ALEXANDRA SALMELA
27, avagy halál teszi a művészt
98–101
Röfi Úrfi: Malackodónap
Heló-beló, pajtikák! Újra itt van Röfi Úrfi, a ti vidám és szemfüles
játszótársatok! Tisztára megvadultam és tombolok, mert nálunk otthon éppen
malackodónapot tartunk, és malackodónapkor annyit vadulhatunk, amennyit
csak akarunk. Legalábbis Pici Puci apukája ezt mondta.
Amikor pár nappal karácsony előtt Pici Puci apukája jelezte, hogy nemsokára
megint itt a nyugati világ nagy ünnepe, Pici Puci anyukája siránkozni kezdett,
és azt felelte:
– Nem-nem, az ilyesmi számomra teljességgel elfogadhatatlan! Hisz ez
ma már csakis a mammon ünnepe.
– Nem szúrhatsz így ki velünk! – mondta erre Pici Puci apukája. – Mi
szeretjük. Különben sem muszáj hozzájárulnunk a kereskedelmi oldalához.
Majd teljesen puritán és hagyományos módon ünnepelünk.
Pici Puci, a két bátyja, Ziggy és Merlin, meg én Pici Puci apukája
mögött álltunk, és szorgosan bólogattunk, míg csak Pici Puci anyukája be
nem adta a derekát. Azt azért kijelentette, hogy ő semmiképpen sem hajlandó
a gyomorforgató aranyborjú előtt hajlongani, sem bárki vadidegen születésnapját
ünnepelni, emiatt az ünnepnek saját, vadonatúj nevet kell kitalálnunk,
amit csak mi ismerünk, hogy a mi csodás ünnepünk titokban maradjon a világ
elől.
– Hívjuk a téli béke ünnepének! – javasolta Pici Puci apukája.
Pici Puci anyukája a fejét ingatta, és közölte, hogy arról az embernek
egyből valami háború jut az eszébe.
– Hívjuk télünnepnek! – kiáltotta Merlin.
– Nem is, hanem fenyőünnepnek! – harsogta kétszer olyan hangerővel
Ziggy.
– Ajándékünnepnek! – ordította Merlin háromszoros hanggal, de amikor
Pici Puci anyukája szomorú tekintettel fordult felé, Pici Puci apukája
pedig elmagyarázta neki, hogy a legfontosabb az, hogy az ember együtt legyen
a szeretteivel, és kellemesen töltsék az időt, nem pedig hogy sok hiábavalóságot
kapjon, amik csak terhelik a környezetet, és amik két nap múlva úgyis feledésbe
merülve hevernek majd a szoba sarkában, szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől,
és duzzogva félrevonult. Ziggy is meglepettnek és rémültnek látszott, pedig
ő nem is olyan zizi, mint Merlin.
– Malana! – kiáltott váratlanul Pici Puci, miközben a csülkeimet szorongatta.
– Zseniális! – bólintott rá Pici Puci apukája a névre. – Hisz ez mind
gyakorlati, mind pedig szimbolikus szinten telibe talál. Akkor meg is kezdhetjük
az előkészületeket újdonsült ünnepi hagyományunkhoz!
Pici Puci anyukája cseppet felsóhajtott, de amikor Pici Puci apukája
azt mondta, hogy nélküle is nyugodtan elmehetünk a boltba, rögvest csatlakozott
bevásárló körutunkhoz. Egész végig nagyon rendesen viselkedett, és csendben
maradt. Csak mikor Pici Puci apukája, valamint két segédje, Ziggy és Merlin
egy hatalmas sonkát vonszoltak a bevásárlókocsihoz, akkor tört ki belőle
egy szörnyülködő nyikkanás:
– Sonka?!
– Még szép! – válaszolta Pici Puci apukája. – A hagyományos malacnapot
nem ünnepelhetjük szójadarával.
– De muszáj ekkorának lennie? – jajongott Pici Puci anyukája.
– Csak egyszer malackodunk egy évben – felelte Pici Puci apukája. –
Akkor hát malackodjunk rendesen!
Aztán fújtatva a bevásárlókocsiba emelte a sonkát, és elégedetten meglapogatta.
Egyből ünnepelni akartunk, ahogy hazaértünk a boltból, de Pici Puci
anyukája azt mondta, hogy a malacünnep előestéje, vagyis a valódi ünnep,
csak két nap múlva lesz. Nagyon csalódottak lettünk. Merlin a sonkát ölelgette,
és nem volt hajlandó semmi más játékra lecserélni.
– Kicsim, nem ünnepelhetnénk mégis inkább most? – kérdezte Pici Puci
apukája.
– Nem rakosgathatjuk csak így ide-oda az ünnepeket – felelte Pici Puci
anyukája.
– Miért? – kérdezte Ziggy.
– Csak! – magyarázta Pici Puci anyukája.
– De tényleg, miért? – kérdezte Pici Puci apukája. – Nem feltétlenül
kell ugyanakkor tartanunk a malacünnepünket, amikor mások karácsonyoznak.
Hisz ez a mi saját, titkos családi ünnepünk.
Ziggy és Merlin egyetértően bólogattak.
– De… de én még semmivel nem vagyok kész… Ennyi idő alatt nem tudom
megsütni a rakottasakat… sem a mézeskalácsot… Sem kitakarítani… Nézzétek
ezt a disznóólat… – ellenkezett Pici Puci anyukája.
– Anya! – szólalt meg nagy komolyan Merlin. – Nem baj.
Kérdőn néztünk Pici Puci anyukájára, reménykedve, hogy beleegyezik.
Még tétovázott, de Pici Puci apukája simogatni kezdte a haját, hogy megnyugtassa.
– Arra elég az idő, hogy feldíszítsük a fát – vetette fel Pici Puci
apukája. – Ki szeretne velem jönni karácsonyfáért?
Mindannyian szerettünk volna, és végül Pici Puci anyukája is felvidult:
– Díszítsük hagyományos módon, tobozokkal és almákkal! Készíthetünk
papírdíszeket is, a csúcsára pedig üstököst teszünk majd. Nagyon szép fánk
lesz!
– Bizony! – felelte vidáman Pici Puci apukája. – Akkor gyerünk a fáért,
és sonkát a sütőbe!
Aztán pontosan úgy tettünk, ahogy Pici Puci apukája mondta. Addig,
amíg a sonka sült, feldíszítettük a világ legszebb karácsonyfáját, és elkészítettük
Pici Puci anyukájának pompás gyümölcssalátáját. Még arra is maradt elég
időnk, hogy elpakoljuk a játékainkat a nagyszoba közepéről, és letöröljük
az asztalt. Pici Puci anyukája csodaszép fehér asztalterítőt rakott rá,
a közepére helyezett egy hatalmas nagy gyümölcssalátás tálat, Pici Puci
apukája pedig kihúzta a sütőből a gőzölgő sonkát. Aztán annyit ettünk,
amennyit csak bírtunk. Evés után egy kicsit pihentünk, aztán folytattuk
az evést, míg a végén már pukkadozott a hasunk, és Pici Puci anyukája azt
mondta, most aztán igazán malacnak érzi magát az ember. Mi, gyerekek, szívünk
mélyéből nevettünk Pici Puci anyukájának viccén, és azon nyomban a padlóra
vetettük magunkat, hogy malacosat játsszunk. Ott fetrengtünk és röfögtünk,
ahogy az igazi malacok. Pici Puci apukája is mondogatta, hogy röf-röf,
Pici Puci anyukája pedig pislákoló gyertyákat tett az ablakba, és gondolataiba
merülve motyogta, hogy milyen boldog, amiért csak egyszer egy évben van
malackodónap.
– Ha hívő volnék, aggódnék, milyen nagy bűn a mohóság – szólt Pici
Puci anyukája fáradtan.
Pici Puci apukája nem mondott semmit, hanem ölbe vette Pici Puci anyukáját,
és addig simogatta a haját, amíg meg nem nyugodott. Amikor Pici Puci anyukája
megint boldog volt, énekeltünk és táncoltunk a fa körül, sőt, még apró
ajándékokat is kaptunk. Ez nagyon meglepett bennünket, mert Pici Puci anyukája
utoljára azt mondta, az ajándékok rosszak. Most elmagyarázta, hogy ha szeretettel
szerezzük be, szeretettel adjuk és szeretettel fogadjuk el őket, akkor
jók, de a legeslegjobb ajándék az, amit csinálni is szeretettel csinálunk,
ráadásul mi magunk. Most mindannyian szeretettel kötött, színes sálakat
kaptunk Pici Puci anyukájától, és szeretettel beszerzett, hatalmas, fekete
zsákba csomagolt kisebb játékokat Pici Puci apukájától, amikkel rögtön
teleraktuk a házat.
Pici Puci annyira elfáradt a nagy ünneplésben, hogy elszunyókált a
kihűlőben lévő sütőben, és amikor Pici Puci apukája kimentette onnét, olyan
fekete volt, mint egy kéményseprő, vagy mint Pepe, a medvecukros panda,
vagy talán még annál is feketébb. Pici Puci anyukája azt mondta, hogy ha
már malackodunk, malackodjunk rendesen, és egyenest az ágyba vitte a szurtos
Pici Pucit.
A legjobb az volt a malackodónapban, hogy sokáig fenn maradtunk, és
rendetlenséget csinálhattunk, meg minden más is nagyon vad volt, és majdnem
ugyanolyan jó. De az összes mindenből a legeslegjobb mégis az a hatalmas
sonka volt, amit két nap alatt megettünk, még akkor is, ha Pici Puci anyukája
azt mondta, senki nem bír ennyit megenni, és a végén csak meg fog romlani.
Olyan finom volt, hogy nagyon szívesen ennénk ilyet többször is egy évben.
Éjszaka sokáig tűnődtem, vajon miből is készülhet, ha egyszer ilyen értékes
és ritka dolog.
102–106
ANGIE: KARÁCSONYI RÉMÁLOM
A karácsonyfáról reményvesztett fürtben lóg a tizenegy piros gömb,
melyet sikerült fellelnem, két szemközti ágon szebb napokat látott üvegmadár
díszeleg, a csúcsot pedig a gyerekkoromból jól ismert daliás, de mára már
csúnyán megkopott rózsaszín csillag ékíti. Szaloncukrot nem vettünk, apa
úgy döntött, majd karácsony után a leárazásban. Azért az öt füzér özönvíz
előtti karácsonyfaégőt, melyeket valami porlepte dobozban talált meg, mindenesetre
muszáj volt legalább valamelyest szimmetrikusan elrendezni a ritkás fán.
– Szép fa! – szólt megindultan apa, miután áram alá helyezte az installációt.
A fényfa elvakítja a szememet.
– No lám, csinoska lett – ért egyet nagyi hét év óta először apával.
Szenteste előestéjén főztünk, mint a bolondok, éjjel fél kettőkor apa
még kiszaladt a benzinkúthoz egy abszolút nélkülözhetetlen mandarinkonzervért,
és egyúttal hozott hat sört is, melyet aztán ritka hangulatos egyetértésben
ittunk meg az erkélyen, miután nagyi már lefeküdt. Reggel kimentünk az
állomásra a tárgyilagosan festő Kláráért, majd egyenest a temetőbe kanyarodtunk
mécsest gyújtani. Estig a tévében néztük a már hússzor látott meséket,
és huszadszorra is együtt izgultunk, sírtunk és örvendeztünk a hősökkel.
Vacsora előtt koccintottunk, apa pedig megtartotta hagyományos karácsonyi
beszédét. Ahogy minden évben, most is boldogságot, lelki nyugalmat, szeretetet
és egészséget kért és kívánt mindannyiunknak, mert hát ez az, ami végső
soron a legfontosabb – ezen a ponton nagyi csendben szipogni kezdett, miközben
Klára támaszt nyújtóan szorongatta a kezét, én a semmibe néztem, apa pedig
folytatta:
– … és apaként természetesen azt kívánom, hogy a gyermekeim jól legyenek,
megtalálják saját helyüket a világban, és útjukat, melyen nyugodt lélekkel
járhatnak.
Klára komoran bólogat, oly mélyen osztozik apa véleményében.
– Az efféle saját hely megtalálása azonban nem elegendő, művelni is
kell és fenntartani, ez pedig felelősséget igényel. Most rólad beszélek,
Marta, és arról, milyen boldog lennék, ha megtelepednél végre, és nekifognál
kialakítani a saját biztonságos kis fészkedet. Ehhez türelem kell, kitartás
és kemény munka, és most nem pusztán a pénzt hozó munkáról beszélek –
– De hisz az ember életében a munka a legfontosabb! – böki közbe váratlanul
nagyi. – Munka nélkül se fánk, se mulatság.
Vágok egy grimaszt Klára felé, de kapcsolatfelvételi kísérletem kőkemény
arcáról azonmód visszapattan az enyémre.
– Természetesen fizikai munkája is kell legyen az embernek, helyesebben
mondva munkahelye – magyarázza apa barátságos fensőbbségességgel nagyinak
–, de én most szimbolikus szinten gondoltam, nagyi. Úgy értettem, Martának
az élet egyetlen valóban lényeges dolgára kell koncentrálnia, ami nem más,
mint hogy megtalálja életcélját.
– De muszáj munkát találnia! – hajtogatja továbbra is a magáét nagyi.
– Mindenkinek muszáj legyen rendes munkája, ahogy a mi Klárkánknak is.
Még te is felhagytál végre valahára azzal a furcsa cégeddel, és kerestél
magadnak rendes munkahelyet… Az én időmben nem fordult elő olyasmi, hogy
az ember egész álló nap csak otthon legyen, meg szórakozni járjon –
– Na látod, Marta – szól közbe apa túlságosan is gyorsan. – Nagyi is
azon a véleményen van, hogy húznod kéne az igát.
– Na ja – ismerem el.
– Hogy áll a könyved? – kérdezi váratlanul Klára, egy barátságos mosoly
kíséretében. Hálásnak kellene lennem a témaváltás miatt, de nem vagyok.
– Könyvet írsz? – kérdezi nagyi.
– A mi Martánk írónak készül – jelenti be apa. – Mindig is volt érzéke
a művészetekhez, az apjára ütött. Lám, amikor én huszonhét voltam – szóval
éppen annyi, mint te most–
– Köszi, tudom, hány éves vagyok – mormolom magam elé.
– … akkor csináltam Martát, aki egy valódi műalkotás. Klára pedig olyan
más, mindig olyan ésszerűen és hatékonyan viselkedik, hogy néha úgy érzem,
az ő genetikai anyaga nem származhat tőlem… – hablatyolja apa, Klára pedig
erősen koncentrálva igyekszik fenntartani közönyös arckifejezését.
– Előbb le kell diplomáznod – tanácsolja aggódva nagyi, szerencsére
mintha nem hallotta volna, amit apa összezagyvált. – Aztán munkát kell
találnod, és amellett aztán akár írhatsz is.
– Könyvet írni nem kis munka – motyogom.
– Igen? – kételkedik nagyi. – Kapsz érte pénzt?
– Még nem – válaszolom.
– A munkáért kell kapjon pénzt az ember. Különben nem munka – szögezi
le nagyi.
Szeretnék felelni erre valamit, már nyitom is a számat, de aztán meggondolom
magam, csak harapdálom a levegőt, mint egy partra vetett hal, és csendben
maradok. Apa kérdőn néz rám, de bölcsen ő is úgy dönt, nem szólal meg.
– Öhm… – köhint Klára. – Igazából nekem volna egy javaslatfélém…
Minden tekintet feléje fordul, nagyié reménykedve, apáé meglepetten,
az enyém szörnyülködve.
– Nekem volna egy állásom Marta számára.
– Zseniális! – kiált apa.
– Óóó! – olvadozik nagyi, de alapvető negativizmusa rögvest a felszínre
tör: – Nálatok akad munka az olyan végzettség és tapasztalat nélküli emberek
számára is, mint a mi Martánk? Ugye tudod, hogy nem osztogathatod családi
kapcsolatok alapján az állásokat, hisz az nem lenne helyénvaló?
Az ünnepi asztal mellett állok egy teli pohár konyakkal a kezemben,
a karácsonyfa ága igazán remekül csiklandozza és vakargatja a hátamat,
a díszmadár feltehetően valahol a seggem magasságában van, ha nem egyenesen
benne. A végzettség és tapasztalat nélküli Marta istentelenül kellemes
karácsonyi hangulatban van.
– Én afféle kisegítő munkára gondoltam – magyarázza Klára, hogy megnyugtassa
nagyit. – Papírszortírozás, kávéfőzés ésatöbbi… Szükség esetén talán egy
kis takarítás… Az ilyesmihez egyáltalán nem kell végzettség.
– De hisz nekem van végzettségem! – szólok dühödten, miközben szabad
kezemmel próbálom észrevétlenül odébb sepregetni az anusomat csiklandó
madárkát.
– Aha, az alapfokú színháztudományi diplomáddal meg a többi három félbehagyott,
pontosan ugyanolyan haszontalan szakoddal legfeljebb a seggedet törölheted
ki – közli Klára szokatlanul direkten.
– De kurva finnyás vagy a mesterfokozatoddal! – mordulok rá. – Én diák
vagyok. Oké, rendben, kettőt félbehagytam, de most még tanulok!
– Lányok, karácsony van, és a karácsony a szeretet és a béke ünnepe
– próbál közbelépni apa.
– Francokat tanulsz te – feleli lenézően a mesterfokozatos. – Halasztasz,
ami ugyanolyan, mintha megint feladtad volna, szokás szerint.
– Töröld ki a segged a vörös diplomáddal és a magiszteri címeddel!
– folytatom a dühöngést. – Különben is, a mesterfokú diploma kész vicc.
Anélkül hogy megvárnám apa beszédének végét, felhajtom a konyakot,
majd az asztalra teszem a poharat, és tüntetően valamikor Klárával közös
régi gyerekszobánkba masírozok. Mielőtt becsapnám az ajtót, még meghallom
nagyit:
– Igazán neveletlen leányzó.
Sem apa, sem Klára nem felel, Klára pusztán csak félénken megjegyzi,
hogy neki valójában mérnöki címe van.
Kedves Krup tanár úr!
Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok! Gondolkoztam
kedves ajánlatán, melyben lehetőséget kínált nekünk, hallgatóknak, hogy
vidéki finn környezetbe költözve ismerkedjünk meg annak számos csodájával,
és arra a következtetésre jutottam, hogy ez bizonyára nagymértékben inspirálná
a kalevalai szimbólumokról írandó szakdolgozatomat. Noha jelenleg halasztok
a tanulmányaimban, a mostani karácsonyi hangulat közepette úgy döntöttem,
az így rendelkezésemre álló időt anyaggyűjtésre és -feldolgozásra fordítom.
Amennyiben ajánlata még mindig érvényes, kész vagyok mihamarabb hozzáfogni
a hattyúk megfigyeléséhez. Kérem, legyen olyan szíves tájékoztatni, mint
gondol a dologról, hogy megállapodhassunk a részletekben.
Hálás köszönetem, és még egyszer szép fehér karácsonyt kívánok!
Üdvözlettel,
Marta Staąková
Krup még aznap este 8:37-kor válaszol. Talán neki is annyira elege
van, mint nekem. Azt írja, a kulcsért és az útbeigazításért akár rögtön
elmehetek, egyúttal megköthetjük a szimbolikus bérleti szerződést is. Említi
még, hogy bérleti díj szinte nincs is, bónuszként pedig ösztönzést nyújtó
szomszédok járnak a házikóhoz.
Finnország, jövök!
107–111
ASTRA: 193 004 – 193 039 (ÚTON A VÁLTOZÁSOK FELÉ)
Az, aki vezet, százöt kilométer per órával hajt négyesben. Zúg a motor.
Az, aki vezet, lenyomja a kuplungot, és ötösbe vált.
AZ, AKI VEZET: Legalább két napig csak kettesben vagyunk.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ja.
Eltelik kétszáz méter. Az, aki vezet, kilencvenegy kilométer per órára
csökkenti a sebességet.
AZ, AKI VEZET: Most, hogy átvittük a gyerekeket Anttiékhoz.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Tudom, hol vannak.
Eltelik háromszáz méter.
AZ, AKI VEZET: Nem az én hibám.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ja.
AZ, AKI VEZET: Nem a mi tulajdonunk.
Az, aki vezet, lábával csökkenti a nyomást a gázpedálon, és a sebesség
hetvenhat kilométer per órára esik. A motor felbőg az emelkedőn.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Nem ártott volna tudni.
AZ, AKI VEZET: Nem jutott eszembe, az a hagyatékmegosztás olyan bonyolult
volt, és mindenkinek pottyant valami csűr vagy más hasonló…
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ja.
AZ, AKI VEZET: Azt azért tudtad, hogy nem teljesen a miénk.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ez a kocsi nem húz dombnak felfelé.
Az, aki vezet, lenyomja a kuplungot, négyesbe vált, és gázt ad. Amikor
a sebesség kilencven kilométer per órára kúszik, Az, aki vezet, lenyomja
a kuplungot, és ötösbe vált. Az, aki az anyósülésen ül, kifelé bámul az
oldalablakon. Az, aki vezet, hat fokozattal feljebb tekeri a rádiót.
AZ, AKI VEZET: A napi betevő Pobeda.
Az, aki az anyósülésen ül, mély levegőt vesz, és kikapcsolja a rádiót.
Eltelik ötszáz méter.
AZ, AKI VEZET: Tök kiment a fejemből az ürge.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Basszus és van, amit nem felejtettél el?!
(…) Abban legalább biztos vagy, hogy a ház a miénk, vagy egy szép nap oda
is befurakszik valaki vadidegen, arra hivatkozva, hogy mindig is az ő águk
tulajdonában volt?
AZ, AKI VEZET: Ő nem rokon. Papa féltestvére unokájának a barátja.
(…) Vagy az ismerőse. (…) Vagy valami ilyesmi.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hurrá, ez ám a vigasz!
AZ, AKI VEZET: Azt hittem, kedveled a más kultúrából érkezőket.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Aha, nincs is velük semmi gond, amíg be
nem költöznek a szaunánkba. Most hova a francba teszem majd a szövőszéket?
(…)
AZ, AKI VEZET: De nem maradhatna ott, ahol most is van? Legalább kölcsönöz
némi rusztikus bájt a helynek.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hogy az a… (…) És te hová gondolod elraktározni
a szaros barkács-szerszámaidat? Azokat a kacatokat tán csak el kéne tenni
valahová, de mondd meg nekem, hová a pokolba?
Az, aki az anyósülésen ül, kinyitja a kesztyűtartót, turkálni kezd
benne, megtalálja a parkoló korongot, majd lecsapja a fedelet.
AZ, AKI VEZET: Azért annyi hely csak akad valahol a csűrben.
Az, aki vezet, rápillant Arra, aki az anyósülésen ül. Az, aki az anyósülésen
ül, a parkoló korong mutatóit tekergeti.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: A picsába, ez ám a zseniális megoldás, és
fél év múlva jön a következő elfeledett rokon, aki úgy dönt, motorgarázst
telepít a csűrbe, a cuccokat meg kidobja a fűre.
AZ, AKI VEZET: Ez nem valami kattant mopedbütykölő kamasz–
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: A csűrt semmire se fogjuk tudni használni,
és két hónap alatt mindent belep majd benne a penész.
AZ, AKI VEZET: … hanem valami félművész vagy mi, mármint az, aki idejön…
úgy értem, mihozzánk… Hátizsákkal jön, ennyi. Még autója sincs.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Pompás, akkor majd furikázhatjuk is egyik
helyről a másikra.
AZ, AKI VEZET: Iszonyú negatívan viselkedsz. Meg vagyok lepve.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Jaj, Marko drágám…
Az, aki vezet, az oldaltükörben látszódó, hátul haladó autókra mered.
Eltelik háromszáz méter.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: És az eszedbe jutott, hogy vége a nyugalmunknak?
Hogy többet nem lebzselhetsz az udvaron egy szál gumicsizmában, és nem
finghatsz és böföghetsz kedvedre? Hogy én nem üdvözölhetem nyugodtan a
napot, mert könnyen előfordulhat, hogy valami idegen bámul a függöny mögül?
Hogy nem használhatjuk a szaunát–
AZ, AKI VEZET: A szaunát kicsit sajnálom, de azért nem hiszem, hogy
egyáltalán ne használhatnánk.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: … és kénytelenek leszünk eldugni a növényeket,
és hazudni kismillió dologban, ami eddig–
AZ, AKI VEZET: Egyetlen egy növényünk van, és az bárhová elfér.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: … ami eddig magától értetődő és jogszerű
volt számunkra, még ha mást is állít a törvény, és hogy van három vad gyerekünk,
akik nincsenek tudatában ennek az ellentmondásnak, és akiknek eddig meg
volt tiltva, hogy bármi mást mondjanak, mint az igazat, és csakis az igazat?
Felfogod, hogy egyúttal vége minden kényelmünknek, és közeleg a veszély?
AZ, AKI VEZET: Huh-húú…
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Tessék?
AZ, AKI VEZET: Miféle veszély?
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hogyhogy miféle veszély?
Eltelik kétszáz méter.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Hogyhogy huh-húú?!
AZ, AKI VEZET: Semmi. Ééén vagyok a lopakodó veszééély.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜL: Ó, a picsába veled!
AZ, AKI VEZET: Feleslegesen dramatizálsz.
Az, aki vezet, jobbra indexel, fékez, lenyomja a kuplungot, hármasba
vált, és lekanyarodik egy elhagyatott kis pihenőhelyre.
AZ, AKI VEZET: Cigiszünet.
Az, aki vezet, fékez, megáll, behúzza a kéziféket, lenyomja a kuplungot,
üresbe teszi a váltót, és lekapcsolja a motort. Az, aki vezetett, kinyitja
az ajtót, és kiszáll. Az, aki az anyósülésen ül, ülve marad az anyósülésen,
és tovább tekergeti a parkoló korong mutatóit. Az, aki az anyósülésen ül,
kinyitja az ajtót, kiszáll, majd becsapja az ajtót.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Hogy lehetsz ilyen közömbös? Oda az egész
életünk!
AZ, AKI VEZETETT: Ne tedd magad még nevetségesebbé!
Az, aki vezetett, a motorháztetőnek dől, és rágyújt.
AZ, AKI VEZETETT: Lehet, hogy egy kellemes, inspiráló ember, aki majd
gazdagítja az életünket azzal, hogy lehetőséget ad számunkra megismerkedni
egy másik kultúrával, új dolgokkal, talán új emberekkel is… Nem értem,
miért dühöngesz, hisz te vagy a családunkban a nyitott és széles látókörű,
inkább hálás lennél ezért az egyedülálló lehetőségért.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Ne ironizálj itt nekem!
AZ, AKI VEZETETT: Nem ironizálok.
Az, aki az anyósülésen ült, fel-le járkál Az előtt, aki vezetett, és
a parkoló korong mutatóit tekergeti.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Nem értesz te semmit, én nem akarok kirakatban
élni, szükségem van saját privát szférára!
Az, aki az anyósülésen ült, földhöz vágja a parkoló korongot, és addig
ugrál rajta, míg össze nem törik a műanyag.
AZ, AKI VEZETETT: Most elégedett vagy?
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Nem!
Az, aki az anyósülésen ült, a bal első kereket rugdalja, majd a havat,
a szemetest, végül egy kis növésű égerfát.
AZ, AKI AZ ANYÓSÜLÉSEN ÜLT: Szar ez az egész, nem bírom tovább!
Az, aki az anyósülésen ült, sír. Az, aki vezetett, a hóba hajítja a
cigarettacsikket, és megragadja a sofőrülés felőli kilincset.
BÁBA LAURA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|