Kortárs jelenségek irodalomtörténeti bemutatására vállalkozni nehéz, ha nem lehetetlen feladat. Túl közelről szemléljük ahhoz, hogy megfelelően megértsük ezeket a jelenségeket és összefüggéseket. A vállalkozásunkat inspirálta Brian McHale-nek a tamperei nyári egyetemen 2005-ben bemutatott  Randall Stevensonnal közös projektje, amelynek eredménye könyv alakban is megjelent: The Edinburgh Companion to Twentieth-Century Literatures in English (2006),  Újfajta felfogást képvisel a II. világháború óta amúgy is sok változáson átment irodalomtörténetírásról. Az Edinburgh Companion nem évtizedeket, irodalmi mozgalmakat vagy nemzeti irodalmakat vizsgál, inkább egy „térbeli” irodalomtörténetet ír, „hot spotokat”, „izgalmas pontokat” térképez fel, térbeli és időbeli metszéspontokat, csomópontokat, amelyek körül az irodalmi művek és mozgalmak elrendeződni látszanak.  
Az irodalomtörténet hagyományos pozitivista paradigmáját bírálták a 20. század második felében episztemológiai problematikussága miatt. Bírálat tárgya volt a nacionalizmus szellemében íródott és kanonizált szerzőket kiemelő irodalomtörténet. Kifogásolták, amiért normatív volt és nem történeti, az irodalmat elválasztotta a történeti folyamatoktól, zseniális alkotókhoz és az ő hatásukhoz kapcsolta. Az újkritika proponálói hozzáértő irodalmi műelemzést és értelmezést követeltek. Az újkritika érdeklődésének középpontjában az autonóm műalkotások álltak, nem az irodalmi történések. Aztán felül kellett vizsgálni az irodalomtörténet premisszáit, azaz a befogadás-esztétika értelmében figyelembe kellett venni az irodalmi produkciót és recepciót egyaránt. A strukturalizmus azt az alapeszmét képviselte, hogy a relációkra kell reflektálni, hogy meg kell állítani az idő folyamát bizonyos egyidejűségek pillanataiban. A posztstrukturalizmus visszatalált a történetiséghez az intertextualitáson keresztül, az eszmék láncolatán, az irodalmakban felbukkanó és visszatérő alakzatok és trópusok láncolatán keresztül, amelyeket nyomon lehet követni különböző korokban és helyeken. Itt tartunk most. 
Az irodalmak relációk és kommunikációk hálózatának, közlekedési csomópontoknak vagy kisebb útelágazásoknak tekinthetők. Egyes művek úgy hatnak, mint a mágneses mezők, vagy metszéspontokat alkotnak. Hozzávetőleges statisztikai adatok és a befogadás figyelembe vételével meg lehet próbálkozni ilyen izgalmas poontok elhelyezésével az irodalomban. Nyilvánvaló, hogy minden irodalmi évnek megvannak a saját jellemzői, bizonyos problémák vagy témák nagyobb figyelemre tarthatnak számot, mint mások, és bizonyos műfajok vagy stílusjegyek előtérbe kerülhetnek. Az irodalmi díjak, amelyek műértő olvasók értékelésein alapulnak, olyan jelek, amelyek jól illusztrálják ezeket a trendeket. Nyilvánvaló, hogy a perspektíva, ahonnan a megfigyelő az irodalmat szemléli, befolyásolja abban, hogyan fogja értelmezni azt, amit talál. 
xxx
Itt most a 80-as évektől az új évezred első évtizedéig vizsgáljuk a finn irodalom helyzetét. A főbb trendeket akarjuk szemügyre venni a finn prózában. Persze nagyon körülhatároltak a lehetőségeink. Elégedettek leszünk, ha érvényes hipotéziseket tudunk felállítani a kortárs irodalom néhány aktuális csomópontjáról. Az adott időszakban több fontos fordulópont volt a globális politikatörténetben. A Szovjetunió összeomlása 1991-ben, a két világméretű gazdasági krízis, a WTC-tornyok elleni támadás New Yorkban 2001. szeptember 11-én, ezek mind nyomot hagytak a finn irodalmon. Voltak olyan változások is, amelyek magát Finnországot érintették, mint az EU-hoz való csatlakozás 1995-ben. Észleltük a nagy nukleáris katasztrófákat (Csernobil, Fukushima), a földrengéseket és a cunamikat Thaiföldön és Japánban. De mégsem ezekből indulunk ki, az első évre, amit kiindulópontnak veszünk –1985 –, nem a gorbacsovi reformpolitika miatt esett a választásunk, hanem az olyan kiemelkedő irodalmi jelenségek miatt, amelyek egyidejűleg jelentkeztek ebben az évben. 
Az 1980-as évekkel kezdődő periódusra koncentrálunk, mert ez volt az az évtized, amikor a modernizmus és a posztmodernizmus tényleg különböző módokon találkozott egymással Finnországban. Voltak szakadások és keveredések a modernizmus és a posztmodern között. Vannak sziporkázó stílusbuborékok és tabudöntögető témák, amelyek elvezettek egy újfajta írásmódhoz. Mennyiben köthetők ezek a posztmodernizmushoz, erről sok vita folyt, különösen 1987 után, amikor Markko Eskelinen és Jyrki Lehtola megjelentették Jälkisanat: Sanhoito-opas (Epilógus: Disznótartási útmutató) c. pamfletjüket. Ezek a fiatalemberek azt állították szenvedélyesen, hogy a finn irodalom és irodalomtudomány elavult, mert továbbra is a mimetikus realizmus lelkes híve és méltatója. A vita élénkítő hatású volt: bár a vádjaik csak részben voltak helytállóak, mert az ötvenes évek kései realizmusának és modernizmusának a poétikája éppen megújulóban volt. Annak a jeleként, hogy valami új van kialakulóban, a legrangosabb irodalmi díjat, az első Finlandia-díjat Erno Paasilinnának ítélték, egy szatíraírónak, akinek a műfaja finn nyelven a legkevésbé kifejlett irodalmi műfaj. Szatírája Yksinäisyys ja uhma (Magány és konokság) kiütött a versenyből olyan beérkezett modernista költőket, mint Bo Carpelan és Paavo Haavikko, és olyan új realista prózaírókat, mint Verpnica Pimenoff és Joni Skiftesvik.
1985 – a mimézis válsága     
Az 1985-ös év még világosabban jelzi a változást, ha tekintetbe vesszük, hogy ebben az évben jelentek meg a következő regények: Leena Krohn: Tainaron. Postia toisesta kaupungista (Tainaron. Levél egy másik városból), Jörn Donner: Far och son (Apa és fia), Matti Pulkkinentől Romaanihenkilön kuolema. Tarua ja totta eli ihmisen kuvaus (A karakter halála. Legenda és valóság, avagy egy emberi lény leírása), és Rosa Liksom kisprózakötete: Yhden yön pysäkki (Egyéjszakás szállás).  Krohn, Pulkkinen és Donner is jelöltjei voltak a Finlandia-díjnak. Egyik közös vonása ezeknek a műveknek az episztemológiai kérdés, amit felvetnek: mi az igazság a fikcióban, mi a fikció viszonya a valósághoz, és mi a fikció valósága: a reprezentció problémája döntően befolyásolja elbeszélői stratégiáikat és az elbeszélés szerkezetét. Az olvasó az én-elbeszélő, az ő identitásának és személyiségének szubjektív pozíciójába helyezkedik bele. Az író és beszélő első személyű én áll a középpontban az említett prózai művekben. És közös bennük a kiábrándult világszemlélet. 
Leena Krohn kilépett a köznapi „konyhai” realizmusból pályája kezdetén, amikor gyermekirodalmat kezdett írni, ami megengedi a fantázia működtetését. ( Vihreä vallankumous 1970, A zöld forradalom, Tyttö joka kasvoi ja muita kertomuksia 1973, A lány, aki nőtt, és más történetek). Elkezdett ontológiai és episztemológiai szempontokból eltérő anyagokat, tényt és fikciót használni az elbeszéléseiben. A regényei elbeszélés-gyűjteményekre kezdtek hasonlítani, mint a Pereat mundus. Romaani eräänlainen (1998, Pareat mundus. Regényféle), ahol minden különálló epizód egy H?kan nevű figuráról szól, aki viszont mindig másmilyen. H?kan svéd név, és ártalmatlan, de buta embert jelöl. Ráadásul Krohn a „Pereat mundus” fordulatot használja a címben, ami a „Fiat justitia et pereat mundus” latin mondásra (Győzzön az igazság, pusztuljon bár a világ!) és a híres filozófusra, Immanuel Kantra utal. Kant ezt így értelmezte: uralkodjék az igazság, még ha a világ minden gazembere elpusztul is miatta. Ez az intertextuális elem sajátos humort kölcsönöz ennek az apokaliptikus regénynek, ahol mindenki retteg és a világ végét várja. 
A Tainaron volt Krohn prózai áttörése. Útirajz és levélregény, különleges levelekből áll, amelyeket ismeretlen címzettnek küld egy női utazó a rovarok világában tett utazásáról. Tainaron – és ez jellemző Krohn munkásságára – összeköti a láthatót és a láthatatlant, a valódit és a képzeletbelit, az emberi világot és a természetet. Amit ír, nem scifi, de filozofikus allegória, ahhoz hasonlítható, amilyeneket Italo Calvino írt. Leena Krohnnak köszönhető, hogy a szó legtágabb értelmében vett fantasy és a scifi presztízse megnőtt az ökológiai témák miatt, amelyekkel Krohn számos művében foglalkozik.  Lettek aztán követői is a posztmodern allegória területén, mint Maarit Verronen és Risto Isomäki, aki spekulatív prózát ír. 
Műveiben Krohn igen gyakran vizsgálja a személyiség változékony mivoltát és az identitás folytonos metamorfózisait. Az identitást problematizálja Jörn Donner is a Far och sonban (az Apa és fiában), különösen egy szolid énnek a finnországi svéd identitására összpontosít, amit gyengébbnek láttat, mint amilyen azelőtt volt. A regény címe azt sugallja, hogy van valamilyen kötelék apa és fia közt, és éppen ez a kötelék az, amire a fiú vágyik, mert nem ismerte az apját, aki meghalt még az ő születése előtt. A főszereplő, aki a valóságos íróra hasonlít, keresi önmagát oly módon, hogy ír egy regényt, amelyben más néven, a kézirat kitalált regényalakjaként szerepelteti magát. A finnországi svéd identitás mintha posztmodernné vált volna, centrum nélküli üres hellyé.
A következő két évtizedben az ún. „cyclope regényt” monologikus elbeszélésmódjával együtt félretolta a finnországi svéd írók következő nemzedéke, mint Monika Fagerholm, Pirkko Lindberg, Fredrik L?ng és Lars Sund, hogy csak egy néhányat említsünk azok közül, akik elsajátították a metafikciós és önreflektív elbeszélői stratégiákat. 
Folytatva a realizmustól való elszakadást a finn nyelvű irodalomban a 80-as években, Matti Pulkkinen Romaanihenkilön kuolema (A karakter halála) c. regényét posztmodernnek titulálták. Az írói hang magában a szövegben azt állítja, hogy a regény „irodalmilag csődöt mondott”, és nem más, mint „befejezetlen vázlat egy önéletrajzi anti-regényhez”. A regény kezdetén az olvasó megtudja, hogy egy író, aki nagyon olyan, mint Pilkkinen maga, megjelentetett egy könyvet azzal a címmel, hogy „A szó ereje”, és elnyerte vele a Nordic Council irodalmi díját. Miközben zajlanak a stockholmi díjátadó ünnepségek, Finnországot váratlanul elfoglalja a Szovjetunió, és az író úgy határoz, hogy nem tér vissza hazájába.  A regény kerete merő kitaláció és a disztopikus utópia műfaját sugallja. Amit az olvasó olvas: csupa töredék, összefüggéstelen oldalak és jegyzetfüzetek, amelyeket a szerző hátrahagyott Finnországban, egy kisvárosi park padján, és amit megtalált, megszerkesztett és kommentált egy irodalomtudós, aki „Makkonen”-nek mondja magát, a szerző régi barátja, ezt a tényt maga a kézirat is megerősíti. 
A Romaanihenkilön (A karakter halála) önreflektív metafikció, amely végül minden főszereplőjét likvidálja, a szerzőt és az olvasót, annak a ténynek dacára, hogy paradox módon halhatatlanok a könyv lapjain, ami épp az ellenkezője a valódi olvasó kilátásainak, ahogy ezzel „Makkonen” eltréfálkozik. A regény esszéisztikus bekezdéseket és aforizmákat is tartalmaz az írásról és az olvasásról. Poétikájában a valódi politikát próbálja a regényformára alkalmazni, ahogy a szerző mondja. Részben egy berlini és egy afrikai utazásról szól ez a könyv, az illusztrációk a németországi utazáshoz kapcsolódnak. A sajtófotók tragikus eseményeket ábrázolnak, amikor az emberek megpróbáltak átjutni a falon Keletről Nyugatra. Ez a regény bizonyos értelemben politikai esszé, különösen a szovjet politikát bírálja, a finnek túlzott rokonszenvezését a Szovjetunióval (finlandizálás) és naiv hitüket az afrikaiaknak nyújtott fejlesztési segélyekben. Az én-elbeszélő, aki szerint „a világ maga is írva van”, folytonosan áthágja valóság és fikció határait élő és már meghalt művészekről, politikusokról és írókról szólva. Pilkkinen regénye egy műfajokat keverő regényfajta, az elbeszélő szerint a regény mint műfaj éppolyan mindenevő, mint a disznó. Ennek a poétikai definíciónak tisztelgett a fiatal szerzőpáros Eskelinen és Lehtola, amikor polémikus könyvüknek azt az alcímet adták „Disznótartási útmutató”.
A mérvadó kritikusok várakozásaival szemben a Romaanihenkilön (A karakter halála) nem kapta meg a Finlandia-díjat, abban az évben Donner anti-autobiográfiájának, a Far och son-nak (az Apa és fiának) ítélték. Ezek után a díjat csak verseskönyveknek adták egészen 1990-ig, amikor megint egy regénynek ítélték. 1992-ben Leena Krohn fantasy-ja (Matemaattisia oloita tai jaettuja unia, Matematikai dolgok és közös álmok) kapta, aztán megváltoztatták a kiírás szabályait, úgyhogy ettől kezdve csak regényeket lehetett díjazni. A finn kiadók egyesülete, amely a díjat finanszírozza, a regények promócióját tartotta fontosnak, mivel ez a legjobban eladható és legnépszerűbb műfaj. 
Krohn, Donner és Pulkkinen a szubjektív én-elbeszélést képviseli, valamint a nyelv és a valóság közti viszonnyal folytat játékot, mindegyiküknek megvan ehhez a saját célkitűzése és módszere. A nyelv posztstrukturalista felfogását, amely tagadja a nyelv transzparens voltát és arra való képességét, hogy felidézze a valóságot, az én-elbeszélések különböző formáiban dolgozták ki azokban az évtizedekben. 1985-ben Rosa Liksom még a szerzői identitás valódiságát is megkérdőjelezte azzal, hogy álnevet használt. Az irodalom színpadán való megjelenése performatív tett volt. Tíz fiatal nő vonult fel egyenruhában és kucsmában – köztük a szerző –, amikor bejelentették első könyve megjelenését. A szerző nem halt meg, ahogy Roland Barthes mondaná, csupán elrejtőzött, ami persze tovább növelte a média érdeklődését iránta. Pár évvel ezelőtt derült csak fény a kilétére: Anni Ylävaara 1958-ban, Ylitornióban született Lappföldön, Finnországban, antropológiát tanult a helsinki egyetemen, egyebek között élt Krisztiánia szabad városában, Koppenhágában. Az írói álneve abból az időből származik. A Rosa nevet Rosa Luxemburgról, a 20. század elejének német forradalmáráról vette, a liksom svéd szó, azt jelenti „mint”, „mintha”. Akkor használta, amikor a megfelelő szót kereste svédül. 
Rosa Liksom az Yhden yön pysäkki-ben (az Egy éjszakás szállásban) és a következő Unohdettu vartti (1986 Az elfelejtett negyed) c. regénysorozatában újfajta poétikát teremtett rövid vágásokkal.  A bonyodalom epizodikus jelenetekben épül fel, mint a képregényekben. Történetei minden illúziótól mentesen ábrázolnak olyan fiatal embereket, akik helyeket keresnek, ahol meghúzhatnák magukat éjszakára, a Helsinki pályaudvaron vagy európai városok más csarnokaiban vagy Lappföldön. Vágásait földrajzilag is lokalizálja az a kifejezés, hogy a „67. hosszúsági fok”. Akik északról jönnek, azoknak meg van engedve, hogy saját színes dialektusukat használják Liksom sokszor groteszk humorának köszönhetően. Elmondják minden szépítés nélkül az élettörténetüket, mintha mikrofonba beszélnének, amit az antropológus tart eléjük. Első regénye Kreisland (1995 Kegyesföld), és úgy van megírva, mintha egy riporter vette volna fel. Misztikus alakok, csodás születésük révén, Impi Agafina és Julio Gabriel valamint a látnok Mikro Vuoma mondják Lappföld történelmi fejlődésútját és ugyanakkor vele összefüggésben Finnország történetét, ahogy ők megtapasztalták az északi félteke teremtésétől az orosz űrutazások koráig. Kreisland egy lapp eposz és ugyanakkor nemcsak Elias Lönnrot Kalevalájának (1849), de a nemzeti eposz egész műfajának is indirekt paródiája. Liksomnak különleges tehetsége van a kulturális-ideologikus – vallási, kommunista, kapitalista – diskurzusok parodizálásához, amelyeket a Nyugat és Kelet között élő északi népeknek muszáj volt elsajátítaniuk az évszázadok folyamán, hogy „felfejlődjenek”, a kifejezést ez az ironikus regény maga is idézőjelbe teszi. 
Rosa Liksom egy új szóbeliséget hív életre a fikcióban, ez a jelenség paradox módon akkor születik meg, amikor az elektronikus média megjelent (ld. Walter Ong, Orality and Literacy. Technologizing of the Word, Routledge, 1988). A új élőbeszédszerű elbeszélés úgy tesz, mintha olyan volna, mint a tábortűz körüli történetmesélés. Jó példái ennek a talkshow-k, másfajta direkt rádióműsorok, amelyeket a rádiós műsorvezető és a hallgató közötti telefonbeszélgetések alkotnak. A Big Brother-típusú tévéprogramok, amelyek szintén elterjedtek Finnországban az 1990-es évektől kezdve, a másik példa az olyan alkotásokra, amelyek a tábortűz körüli beszélgetéseket imitálják. A beszélt nyelv imitálása a regényben jól ismert mindenütt a későmodern nyugati prózában (ld. Monika Fludernik, Towards a ’Natural’ Narratology, Rotledge, 1996), de teljesen új volt és még mindig meglepetésszámba megy Finnországban. Az írott finn nyelv eléggé új jelenség. Rendkívül gyorsan alakult ki a 19. században, amikor a finn hivatalos nyelvvé vált 1863-ban, és amikor tanítani kezdték az iskolákban minden szinten. A dialektus használata csak a magánbeszélgetésekben volt megengedett. Nem tartozott a civilizált beszédmódhoz, ugyanakkor a dialektusok szókincse gazdag forrást kínált, ha megfelelően használták, a szépirodalom számára, de csak írott formában, nem pedig a szóbeliség lejegyzett változatában. Liksom felszabadította az oralitást a purizmus általi elnyomottságából, és a dialektusok ezután már elfogadottá váltak a komoly költészetben is (Heli Laaksonen). Nagyra tartott, kanonizált műveket, mint a Kalevala meg a Biblia, fordítottak le egyes dialektusokba, Matti Pulkkinen nyilvános interjúkban észak-karéliai helyi tájszólásban szólal meg. 
Bizonyosfajta új élőbeszéd jelleg figyelhető meg az elbeszélői hangok váltogatásában, ami olyan, mint az egymás melletti felvételek és a különböző elbeszélők történeteiből kirakott montázs, és arra emlékeztet, ahogy a tévénézők váltogatják a csatornákat a távirányítóval. Ennek a jelenleg rendkívül népszerű technikának a szülőatyja Hannu Raittila, aki sok rádiójátékot is írt. Sikerült minden szereplőnek saját beszédmódot adni a szájába, ezáltal az olvasó fel tudja ismerni, hogy mikor beszél egy öreg pap, a pokol angyala, egy autókereskedő vagy kolbászárus, egy hangerősítő rendszer kezelője, egy megrögzötten vallásos család tagja vagy egy tudományos kutató az Ei minulta mitään puutu (1998 Nem szűkölködöm semmiben) c. regényében.
199 8 – az identitás-vita   
Az 1989-es év a realista poétika megkérdőjelezésének éve volt, a szerző, elbeszélő, karakter, cselekmény kódjai megkérdőjelezésének éve. A szerző, az elbeszélő és az olvasó szerepe majdnem felcserélhető, ha az egyedül írás vagy magában beszélés veszi át a cselekmény szerepét, és ha semmi sem történik a szövegen kívül. A következő évtizedben még mindig a szubjektivitás és a személyiség domináns. 1998-ban azonban jön egy váltás az irodalomban a női írás és a szociális, nemzeti vagy nemzetközi témák felé. 
Az 1980-2000 közötti időszak először az individualitás és szubjektivitás kirobbanását jelentette, az individualizmus reneszánszát, a finn kulturális homogeneitást illuzórikusnak találták, Finnország kezdett multikulturális társadalommá válni az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók miatt, először jöttek olyan afrikai országokból, mint Szomália. Az én feltámadása azt jelentette, hogy a mindentudó elbeszélőnek és az objektív megfigyelőnek el kellett hagynia a helyét a narrációban, vagy a szerzőszerű figura belekeveredett a történetbe, ahogy ezt már láttuk. Ez azt jelentette, hogy az életrajzok, önéletrajzok, az autofikció jellegű próza, memoárok, naplók, levelezések, levélregény-formák, még az e-mailregény-formák is élenjáró műfajokká váltak. Némelyikük a valódi életrajzok szabályait követte, ahol a szerző és a főhős neve ugyanaz volt, némelyik az önéletrajzi műfajt, az önéletrajzi regény műfaját imitálta. Egyes szerzők, mint Kari Hotakainen, csúfolódtak a kiadókkal, akik bensőséges vallomásokat várnak az írótól akkor is, ha nincs semmi elmondanivalója. Az önéletrajz-konvencióval játszik metafikciós regénye, a Klassiko. Omaelämäkerrallinen romaani autoilevasta ja avoimesta kansasta (1997  Klassiko. Önéletrajzi regény egy autót vezető és őszinte nemzetről). A könyvön belül van még egy másik könyv is, az író naplója pályakezdő költő korából, ennek az a címe, hogy „Jó volt élni, de nehéz volt csendben maradni”.
Az elbeszélés szubjektív fókuszainak megvolt az a funkciója is, hogy elősegítse a megfelelő stratégiák keresését olyan társadalmi problémák irodalmi kifejezéséhez, mint a nőiség, a nők emberi jogai és a nők biológiai és fizikai létezése. Az első személyű elbeszélés jellemezte egy újfajta feminizmus jelentkezését. 
Az én-elbeszélések első forró nyoma a Sonja O. kävi täällä (1981 Sonja O. itt járt), a 70-es évek bohém diák életének ábrázolása Anja Kauranen (1980-tól Anja Snellman) könyvében. Kritikai és üzleti siker is volt, abban állt az újdonsága, hogy az író és főhős egy olyan fiatal nő, aki a férfiaknál megszokott régi szabadságokat vindikálta magának, George G. Schoolfield (A History of Finland’s Literature, University of Nebraska Press, 1998) kifejezésével élve. A regény már a címében is utal Pauline Reage pornográf regényére Histoire d’O ( 1954 O története), a szadomazo-helyzetre, amit Kouranen megfordít.  Sonja O., egy Donna Juan vallomásai a heteroszexuális férfi és nő közti strindbergi küzdelmet ábrázolja. A Sonja O. kävi täällä  (Sonja O. ittjárt) fordulópont volt a bátrabb, kimondottan női irodalom felé.
A 80-as évek tanítását – ami személyes, az politikus is – anarcho-feminista módon valósította meg Anja Kauranen Pelon maantiede (1995 A félelem földrajza) c. regényében. Annak érdekében, hogy megvédelmezze a nők emberi jogait a férfiuralom ellenében, a Women’s studies tanszékről való sértett tudós nők egy csoportja férfiakkal szembeni agresszív bosszúakciók tervezésébe fog, és elfoglalják maguknak a városi tér legijesztőbb pontjait. Pirkko Lindberg, aki svédül ír, Voltaire Candide c. ismert regényének átírásával próbálta érzékeltetni a nemek egyenlőtlenségét a kultúrában és a társadalomban. Elődjéhez hasonlóan az ő Candidája (1997) is a saját korának sokrétű szatírája. A regény hősnője fiatal nő, aki szolgálóként kezdi az életét egy 20. századi úri családnál. Anna-Leena Härkönen több művében is foglalkozik a női szexualitás problémáival, mint az  Akvaariorakkaus-ban (1991 Szerelem az akváriumban), és az anyaság problémáival a Heikosti positiivinen (2001 Valamelyest pozitív) c. könyvében. Maria Peura a pedofilia témáját tárgyaló első regényével robbant be On rakkautes ääretön (2001 Végtelen szerelmed) címmel azzal egyidőben, ahogy a világon mindenütt szenzációként kezdték tárgyalni a gyerekek molesztálásával kapcsolatos eseteket.
Az 1998-as év változást hozott a finn feminista irodalomban, bár a korábbi hangvétel továbbra is fennmaradt. Belátták, hogy egyik nem számára sem könnyű a felnőtté válás, mert egyaránt hozzá kell szokniuk testi mivoltukhoz és a külvilág elvárásaihoz. Pozitív modellekre és szereplőkre volt szükség ezeknek a témáknak a feldolgozásához. Monika Fagerholm és Sirpa Kähkönen a férfiakkal szemben nem ellenséges feminista gondolkodásmódot képvisel. Folgerholm Dívája (1998) a mágikus realizmus eszközeivel segíti fiatal lány hősnőjét személyisége kibontakoztatásában. A naturalista ábrázolásban az volt a szegény falusi szolgáló sorsa, hogy megrontsa őt a nagyváros. Kähkönennél éppenséggel megmenti az életét a Mustat morsiamet-ben (1991 Fekete menyasszonyok). A fekete menyasszonyok – a parasztlányok menyasszonyi ruhája azelőtt fekete volt – nem mennek tönkre, a csábító nagyvárosi élet nem zúzza mindenestül porrá a reményeiket, mert a város lehetőséget nyújt nekik arra, hogy teljes értékű állampolgárokká váljanak, ha maguk keresik a kenyerüket, és saját kezükbe veszik a sorsukat. És van bátorságuk ahhoz, hogy a saját nyelvükön merjenek megszólalni, ez esetben a keleti finn dialektusban. Kähkönen folytatta a fekete menyasszonyok mikrohistóriáját, már öt kötetnél tart, amelyekben megmutatja, hogyan küzdöttek meg az asszonyok a háborús idők viszontagságaival kölcsönös szolidaritásuk révén.
A női hangok áradatában eleinte nem lehetett meghallani a férfiak ellenvetéseit. A férfik visszaírnak! 1999-ben a férfi élet vált több olyan kispróza kötet központi témájává, mint Juha Seppälä Suuret kertomukset (A nagy elbeszélések), Hannu Raittila Miesvahvuus (Férfierő) és Jyrki Vaionen  Tutkimusmatkailia ja muita tarinoita (A felfedező és más történetek). Az olyan regények, mint Kanko Röyhkä Ocean City-je és Markku Karpio Naisten mies (A nők pasija) további példák erre. Az volt a fő kérdés, hogyan legyen valaki férfi, nem a férfivá válás. Ennek a diskurzusnak elsőszámú példája Kari Hotakainen Juoksuhaudantie (2002 Futóárokutca) c. nagysikerű regénye, amely elnyerte a Nordic Council irodalmi díját. Azt mutatja meg, milyen a férfiak élete a nők emancipálódása után, és megmutatja, hogyan harcol egy finn férfi két fronton is a saját identitásáért: otthon és a piacgazdaság társadalmában. Hotakainen könyvének humorát már a címe is jelzi, egy olyan Helsinki külváros utcájának nevét viseli, amelyet leszerelt katonák építettek a második világháború után, és arra is utal, hogy a főhős otthoni frontszolgálatot teljesítő férfiembernek tekinti magát. Most ő a háziangyal, aki felesége szolgálatára van kirendelve. Ebben a helyzetben egy nagy hibát követ el, amikor egy alkalommal megüti a feleségét. Ez a meggondolatlan tett romba dönti egész életét és személyiségét. A regény tragikomikus módon ábrázolja elkeseredett küzdelmét azért, hogy visszaszerezze a családját, elsősorban a lányát, egy családi ház révén, ilyet próbál keresni. A helyzete kilátástalan, mert a felesége és láthatólag az egész társadalom ellene van.   
Egy finnországi svéd regényben, Fredrik L?ng Den finska mannens sorg (1996, A finn férfi panaszai) Hotakainen hősének sorstársát szólaltatja meg szintén egyes szám első személyben, a strindbergi önsajnálat hangján panaszolva el a nőemancipáció okozta gyötrelmeit, azt, hogy a felesége saját teret, külön szobát szeretne magának, ami már a romlottság netovábbja. Darabokra tört a férfiúi ego egysége? vannak emlékező, észlelő, reménykedő, álmodozó és gyűlölködő elbeszélők, akik képtelenek összeszedni magukat annak dacára, hogy nagyon szeretnék elmondani a történetüket. Kristina Carlson regénye, Maan ääreen (1999, A világ végére) megmagyarázza, miért van ez így.  Az ő főhőse az elbeszélő férfi ősapja, aki öncsalás miatt képtelen elmondani az igazságot. Lennart Falk ez a 19. századból, aki a szibériai szénmezőkön próbálja megtalálni a szerencséjét mindenáron, és a nők segítségével. A modernizációnak ez a hőse megérti végül, hogy az elbeszélések nem fogják egybe a személyiségét, mert senki sem egy, mindenki sokféle, és a különböző tartalmakat a mindenkori hallgatóságra szabva mondják el. Valaki megformálhatja a maga személyiségét általánosságban vagy saját magának, mert az emberi természet nem egyértelműen előre meghatározott egység, mindenkinek tisztában kell lennie a saját motivációival.     
Eltűnt-e a közösség az egyén előtérbe lépésével?
Az egyén előtérbe kerülése vetette fel azt a kérdést, hogy vajon az irodalomnak van-e még egyáltalán közös témája napirenden a társadalomban. Már nincsenek társadalmi osztályok, nincs már osztályharc, mondták, a közösségek heterogén csoportokból állnak, még a szegények és a gazdagok között is kulturálisan eltérő emberek találhatók. A detektívregény műfaját a posztmodern társadalmi regény egyik típusának tartják, mert az ilyen művekben szociális problémák is előkerülnek. Világszerte egyre népszerűbbé válnak ezek a könyvek. Leena Lehtolainen és Mattö Rönkkö finn krimijeinek sikere megelőzte az olyan híres svéd krimi-írók felbukkanását, mint Henning Mankell és Liza Marklund. Ugyanakkor voltak olyan szerzők, mint a finnországi svéd író, Kjell Westö, akik hisznek abban, hogy nyitni lehet a privát élményektől az általánosabb morális és társadalmi reflektálás, sőt a megbékélés felé is. 
Westö a Drakarna över Helsingfors (1998 Sárkányok Helsinki felett) c. regényében valósította meg az elképzelését, amelyben a finn társadalom fejlődését ábrázolja a 60-as évektől a 90-es évek gazdasági válságáig a Bexar család fiainak szemszögéből. Ezzel a finnországi svéd kisebbségnek azt a régi vágyát is teljesítette, hogy az ő identitásukról is íródjon egy olyan saga, amilyet Väinö Linna adott a finn nyelvű többségnek a Täällä Pohjantähden alla (1958-1962, Itt az északi csillagzat alatt) c. regénytrilógiával. Ezt Westö 1997-es Vädan av att vara Skrake (Skrake-nak lenni balszerencse) c. regényével és annak folytatásával tette meg Där vi en gäng gätt (2006, Ahol egykor jártunk). Ezek a regények az évszázad történelmi perspektívájába helyezik azt a nyelvi kisebbséget, amely Finnország nyugati partjainak parasztjaiból és halászaiból meg a különböző bevándorlókból jött létre, Svédországból, Németországból, Skóciából, Oroszországból és más európai országokból érkező bevándorlókból. A 19. század folyamán a lakosságnak ez a rétege részt vett Finnország mint nemzet kialakításában. Westö megmutatja, hogy a svédül beszélő kisebbség mentalitása nem sokban különbözik a többségétől. Ez a különbség kifejezhető azzal, ha összehasonlítjuk a Skrake családnevet a finn Koskelo névvel, amit a család egyik tagja vesz fel, mert finn nőt vett feleségül. Mindkét szó egy vízimadarat jelöl (merganser, a nagy bukó a lúdfélék rendjéből a récefélék családjából), de finnül a szó lágyabb hangzású, mint svédül. Westö arra is vállalkozik, hogy meggyőzze a nagyközönséget arról, hogy nem minden svédül beszélő finn tartozik a „bättre folk”-hoz, a „jobbik néphez”, bár ez egy elterjedt téveszme. 
1998-ban Juha Seppälä Sydänmaa (Vadon), Hannu Raittila Ei minulta mitään puutu  (Nem akarom) és Sirpa Kähkönen Mustat morsiamet (Fekete menyasszony) c. regényei szolgáltak útmutatóul a nemzeti identitás újragondolásához. Két ok is volt a finn identitás újraértékelésére: az egyik Finnország belépése az Európai Unióba, ami általános vitát váltott ki a finnségről, a másik a gazdasági visszaesés, ami után már senki sem hangoztathatta azt a jelszót, hogy „finnek születni felér egy lottó ötössel”. Inkább arra volt szükség, hogy felelevenítsék a régi finn szellemet, azaz mindazokat a tulajdonságokat – kitartás, szorgalom, önzetlenség –, ami fellelhető a klasszikus irodalomban, például Johan Ludwig Runebergnél (1804-1877), ahogy ezt az Esko Aho miniszterelnök által felállított filozófus-bizottság javasolta. Az ő ideáljukat a Runeberg közismert poémájában Paavo Saarijärvi testesíti meg, aki a természettel küzd évről évre jég borította földjén.
A kortárs írók nem értettek egyet a nemzeti romantikához való ilyen visszatérés indítványával: Juha Seppälä Sydänmaa (Vadon) c. regénye nem osztja ezt a hitet a kemény munkát végzők eszményi boldogságában. Az erdőben végzett kegyetlen robot, hogy megkeresse a betevő falatra valót, megkeményíti a testét és a lelkét is a gazdálkodónak, és a természet szépsége, amit annyira csodáltak a romantikus költők, nem könnyít a munka terhén. Az anyagi siker, amit elér a végén, ami annyira jellegzetes eleme a finn családregénynek, nem kárpótolja az érzelmi boldogság hiányáért. (ld. Szopori Nagy Lajos 1986) Az örökség, amit az apa hagy a lányára, az anya a fiára, a szívtelenség, bár az éhségtől már nem kell szenvedniük. Következő regényében Suomen historia (2000, Finn história) Seppälä nemcsak hogy szakít a finn sikertörténetekkel, amiből csak a polgárháború és a második világháború alatti személyes megpróbáltatások emléke marad meg, de ennél is tovább megy, és az egész történelmi regényírást karneválivá teszi.
Juha Seppälä Sydänmaa-ja (Vadonja) a nemzeti történelem szarkasztikus komédiája, Hannu Raittila  Ei minulta mitään puutu (Nem akarom) c. regénye ennek éppen az ellenkezője. Raittila mulatságos módon egyesíti a földi és a spirituális fejlődés történetét. A Leinonen-család nagy öregje nagyon ügyes vállalkozó? napközben az ország villamosításával foglalkozik, esténként pedig a keresztény tanok fundamentalista hirdetője. A homo faberként tevékeny Lainonen-családdal az a baj, hogy nem tudnak idejében leállni a vállalkozásaikkal. Aztán már túl késő. Pozitív vízióként a regény azt sugallja, hogy a finnek olyanok, hogy ha baj van, hívők és hitetlenek képesek összefogni, hogy együtt lássanak munkához. Sirpa Kähkönenhez hasonlóan Mikaela Sundström is olyan nőalakokat teremt, akik a nők kölcsönös szolidaritását bizonyítják Dessa himlar kring ass städ (1999, Megmarad ez az ég köröttünk) majdnem ugyanazt a száz éves korszakot fogja át, mint a többi említett családregény, de ez a család a semmiből jön, egy kis faluból Délkelet-Finnországban. Úgy lehet olvasni a könyvet, mint a hembygd-irodalom (a szülőföld-irodalom) hagyományának folytatóját, ami a svéd nyelvű vidék fejlődését kívánja bátorítani, de ezúttal a nők összefogásában rejlő erőt hangsúlyozva.   
Az új évezred újfajta történelmi regények számára is új lapot nyitott, amelyek gyanakvással és provokatív célzattal közelednek a történelemhez. Jari Tervo Urho Kekkonen elnök politikai etikáját kérdőjelezi meg Myyrä (2004, A vakond), és Ohrana (2006, Véderő) c. regényeiben, Ulla-Lena Lundberg veszi a bátorságot, hogy olyan már-már mítosz számba menő témákról írjon, mint a Téli Háború és a Folytatólagos Háború Marsipansoldaten (2001, Marcipánkatonák) c. regényében, mivel Väinö Linna nemzeti háborús regénye Tuntematen sotilas  (1954, Az ismeretlen katona) afféle szent könyvnek számított. A Marcipánkatonák a címével arra a mondásra utal, hogy „a hadsereg a gyomrával menetel”, ahogy a kétnyelvű finn hadsereget is az otthonról kapott finom élelmiszercsomagok vitték előre, amit az éhező hátországból küldtek a drága fiúknak „ott a messzi távolban”. Göran és Frej Kummel finnországi svéd megfelelője Väinö Linna alhadnagyának, aki a demokratikus hadvezetés Vilho Koskela nevű ikonja. A Kummel-testvéreket azért is szeretik a katonáik, mert jobban megtanulnak finnül, és nem térnek el negatívan a többiektől – , a finn hadseregben még megvolt a nyelvi megkülönböztetés a háborúk alatt. A Kummel-testvérek élvezni is tudják az életet kint a karéliai erdőkben, kulturális tevékenységet, sport- és kórusprogramokat, még színházi előadásokat is szerveznek, hogy ne unatkozzanak a katonák az állóháború idején.  A Marcipánkatonák ítéletet mond a Tuntematon sotilas-hoz hasonló minden háborús lelkesedés és a háború melletti minden nacionalista érvelés felett, tehát kimutatja, hogy az az ún. rokon nemzet felszabadítását célozta, amelynek a finn nyelve egészen másként hangzik, mint az, amit ők tanultak. Lundberg a frontélet kellemetlenségeit érzékletesen hozza fizikai közelségbe az olvasókhoz, a fiatal férfiak belső életével együtt, a maguk önzésével, naivitásával és barátságukkal. Az írónő rácsodálkozik a finn hadsereg részéről végrehajtott hadműveletek abszurditására, és méltányolja a Vörös hadsereg felszereltségét és felkészültségét, amit annak idején inkább csak gúnyoltak. Ma már a történészek is osztják Lundberg realizmusát.
Az újabb háborús regények elszakadtak a frontvonalon vívott csatáktól? Tuomas Kyrö Liitto-ja (2005, Unió) és Sanne Ravi Ansarija (2007, Melegház) egyaránt bírálja a hátország heves nacionalizmusát a militarista diskurzusban és viselkedésben. A nacionalizmus paródiája még tovább merészkedik Miika Nousiainen regényében Vadelmavenepakolainen (2007, Málnacsónak menekült). A furcsa címre van magyarázat. A főhős, Mikko Virtanen a nemzetiség transzvesztitájának mondja magát.  Elhatározza, hogy Mikael Anderssonná, modern, szolid és rokonszenves, tökéletes svéd férfivá fog válni, mikor gyerekként először eszik málnacsónak süteményt a kompon egy stockholmi kiránduláson. Saját apját rossz szerepmintának találja, mert az péntekenként túl sokat iszik, és azt reméli, hogy nem a svédek nyerik a jéghoki-meccset. Minden rendben van a finn identitásával kívülről nézve, de belülről nincs. Rettentő kényelmetlenül érzi magát belülről, mert úgy találja, hogy nem a megfelelő nemzetiségbe született és nevelődött bele, a finn alsóbbrendűségi érzésbe. Nousiainen itt Benedict Anderson elméletéhez kapcsolódik az elképzelt közösségekről, amelyeket öntudatlan és/vagy tudatos trópusok és narratívák alakítanak ki és tartannak fenn. 
Eddig azt láttuk, hogy az 1998-as év a nemzeti identitás egy fontos témáját aktivizálta történelmi perspektívából, mert egy multikulturális Finnország volt kialakulóban. A regény a történelmi háttér nélküli társadalmi valóság iránt is kezdett érdeklődést mutatni, akárcsak a korábbi nyugati irodalomban, a társadalmi feszültségeket egy család válságának összefüggésébe helyezve ábrázolják.   
Mari Mörö regényének Kiltin jön lahjat (Jóéjt ajándékok), amely Runeberg-díjat nyert, társadalmi üzenete van, de ez csak a sorok között jut kifejezésre. A mai finn társadalom két margóra sodródott csoportjából veszi az alakjait: egy majdnem elhagyott gyermeket és egy kisstílű bűnözőt. E kettős fókuszba állítás révén az olvasó tragikus és olykor komikus közelségből figyelheti a nagyon szép és okos kislány és egy vodkacsempész találkozását. A groteszk realizmus, a szegénység szaga, egy férfi és a felesége sok éhező gyerekkel, rongyos ruhában, a nyomorúságos kunyhó tetejéről szemlélve, ez volt jellemző a korábbi történelmi realista ábrázolásra. Az olvasónak most egy kétszobás lakásba kell belépnie, mint Vikkinek, és ott kell találkoznia Siitával, a hatéves kislánnyal, aki egy „sztriptíztáncosnő” lánya, és egyetlen játszótársaival, az egereivel játszik, nincs rendes ennivalója, a mamáját várja haza, de hiába, mint rendesen. A jóéjt ajándékok, flancos játékok, amiket a magányos éjszakákért kap vigasztalásul, elvesztik értéküket Siita szemében a regény végére, amikor a gyermekvédelmi hatóság, akit a jószívű csempész hívott ki, elviszi őt hazulról. Eldöntetlen marad, hogy ez vajon jó-e a gyereknek, és milyen jövő vár rá. 
Ugyanebben az évben jelent meg Arto Salminen Varasta (Áruház) c. regénye is? az atmoszférája nagyon sötét, mert az áruházi dolgozók mintha ellenségek, nem pedig kollégák között éreznék magukat. Frusztrált emberek, hiányzik belőlük minden együttérzés. Csak attól rettegnek, hogy elbocsátják őket. Ennél is komorabb társadalomkép ki rajzolódik Salminen legutolsó regényéből a Kalavaléből (2005, a cím szójáték, utalás a Kalevalára, a nemzeti eposz címére). Egy Big Brothers jellegű tévéműsor készítéséről szól. Nincs választási szabadsága annak, aki a társadalom peremén él, az emberek kénytelenek bármit megtenni a túlélésért. Ez a kérdés szerepel Asko Sahlberg Pimeän ääni (2000 A sötétség hangja) c. regényében is. A témát a svéd-finn emigránsok közösségére terjeszti ki. Az emigráció nem a főtémája, inkább a szubjektumnak az egzisztencialista filozófiában vizsgált pozíciójával foglalkozik. Egy emigráns férfi gondolja át saját tetteit és motívumait valamint egyéni felelősségét Camus Közöny c. regényének főhősével, Meursault-lal. Az elidegenedettség érzésétől próbál megszabadulni.              
Az önmagunkról való mesélés funkciója megismerő jellegű, tehát lehetővé teszi, hogy a beszélő traumatikus élményekkel nézzen szembe, ezeket megossza másokkal, és ily módon gyógyuljon ki belőlük. Ezt az újfajta vallomásos irodalmat trauma-irodalomnak hívják, erre is hozok néhány példát. Nagyon tragikus tud lenni egy közel rokon öngyilkossága, ahogy azt Elina Hirvonen Että hän muistaisi samanä (2005, Ha tudna emlékezni ugyanarra), vagy az egész család önkéntes kiirtása, ahogy azt Markko Päaskynen Vihan päivät (2005, A harag napja) c. könyve megmutatja. Sofi Oksanen Puhdistus (2008 Tisztogatás) c. könyve világhírűvé tette a szerzőt, ez egy egész nép politikai traumájával foglalkozik. A cím a politikai ellenfelekkel szembeni tisztogatásra utal, erőszakos deportálásukra Szibériába és az Arisztotelész-féle katarzisra. A Tisztogatás témája egyedülálló volt Finnországban és Észtországban egyaránt, mivel politikailag nem kívánatos témának számított mindkét országban, amíg a Szovjetuniótól való félelem bénította meg az írók tollát. Finnországban a Tisztogatás úgy is tekinthető, mint a finn nyelven íródó regények földrajzi terjeszkedése. Svéd nyelven a finn próza már kezdettől fogva, már száz éve is nemzetközi volt.
Hannu Raittila azonban commedia dell’arte regényével, a Canal Grandéval (2001) Velencébe viszi a mérnökeit, hogy megmentsék a híres várost az elsüllyedéstől. A 2008-as év alább említendő jelöltjei a Finlandia-díjra különösen nemzetközinek tűntek témájuk és földrajzi színterük tekintetében. Íme a jelöltek listája: Olli Jalonen regénye 14 solmua Greenwichiin (Greenwichtől 14 csomónyira) egy brit házaspár és finn barátaik közötti vitorlásversenyről szól, világkörüli útjukról az Egyenlítő mentén ugyanolyan fajta hajóval, amilyet a felvilágosodás századában használtak. Katri Lipson első regénye, a Kosmonautti (Űrhajós) egy fiatalember álmának megfeneklése, aki egy második Jurij Gagarin szeretne lenni a szovjet éra vége felé Oroszországban. Arne Nevanlinna Marie-ja egy elzászi német zsidó nagypolgári családból való fiatal nő élettörténetét mondja el, aki egy finn orvoshoz megy feleségül. Helsinkibe kerül, egy szűklátókörű osztálytársadalomba, amelyik gyanakvással fogadja az idegeneket. Juha Seppälä regénye Paholaisen haarukka (Az ördög villája) a globális piacgazdaság allegóriája, Pirkko Saiso könyve Kohtuuttomuus (Mértéktelenség) pedig a férfi hegemóniával való visszaélésről írott szatíra.
Oksanen Tisztogatása volt kétségtelenül a legjobb közülük, már csak az elnyert díjakon mérve is: megkapta a legfontosabb díjakat Finnországban (a Finlandia-díjat és a Runeberg-díjat), a Nordic Literature-díjat és a Prix Feminát Franciaországban az év fordításban megjelent legjobb regényéért. A Tisztogatás regény a szégyenről, annak anatómiájáról és örökségéről. Azt mutatja meg, mennyire közérdekű az, ami privát, és mennyire személyes kihatású a politika.  A háború kegyetlen arca olyan, mint egy közeli ismerősé: a test üzlet, megaláztatás és árulás tárgya, tehetetlen tanú, amely megpróbál életben maradni. Történelmi és feminista regény ez, thriller, amely visszapillant a tükörbe, megpillantja a jelent és a jövőt is. Publikálása többszörös transzgresszió. Sofi Oksanen Finnországot és Észtországot láthatóvá tette Európa irodalmi térképén, és Amerikában is figyelmet keltett.
Megpróbáltam kiemelni néhány döntő fontosságú évet a kortárs finn irodalom történetéből, és vázolni a legjobb publikációk körüli irodalmi jelenségeket, megrajzolni a csomópontok köré a kontextust.                
 

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA          

Š Permission granted by the author 
published with the support of FILI