Február 6, este

A sétából és a kedvem szerinti étkezésekből sikerül friss energiákat merítenem, így késznek érzem magam a nap utolsó erőpróbájára. Egy igen originális élmény vár ránk, ugyanis a konzul egy igazi finn szaunázásra invitált meg bennünket. Útipatikámból a biztonság kedvéért dupla adag Cipramilt veszek be, egy szorongáscsökkentő kedélyjavítót. Tériszonyom is ezen óvintézkedés megtételére késztet, a konzul szaunája ugyanis egy düledező velencei palota tetején található! Fogalmam sincs róla, hogyan épülhetett szauna a tetőre, és azt sem tudom, hogyan lehet feljutni oda. A tablettákat elővigyázatosságból veszem be. A pirulák érdekes módon kellemesen felélénkítenek, habár egyfajta függönyt vonnak közém és a külvilág közé, e függöny mögül kísérem majd figyelemmel a szaunavendégség történéseit.
Meg kell hagyni, konzulunk nem mindennapi figura. A fickó valóban épített a lakóháza tetejére egy szaunát. Le a kalappal előtte, ugyanis a kivitelezéshez nem csupán jókora ügyességre és szervezőkészségre volt szükség, hanem olyan kapcsolatteremtő készségre és kapcsolatrendszerre is, amelynek kiépítése nem egy pillanat műve ebben a városban. Szaunaépítői tudományánál még nagyobb elismerés illeti azért, hogy képes eligazodni a velencei igazgatási kultúrában. Nem kétlem, hogy az építmény engedéllyel épült, pontosabban valószínűleg valamilyen speciális különengedéllyel. Hiszen itt bármit meg lehet tenni, csak ismerni kell a megfelelő embereket és a módszereket, amelyekkel hatni lehet rájuk.
Ahhoz, hogy egy palota tetején szauna épülhessen, nyilvánvalóan fantasztikusabbnál fantasztikusabb tapintatos kapcsolatfelvételekre, bizonyos ügyek nem hivatalos úton történő intézésére volt szükség, számtalan szolgálatra és viszontszolgálatra, hivatalnokfeleségeknek küldött elegáns kis ajándékokra, ebédmeghívásokra, valamint sok más gesztusra és figyelmességre épülő szociális társasjátékra, azaz mindazon fogásokra, ahogy a velenceiek az ügyeiket intézik. Hiszen végső soron ebben a városban nem létezik a mi fogalmaink szerinti közhatalom, hanem minden családok, rokonok, kereskedők, vendéglősök, őslakosok és kishivatalnokok végtelen hálózata, amelyben a köz- és magánszféra összekeveredik. Ebben a rendszerben egyetlen apró szívesség láncreakciót indít el: a hálát le kell róni, tehát a halárus jégbe hűtött halai közül a legfrissebbet veszi elő. Ezt annak a hivatalnoknak a felesége kapja, aki soron kívül foglalkozott az árus keresztfiának ügyével. A hivatalnok ugyanakkor számos beszélgetést folytatott annak érdekében, hogy intéződjenek a fiú ügyei – így működik a szolgálatok és viszontszolgálatok láthatatlan láncolata, így haladnak előre az ügyek.
Sarkola – így hívják a konzult – vidáman anekdotázik, a szauna építésének hihetetlen fordulatairól mesél. A szaunakályhát Finnországból kellett ideszállítani, mégpedig személyautóval, a lambériát szintén. Az olaszok sehogy sem értették, miként lehet vizes helyiségek belső burkolására kerámia és klinker helyett fát használni. Marrasjärvi egyre ingerültebben hallgatja a történeteket, majd megjegyzi, hogy egy velencei hivatalnok igazán kipróbálhatná, milyen egy kicsempézett szauna kerámiaborítású forró padján üldögélni. Bizony, akkor nem kellene biztatni a bürokratát, hogy locsolja a vizet. És Marrasjärvi locsol is bőven. Heikkilä meg ő megszállott szaunázók. A konzul meg én időről időre kénytelenek vagyunk lemászni a padról, és kitámolyogni a szauna melletti pihenőszobába, vagy ki egészen a szabad ég alá, a hűvös levegőre.
Némi izzasztás után Marrasjärvi belendül, és szapulni kezdi az európaiakat. Amikor visszatérünk a konzullal a gőzbe, a mérnök éppen arról mesél, hogy néhány éve a családjával Dél-Európában utazgatott. Már Németországban kifogyott a gáz a lakókocsijukban, és ahogy a mérnök elbeszéli ezzel kapcsolatos viszontagságaikat, Veijo Meri novellái jutnak eszembe. Lehetetlennek bizonyult megfelelő gázpalackot találni. A palackok típusa, a szelepek, a csatlakozók, a töltőnyomás – minden lehetséges technikai szabvány különböző volt még az egyes német tartományokon belül is. A rendszer egyetlen részéhez sem sikerült passzoló elemet találni. Nem akadt olyan elem, amely illeszkedett volna akár egy másikkal, akár Marrasjärvi lakókocsijának készülékével. És mindez Németországban történt, amely a gazdaságtörténet szerint a szabványosítás szülőhazája!
– Amíg az európaiak még egy egyszerű turista gázpalackot sem képesek csinálni maguknak, addig mit magyaráznak nekünk, finneknek mindenféle direktívákról!
Szótlanul hallgatjuk, ahogy a finn mérnök átszervezi a kontinens dolgait. A sokat dicsért állítólagos német hatékonyság gondalatától olyan indulatos lesz, hogy én már azt várom, mikor köp a szaunakályhára. A kövekre locsolandó víz ugyanis időközben elfogyott, olyan szorgalmasan öntözgettük. Mintha egy igazi finn szauna váratlan élményének hatására enyhe pszichózisba kerültünk volna. A mérnök felhevülten körülnéz, és bár látja az üvegajtó mögött a szomszédos helyiségben a zuhanyt, mégsem áll fel, hogy vizet hozzon. A zuhanyzóról egy új téma jut az eszébe, és folytatja a kinyilatkoztatásokat, ami a munka világának struktúrájával fejeződik be. Marrasjärvi szerint a németeknél a munkanélküliségi ráta valahol negyven százalék környékén lenne, ha a nemzetgazdaságot olyan hatékonyan szerveznék meg, mint nálunk, és a nők is önálló egyénnek számítanának, munkaerőnek tekintenék őket, nem pedig férjük számára főzőcskéző házi rabszolgának.
–  Hagyjanak végre fel a nők elnyomásával! – kiáltja.
Haja égnek mered, arca komoly, úgy fest, akár Tuomas Jukola, a regénybeli hét testvér egyike. A németeknek fel kell végre szabadítaniuk asszonyaikat, meg kell engedniük, hogy a nők is belépjenek a munka világába és önálló keresővé váljanak, szónokol Marrasjärvi. Mit szólnának a német nők, ha tudnák, milyen pártfogójuk akadt ennek a velencei palotának a tetején!
Marrasjärvi ezután felvázolja társadalomtanát, amely sajátos keveréke a feminizmusnak és a Blut und Boden-ideológiának. A népgazdaságnak úgy kellene működnie, mint a családi gazdaságoknak az ínséges ötvenes években: takarékoskodni és felkészülni a legrosszabbra. Keményen dolgozni, az eredményt saját személyi állománnyal érni el. Férfi és nő egyenrangú munkatárs, és erejükhöz mérten a gyerekek is kiveszik részüket a munkából. Ilyen országban nincs szükség arra, hogy Ázsiából, Afrikából vagy Kelet-Európából importáljanak munkaerőt, aztán meg mindenféle rasszistát meg fasisztát kelljen kinevelni, hogy üldözzék őket.
– A hétszentségit!
Marrasjärvi ezúttal valóban köp egyet. Emberünk olyan állapotba került, hogy már az a gyanúm támad, szeszt rejteget valahol. A mérnök végül kimegy a fürdőhelyiségbe – az üvegével együtt, gondolom én. Beáll a hideg zuhany alá, majd teletölti vízzel a kiürült szaunavödröt. A docens megpróbál az ajtón keresztül beszélgetni vele, bár igyekszem erről kézjelek segítségével lebeszélni. Heikkilä azon morfondírozik fennhangon, hogy nem éppen a munkaerő páratlanul hatékony felhasználása vezetett-e Finnországban a rekordmagas munkanélküliséghez. Nem volna-e jobb a gazdasági életet kicsit lazábban szervezni, a német vagy akár a rugalmasabb mediterrán kultúra mintájára? A feladatokat nagyobb létszám végezné el, de nyugodtabb tempóban, s ennek következtében egyúttal enyhülne a munkanélküliség is.
Marrasjärvi a víz csobogásától szerencsére nem hallja a docens eszmefuttatását. Remélem, hogy amikor visszajön, nem fogja folytatni az európaikkal kapcsolatos fejtegetéseit, s nem megy Németországnál délebbre. Bele sem merek gondolni, mennyire felforralná a mérnök szaunázástól amúgy is érzékennyé vált finn epéjét az olasz vagy spanyol mentalitás, ha szerinte már a németek is lehetetlen népség. Miután Marrasjärvi visszatért a gőzbe, egy kicsit még eltöpreng az olaszok természetén, de ezt már egész halkan, térdére hajtott fejjel, szinte csak magában motyogja.
Azt figyelte meg, hogy errefelé az emberek feltűnően elegáns és drága ruhákat viselnek, és rendkívül ápoltak. Mintha minden szembejövő ünnepre igyekezne, még közönséges hétköznapokon is. Marrasjärvinek sehogyan sem fér a fejébe, hogyan lehet e rendkívüli elegancia ellenpontjaként az összes épület és a teljes épített környezet olyan döbbenetesen leromlott állapotban. Az elektromos berendezések, sőt az egész áramhálózat életveszélyes. A csövek szivárognak. Az ajtók lógnak, ráadásul az egész város süllyed, bele a tengerbe, de úgy tűnik, ez a világon senkit sem érdekel!
Elegáns, milliomosnak vagy filmsztárnak látszó nőket látott kilépni olyan magánpalotákból, amelyek műszaki állapota bármelyik finn családiház-tulajdonost az őrületbe kergetné: nem elég, hogy vakolat is alig van az épületeken, de a legtöbb helyen még a habarcs is kipotyogott a téglák közül, s az egész házat az összedőlés fenyegeti. A háztetőkről sok helyen leestek a cserepek, és olyan falakat is látni, amelyekből teljes téglák hiányoznak, s az így képződött üregekben galambok fészkelnek. Marrasjärvi el sem akarja képzelni, milyen állapotban lehetnek ezekben a házakban az elektromos vezetékek, a víz- és csatornacsövek.
Ha egy finn férfi ilyen házban volna kénytelen élni, előbb-utóbb vagy elmegyógyintézetben kötne ki, vagy műtőasztalon, vérző gyomorfekéllyel – egy finn számára ennyire nyomasztó lenne az élet Marrasjärvi szerint ezekben a szemmel láthatóan elhanyagolt, lepusztult velencei palotákban. A lakóknak ennek ellenére csupán az fontos, hogy jól nézzenek ki, jókat egyenek, és megállás nélkül locsogjanak.
– Jobb lenne, ha néha elhallgatnának kicsit, és inkább a házaikat tennék rendbe!
A férfi magyarázás közben olyan átszellemülten hadonászik hosszú karjával, hogy nekünk összébb kell húzódnunk a rövidke padon. Egyértelműen ezt a palotatetőre épített, gondosan kivitelezett, takaros finn szaunát tekinti az egyetlen elfogadható építménynek egész Velencében. Egy ideig szótlanul ül, majd egyszerre lerázza magáról az európaiakkal kapcsolatos nyomsztó gondolatokat:
– Az ördög vigye őket!
Már attól tartok, a docens ellenpontozásképpen előadásba kezd a mediterrán életfelfogásról, vagy a közép-európai városi kultúráról, ahol az önellátó családi gazdaságokat a szolgáltatások hálózata váltotta fel. Heikkilä azonban érzi, jobb, ha ezúttal csöndben marad. Így aztán csak ülünk, hallgatunk, időnként vizet löttyintünk a kályhára, meghajolunk a meleg előtt, amely a víz sistergésétől kísérve, a plafonról és a hátsó falról visszaverődve lassan betölti az egész szaunát. Közérzetem kiváló, régen éreztem magam ilyen jól.
      

XIV

Sokáig elüldögéltünk Heikkilävel a gőzben, a docens ugyanis nagy szaunázó. Saraspää és a konzul szívesebben töltötték az időt a szauna melletti pihenőszobában sörözgetve. Saraspää viselkedésében volt valami különös. Csak bámult tágra nyílt szemmel, és feltűnően lassan fordította a tekintetét egyik dologról a másikra. Azt is megfigyeltem, hogy olyan furcsán szögletesen mozgott. Mintha a nyelve is lassabban forgott volna, habár többet beszélt, mint szokott, és úgy tűnt, minden érdekli. Korábban hamar ideges lett, ha egy beszélgetés szerinte ostoba vagy érdektelen irányt vett.
A szauna úgy volt megépítve, ahogy kell, fával burkolták, és a padok méretezése is megfelelő volt. A lambéria alatt elegendő légrést hagytak. A burkolat szélénél benyúltam a borítás alá, s  megállapítottam, hogy szigetelésvédő fóliát használtak, amely a helyes ragasztásnak köszönhetően teljesen párazáró volt. A szaunakályhának a gyúlékony anyagoktól való távolsága tökéletesen megfelelt a finn tűzvédelmi előírásoknak, és a szellőzésről is megfelelően gondoskodtak. Igazi, rendes finn szauna volt. Ami a felépítmény alatti részt illeti, arról nehéz lenne hasonlókat mondanom, ugyanis a szauna egy másik épület tetejére épült.
A szaunában minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, ellenben a falain kívül azonnal az olaszok irracionalitásával szembesült az ember. A szennyvízelvezető csövet a ház külső falán vezették le, bele egyenesen egy csatornába. A szauna finn volt ugyan, de olasz alapokra épült. Úgy találtam, hogy ebben az országban semmi nem a saját alapzatán áll, hanem valami másra támaszkodik: történelmi alapokra, szokásokra, hagyományokra. A konzul szaunája egy ház tetejére épült, a ház pedig egyenesen a vízből emelkedett ki, akár egy világítótorony. Ha Finnországban lennénk, haladéktalanul kivizsgáltatnák az épület nedvesedésének és süllyedésének mértékét.
Minél délebbre megyünk Európában, annál rosszabb alapokkal találkozik az ember. Hatalmas kőkerítéseket húznak fel minden alapozás nélkül, csak úgy, a talajszinttől elkezdve. Kiirtják a növényzetet, leszórnak egy kis homokot, azután elterítik az aszfaltot – máris kész az országút. A domboldalból kikaparnak egy darabot, kialakítanak egy pár száz négyzetméteres mélyedést, és már kezdik is a házépítést. Alapozás, fagyvédelem szóba sem kerül, mivel nincs fagy. Ennek a következménye az általános nemtörődömség, amely nemcsak az építőiparban, hanem minden más területen is tapasztalható. A docens azt kérdezte tőlem, miért lenne az baj, hogy itt olyan könnyű az építkezés, miért muszáj mindent erőnek erejével megnehezíteni?
A fagyálló alapozáson kívül a magamfajta számára egy ház nem képzelhető el tripla ablaküveg, előírás szerinti szigetelés, párazáró fólia és más, a szellőzés szempontjából nélkülözhetetlen részlet nélkül. Ugyancsak fontos, hogy a tető elbírja a hó súlyát, és a vízvezetékeket a fagyhatár alatti talajrétegbe fektessék le. Ezek a kiadások nem szerepelnek egy dél-európai építtető költségvetésében, anyagi okok tehát nem akadályozzák őket abban, hogy a házaikat tisztességesen építsék meg. De mindhiába, ahelyett, hogy rendes utakat meg házakat építenének, csak fecsegnek összevissza a napsütésben, és nem használják ki az enyhe éghajlat adta előnyöket. Heikkilä erre meg azt kérdezte, ugyan, mi rossz van a napsütésben. Hát csak az, hogy a nap sem süt mindig, és nem árt, ha az embernek rendes fedél van a feje fölött.
A docens kikiabált a többieknek, van-e valamelyiküknél papír és ceruza. Ugyan, ki hozott volna magával ilyesmit szaunázáshoz? Heikkilä csak fontoskodott tovább, közölvén, hogy azonnal fel kell jegyeznie a vezérgondolatot, különben elfelejti. Nem értettem, most meg mi üthetett belé. Megártott volna a gőz? Heikkilä keresztülmászott rajtam, hogy kimenjen az előtérbe. Tanulmányt akart írni a fagy kultúrtörténeti szerepéről, és azért hagyta el a szaunát, hogy feljegyezze a fontosabb gondolatokat. Saraspää eközben visszajött. Annyira rázta a nevetés, hogy kiloccsant a víz a szaunakanálból, amikor a kályhára akart löttyinteni.
Saraspää azt tudakolta, mi a véleményem az angolok vagy a franciák építkezéséről. Ők is olyan délen laknak, hogy sohasem kell igazi, kemény téllel szembesülniük. Tapasztalataim szerint számukra a tél csak egy rossz álom. Olyan jelenség, amiről azt remélik, ha kinyitják a szemüket, eltűnik, majd alhatnak nyugodtan tovább. Nem racionálisan szállnak szembe a téllel, a ház hőátbocsátási tényezőjének javítására törekedve, hanem inkább sálat és kesztyűt vesznek, meg ideiglenes kiegészítő fűtést üzemelnek be. Csak hát így elég sokáig kell a széntartó mellett üldögélni. Azután kinyitják a szemüket, s lám, már be is köszöntött a tavasz, akkor meg már minek nekiállni a ház szigetelésének? Úgy látszik, az ember olyan lény, aki csak abban az éghajlati övben készül fel a télre, ahol tartósan mínusz húsz vagy harminc fokra lehet számítani, és a talaj két méter mélyen átfagy.
– A kulcsszó a felkészülés!
A docens egy jegyzetfüzettel a kezében tért vissza. Megállt a szauna ajtajában, és lelkesen magyarázta, hogy a kemény téli fagyok déli határa egyben jelentős kultúrföldrajzi határ is Európában. Az ettől északra élő népeknek mindig is fel kellett készülniük a télre. Megfelelően meleg hajlékokat kellett építeniük maguknak, téli tüzelőt gyűjteniük, elegendő ennivalóról és takarmányról gondoskodniuk. Ennek köszönhetően az északi népek rendkívül szívósak, találékonyak, rettenthetetlenek, ugyanakkor pesszimisták és óvatosak, akik a legrosszabbra is mindig felkészülnek. Rászóltam Heikkiläre, döntse el, kimegy vagy bejön, mert így gyorsan kiszökik a meleg a félig nyitott ajtón.
A docens kiment a pihenőszobába, onnan kiabálta vissza, hogy a jelenség, amelyről az imént beszélt, a finn közmondásokban is jól tetten érhető, ugyanis ezek gyakran éppen a meleg elillanásához hasonló életfontosságú dolgokra figyelmeztetnek, illetve az étel vagy takarmány elraktározásának és ésszerű beosztásának szabályai fogalmazódnak meg bennük. Sok szólás létezik az épületekkel kapcsolatban is, s ezekben külön is kihangsúlyozódik azok télállósága. Heikkilänek igaza volt. Hivatalos útjaim során alkalmam volt összehasonlítani különböző országok építkezési szokásait, és azt figyeltem meg, hogy csak igazán kemény téli körülmények között, kényszerűségből épít az ember rendes házakat, és végzi el tisztességesen az ezzel kapcsolatos egyéb teendőket is, az egyetlen kivétel ez alól Oroszország.
Saraspää megjegyezte, hogy a németekről azért csak elmondható, hogy jól és megbízhatóan dolgoznak, még ha nem is élnek hónapokon keresztül hóban és fagyban. Közöltem vele, hogy fogalmam sincs, mitől tartják a németeket hatékony népnek. Elmeséltem neki, hogy sokat jártam Németországban, a munkám révén és szabadságon egyaránt. Nem állítanám a német társadalomról, hogy hatékony. Például a kiskereskedelem területén bárki közvetlenül is megtapasztalhatja, mennyire pazarló  a munkaerő felhasználása. Berlinben egy trafiknál alig nagyobb sarki üzletben annyi alkalmazott nyüzsög, amennyi Finnországban egy nagyságrendekkel nagyobb forgalmat bonyolító hipermarketben.
Módomban állt német építőipari vállalkozók tevékenységének megfigyelésére is. Amikor ott megrendelnek egy új konyhai keverőcsapot a szerelvényboltból, három ember megy el az áruért: a szerelő, a segédje, valamint egy sofőrnek és szerszámosláda-hordozónak alkalmazott török. Finnországban ezzel szemben a nagy épületgépészeti munkákat is egyfős cégek végzik: a vállalkozó a mobiltelefonjával és a furgonjával, amely szállítóeszköz, raktár, műhely és iroda is egyben. Ráadásul Finnországban az olyan apróbb munkákat, mint egy vízcsap felszerelése, a legtöbb ember maga oldja meg. Ha a finnek által végzett házimunkákat – takarítás, főzés, gyereknevelés, autószerelés, lakáskarbantartás –  beleszámítanánk a GDP-be, számos olyan országot megelőznénk, ahol minden házimunkát külső szolgáltatóra bíznak.
Ha nálunk, Finnországban is olyan alacsony hatékonyságú volna a munkaerő felhasználása, mint Németországban, fél millió vendégmunkást kellene azonnal behozni, különben nem sikerülne elvégeznünk azokat a munkákat, amelyeket most saját erőforrásból oldunk meg. Ha a nemzetgazdaságot ugyanolyan szigorúan fognák, mint nálunk, a német munkanélküliségi mutató valahol negyven százalék körül lenne. Amennyiben Finnországban a kiskereskedelemben ugyanannyi embert alkalmaznának, mint Németországban, a munkanélküli nyilvántartásból máris eltűnne vagy harmincezer munkanélküli. Ha nálunk is minden nyilvános vécébe két embert vennének fel, hogy az előtérben üldögéljen, ez további húszezer embernek biztosítana munkát.
Heikkilä közben visszajött a szaunába, és a szolgáltató társadalomról meg a közép-európai városi kultúráról kezdett hablatyolni. Úgy vélte, a finnek képesek voltak a javukra fordítani a sok viszontagságot, amin keresztülmentek, és versenyelőnyt teremtettek belőle azáltal, hogy a zord természeti körülményeket hatékonyságuk generátorává tették. Nem hitte azonban, hogy a finn nemzeti büszkeség tárgya – amelyről még dal is született –, vonzó és nagyszerű alternatívát jelentene az európaiak számára:
Itt hómező és jég,
Itt fagy és sötétség…
Elmeséltem, hogy egyszer egy Hómező és jég nevű cégnek dolgoztam. A többiek erre hatalmas nevetésben törtek ki. Nem tudtam tovább hallgatni őket, inkább kimentem lezuhanyozni.

      KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA