27. sz. pipa: Kefevirág
(Piippuhylly)

[képaláírás:]
27. sz. pipa
Gyökérgumópipa.
Korábbi tulajdonos: Pietari Kutila
Szárán felirat: Bűneid megbocsáttattak.
KEFEVIRÁG
„Pietari Kutila úr, 1946. május 18. Ezt az önmagában csekély értékű dohánypipát Olof Arvidsson, a Västerbotten megyei Jörn plébánosa küldte a finn Aune Näkkälä hagyatékából. Aune Näkkälä 1944–1945 folyamán a Kis Rovanieminek is nevezett lind?i táborban tartózkodott. Érkezésétől fogva zavarodottan viselkedett, és igen gyenge fizikai állapotban volt, melyen a tífusz és elméje elborulása még tovább rontott.”
– Te, Aune, te nem fogsz a Mennybe jutni.
– Kefevirág – bukik ki a módos ház gazdasszonya, Aune Näkkälä szájából.
A riadalom rengő takarónak tetszik a váll alatt, mintha Isten túlméretes köpönyege lenne, mellyel a benső rosszat leplezik.
– Hó vagyunk?
– Svédországban, a lind?i menekülttáborban – magyarázza Arvidsson plébános. – A váróteremben.
Arvidsson fekete szakáll-ligetét tépdesi, fekete könyvét lapozgatja. Aune nehézkesen felül, ingatagnak érzi a napot. A takaró színe, mint a tengeré, a matracot réti füvekkel tömködték ki. Hiányzik belőle a bőr és a levendula ismerős illata.
– Kefevirág.
– Még van időd a megbánásra.
Ezt már korábban is hajtogatták. Ha nem tanúsítasz megbánást, a Pokolba jutsz. Szándékosan kínozzák itt az öregasszonyt.
– Kefevirág.
– Hát az meg mi? – firtatja Arvidsson, nem is először.
Aune nem tudja. Ez az egyetlen szó, amely eszébe jut. Jutott már jó ideje.
Minden azon a reggelen kezdődött, két hete.
– No, most aztán győzött a Fehér – vélte Aune rögtön ébredéskor.
De, ahogy Arvidsson is mondta:
– Aune szerencsés, hogy a Váróterembe került.
Az összes ember életében megvan az a pont, amely mindent megváltoztat, visszafordíthatatlanul. És ha a halál pillanatában eljönne az alkalom, amikor hátrafelé lehet tekerni a mutatót? A Váróteremben lehetséges az ilyesmi.
Mert a Pokol eldugult. A háború után oly sok bűnös halt meg, hogy a Pokolba egész egyszerűen már nem fért be senki. A keveredést fokozta, hogy a különböző ágú hívőket elszakították szülővidékükről, a különböző fajokat felverték és szerteszét a világban elkeverték. Minden Mennyei és Pokolbéli rendszer teljesen összegubancolódott. A meghalók egy része így arra kényszerült, hogy a Váróteremben töltse el az időt, míg a következő pontba jut. Ez megterhelő volt, és sajnálatos is, másrészt a bűnösnek itt még lehetősége adódott, hogy Isten szemében javítson helyzetén.
Arvidsson kövérkés felesége a reggelit intézte. Aune elvette az odakínált porcelánbögrét, és belekortyolt. Bensője úgy belesajgott az italba, mintha kést éleztek volna benne.
– Equisetum. Csökkenti a lép összehúzódását, és javítja az emlékezetet – magyarázta Arvidsson.
– Fujj! Kefevirág.
– Ez a főzet majd ráveszi Aunét az emlékezésre.
Aune lehunyta a szemét, és úgy hajtotta hátra fejét a padra, ahogy a magukban biztosak vagy az eszüket vesztettek teszik.
– Mit változtatna meg Aune, ha lenne választása?
Valahonnét mélyről előbugyogott egy emlék.
Aune rögtön tudja, hol járunk. Nagy-Lamperi háza. Aune gyűlöli ezt a helyet. A szorgos gyomlálás ellenére égbe szökő jajrózsa, repedezett kőalapzat. Függönytelen ablakok olcsó üvegből. A combot verdeső macskagyökér és tisztesfű, az egyetlen ok az idejövetelre.
– Kefevirág – bukik ki a nyögés. – Jaj, te kis Kefevirág!
Nem azért gyűlöli Aune a házat, mert ájtatosak és kutyahitűek laknak benne. Azért gyűlöli, mert rossz a lelkiismerete. Annak idején ide tuszkolt be egy nyomorult árvát, hogy ne sertepertéljen a lába alatt, hisz megvolt a maga pereputtya is. Kefevirág. Sandaszeműnek is nevezték.
Az ablak. Valami vonzza, hogy bekukkantson rajta. Csupasz padló, mellyé a véget nem érő léptek ereje csiszolta a fát. Az egyetlen fényűzésre utaló tárgy egy cifra kép, rajta várrom meg egy félszárnyú angyal. És ott fekszik az az elárverezett kislány. A kis Sandaszemű a kecskelábas ágyon, haja bozótja szerteszét, ujjait mozgatja a gyertya vetette árnyékban. Érezni, hogy dúdolgat. A kölyöknek nyilvánvalóan jó a képzelőereje, valamiféle játékállatokat vagy szörnyeket formál ujjaival. Az ember szívesen nézné még jó darabig ezt a mulatságot. De aztán a lány még jobban felemeli kezét, megvillan zúzódásokkal teli válla. A faluban azt beszélik, vesszőzik a gyereket. Sosem az arcára, sosem úgy, hogy látszódjon vagy sebet hagyjon. Az árverésen dicsérték, hogy vastag a bőre.
Az ablaküveg kificsorodik.
Most Nagy-Lamperi áll az ágy mellett. A csizmákért Sandaszemű felel. Nagy-Lamperi csizmája, az, melyet fényesre kellene suvickolni, és amely sáros és halpikkely lepte. Nagy-Lamperi, a Sátán kefevirágtiprója áll az ágy mellett, áldásadásra emelt kézzel, mint egy szent ember, isteni szenvedő, aki le kell ereszkedjék a bűnöshöz.
– Kefevirág, kicsi kis kefevirágocska!
A sandaszemű lyány a takaró alatt fekszik, moccanni se moccan.
Nagy-Lamperi lehajol. A kéz a bundatakaróhoz ér, félrehúzza.
Az ujj a combot sepri, a túlságosan is fehér combot.
– Kisarjatt mán a kefevirágod?
A kefevirág a lány és az üsző első vérét jelenti. Utána bárki meghághatja, és vemhes lesz. Annak előtte nem.
Földre buknak a szoknyaszegélybe göngyölt gyógynövénycsokrok. A Nagy-Lamperi házától induló ösvény hullámzik a fűzek között, a lábat foglyul ejti egy törpenyír.
– Minek gyötőtök még evvel?
Aune szemredőjébe nedvesség tolul. De Näkkälä házának gazdasszonya nem sír, mint holmi kis libatop!
Helli arra járva végigsimítja Aune fejét:
– Nő már Aune haja?
Nem nő. Svédlanyhán befűtött tetűszaunában nyírták le. Ettől csak még inkább megvadultak a tetvek. Most is ott zajganak az ágyék hajlatában.
– Itt a Váróteremben van lehetőség olyasmire, hogy megváltozzon a múlt.
– Mit kő tennem?
– Tudja azt Aune.
Arvidsson buzdítja, hogy hunyja le újból a szemét. Érzi, hogy zúg a feje.
Nagy-Lamperi háza. A szív kalapál, de ezúttal maradok. Ezúttal nem fordulok vissza. A fészer oldalából előkerül egy balta. A tornác ablakában üvegcsengő. Valami szép még itt is akad, gondolja Aune, és a földre billenti a csengőt. Eltörik. Aune felemeli lábát, rátapos az üvegszilánkokra. Sarkába fájdalom nyilall. Rendben, ezek szerint ez valóság. A balta furcsán könnyű a kézben, mint egy vékony gally. A tornácon muszáj megtorpanni. És ha tévedek, és mindent csak képzeltem? Ha bemegyek oda, és Nagy-Lamperi ott ül majd a jóban, térdén ugráltatva, családi idilljét lóbálva? Még őrült hírébe kerül az ember.
De nem, a szobát feszült csönd lepi. Ez olyan ház, ahol mindenki ébren van, de teszi az alvót.
Aune belép. Az asztalon egy rakás tisztítatlan sebes pisztráng. Nagy-Lamperi tarkója izzadt. Bőrszerű és izzadt, verőér alatt ugrándozó, alatta a pokróc lapos és mozdulatlan. Nagy-Lamperi sziszeg és sír.
– Én kérem az Úrtó, Kefevirág, kicsi kis szajha, bűneid bocsánatát!
Az utolsó ítéletkor kérjük bűneink bocsánatát, és most eljött Nagy-Lamperi ítéletének ideje. Aune olyan erővel csap le a baltával, ahogy csak bír, és tudja: ez tetszik Istennek. És ha nem is egészen tetszik neki, hát legalábbis feloldoz alóla. Nagy-Lamperi a földre bukik. Az ajtónyílásban sorra jelennek meg a fejek.
– Pulyáknak mars ki az udvarra! És te is, fehérnép!
Nagy-Lamperi asszonyának combja cuppog, ahogy hóna alá kapdossa gyerekeit, és odasúgja:
– Csillapoggyá, Aune! Vegyé a pisztrángbó!
Aune felkap az asztalról egy nagyobb halat, és szoknyája redői közé dugja. Nagy-Lamperi felkiált:
– Ne nyújj a zsákmányhoz! Kicsinállak!
Medveölő. Mókusvadász. Szálfahasító. Kefevirágtipró. Most vége.
Az ütés olyan erős, hogy a fahasáb kettétörik Nagy-Lamperi homlokán.
Aune pokrócba tekerve felkapja az ágyon heverő lányt, és kiviszi a házból. A gyerek aligha nyom akár tizenöt fontot is. Kibukik az udvar füvére, és csak néz azokkal a szemeivel. Sandaszemű. Aune visszamegy a kunyhóba.
A kályhában ropog a tűz, hamar akad gyújtós. A petróleum és a rongygyapjú egyesül, délceg láng lobban belőlük. A zsebből váratlanul előkerül egy pipaszipka, és egy apró, 50 milliliteres muszkarinampulla, légyölőgalóca-kivonat. Nagy-Lamperi rángatózik, és szórja a szitkokat:
– Te Sátán nemzette koltta, ne merészejjé belém vágni! Nem vaty te gyíkos, Aune!
– Sok gyereket elhajtottam én mán. Ahhó képest egy megtermett ember semmiség.
A lakószoba ágya első próbálkozásra lángra kap.
A lány az útkereszteződésben ül egy hangyaboly közepén, amikor Aune visszaér. Ölébe kapja, és odasúgja neki:
– Aszt a szégyenfáját! Ilyen nagyra nőtt mán, aszt zokniba illegeti magát árkon-bokron át, még szerencse, hoty senki nem látta!
Aune tüzet rak a parton, és egy ág végére böki a pisztrángot. A hal fehér húsából zsír sistereg a hamura.
– Asztán akar-e a lyány varázsmutatványt látni?
A gyerek csak meresztgeti azokat a boszorkányszemeit.
– Lemossuk-é a rosszat? – bátorítja Aune, és zsírt facsar a tenyerébe. Aztán fog egy csöbör vizet, és pépessé kavarja a hamut.
– Dörzsődd bele a kezedbe, a képedbe meg mindenhová!
Sandaszemű kitér az érintés elől. Akkor Aune lekapja magáról a ruhát, és nekiáll az arcába dörgölni a hamupempőt.
– Csinádd utánam, ha mered!
Aune tetőtől talpig bekeni magát korommal, aztán az agyagos fenekű csermelybe szalad úszni. Hangosan prüsszög, nem néz a part felé. Felsóhajt a megkönnyebbüléstől, mikor a lány mancsai megragadják saját dermedt markát.
– De nem így vót a. Nem mentem én vissza a házba – nyögi Aune.
Arvidsson felesége a papsapkagomba-leves körül sürög. A plébános maga jegyzetfüzetével babrál.
– Jaa-a. Csakhogy ez ám itt a furcsaság. Hogy a Váróteremben meg lehet változtatni a dolgokat.
Beleszédül az ember.
– És az mit segített vóna? Meghalt így is, úgy is. Megőték a háború idején.
Arvidsson megrázza a fejét. Ez az egyetlen esemény megváltoztathatott volna mindent.
– Akarja látni Aune, mi történt azután?
Ha Aune akkor egyszer ott maradt volna a háznál. Magával vitte volna a lyányt.
Az út végében vörös okkerrel festett szauna, kéményéből átlátszó nyár és nyírmézga illata türemkedik elő. Aune a levegőt szimatolja. A tavasznak itt is ugyanolyan a szaga, mint otthon, csak teljesebb. Az illatok egész a közelében vannak, valahogy édesek és túlontúl nyugodtak. Olyasfélék, amibe az ember legszívesebben beleburkolózna, majd hanyatt dőlne. A fák magassága bizony zavarja a táj érzékelését.
Valahol Svéd-Lappföldön járunk, zord sziklás erdeifenyő-vadonban, melyet ördöglyukakhoz vezető zsákmányösvények és óriások kövesútjai szelnek át. A fenyves erdőben iramlik a mézga, hallani, ahogy izzadnak a hangyák. A kordéösvény selymes-hűvösen érinti a talpat, mintha pisztráng oldalán járkálna az ember.
A kapu kékre festett, a zsanér felnyávog. Egy keverék szuka vánszorog elő, csecsei a földet söprik. A dög kis ideig meresztgeti szemét az érkezőre, aztán úgy dönt, letelt már a munkaideje. Valahonnét a kerítés mögül háj és vér bűze rebben elő. Itt szappant főznek.
És most Aune emlékezetéből képek törnek fel. Hogy segített neki Sandaszemű mindig, mikor szappankészítésen volt a sor. Figyelmesen hallgatta, hogy a lúgot olyan soká kell főzni, míg a nyers krumpli a nyírhamupempő felszínén csüng már. Hogy a kész szappanmassza szaglással vagy ízleléssel ismerszik fel.
Sandaszemű legyepált haja kusza madzaggombolyaggá nőtt, mintha egy megégett halászhálót tekertek volna fel. A beépített üst körül négyen állnak. Mellettük meszesbödön és sótartó edény, melyből a gyerekek időnként egy-egy csipetnyit dobhatnak az üstbe.
– Hoty fest? Elválik mán?
A térdig érő legényke egy kőre állva kukkant az üstbe:
– Kell még mész!
Erre a lány nagy hanggal:
– Nem, hanem só! – azzal már hajigálja is a sószilánkokat a nyírkéreg tartóból.
A vén fűrészporszív akkorát loccsan, hogy az ember majd’ eszét veszti.
– Sandaszemű!
A nő hátraperdül. Röpül a fűre a merőkanál, szökik a kiáltás:
– Aune-anyám!
Ruganyos női test szorítja ölelésbe. A szuka is csatlakozik a viszontlátás feletti örömhöz. Hihetetlen, hogy igaz!
– Hotyhogy életbe vagy? Hisz úgy vót, pórú jártá – zihálja Aune.
– Hó jártam vóna pórú? – nevet Sandaszemű, pislog frufruja alól. – Hisz ide jöttünk mán a háború elején.
– Ne beszéjj sületlenséget!
– Ez az én friccem még mindig ugyanúgy szökésbe van.
– Johann Angelhurst – nyújtja kezét a férfi.
Épp mintha Aune nem tudná. Hogy ezek mindketten már jó ideje halottak. És mégis itt állnak. Johannes ölében ringatja a kisfiút.
– Meghótt a miénk öreg Julle, a legyek megették belűrő – mormogja németesen törve Johannes. – Jó herélt vót, szerette a pulyákat. Lett zsír elég a szappanhoz, meg még több is.
A szurokfű és az angyelika édeskés szaga belevegyül a nyír, a mézga és a korai vadrózsa elegyébe.
– No, mit kell mondani, kölyök? És finnű ám, ne nyüstőjétek most aszt a svédet!
A fiú elgondolkozik, aztán kiböki:
– A finntetűfosődögit!
Sandaszemű anyai szeretettel legyinti meg:
– Ezek mán csak olyanok, mint a farkaskölykök meg az erdei vadak.
– Kenőszappan készű?
– Hisz te tanítottá rá – feleli Sandaszemű, letörölve az izzadságot homlokáról.
És furcsamód Aune most már emlékszik rá, hogy igen. Elevenen emlékszik az őszi és tavaszi rénválogatásokat követő derült estékre, amikor a kertben rakott tűzön vagy a szaunaüstben főzték a szappant. Saját lányát, Lispetet nem érdekelték az efféle foglalatosságok, de Sandaszemű mindig a nyomában volt, megtanulta a különféle dermedési rétegeket, és trillázott:
– Legfelű a legjobb, Lissunak lúg terem, bőre attó szép leszen.
Sandaszeműből kitör a nevetés, Aune egészen odavan érte. Valahonnét egész a belső szerveiből jön, mélyebbről, mint a gyomra. Talán a lelkéből, ha tud nevetni a lélek? Aunét már jó ideje semmi nem késztette nevetésre. És hát így esik meg végül a baj.
– Anyaaa! A néni bepisít! 
Aune csak akkor veszi észre, hogy cserbenhagyta barázdája, amikor a langy már a combján folyik.
Amikor utoljára ilyesmi történt, a svéd sjuksköterska felhorkantott az undortól, mert a vizelet az ágyneműhöz dermesztette combját. Aunéra maradt a feladat, hogy leválassza a takarót, és az aznapi levest megossza a l?seni disznókkal.
– Eljött az idő a fűdésre, gyerekek?
Fürdődézsát hoznak az udvarra, bele gőzölgő vizet.
– A legjobb szappannal mosdatlak én meg.
Aune a dézsába telepszik.
– Ha ezzel csutakollak, kimegy a rossz.
– Énbelőlem is?
– Tebelőled is.
Aune nem emlékszik, utoljára mikor érintette őt valaki ilyen gyengédséggel. Sandaszemű dörzsöli a megkékült combokat, nyomkodja a dudorokat:
– Nézz csak, Aune, hisz neked még nő itt a szőröd!
Aune bal kezével nehézkesen odanyúl. És tényleg! Ott a kar alsó zugában zsenge zuzmó serken.
– Teneked mindig is szép vót a hónajjad.
Sandaszemű puha mosdókesztyűvel dörzsöli végig a combot és a vállat, közben időnként vassal- rüggyel dús vizet csurgat a hátra. Egész a hasig érződik a dúdolgatás. Az ember mindöröktől fogva szomjúhozik az érintésre, gondolja Aune. Kész megfizetni az árát.
– Emléksző, amikó elősző mosdattá meg engemet? Amikó Nagy-Lamperi háza leégett. Erőnek erejével megfésűted a grabancomat.
– Bisztosan úgy vót a?
Aune hasa habhegyeket pattogtat. Mellei szigetként ringatóznak. A gyerekek tobozteheneket raknának rájuk, hogy megmenekedjenek az özönvíztől.
Most Sandaszemű befejezte a foglalatoskodást. Csókot nyom a homlokra, aztán:
– Emléksző, ahogy akkó hatytuk, hogy az északai nap megszáríccson bennünket?
Aune kigázol a cseberből, hagyja, hogy a víz végigcsurogjon bőre redőin. A nap igazából nagyon is virgoncan melegít, a fű vidámnak érződik bütyke alatt.
Aune az udvart nézi, csupasz hasát csiklandozza a szél. Combján valami faji határokkal mit sem törődő hosszúszarvú mászik. A kalyibát, a gyepet és a konyhakertet mohás kőkerítés és fehértajtékos zelnice szegélyezi. A berkenye és a középen kettéhasadt nyírfa a biztonság érzetét sejteti, és azt, hogy a sorsot itt az ember maga, és nem a természet jelöli ki. Itt egész máshogy nőne a dohány, mint északon, a tisztesfű és a zsálya pedig úgy tombolna az ablakban, hogy szablyával kellene szűkebbre venni őket. Oda meg nadragulyát és ajjégyökeret lehetne dugni.
– Lám csak, Aunénak ideje volna indulni.
Sandaszemű magához szorítja. A mihaszna szukára az ugatástól rájön a csuklás.
– Mi elbódogulunk itten.
– Lyányom!
És nem bárki kefevirága.
Aune érzi, miként vonja őt magához a Fehér. Szomorúnak érzi az elválást.
– Nekem is indúnom kell a dógomra – vigasztalja Sandaszemű.
Következőnek a megdermedt szappanrétegeket nagy, aranysárga darabokra vágják, az alma levével üdített zöldeket pedig rudakká. Majd Johannes begyűjti őket, hogy az istálló padlásán megszáradjanak. Az élet megy tovább.
– Adnék én neked, hogy vigyé magaddal, de ezeknek kell még vagy egy hónap.
– Ne törőggy te avval! Hisz megfűdetté.
Sandaszemű megszorongatja. Karjának izmai erősnek hatnak, mint a vasrudak. Orrát a nyak gödrébe dugja, és szaglászik, ahogy szokta. Farkaskölyök.
– Te, te asztán soha nem vótá cukorbó faragva.
– Üzenem oda a határon túlra, hogy jól vagyok.
Aune látja már, hogy Arvidsson ott áll a kórházi ágya mellett. Zúgni kezd a világ. A sárga udvar ködbe foszlik. Hát mán indúni kell, dünnyögi Aune, és akkor a nap lebukik a fenyő lombja mögé. A Fehér. Utolsó leheletével Aune még felismeri, hogy Arvidsson lélegzetében az északi fény illatát érezni:
– Most megpihenhetsz, Aune.
„… Végül megemlíteném, hogy a szóban forgó Aune Näkkälä 1945. június 25-én hunyta békésen örök álomra szemét a lind?i állomásépület várótermében, mindössze néhány nappal azt követően, hogy a finn hivatalos szervek engedélyezték a visszatérést Lappföldre.”

         BÁBA LAURA FORDÍTÁSA