Laura Kolbe
Amit a finnekről feltétlenül tudni kell
(keleti vagy nyugati ország?)
A finn identitást valahol a történelmi tanulságok és a jövővel kapcsolatos
várakozások közötti térben lehet meghatározni. Az ország történetét mindenekelőtt
egy földrajzi tény befolyásolta, hogy Észak-Európa két legnagyobb hatalmának
szomszédságában helyezkedik el, és eljövendő kilátásait is az fogja befolyásolni,
hogyan alakul majd ez a Kelet és Nyugat közötti geopolitikai helyzete.
Kelet és Nyugat politikai fogalmai segítenek elhelyezni Finnországot a
világban, mivel Oroszország, Nyugat-Európa és Skandinávia között fekszik;
érintette valamennyi háború és válság, társadalmi átalakulás és forradalom,
amely része volt Európa történelmének.
Földrajzi helyzete és a nemzetközi politika általános trendjei mindig
befolyásolták azt, hogy miket és hogyan állítottak Finnországról. A finn
nép békebeli identitása a növekedésről szóló történet volt, saját kulturális
és szociális ethoszuk kereséséről és megtalálásáról szólt, de olyan korszakokban,
amikor a hatalmi politika került előtérbe, a történet fonákja mutatkozik
meg: Finnországot határvidéknek minősítik, amelyik még mindig keresi az
identitását Kelet és Nyugat között.
Finn nacionalizmus: egy nemzet – két nyelv
Az ország imázsát, a nemzetet és a nemzeti kultúrát a finn nyelv köré
a 19. században alakították ki, amikor Finnország az orosz birodalom része
volt. Mint más kisebbségi nemzetiségeket ezen a birodalmon belül, a finneket
is az etnikai hátterük, a nyelvük és a közös eredetük egyesítette. A nemzetépítés
folyamata a közös néppel való azonosulást követelte meg. A finn nacionalizmus
a nemzeti nyelv és kultúra birtoklásán valamint egy erős államszervezeten
és a vidéki egységek hálózatán alapult, ami azt jelentette, hogy Finnország
az alkotmányozás, a közigazgatás és a népesség struktúrája szempontjából
már olyan volt, mint egy skandináv ország. Szociális és demokratikus alapjai
a független, földbirtokos paraszti osztályból nőttek ki. Még az „orosz
korszakban” is hozzá voltak szokva az emberek ahhoz, hogy megvédjék az
intézményeiket, óvatosan, de határozottan – ez olyan vonás, ami mindmáig
politikai viták tárgyát képezi.
Az Oroszországhoz vagy a Szovjetunióhoz való viszony döntő fontosságú
maradt még a függetlenség 1917-es elnyerése után is, és ebben a viszonyban
bekövetkező minden változás az ország önképének politikai átértékeléséhez
vezetett.
A finn zászló, amelyet 1918-ban vezettek be, egy keresztet ábrázol,
az állam, az egyház és a zászló ősi, szimbolikus, északi tradíciójára utal.
Keresztény, mégpedig evangélikus-lutheránus hagyományok kötötték Finnországot
évszázadokon keresztül a többi északi országhoz, és a finn nemzeti karakter,
kultúra és életmód számos vonása eredeztethető még ezekből a tradíciókból,
beleértve az emberek odaadását a kemény munka erkölcsének, az egyszerű
élet megbecsülésének és az Istenhez fűződő személyes kapcsolatnak. Ezeket
a vonásokat sokszor nagyon nagyra becsülik a déli és az észak-európai mentalitás
összehasonlításakor, és ebben a tekintetben a finnekről kialakult képet
még mindig a Svédországhoz és a svéd nyelvhez való kötődés formálja, ez
a nyelv továbbra is a második hivatalos nyelv Finnországban.
A hatszáz éves közös történelem Svédországgal kitörölhetetlen nyomokat
hagyott az ország kormányzási, politikai és intézményes vonásain, és a
viszonyán ehhez az országhoz, ahol most is többszázezer finn származású
ember él, ez a viszony most is megvan a legkülönbözőbb szinteken, és rendkívüli
jelentőséggel bír.
Kis ország – nagy identitás
A finnek úgy tekintenek magukra, mint akik egy „kis országban” élnek,
mivel nagy területe dacára elég kevés lakosa van, mindössze öt millió,
és tudatában vannak annak is, hogy mennyire ritka nyelvet beszélnek. Szeretnek
nagy általánosságban beszélni a „finn identitásukról”, és kíváncsiak rá,
mit gondolnak az országukról mások. A nemzeti ideológia
és az, hogy az emberek bíznak a közügyek hivatalos intézésében, tetten
érhető még a fiatalabb nemzedék felfogásában is.
Ha azonban kívülállók beszélnek Finnországról, nehéz bármi konzisztens
értelmezést találni. Sokszor tekintik távoli, hideg és misztikus országnak,
ahol az emberek fakó színűek és két nyelven tudnak folyékonyan hallgatni.
A finn nyelvűek finnugor eredetűek, és a nyelvük halványan emlékeztet a
magyarokéra. Odavannak a sportért és a szaunáért, sokáig tartott, amíg
kialakították a nézeteiket, ezért aztán nem is egykönnyen mondanak le róluk.
A finnek megszokták, hogy úgy beszélgessenek a „nemzeti identitásukról”,
mintha az változatlan élettény volna, bár gyakorlatilag manapság nehéz
olyan közös nevezőt találni ebben az ötmilliónál alig valamivel nagyobb
létszámú embercsoportban, akik épp úgy kénytelenek választ adni a globalizáció
és a multikulturalitás kihívásaira, mint mindenki más Európában. Maguk
a finnek jobban szeretnek a természetről beszélni, az erdőkhöz, a tengerhez,
a szigetekhez, tavakhoz való kötődésükről, a lappföldi hegyekről és egyáltalán
a zöld értékekről, sokan mégis a vidékhez és a falusi életmódhoz közelállónak
látják magukat. A jóléti állam nagyon nagy fontosságú, lelkesen beszélnek
az oktatás jelentőségéről, a nemek egyenjogúságáról és a közszféra döntő
szerepéről a javak elosztásában.
A finn identitás meséje nagy részben arról a fejlődésről szól, amely
a 20. században ment végbe, a tanuláshoz vezető hosszú útról, a szegénységből
való kilábalásról és a fokozott társadalmi mobilitás által elért urbanizálódásról.
Az egész évszázad az osztálykülönbségek eltüntetéséhez szükséges megfelelő
politikai és szociális eszközök keresésének története volt a magas szintű
oktatáson és intellektuális teljesítményeken, igazságosságon, közösségi
összetartáson és kollektív felelősségvállaláson alapuló szabad, demokratikus
és egalitárius társadalom elérése érdekében. A társadalmi fejlődés iránya
hasonló volt a többi Európai országok nagyrészében is, Finnország esetében
a változás sebessége volt rendkívüli és a politikai célokban való egyetértés.
Minden nemzedéknek újból alkalmazkodnia kellett a folytonosan változó körülményekhez.
A finnek mozgásba lendültek: a mezőgazdasági területekről a kis- és nagyvárosokba,
a szegénységből a bőségbe, állásokba és a tanulás révén jobb társadalmi
helyzetbe.
Város vagy ország?
Finnország hatalmasat változott száz év alatt, és ezt a táj képe is
jól mutatja.
Nem sok nyoma maradt a száz évvel ezelőtti szegény, nagyrészt agrártársadalomnak,
amikor az emberek többsége egyszerű kunyhókban élő földműves volt.
Helsinki csak 1812-ben lett főváros, a növekedés és fejlődés központja.
Más európai fővárosoktól eltérően van egy olyan városközpontja, amit éppen
erre a célra terveztek. A klasszicista építészeti stílus, amit a cár kívánságára
követtek, a város új státuszát volt hivatva jelképezni helyőrségi és közigazgatási
központként valamint az Orosz Birodalom hatalmának hirdetését. A hatalom
gyakorlásához szükséges főbb épületeket a Szenátusi tér körül helyezték
el: magának a szenátusnak az épületét, a politikai hatalom megtestesítőjét,
a Szent Miklós templomot, a spirituális hatalom megtestesítőjét, és az
egyetem fő épületét mint a tudás hatalmának bölcsőjét.
Így aztán a tér „a történelem menetének és a történelmi eseményeknek”
a metaforája lett. A későbbiekben hozzá kapcsolódó kollektív emlékezet-rétegek
valóban a finn állam megalapításáról, egy nemzeti identitás megkonstruálásáról
és egy polgári társadalom kialakulásáról szólnak. Ez kétségtelenül a legfundamentálisabban
urbánus látvány egész Finnországban, egy monumentális, világos, egységesen
empire-stílusú homlokzat, arccal a tenger felé. A fővárosnak ez a képe
az évek során az egész ország és az egész finn nemzet szimbólumává vált.
Az 1900-as évben még mindig csak a finnek 7,5%-a volt városlakó, az
urbanizálódás egész folyamata igen későn ment végbe, nagyrészt 1945 után
és igen gyors iramban. Az ezzel járó társadalmi átalakulás ugyanakkor ráirányította
a figyelmet a városi élet problémáira is, és a vitákban hosszú ideig érezhető
volt a városoktól való félelem.
A modern finn identitás kétféle életmód, a vidéki és a városi élet
kölcsönhatásából jött létre, amiben a történelem alakulása játszotta a
döntő szerepet. A nemzet önképe eredetileg a paraszti élethez kapcsolódott,
a vidékiesség jellemezte és a nép felvilágosításának és kiművelésének vágya.
A politikai összetartó erőt belügyekben évtizedekig a nagyhatalmú állami
adminisztráció és a vidéki hátország párhuzamossága biztosította, egy olyan
minta volt ez, amit erősített a falusi életmód idealizálása, a természethez
és az erdőkhöz vonzódó szimbolizmus és a nemzeti eposzban, a Kalevalában
megtestesült nemzeti romantika.
A földbérlő gazdálkodók helyzetének rendezése 1922-ben és a háborúban
kitelepítettek újra lakáshoz juttatása 1945-ben olyan események voltak,
amelyek a túlnyomórészt vidékies településszerkezet korszakának meghosszabbítását
és a falusi értékrend propagálását szolgálták, de végül is a társadalomnak
az 1960-as években bekövetkező nagy átstrukturálódása volt az, ami a kis
területen gazdálkodó földművesek százezreit késztette arra, hogy délre
induljanak munkát keresni a városokban. Az urbanizációnak ebből adódó
folyamata Európában a leggyorsabbak és legtovább elhúzódók egyike volt,
ami azt jelenti, hogy a finnek első teljesen urbanizált nemzedékei csak
az 1980-as évektől kezdve értek felnőttkorba, olyan nemzedékek, amelyek
már az új, átfogó iskolarendszerben tanultak, és amelyek már a globális
populáris kultúrából merítik az értékeiket. A városokba vándorlás továbbra
is folytatódik, egyre több ember kerül be az urbánus életvitel sodrába.
Változó mentális tájkép
Bár a jellegzetes városi tájkép ezeknek az embereknek a többsége számára
a külváros, a határ, ahol a város összeér az erdővel, „a vidékről való
menekülés” problémája még mindig fontos témáját képezi a közéleti vitáknak.
Sokáig tartott, amíg az urbánus önkép részévé tudott válni a nemzeti identitásnak,
csak az 1960-as években megtapasztalt értékrendbeli és kulturális forradalom,
az életszínvonal emelkedése és a népesség városokba áramlása készítette
elő valamelyest a talajt egy urbánus ethosz számára. Az új ideológia nagyobb
hangsúlyt fektetett a modern, individualista életvitelre, a kulturális
mobilitásra, a racionalizmusra, pluralizmusra, internacionális gondolkodásra,
az egyenlőségre, a demokráciára és az oktatás fontosságára. A társadalom
átalakulása eltartott egy ideig, de a 60-as évek nyugati típusú fiatalsága
és kulturális forradalma tette lehetővé a szakítást a tradicionális intézményekkel
és a vidékies kulturális egyformasággal.
Az Európába való integrálódás, amit az EU-hoz való csatlakozás lépése
reprezentált 1995-ben, a városok szerepének jelentőségét húzta alá egészen
új módon, és megpecsételte a városi kultúra és életmód győzelmét. A multikulturális
tolerancia és megértés témái kezdték áthatni a közéleti vitákat, hatékonyan
bontva meg az idők folyamán a korábbi nemzeti kultúra egyformaságát.
A gyors társadalmi változások ellenére a finn identitás továbbra is
szilárdan a vidékben gyökerezik. Nagy fontosságot tulajdonítanak a regionális
fejlesztésnek, ahogy ezt a vidéki egyetemek és kollégiumok erőteljes hálózata
is mutatja a felsőoktatás terén, és a falusi kultúra számos jellegzetes
vonása még mindig érezhető az emberek gondolkodásában és preferenciáiban.
Finnország a kisparaszti gazdaságok országa volt egészen az 1960-as évekig,
és a mezőgazdasági népességből került ki a kialakuló munkásosztály, a fehérgalléros
alkalmazotti rétegek és a városi középosztály nagy része. Vidékről toborozták
az embereket, hogy jöjjenek dolgozni a gyárakba, a szolgáltató szektorba,
a közigazgatásba, a médiába és az oktatásba, ennek következménye, hogy
egy bizonyos nosztalgia a falusi élet után fennmaradt mindenütt. Látni
lehet a művészetben, az irodalomban, a filmekben, úgyhogy a legsikeresebb
művek éppen azok, amelyek magukat ezeket a társadalmi átalakulásokat ábrázolják,
azt az időszakot, amikor az úttörő telepesek felépítettek maguknak egy
házat és a saját két kezükkel művelték a földet, az elvándorlást a városokba,
a sok szenvedést a háború alatt és az idilli vidéki életbe való visszatérés
reményét. Csak a legutóbbi időkben fedezte fel magának a finn művészet,
film és irodalom a városi környezetet és életmódot.
Másfelől Finnország modern posztindusztriális ország, jelentős befektetésekkel
a modern technológiába, sokra tartja az ebben rejlő lehetőségeket. Az ipari
forradalom is fontos része „a nagy elbeszélésnek”, és Finnországot gyakran
emlegetik úgy, mint olyan országot, amelyet a mérnökei irányítanak. A fafeldolgozó
iparágak már a 17. században bekapcsolták az országot a világgazdaságba,
és attól kezdve a technikai fejlődés vezette el a gazdagodáshoz és az emelkedő
életszínvonalhoz. Az erdők fontossága mindmáig nyilvánvaló a finn ipar
struktúrájában, ahol a „zöld arany” jelképezi az ipari nyersanyagok, a
foglalkoztatás, a jólét és a biztonság, a kereskedelem és a prosperitás
forrását. Az erdők nyújtottak anyagi jólétet az iparosok, a favágók, a
papírgyártók és a tutajosok számára egyaránt, és komoly geopolitikai jelentőségük
is volt. Végül pedig a művészi inspiráció forrásául valamint a pihenés
és felüdülés színteréül is szolgálnak.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|