Otthagytam a férjem, a munkahelyem, a kutyám, az ismerőseim és a hobbijaim. Ezen elhatározásom sok szomorúságot okozott, és értetlenséget váltott ki. Hangsúlyozom, hogy döntésemet szellemi képességeim teljes birtokában hoztam meg, nem álltam sem alkohol, sem hangulatjavító gyógyszerek hatása alatt. Ilyen helyzetekben szokás egészen a gyerekkorig visszanyúlni, és ott keresni az okokat. Én gyerekkoromból a hómezőkre meg az erdei tóra emlékszem, és egy képes magazinra, amelyben volt egy cikk Stockholmról, és a híres Operapince étteremről. Akkor azt gondoltam, én sohasem jutok el ebből a sötétségből a csevegő, könnyed Stockholmba. Most az Operapincében ülök, és nem bántam meg semmit. Az étterem heringételei méltók a hírükhöz.
 

Vízkeresztkor lesz négy éve, hogy utoljára megütöttem valakit. Az indulatkezelési tanfolyam vezetője azt tanácsolta, írjam le egy füzetbe azokat a helyzeteket, amikor legszívesebben ütnék. Már az ötödik füzetnél tartok, méregetem az öklöm, ujjaim olyan fehérek, akár az Alpok. Tegnap megint közel jártam hozzá. Ott álltam a zöldségeknél, a mérleg előtt. A gombokon már nem képek vannak, hanem számok. Nem találtam meg azonnal a hagyma gombját, mire egy idióta mögöttem jó nagyot sóhajtott. Kedvem lett volna felszeletelni, felrakni a polcra, és árcédulát tűzni rá. Általános zöldség, száma 000. Mivel azonban elvégeztem a tanfolyamot, és ígéretet tettem, és új Jorma lettem, ezért csak felebarátom szemébe néztem, és ezt mondtam neki: igen, hát persze, hogy hagyma, nem is értem, miért nem fogtam fel mindjárt, bocsánatot kérek a tétovázásomért, most biztos elkésik miattam a kóruspróbáról.
 

Tudod, Sirpa, ezt már a Sorsa-kormány idején meg kellett volna mondanom neked. Szeretlek. Nem úgy, mint a dél-európai férfiak, olyan nyughatatlanul és naponta, az én szerelmem kitartó, igaz, olykor van némi fáziskésés. Finom érzések szunnyadnak bennem. Ne, légyszíves, ne mondd erre azt, hogy mindig csak szunnyadnak. Most kijelentem, hogy szeretlek, de valószínűleg nem fogom megismételni ezt a mondatot holnap, sőt a jelenlegi Lipponen-kormány alatt sem, úgyhogy vésd jól a szívedbe. Nem, nem emeltem fel a hangom, csak próbálok érthetően beszélni. A háttérzajnak részben te is oka vagy: ezt a wellnesshetet a te bónuszpontjaidért kaptam.
 

Szeress engem gyengéden, szeress, kedvesem… A rendelőintézet teraszán ülök, és miközben ezt a dalt dúdolom, rád gondolok. Az ápolónők elviszik a tányérom, nagyokat sóhajtoznak. Jövő héten már járok, rá egy hétre talán szaladok is. Telebeszéltem az üzenetrögzítődet, és ott is láttam csillagokat, ahol nincsenek: a sebészet gipszelőjének plafonján. Bocsáss meg. Rossz ötlet volt a taxi vonóhorgába kapaszkodni, 400 méter viszonylag nagy távolság. A maga módján mégis közelebb hozott bennünket egymáshoz. El kell ismerned.
 

Háromszor állt meg a szívem. Először Parkanóban, amikor a szupermarket előtt egy kutyát láttam kikötve a biciklitartóhoz. Vonyítása Roy Orbison korai számait juttatta eszembe. Másodszor nagyapám temetésén, amikor a helyi amatőr zenészek Az elnémult hegedű című dalt játszották felismerhetetlenül. Harmadszor tegnap, amikor a kollégám bevallotta, hogy a feledhetetlen 1995-ös Finnország–Svédország hokidöntő videója, amit kölcsönadtam neki, tönkrement. Abban a korban vagyok, hogy a szívem egy negyedik alkalmat már nem feltétlenül bír ki. Legnagyobb lányom ezzel mit sem törődve pircinget készül berakatni magának, és be akar állni egy death metal bandába basszusgitárosnak.
 

A nagy döntések a plázák forgóajtajában születnek pénteken délután fél ötkor, ismeretlenek füle hallatára. Azt kiabáltad, hogy már semmi sem köt hozzám. Kegyetlen megfogalmazás. Egy pillanatig úgy éreztem, éppoly jelentős vagyok, mint a NATO. Azt mondtad, kidobsz mindent, amire már nincs szükséged. Engem is. Újrahasznosítasz. Nem látsz tovább az orrodnál. Én nem bomlok le a természetben. Károsanyag-kibocsátásom óriási. Meglehet, őskövület vagyok, de üzemanyag is. Ha majd új szerelmeddel járod az erdőt, bánj óvatosan a tűzzel. És amikor legközelebb kinyitod a komposztáló tetejét, ne felejtsd, hogy minden lebomlik, kivéve a csirkecsontot. Meg engem.
 

Amikor nagyok lesznek a gyerekek, és a lakástörlesztés letudva, a kutya megpisiltetve, a fű lenyírva, fogom magam, és úgy itt hagyok mindent, mint a szél. Ha túl leszünk a karácsonyi készülődésen, valamint az elmaradt adó büntetőkamatostul befizetve, a sílécek bekenve, úgy elmegyek innen, hogy csak a hátsó lámpáim látjátok majd a távolban. Amint ismét összeszedtem magam, kicseréltem a gumikat, rendbehozattam a fogaimat, ebben a lakásban csak a szagom marad, meg az ünneplő cipőm. Ha a tujasövény már három méteres lesz, a gyerekek családot alapítottak, a kerti törpék pedig mind megpenészedtek, akkor majd jól elmegyek innen, felszedem a horgonyt, és elvitorlázom, csöndben és végleg. 
 

Idehallgass, Eija-Riitta, ha van szíved, akkor most szépen kiengedsz innen. Nagyi lekvárjai, krumpliszacskók, ribizliszörpök, karalábék, virághagymák – eleget nézegettem már ezt a sok szentimentális dolgot itt körben, sőt mi több, olyan hallucinációim voltak, amilyeneket Jim Morrisonnak és társainak még LSD-vel sem sikerült produkálniuk. Ráadásul fázom is. Vérkeringésem, mint ezt te is jól tudod, a hosszú végigdohányzott évek következtében nem működik tökéletesen, mégsem adtad be a gyapjúzoknim, hiába kértem. Eija-Riitta, emlékezz az 1989-es nyárra, házasságunk legutóbbi virágkorára. Van még remény feléleszteni. Kérlek szépen, vedd el az ajtó elől a padot. 
 

Átrágtam magam a melankólia teljes irodalmán. Leszedtem a netről a legnyálasabb balladákat, és felhívtam szerzőiket. Végigolvastam a finnországi életellenes bűncselekmények teljes történetét. Jártam a bűnügyi múzeumban, megtapogattam egy ólmos botot. Hat órán keresztül álldogáltam a havasesőben, és a járókelők arcvonásait fürkésztem. Jártam az anonim alkoholisták gyűlésén, jukkapálmának álcázva magam. Mindezt azért tettem, hogy a végére járjak, mi a fene van ezzel a néppel, és miért mindig az olyan számok szerepelnek a slágerlisták élén, amelyek így kezdődnek: láttam, amikor elmentél. A kutatás folytatódik. 
 

A cédélejátszóban izlandi rock visított, a tévében brit pop pattogott, a sütőben Dániában készült olasz mirelitpizza sült, a pohárban francia vörösbor melegedett, a ház előtt japán autó állt, a lábamon német bakancs, a csuklómon pedig svájci óra. Délután egy nemzeti termék szemináriumra vártak előadóként. Súlyos őszinteségi rohamomban svéd mobilomról felhívtam a szeminárium szervezőit, és közöltem velük, hogy más elfoglaltságom van, valamint hogy régóta tartó öncsalásom végképp felőrölt. Hosszú csend következett. Azután lemerült az aksim. Most a köztisztaságiaknál dolgozom, parkokat gondozok, padokat javítok, havat hányok. Boldog vagyok.
 

Még annyit akartam mondani, hogy a hűtőszekrény felső polcán van egy avokádó meg petrezselyem. Ha kardamomra van szükséged, az alsó szekrényben találod, a tészták és a paradicsomkonzervek között. Lehet, hogy ez itt kicsit elhúzódik. A szaunakályha bekapcsolva maradt, a ruhák pedig még a mosógépben vannak. Minden mást lekapcsoltam. A gép egy óra múlva indul. A kapcsolatunk jó volt. Olyan felnőtt és érett. Különösen a ‘80-as évek eleje volt csodálatos. Nem állítom, hogy Spanyolország bármiféle megoldás lenne, de most távolságra van szükségem. A tűzhelyen ott a gyűrű. A taxi most kanyarodott a ház elé. Kale, remeg a kezem.
 

Ronda, hosszú és bozótos – ezt mondta kérdésre válaszolva családunk legidősebb tagja, amikor a véleményét kérdezték az országról, amelyben már 85 évet leélt. A születésnapi ünnepségre érkezett vendégek többet is szerettek volna hallani. Csak a kávé után eredt meg a nyelve. Az első háború jó volt, mert ő is rendben volt. A másodikban kezdte fáradtnak érezni magát, már ölt épp eleget, és azok az átkozott képzelődések is akkoriban kezdték befészkelni magukat a fejébe. A központi fűtés jó dolog volt, akkor régen. Meg a benti vécé. Habár elgondolkodott rajta, hova is megy az a matéria a csövekben. A maroktelefonon túl kicsik a gombok, sosem lehet tudni, hova megy végül a hívás. Saimi meghalt, az rossz volt. A ledéren öltözött nők látványától feszengeni kezd, igyekszik elkerülni őket. A bevásárlóközpontokat viszont nem.
 

Egy visszaeső bűnőző, aki szinte egész életét börtönben töltötte, felajánlotta egy írónak, hogy írjon könyvet az életéről, ugyanis rengeteg dolog esett meg vele. Az író végighallgatta a bűnöző történetét, majd ezt mondta neki: a te életedből könyv aligha lesz, legfeljebb életfogytiglan. Érdemesebb olyan életről írni, amelyben csupán egyetlen érdekes esemény történt. Ráadásul az összes történeted egyforma, már az első szó alapján ki lehet találni a folytatást. A bűnöző erre nagyon dühös lett, és úgy megverte az írót, hogy az utána egy ideig infúzión élt. Két évvel később az író megjelentette új könyvét, amelyből nagy siker lett. A mű egy férfiről szólt, akivel nem történt soha semmi, egészen addig, amíg nem találkozott egy bűnözővel.
 

A helyzet a következő. Most le kell adnia a személyes holmijait, a pénztárcáját és minden egyebet. Reggel visszakapja őket. A helyiségben önön kívül nem lesz senki, ami szerencsésnek mondható. Lehetséges, hogy mindenféle hallucinációi támadnak, de ez így szokott lenni. Emiatt fölösleges dörömbölnie. Az éjjel kétszer-háromszor benézünk azon a kis ablakocskán, hogy mi van magával, habár tudjuk azt anélkül is, hogy látnánk. Ne emelje fel a hangját, és ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Én még a régi iskolát képviselem. Ki mit főz, egye is meg. Amin nem segít az ordítás, segít az álom. További asonló aranyköpéseket is talál az ágya melletti falon. Jó éjszakát!
 

Félek egy kicsit mindentől, de igazán semmitől. Általában utálok mindent, ezért magam sem tudom, hogy pontosan kit, mit és miért. Egyszer szerelmes lettem, de nem tudtam eléggé átélni azt az érzést. Mintha egy szűk próbafülkében álldogáltam volna, és már megint nem tudtam volna begombolni a legfelső gombot. Ki mondaná el nekem, kérdezik a dalban. Mondjátok meg neki, hangzik a felszólítás egy másik nótában. Kérdeznek és parancsolgatnak, de pontosabb útmutatást senki sem ad. Nincs sok időm. Még néhány év, és már legfeljebb a Hesperia idegklinikán várnak tárt karokkal, kényszerzubbonnyal. Holnap rá kell magam vennem, hogy  elmenjek egy országos szinglitalálkozóra. Kicsípem magam, akár egy páva, a tyúkok kedvéért. Jól kell kinéznem, akkor is, ha rosszul érzem magam. Rossz benyomást kell tennem, akkor is, ha jó vagyok. Ennek a kombinációnak muszáj működnie.
 

Egy napon majd megérted, mondta apám, és kibámult az ablakon, a tóra. 1981-et írtunk. Most 2006 van, és még nem jött el az a nap. Hol rejtőzhet az a nagy bölcsesség, és mikor jön el a napja? Miért vagyunk itt? Mit jelent ez az egész? Meghallgattam mindenkit, püspöktől a popzenészig, de nem derült ki semmi. Az utóbbi időben már a szembejövőket is kérdezgettem. Rossz ötletnek bizonyult. Az emberek ettől csak dühösek lesznek, bolondnak gondolnak. Küldtem apámnak egy lapot, hogy húsvétkor meglátogatnám, hogy ezt megkérdezzem tőle. Apám erre felhívott, nem tartotta jó ötletnek. Szerinte túlságosan komolyan vettem azt a mondatot. Csak annyit akart annak idején mondani, hogy felnőttként majd megértem, hogy nem értek semmit.
 

A pénzről azok szoktak beszélni, akiknek nincsen, a szegénységről pedig azok, akiknek nincs róla tapasztalatuk. Meg kellene cserélni a beszélőket. A probléma az, hogy a szegények nem tudnak jól beszélni a dolgaikról, a gazdagok meg nem akarnak. Mindkét fél arra koncentrál, hogy a másik dolgaiban legyen szakértő. Ez patthelyzet. És mi sem tudunk javasolni senkit. Nem küldhetjük oda Pasit, aki mindkét oldalt utálja, és a középosztályt sem tudja képviselni. Ahogy senki más sem. Középen lenni nehéz dolog, nem sajnálnak, de nem is irigyelnek. Csak állsz ott, és azon tépelődsz, taxi legyen vagy busz. A dilemmára rámegy az egész életed. És még csak nem is panaszkodhatsz miatta senkinek.
 

Egy napon észreveszed, hogy a fiatalok mosolyognak rajtad. A mosolyuk eleinte még halvány, majd egyre szélesebb. A mosoly fél év alatt nevetéssé változik, rosszabb esetben a nevetésbe takony és gúny is vegyül. A múltat jelented számuktra, habár, amikor rád néznek, a jövőt látják. Halhatatlanok, ahogy te is az voltált 1983-ban a Ruisrock fesztiválon, pulikutyafrizurásan. A halhatatlanok feladata a megnevettetés és a hóbortos öltözködés, a halandók osztályrésze a vasalt nadrág és a rendszeres könnyű testmozgás. Ezt ne felejtsd el. Ne nézz hátra, mindig egyre többen lesznek mögötted. Nézz előre, a közlekedési lámpára. A zöld emberke vagy te, a hosszú síphangra indulsz el. Ők pedig jönnek utánad.

      KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA