája. – Mi szeretjük. Különben sem muszáj hozzájárulnunk a kereskedelmi oldalához. Majd teljesen puritán és hagyományos módon ünnepelünk.
Pici Puci, a két bátyja, Ziggy és Merlin, meg én Pici Puci apukája mögött álltunk, és szorgosan bólogattunk, míg csak Pici Puci anyukája be nem adta a derekát. Azt azért kijelentette, hogy ő semmiképpen sem hajlandó a gyomorforgató aranyborjú előtt hajlongani, sem bárki vadidegen születésnapját ünnepelni, emiatt az ünnepnek saját, vadonatúj nevet kell kitalálnunk, amit csak mi ismerünk, hogy a mi csodás ünnepünk titokban maradjon a világ elől.
– Hívjuk a téli béke ünnepének! – javasolta Pici Puci apukája.
Pici Puci anyukája a fejét ingatta, és közölte, hogy arról az embernek egyből valami háború jut az eszébe.
– Hívjuk télünnepnek! – kiáltotta Merlin.
– Nem is, hanem fenyőünnepnek! – harsogta kétszer olyan hangerővel Ziggy.
– Ajándékünnepnek! – ordította Merlin háromszoros hanggal, de amikor Pici Puci anyukája szomorú tekintettel fordult felé, Pici Puci apukája pedig elmagyarázta neki, hogy a legfontosabb az, hogy az ember együtt legyen a szeretteivel, és kellemesen töltsék az időt, nem pedig hogy sok hiábavalóságot kapjon, amik csak terhelik a környezetet, és amik két nap múlva úgyis feledésbe merülve hevernek majd a szoba sarkában, szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől, és duzzogva félrevonult. Ziggy is meglepettnek és rémültnek látszott, pedig ő nem is olyan zizi, mint Merlin.
– Malana! – kiáltott váratlanul Pici Puci, miközben a csülkeimet szorongatta.
– Zseniális! – bólintott rá Pici Puci apukája a névre. – Hisz ez mind gyakorlati, mind pedig szimbolikus szinten telibe talál. Akkor meg is kezdhetjük az előkészületeket újdonsült ünnepi hagyományunkhoz!
Pici Puci anyukája cseppet felsóhajtott, de amikor Pici Puci apukája azt mondta, hogy nélküle is nyugodtan elmehetünk a boltba, rögvest csatlakozott bevásárló körutunkhoz. Egész végig nagyon rendesen viselkedett, és csendben maradt. Csak mikor Pici Puci apukája, valamint két segédje, Ziggy és Merlin egy hatalmas sonkát vonszoltak a bevásárlókocsihoz, akkor tört ki belőle egy szörnyülködő nyikkanás:
– Sonka?!
– Még szép! – válaszolta Pici Puci apukája. – A hagyományos malacnapot nem ünnepelhetjük szójadarával.
– De muszáj ekkorának lennie? – jajongott Pici Puci anyukája.
– Csak egyszer malackodunk egy évben – felelte Pici Puci apukája. – Akkor hát malackodjunk rendesen!
Aztán fújtatva a bevásárlókocsiba emelte a sonkát, és elégedetten meglapogatta.
Egyből ünnepelni akartunk, ahogy hazaértünk a boltból, de Pici Puci anyukája azt mondta, hogy a malacünnep előestéje, vagyis a valódi ünnep, csak két nap múlva lesz. Nagyon csalódottak lettünk. Merlin a sonkát ölelgette, és nem volt hajlandó semmi más játékra lecserélni.
– Kicsim, nem ünnepelhetnénk mégis inkább most? – kérdezte Pici Puci apukája.
– Nem rakosgathatjuk csak így ide-oda az ünnepeket – felelte Pici Puci anyukája.
– Miért? – kérdezte Ziggy.
– Csak! – magyarázta Pici Puci anyukája.
– De tényleg, miért? – kérdezte Pici Puci apukája. – Nem feltétlenül kell ugyanakkor tartanunk a malacünnepünket, amikor mások karácsonyoznak. Hisz ez a mi saját, titkos családi ünnepünk.
Ziggy és Merlin egyetértően bólogattak.
– De… de én még semmivel nem vagyok kész… Ennyi idő alatt nem tudom megsütni a rakottasakat… sem a mézeskalácsot… Sem kitakarítani… Nézzétek ezt a disznóólat… – ellenkezett Pici Puci anyukája.
– Anya! – szólalt meg nagy komolyan Merlin. – Nem baj.
Kérdőn néztünk Pici Puci anyukájára, reménykedve, hogy beleegyezik. Még tétovázott, de Pici Puci apukája simogatni kezdte a haját, hogy megnyugtassa.
– Arra elég az idő, hogy feldíszítsük a fát – vetette fel Pici Puci apukája. – Ki szeretne velem jönni karácsonyfáért?
Mindannyian szerettünk volna, és végül Pici Puci anyukája is felvidult:
– Díszítsük hagyományos módon, tobozokkal és almákkal! Készíthetünk papírdíszeket is, a csúcsára pedig üstököst teszünk majd. Nagyon szép fánk lesz!
– Bizony! – felelte vidáman Pici Puci apukája. – Akkor gyerünk a fáért, és sonkát a sütőbe!
Aztán pontosan úgy tettünk, ahogy Pici Puci apukája mondta. Addig, amíg a sonka sült, feldíszítettük a világ legszebb karácsonyfáját, és elkészítettük Pici Puci anyukájának pompás gyümölcssalátáját. Még arra is maradt elég időnk, hogy elpakoljuk a játékainkat a nagyszoba közepéről, és letöröljük az asztalt. Pici Puci anyukája csodaszép fehér asztalterítőt rakott rá, a közepére helyezett egy hatalmas nagy gyümölcssalátás tálat, Pici Puci apukája pedig kihúzta a sütőből a gőzölgő sonkát. Aztán annyit ettünk, amennyit csak bírtunk. Evés után egy kicsit pihentünk, aztán folytattuk az evést, míg a végén már pukkadozott a hasunk, és Pici Puci anyukája azt mondta, most aztán igazán malacnak érzi magát az ember. Mi, gyerekek, szívünk mélyéből nevettünk Pici Puci anyukájának viccén, és azon nyomban a padlóra vetettük magunkat, hogy malacosat játsszunk. Ott fetrengtünk és röfögtünk, ahogy az igazi malacok. Pici Puci apukája is mondogatta, hogy röf-röf, Pici Puci anyukája pedig pislákoló gyertyákat tett az ablakba, és gondolataiba merülve motyogta, hogy milyen boldog, amiért csak egyszer egy évben van malackodónap.
– Ha hívő volnék, aggódnék, milyen nagy bűn a mohóság – szólt Pici Puci anyukája fáradtan.
Pici Puci apukája nem mondott semmit, hanem ölbe vette Pici Puci anyukáját, és addig simogatta a haját, amíg meg nem nyugodott. Amikor Pici Puci anyukája megint boldog volt, énekeltünk és táncoltunk a fa körül, sőt, még apró ajándékokat is kaptunk. Ez nagyon meglepett bennünket, mert Pici Puci anyukája utoljára azt mondta, az ajándékok rosszak. Most elmagyarázta, hogy ha szeretettel szerezzük be, szeretettel adjuk és szeretettel fogadjuk el őket, akkor jók, de a legeslegjobb ajándék az, amit csinálni is szeretettel csinálunk, ráadásul mi magunk. Most mindannyian szeretettel kötött, színes sálakat kaptunk Pici Puci anyukájától, és szeretettel beszerzett, hatalmas, fekete zsákba csomagolt kisebb játékokat Pici Puci apukájától, amikkel rögtön teleraktuk a házat.
Pici Puci annyira elfáradt a nagy ünneplésben, hogy elszunyókált a kihűlőben lévő sütőben, és amikor Pici Puci apukája kimentette onnét, olyan fekete volt, mint egy kéményseprő, vagy mint Pepe, a medvecukros panda, vagy talán még annál is feketébb. Pici Puci anyukája azt mondta, hogy ha már malackodunk, malackodjunk rendesen, és egyenest az ágyba vitte a szurtos Pici Pucit.
A legjobb az volt a malackodónapban, hogy sokáig fenn maradtunk, és rendetlenséget csinálhattunk, meg minden más is nagyon vad volt, és majdnem ugyanolyan jó. De az összes mindenből a legeslegjobb mégis az a hatalmas sonka volt, amit két nap alatt megettünk, még akkor is, ha Pici Puci anyukája azt mondta, senki nem bír ennyit megenni, és a végén csak meg fog romlani. Olyan finom volt, hogy nagyon szívesen ennénk ilyet többször is egy évben. Éjszaka sokáig tűnődtem, vajon miből is készülhet, ha egyszer ilyen értékes és ritka dolog.
102–106
ANGIE: KARÁCSONYI RÉMÁLOM
A karácsonyfáról reményvesztett fürtben lóg a tizenegy piros gömb, melyet sikerült fellelnem, két szemközti ágon szebb napokat látott üvegmadár díszeleg, a csúcsot pedig a gyerekkoromból jól ismert daliás, de mára már csúnyán megkopott rózsaszín csillag ékíti. Szaloncukrot nem vettünk, apa úgy döntött, majd karácsony után a leárazásban. Azért az öt füzér özönvíz előtti karácsonyfaégőt, melyeket valami porlepte dobozban talált meg, mindenesetre muszáj volt legalább valamelyest szimmetrikusan elrendezni a ritkás fán.
– Szép fa! – szólt megindultan apa, miután áram alá helyezte az installációt.
A fényfa elvakítja a szememet.
– No lám, csinoska lett – ért egyet nagyi hét év óta először apával.
Szenteste előestéjén főztünk, mint a bolondok, éjjel fél kettőkor apa még kiszaladt a benzinkúthoz egy abszolút nélkülözhetetlen mandarinkonzervért, és egyúttal hozott hat sört is, melyet aztán ritka hangulatos egyetértésben ittunk meg az erkélyen, miután nagyi már lefeküdt. Reggel kimentünk az állomásra a tárgyilagosan festő Kláráért, majd egyenest a temetőbe kanyarodtunk mécsest gyújtani. Estig a tévében néztük a már hússzor látott meséket, és huszadszorra is együtt izgultunk, sírtunk és örvendeztünk a hősökkel. Vacsora előtt koccintottunk, apa pedig megtartotta hagyományos karácsonyi beszédét. Ahogy minden évben, most is boldogságot, lelki nyugalmat, szeretetet és egészséget kért és kívánt mindannyiunknak, mert hát ez az, ami végső soron a legfontosabb – ezen a ponton nagyi csendben szipogni kezdett, miközben Klára támaszt nyújtóan szorongatta a kezét, én a semmibe néztem, apa pedig folytatta:
– … és apaként természetesen azt kívánom, hogy a gyermekeim jól legyenek, megtalálják saját helyüket a világban, és útjukat, melyen nyugodt lélekkel járhatnak.
Klára komoran bólogat, oly mélyen osztozik apa véleményében.
– Az efféle saját hely megtalálása azonban nem elegendő, művelni is kell és fenntartani, ez pedig felelősséget igényel. Most rólad beszélek, Marta, és arról, milyen boldog lennék, ha megtelepednél végre, és nekifognál kialakítani a saját biztonságos kis fészkedet. Ehhez türelem kell, kitartás és kemény munka, és most nem pusztán a pénzt hozó munkáról beszélek –
– De hisz az ember életében a munka a legfontosabb! – böki közbe váratlanul nagyi. – Munka nélkül se fánk, se mulatság.
Vágok egy grimaszt Klára felé, de kapcsolatfelvételi kísérletem kőkemény arcáról azonmód visszapattan az enyémre.
– Természetesen fizikai munkája is kell legyen az embernek, helyesebben mondva munkahelye – magyarázza apa barátságos fensőbbségességgel nagyinak –, de én most szimbolikus szinten gondoltam, nagyi. Úgy értettem, Martának az élet egyetlen valóban lényeges dolgára kell koncentrálnia, ami nem más, mint hogy megtalálja életcélját.
– De muszáj munkát találnia! – hajtogatja továbbra is a magáét nagyi. – Mindenkinek muszáj legyen rendes munkája, ahogy a mi Klárkánknak is. Még te is felhagytál végre valahára azzal a furcsa cégeddel, és kerestél magadnak rendes munkahelyet… Az én időmben nem fordult elő olyasmi, hogy az ember egész álló nap csak otthon legyen, meg szórakozni járjon –
– Na látod, Marta – szól közbe apa túlságosan is gyorsan. – Nagyi is azon a véleményen van, hogy húznod kéne az igát.
– Na ja – ismerem el.
– Hogy áll a könyved? – kérdezi váratlanul Klára, egy barátságos mosoly kíséretében. Hálásnak kellene lennem a témaváltás miatt, de nem vagyok.
– Könyvet írsz? – kérdezi nagyi.
– A mi Martánk írónak készül – jelenti be apa. – Mindig is volt érzéke a művészetekhez, az apjára ütött. Lám, amikor én huszonhét voltam – szóval éppen annyi, mint te most–
– Köszi, tudom, hány éves vagyok – mormolom magam elé.
– … akkor csináltam Martát, aki egy valódi műalkotás. Klára pedig olyan más, mindig olyan ésszerűen és hatékonyan viselkedik, hogy néha úgy érzem, az ő genetikai anyaga nem származhat tőlem… – hablatyolja apa, Klára pedig erősen koncentrálva igyekszik fenntartani közönyös arckifejezését.
– Előbb le kell diplomáznod – tanácsolja aggódva nagyi, szerencsére mintha nem hallotta volna, amit apa összezagyvált. – Aztán munkát kell találnod, és amellett aztán akár írhatsz is.
– Könyvet írni nem kis munka – motyogom.
– Igen? – kételkedik nagyi. – Kapsz érte pénzt?
– Még nem – válaszolom.
– A munkáért kell kapjon pénzt az ember. Különben nem munka – szögezi le nagyi.
Szeretnék felelni erre valamit, már nyitom is a számat, de aztán meggondolom magam, csak harapdálom a levegőt, mint egy partra vetett hal, és csendben maradok. Apa kérdőn néz rám, de bölcsen ő is úgy dönt, nem szólal meg.
– Öhm… – köhint Klára. – Igazából nekem volna egy javaslatfélém…
Minden tekintet feléje fordul, nagyié reménykedve, apáé meglepetten, az enyém szörnyülködve.
– Nekem volna egy állásom Marta számára.
– Zseniális! – kiált apa.
– Óóó! – olvadozik nagyi, de alapvető negativizmusa rögvest a felszínre tör: – Nálatok akad munka az olyan végzettség és tapasztalat nélküli emberek számára is, mint a mi Martánk? Ugye tudod, hogy nem osztogathatod családi kapcsolatok alapján az állásokat, hisz az nem lenne helyénvaló?
Az ünnepi asztal mellett állok egy teli pohár konyakkal a kezemben, a karácsonyfa ága igazán remekül csiklandozza és vakargatja a hátamat, a díszmadár feltehetően valahol a seggem magasságában van, ha nem egyenesen benne. A végzettség és tapasztalat nélküli Marta istentelenül kellemes karácsonyi hangulatban van.
– Én afféle kisegítő munkára gondoltam – magyarázza Klára, hogy megnyugtassa nagyit. – Papírszortírozás, kávéfőzés ésatöbbi… Szükség esetén talán egy kis takarítás… Az ilyesmihez egyáltalán nem kell végzettség.
– De hisz nekem van végzettségem! – szólok dühödten, miközben szabad kezemmel próbálom észrevétlenül odébb sepregetni az anusomat csiklandó madárkát.
– Aha, az alapfokú színháztudományi diplomáddal meg a többi három félbehagyott, pontosan ugyanolyan haszontalan szakoddal legfeljebb a seggedet törölheted ki – közli Klára szokatlanul direkten.
– De kurva finnyás vagy a mesterfokozatoddal! – mordulok rá. – Én diák vagyok. Oké, rendben, kettőt félbehagytam, de most még tanulok!
– Lányok, karácsony van, és a karácsony a szeretet és a béke ünnepe – próbál közbelépni apa.
– Francokat tanulsz te – feleli lenézően a mesterfokozatos. – Halasztasz, ami ugyanolyan, mintha megint feladtad volna, szokás szerint.
– Töröld ki a segged a vörös diplomáddal és a magiszteri címeddel! – folytatom a dühöngést. – Különben is, a mesterfokú diploma kész vicc.
Anélkül hogy megvárnám apa beszédének végét, felhajtom a konyakot, majd az asztalra teszem a poharat, és tüntetően valamikor Klárával közös régi gyerekszobánkba masírozok. Mielőtt becsapnám az ajtót, még meghallom nagyit:
– Igazán neveletlen leányzó.
Sem apa, sem Klára nem felel, Klára pusztán csak félénken megjegyzi, hogy neki valójában mérnöki címe van.
Kedves Krup tanár úr!
Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok! Gondolkoztam kedves ajánlatán, melyben lehetőséget kínált nekünk, hallgatóknak, hogy vidéki finn környezetbe költözve ismerkedjünk meg annak számos csodájával, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez bizonyára nagymértékben inspirálná a kalevalai szimbólumokról írandó szakdolgozatomat. Noha jelenleg halasztok a tanulmányaimban, a mostani karácsonyi hangulat közepette úgy döntöttem, az így rendelkezésemre álló időt anyaggyűjtésre és -feldolgozásra fordítom. Amennyiben ajánlata még mindig érvényes, kész vagyok mihamarabb hozzáfogni a hattyúk megfigyeléséhez. Kérem, legyen olyan szíves tájékoztatni, mint gondol a dologról, hogy megállapodhassunk a részletekben.
Hálás köszönetem, és még egyszer szép fehér karácsonyt kívánok!
Üdvözlettel,
Marta Staąková
Krup még aznap este 8:37-kor válaszol. Talán neki is annyira elege van, mint nekem. Azt írja, a kulcsért és az útbeigazításért akár rögtön elmehetek, egyúttal megköthetjük a szimbolikus bérleti szerződést is. Említi még, hogy bérleti díj szinte nincs is, bónuszként pedig ösztönzést nyújtó szomszédok járnak a házikóhoz.
Finnország, jövök!
107–111
ASTRA: 193 004 – 193 039 (ÚTON A VÁLTOZÁSOK FELÉ)
Az, aki vezet, százöt kilométer per órával hajt négyesben. Zúg a motor. Az, aki vezet, lenyomja a kuplungot, és ötösbe vált.
AZ, AKI VEZET: Legalább két napig csak kettesben vagyunk.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ja.
Eltelik kétszáz méter. Az, aki vezet, kilencvenegy kilométer per órára csökkenti a sebességet.
AZ, AKI VEZET: Most, hogy átvittük a gyerekeket Anttiékhoz.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Tudom, hol vannak.
Eltelik háromszáz méter.
AZ, AKI VEZET: Nem az én hibám.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ja.
AZ, AKI VEZET: Nem a mi tulajdonunk.
Az, aki vezet, lábával csökkenti a nyomást a gázpedálon, és a sebesség hetvenhat kilométer per órára esik. A motor felbőg az emelkedőn.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Nem ártott volna tudni.
AZ, AKI VEZET: Nem jutott eszembe, az a hagyatékmegosztás olyan bonyolult volt, és mindenkinek pottyant valami csűr vagy más hasonló…
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ja.
AZ, AKI VEZET: Azt azért tudtad, hogy nem teljesen a miénk.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ez a kocsi nem húz dombnak felfelé.
Az, aki vezet, lenyomja a kuplungot, négyesbe vált, és gázt ad. Amikor a sebesség kilencven kilométer per órára kúszik, Az, aki vezet, lenyomja a kuplungot, és ötösbe vált. Az, aki az anyósülésen ül, kifelé bámul az oldalablakon. Az, aki vezet, hat fokozattal feljebb tekeri a rádiót.
AZ, AKI VEZET: A napi betevő Pobeda.
Az, aki az anyósülésen ül, mély levegőt vesz, és kikapcsolja a rádiót. Eltelik ötszáz méter.
AZ, AKI VEZET: Tök kiment a fejemből az ürge.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Basszus és van, amit nem felejtettél el?! (…) Abban legalább biztos vagy, hogy a ház a miénk, vagy egy szép nap oda is befurakszik valaki vadidegen, arra hivatkozva, hogy mindig is az ő águk tulajdonában volt?
AZ, AKI VEZET: Ő nem rokon. Papa féltestvére unokájának a barátja. (…) Vagy az ismerőse. (…) Vagy valami ilyesmi.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hurrá, ez ám a vigasz!
AZ, AKI VEZET: Azt hittem, kedveled a más kultúrából érkezőket.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Aha, nincs is velük semmi gond, amíg be nem költöznek a szaunánkba. Most hova a francba teszem majd a szövőszéket? (…)
AZ, AKI VEZET: De nem maradhatna ott, ahol most is van? Legalább kölcsönöz némi rusztikus bájt a helynek.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hogy az a… (…) És te hová gondolod elraktározni a szaros barkács-szerszámaidat? Azokat a kacatokat tán csak el kéne tenni valahová, de mondd meg nekem, hová a pokolba?
Az, aki az anyósülésen ül, kinyitja a kesztyűtartót, turkálni kezd benne, megtalálja a parkoló korongot, majd lecsapja a fedelet.
AZ, AKI VEZET: Azért annyi hely csak akad valahol a csűrben.
Az, aki vezet, rápillant Arra, aki az anyósülésen ül. Az, aki az anyósülésen ül, a parkoló korong mutatóit tekergeti.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: A picsába, ez ám a zseniális megoldás, és fél év múlva jön a következő elfeledett rokon, aki úgy dönt, motorgarázst telepít a csűrbe, a cuccokat meg kidobja a fűre.
AZ, AKI VEZET: Ez nem valami kattant mopedbütykölő kamasz–
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: A csűrt semmire se fogjuk tudni használni, és két hónap alatt mindent belep majd benne a penész.
AZ, AKI VEZET: … hanem valami félművész vagy mi, mármint az, aki idejön… úgy értem, mihozzánk… Hátizsákkal jön, ennyi. Még autója sincs.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Pompás, akkor majd furikázhatjuk is egyik helyről a másikra.
AZ, AKI VEZET: Iszonyú negatívan viselkedsz. Meg vagyok lepve.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Jaj, Marko drágám…
Az, aki vezet, az oldaltükörben látszódó, hátul haladó autókra mered. Eltelik háromszáz méter.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: És az eszedbe jutott, hogy vége a nyugalmunknak? Hogy többet nem lebzselhetsz az udvaron egy szál gumicsizmában, és nem finghatsz és böföghetsz kedvedre? Hogy én nem üdvözölhetem nyugodtan a napot, mert könnyen előfordulhat, hogy valami idegen bámul a függöny mögül? Hogy nem használhatjuk a szaunát–
AZ, AKI VEZET: A szaunát kicsit sajnálom, de azért nem hiszem, hogy egyáltalán ne használhatnánk.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: … és kénytelenek leszünk eldugni a növényeket, és hazudni kismillió dologban, ami eddig–
AZ, AKI VEZET: Egyetlen egy növényünk van, és az bárhová elfér.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: … ami eddig magától értetődő és jogszerű volt számunkra, még ha mást is állít a törvény, és hogy van három vad gyerekünk, akik nincsenek tudatában ennek az ellentmondásnak, és akiknek eddig meg volt tiltva, hogy bármi mást mondjanak, mint az igazat, és csakis az igazat? Felfogod, hogy egyúttal vége minden kényelmünknek, és közeleg a veszély?
AZ, AKI VEZET: Huh-húú…
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Tessék?
AZ, AKI VEZET: Miféle veszély?
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hogyhogy miféle veszély?
Eltelik kétszáz méter.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hogyhogy huh-húú?!
AZ, AKI VEZET: Semmi. Ééén vagyok a lopakodó veszééély.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ó, a picsába veled!
AZ, AKI VEZET: Feleslegesen dramatizálsz.
Az, aki vezet, jobbra indexel, fékez, lenyomja a kuplungot, hármasba vált, és lekanyarodik egy elhagyatott kis pihenőhelyre.
AZ, AKI VEZET: Cigiszünet.
Az, aki vezet, fékez, megáll, behúzza a kéziféket, lenyomja a kuplungot, üresbe teszi a váltót, és lekapcsolja a motort. Az, aki vezetett, kinyitja az ajtót, és kiszáll. Az, aki az anyósülésen ül, ülve marad az anyósülésen, és tovább tekergeti a parkoló korong mutatóit. Az, aki az anyósülésen ül, kinyitja az ajtót, kiszáll, majd becsapja az ajtót.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Hogy lehetsz ilyen közömbös? Oda az egész életünk!
AZ, AKI VEZETETT: Ne tedd magad még nevetségesebbé!
Az, aki vezetett, a motorháztetőnek dől, és rágyújt.
AZ, AKI VEZETETT: Lehet, hogy egy kellemes, inspiráló ember, aki majd gazdagítja az életünket azzal, hogy lehetőséget ad számunkra megismerkedni egy másik kultúrával, új dolgokkal, talán új emberekkel is… Nem értem, miért dühöngesz, hisz te vagy a családunkban a nyitott és széles látókörű, inkább hálás lennél ezért az egyedülálló lehetőségért.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Ne ironizálj itt nekem!
AZ, AKI VEZETETT: Nem ironizálok.
Az, aki az anyósülésen ült, fel-le járkál Az előtt, aki vezetett, és a parkoló korong mutatóit tekergeti.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Nem értesz te semmit, én nem akarok kirakatban élni, szükségem van saját privát szférára!
Az, aki az anyósülésen ült, földhöz vágja a parkoló korongot, és addig ugrál rajta, míg össze nem törik a műanyag.
AZ, AKI VEZETETT: Most elégedett vagy?
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Nem!
Az, aki az anyósülésen ült, a bal első kereket rugdalja, majd a havat, a szemetest, végül egy kis növésű égerfát.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Szar ez az egész, nem bírom tovább!
Az, aki az anyósülésen ült, sír. Az, aki vezetett, a hóba hajítja a cigarettacsikket, és megragadja a sofőrülés felőli kilincset.

         (regényrészlet)

         BÁBA LAURA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 90. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu