Először csak kerek, búraszerű formákat láttam magam előtt: aranybarna vagy világos, tojással csillogóra megkent vagy cukorral meghintett, több tucatnyi kis kerek kalácsot szanaszét.
 Aztán a tepsit pillantottam meg, amely az asztallábnak dőlve állt, majd a tojásos tégelyt és a nyújtófát – mindkettőa sütő előtt a földön, a feltört tojás a padlódeszkára fröccsenve közel a bal vállamhoz. 
 Mindezt észlelve, de semmit sem értve újra mély álomba merültem – és mikor meghatározatlan idő múltán ismét felriadtam, továbbra is ugyanez a látvány tárult elém. 
 Lassan lélegeztem, valahonnan huzatot éreztem.
 A fejem fölött pattogást és zizegést hallottam, a zizegés halk beszéddel keveredett.
 A halántékom táján lüktetett az ér, majd apró dobbanás és hasító fájdalom, amely 
halántéktól a fejtetőn át a tarkómig nyilallt. Be-behunytam a szemem, mintha tornagyakorlatot végeznék.
 Csupasz hasammal a padlódeszkát éreztem. Éreztem a forróságot, amely bal oldalamon izzott, jobb oldalamon pedig az áramló a hűvösséget.
 A szétesőképek apránként láncolattá alakultak.  
Halványan emlékezni kezdtem, hogy Miliza Korjus pont akkor énekelte a Warumot, amikor a második tepsinyit toltam be a sütőbe. A rádióban a telefonos kívánságműsor ment. Fél 
füllel szoktam hallgatni, inkább a beszélgetések, mint a zene miatt. A munkalapon recseg, kis teak-burkolatú táskarádió a hatvanas évekből származott. Megfelelőkonyhai rádió volt: beszédautomata, amivel ki lehetett söpörni a csendet.
 Emlékeztem  arra is, hogy próbáltam dúdolni a zenével, amikor hirtelen elszállt az erő a karjaimból. Az ajtó rossz oldalról nyílt, a mosogatószekrény egy pillanatra a másik falra repült, a hátam a konyhaasztal éles sarkának ütődött.
 Tudtam, hogy kedd este van. Előző nap telefonált a fiam, és közölte, hogy mégis el tud jönni a húsvéti ünnepekre. Szombaton érkezik, a délutáni vonattal.
 Ha egyedül él az ember, számos dologba csak akkor kezd, ha egy másik ember
meglátogatja. Jó volt takarítani, lecserélni a függönyöket, hosszú időóta valaki másnak sütni, két személyre tervezni az étkezéséket. A fiamnak már csak ritkán volt ideje
ellátogatni hozzám.

A vállam megremegett a hidegtől. A nappali ablaka biztosan résnyire nyitva volt.  
 Hason feküdtem és megértettem, hogy csak a jobb kezemet vagyok képes mozgatni. 
Talán fel tudom emelni a fejemet, és egyik oldalról a másikra fordítani. A lábaim – láttam, hogy megvannak. Ez minden.
 Fejem fölött megszűnt a zizegés, és a rádióbemondó beszéde töltötte be a csendes konyhát.
 A nagycsütörtöki istentiszteletet a porvooi székesegyházból közvetítjük.
  A fény mennyiségéből arra következtettem, hogy este van. Csütörtök este. Hitetlenkedve számoltam az órákat, többször is. Szívemet erős ököl szorította. 
 Két nap kitörldött az emlékezetemből.
 Arrébb toltam a jobb kezemet, valami durvábbat tapintottam – aztán gyenge koppanás a vállamon. A seprű. A nyitva maradt takarítószekrényből esett oda a közelembe. 
 Megfogtam a seprűt és összeszedtem maradék erőmet –, a nyéllel épphogy elértem a sütő kapcsolóját. Teljes erőmből megnyomtam, a kapcsoló megmozdult, a jelzőfény kialudt és a túlforrósodott elektromos készülék pattogó hangokat kezdett adni.
 Legalább nem tzvészben halok meg. A seprvel talán az arcomhoz tudok húzni valami ennivalót, de innivaló sehol.  Szombat estig van esélyem élni, hetvenéves koromhoz képest viszonylag jó az egészségem. De az eszméletemet közben el fogom veszteni. 
  Hideg rázta a testemet. A nappaliból fújt a szél, kint vihar lehetett; a tetőbádog ropogott. Eddig a sütőmelegítette a konyhát, de mostanra a nappali levegője  lehűtötte az egész lakást. 
  Krisztus teste, érted is halálra adatott. Krisztus vére, érted is kiontatott.
  A pap minden alkalommal az érted szót hangsúlyozta. 
 Nem voltam szorgalmas templomba járó, de most buzgón kívántam, hogy amit a templomban tanítottak, igaz legyen: hogy én is beleszámítok. Hogy valamilyen láthatatlan erő tudatában van annak, ami ebben az utcában, ebben a kis házban, az apró, kihűlő konyhában történik.
 Fölöttem zsoltárokat énekeltek, és én mély kábulatba zuhantam.

Egész éjjel klasszikus zenét adtak, szünet nélkül.
 Zongora- és hegedversenyek, balettzene, dalok, operaáriák. Belefáradtam Beethoven szimfóniáiba és az üstdobok dübörgésébe. Abban reménykedtem, hogy a rádió is belefárad, és a csatorna adásában zavar keletkezik. Legszívesebben csendes zizegést, az űr halott 
hóesését hallgatva feküdtem volna. 
 Már nem a hidegtől remegtem, hanem a láztól. A szomjúság jobban gyötört, miután megettem a legközelebb gurult kis kalács felét. A száraz morzsáktól köhögtem és elviselhetetlenül éreztem magam: a blúzom a mellem alá tekeredett csomóba, csupasz alfelem az alám folyt hideg vizeletben ázott. A szúrós szagot meg lehetett szokni, de a hidegrázás nem enyhült. Úgy támadt rám, mint a sátán – mindig felrázott, amikor álomba merültem volna. A megszakított álmok furcsa valóságokká fonódtak, amelyek magukba akartak szippantani. A rádió volt az egyetlen iránytűm: az rántott vissza a jelenbe, jelezte az időt, és döbbentett rá, hogy nem a nyári udvaron öntök szörpöt a kalácsot majszoló fiam poharába. Eszembe juttatta, hogy a fent ismétlődő sivítás nem fecskék csicsergése, hanem a bádogeresz panasza.
 Virradatkor megpróbáltam  a padlón szétfröccsent tojás felé rugaszkodni. Annyira 
kinyújtottam a nyakamat, hogy azt hittem, kificamodik. Nyelvem hegyével elértem a 
tojásfehérjét, úgy nyaltam, mint macska a megszikkadt kocsonyát. Két csepp, többet nem értem el.
 Időtöltésként azt az egyetlen szöveget olvastam, ami a szemem elé került a padlón:
„Lemon Juice & Glycerin, citromillatú kézkrém. Betéve tudtam a termékismertetőt,
finnül és svédül is. Ennek a kézkrémtubusnak a szövege valamifajta mantraként lebegett
láztól és hidegrázástól összezavarodott gondolataimban, s újra meg újra hangosan 
elismételtem.
 Saját hangom volt a bizonyíték arra, hogy még életben vagyok.

Egyszer csak arra riadtam fel, hogy csend van és az ablakon fény árad be.
 A zene abbamaradt.
 Déli harangszó, ezután a szokásos napi mondás következett. Valaki aforizmákat olvasott fel, melyek tartalmát nem tudtam megérteni, ebben a helyzetben nem. Két részesnek
 tűntek: az elsőmondat megállapított egy dolgot, és ezt a következő mondatban azonnal megcáfolták. 
 Mi értelme van az ilyesminek? Állítás és cáfolat.
 A beszéd és zene hullámzása, amely szünet nélkül csapott át a fejem fölött, egészen  őrületesen hangzott. Hírek, hazai szemle, időjárásjelentések és közlekedési
figyelmeztetések – az egész kint zajló élet valószerűtlenül távolivá változott. 
 Részese voltam én mindennek valamikor? Mi volt benne olyan fontos, csodálkoztam a hideg vizelettócsában vacogva. Elmúlt életem valaki másé volt? Egy éretlen, a valóságról mit sem tudó lény élete? Árnyékélet, amelyet rádióadásokkal, újságokkal és a 
postaládákban  felbukkanó útmutatókkal irányítanak? 
 A félelem hideg folyamként kúszik a bensőmbe: közönyössé és érzéketlenné kezdek 
válni. Talán a halál előtti apátia ezt. Ezért álmodtam oly hosszú idő óta megint Ilmarival? 
 Meglendítettem a karomat, elkékültnek látszott. A halott vér kezdett a könyöktől a 
csukló felé terjedni. 
 Ilmari hirtelen halt meg ebéd közben, az ötödik kanál káposztaleves után. Olyan gyorsan ment el, hogy a mondata is félbemaradt. Ezt a véget a szeméből olvashattam ki, amíg a mentő érkezését vártam. Ilmari annyira sietősen hagyott itt minket, hogy a fiunk csak a haláleset után egy héttel értette meg, mi történt, hogy apa már sosem fog jóéjszakát 
kívánni neki. 
 Ilmarinak szerencséje volt. Nem szenvedett.
 Ezt szajkózták nekem évekig. Hány vigasztalásomra szánt szenvedéstörténetet hallgattam végig ezekben az években?
 Kukacoktól hemzsegőüszkösödés,  az áramszünet miatt le-leálló lélegeztetőgépek, agyhalálok, fél- és teljes bénulások és a végletekig elhúzódó sorvadások leírása – mindezt részletekbe menően megismertem.  
 Történetük végeztével persze mind azt várták, hogy bólogassak és bizonygassam, mennyire megkönnyebbültem tulajdonképpen Ilmari sorsán –, hogy én törülhettem le 
melléről a káposztalevest, bámulhattam nyitva megmerevedett száját és rezzenéstelen szemeit.
 Nekem azonban úgy látszik, más jutott osztályrészül.
 Hamarabb fogok kiszáradni, mint a tulipáncsokor, amit a vázába tettem.
 A tulipánokról a sír ötlött az eszembe.
 Ilmari mellett volt egy érintetlen fűsáv, amit lefoglaltam magamnak. A nevemet azért még nem vésettem be a sírkőbe, bár egy ismerős özvegyasszony rögtön Ilmari halála után ezt javasolta. Mennyire rosszallotta már ezt is: bizonyára nekem is azonnal el kellett volna porladnom a férjemmel együtt. Volt képe még azt is megkérdezni, hogy kinéztem-e már magamnak egy új férjet, ha már a régi mellett nem felel meg a fekhely.
 Ilmari nem vette el tőlem az akaratot, az élniakarást kiváltképpen nem, válaszoltam.
 A gyerek miatt akartam élni, felnevelni őt. 

Évekig kézimunkákat árultam kiegészítő keresetnek – kesztyűket, zoknikat, sapkákat és babacipőket kötöttem, és a pénzt a gyerek bankszámlájára tettem kamatozni. Több ezer gyűlt már ott össze, mégsem kellett neki, amikor továbbtanulni ment. Ráér az majd, szólt vissza az ajtóból, és még a frissen sült kenyeret is ott hagyta az előszobapolcon. A felnőtt  férfi szégyellt illatos kenyeret vinni a hátizsákjában.
 Hunyorogtam. Csak megkeresik majd a papírokat, ha eljön az ideje. 
 A hálószoba ágyneműs szekrényének fiókjában kész végrendelet van. A fiam kapja a megtakarításokat, a házat a telekkel, unokahúgom néhány emléktárgyat és a rózsamintás lenterítőket, amiket az esküvőjére varrtam. Erre a lakodalomra sosem került sor. Egy 
héttel az esküvő előtt tudta meg, hogy a vőlegénye már két gyereket nemzett és kis
kőművesi keresetéből tartásdíjakat kellett fizetnie. 
  Ez a lány bizony egyszerre elvesztette az életkedvét, húszéves korában. Abbahagyta a tanulást és élete végéig egyedül maradt.
 Kezdett elsötétülni előttem a világ.
 Sziklaként nehezedett rám a szorongás, összenyomta a tüdőmet. A szívem dobként vert a fülemben. Levegő után kapkodtam, próbáltam falni az életet. Ki akartam bírni szombatig, látni akartam még egyszer a fiamat, nyugodtan ránézni egy pillanatig, szemtől szembe. 
 Meg kellett nyugodni, követni a rádióműsort és a lehető legtovább nem elájulni.  

Egy középkorú étkezési terapeuta, egy fiatal vega lány és egy ortodox szerzetes a valamoi kolostorból beszélgetett komoly hangon a böjtölésről, ami a régi hagyomány szerint 
nagypénteken a legszigorúbb. 
 Elcsendesedés. Helyben maradás. Böjt. Aszkézis. Tartózkodás az evéstől, ivástól és a nemi élettől. 
 Rángásokat éreztem a gyomromban, aztán a gyomorszájamnál. A torkomon már nem jött ki egy hang sem, csak halk sziszegés, amelyben saját nevetésemet ismertem fel. A vizelet rövid, meleg sugarakban csurgott végig a combomon.
 Az én böjthetem ortodoxabb volt, mint a legszigorúbb kolostorban.
 Egy falatnyi hús sem – még egy darabka sós uborka, vagy egy kanálnyi savanyú káposzta sem. Csupán egy nyomorult kis bucikalács fele, és még ezért is büntetés járt; elviselhetetlen szárazság a nyelőcsőben és a torokban. 
 Egy csöppnyi alkohol sem – pedig a teljes nyugdíjamat odaadtam volna azért az ecetbe
 mártott szivacsért, amivel a katonák megdörzsölték Jézus kicserepesedett száját. Nekem ízlett volna bármi folyékony: epe, hányás, a saját vizeletem, ha elértem volna meginni.
 És ami a hálószobai dolgokat illeti: ki akarna akár csak megérinteni is egy félig megbénult, bűzlő testet?
 Jól töltöttem a böjthetet, előírásszerűen: minden egyes percet valódi szenvedésben.
 A nevetéstőelállt a vizeletcsöpögés.
 Kedvem lett volna egyszerre kiáltani Krisztust és sátánt, elátkozni a fejem felett 
filozofáló kivételezetteket, akik számára az élet tele van lehetőségekkel és választásokkal.
 Összeszorult a torkom, első szipogás – aztán csobogni kezdett a patak.
 Só, meleg folyadék. Vigasztaló esőa saját szemeimből. 
 Mennyire ízlettek ezek a könnyek, amelyeket sikerült elkapnom, mielőtt a többihez hasonlóan a padlóra csöppentek volna! 
 Könnyekkel volt tele biztosan anyám méhe is, amikor biztonságban ringtam ott, abban a meleg tengerben, ahová lassan kezdek visszatérni – aludva, reszketve, aludva, reszketve.
 Hallottam, hogy a vega lány felemeli a hangját.
 Jó lenne, ha az emberek éreznék a ketrecbe zárt róka szenvedését, legalább egy pillanatig. A helyszűkét és a hideget, amelyben az állat haláláig dideregni kényszerül.
 Szipogtam és megijedtem a hangtól, amely sírás közben tört fel a torkomból. A 
csapdában vergőőőállat nyöszörgésére hasonlított. 
 A szerzetes lelkesen megállapította, hogy a lány a passióhét alapelvét hirdeti; azt, hogy saját szenvedésünkkel kell egymás fájdalmát viselnünk.
 Megfordítottam a fejem, másik orcámmal a padlónak, és a nyöszörgés ismét félelmetesen tört elő a gyomrom mélyéről, akár egy barlangból.

**

Vasárnap este jöttek be. 
 Feltörték a zárat, és rögtön megállapították, hogy a hőmérséklet jóval tíz fok alatt volt minden szobában. 
 Eszméletlenül és kihűlve találtak rám – megpróbáltak felemelni a padlóról, de az első 
kísérletet meg kellett szakítaniuk: a legfiatalabb mentősfiú  hányni kezdett, mikor 
észrevették, hogy a hasamról levált a bőr és a padlódeszkához ragadt. Olyan volt, mint egy darab fakó, vizeletben ázott lángostészta.
 Utólag nagyon megdicsértek; milyen találékony voltam, hogy a takarítószekrényből kigurult tubusból kézkrémet nyomtam a számba.
 Az az undorító ízű emulzió és az a csekély folyadék, amit tartalmazott, tartottak 
életben. 
 És azok a könnyek, motyogtam, de senki sem értette.

Hosszú álmomból hétfő reggel ébredtem fel a kórházban.
 Suttogtam, többre nem voltam képes. Az ápolók többször rákérdeztek, de nem értették. Végül mégis rájöttek: kikapcsolták a központi rádiót, amelyből húsvéti zsoltár harsogott.  
 Susmogni kezdtek egymással, amikor merev állkapcsokkal megállapítottam, hogy a
feltámadás manapság szerencse kérdése.
 Elvakított a fény – a zöldtől és a sárgától majdnem leszakadt a pupillám. Húsvéti 
díszfű és nárciszok.
 Az éjjeliszekrényemre behozták a fiam által küldött húsvéti csokrot. Váratlanul be kellett mennie dolgozni, így szokott ez lenni.
 A virágcsendélet felé nyújtottam a kezem. Behunytam a szemem. Az ujjhegyemmel lágy 
fűszálakat tapintottam. Erről a borbélytól hazaérkező fiam jutott az eszembe. A kisfiú, akinek az iskola végeztével nyárra mindig rövidre nyírattuk a haját.

              HUOTARI OLGA FORDÍTÁSA

Š Permission granted by WSOY, Finland, 
published with the support of FILI