Forgách András
A TIZENKETTEDIK
A büfékocsiban dolgoztam, a Brassó-Budapest vonalon. Ez csak átmeneti
állapot volt, legalábbis így gondoltam, anyám egyik távoli rokona révén
kaptam az állást, az illető a vasútnál dolgozott, és én úgy döntöttem,
bármit elvállalok, az első munkát, de tényleg bármit, nem érdekel, ami
szembejön. Akkor érlelődött meg bennem ez az elhatározás, amikor, nagy
szomorúságomra, másodszor sem vettek föl a Zeneakadémiára. A barátnőim
nem hittek a fülüknek, a tanárnőm egyenesen kitagadott, azt mondta, ő mindent
megtett, és kijelentette, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, ha a nyilvánosság
előtt képtelen vagyok ugyanazt produkálni. Gyűlöltem ezt a szót, hogy képtelen
vagyok ugyanazt produkálni, mint a négy fal között. Az ismerőseim, amikor
meghallották, hol dolgozom, nevetni kezdtek, annyira felfoghatatlan volt
ez a számukra, szentül meg voltak győződve róla, hogy végleg föladtam az
énekesnői pályát, pedig dehogy, korántsem, de az anyám addig rágta a fülemet,
míg végül, csak hogy leszereljem, igent mondtam. Ő sosem akarta, hogy művész
legyen belőlem, rosszul volt már a gondolatától is, hogy a lányából afféle
“művész” lesz, balett-táncos, netán operaénekes, ez a lehetőség olyan szorongásrohamokat
váltott ki belőle, hogy kénytelen voltam a szándékomat sokáig titokban
tartani, pedig már a gimnázium alatt jártam énektanárhoz, aki azt mondta,
hogy nagyon tehetséges vagyok, tudom, mindenkinek ezt mondják, mint az
orvosok a halálos betegnek, hogy biztosan meg fog gyógyulni. Én tudtam,
hogy van tehetségem az énekléshez, illetve nem is ezt, hanem, hogy semmi
más nem érdekel, csakis az, hogy énekeljek. Az persze nyilvánvaló, hogy
sört és rántottát felszolgálni a Brassó-Budapest vonalon nem nevezhető
éppen az énekesi pálya egyengetésének, de dacból, és talán mások szemében
perverz logikából kiindulva – ami eddig még kivétel nélkül mindig bejött
–, úgy döntöttem, hogy valami egészen másba fogok, megkísértem a sorsot,
megnézem közelről, akarja-e még tőlem a sors, hogy legyen belőlem valaki.
A Brassó-Budapest vonal – de nem is számítottam másra –, borzalmas
volt: a büfékocsiban alig lézengtek a többnyire pénztelen, sőt, szakadt
vendégek, nem tudom, mit szerettem – vagy utáltam – jobban, ha jöttek,
vagy ha nem jöttek. A kopott egyenruhás elhízott kalauzok egytől-egyig
mind kellemetlen, közönséges, és dohányfüsttől, alkoholtól bűzlő, verítékszagú
alakok voltak, ráadásul szentül meg voltak győződve róla, hogy muszáj minden
egyes alkalommal ajánlatot tenniük, és muszáj folyamatosan kétértelmű vicceket
elsütniük a fülem hallatára, és hosszú-hosszú időszakokra, néha éjszaka
is, amikor jobb szerettem volna egyedül maradni, beültek hozzám a büfékocsiba,
sörözni és tejszínhabos kávét inni, persze ingyen – alig volt dolguk, ugyanis
alig volt utas a Brassó-Budapest vonalon, a hálófülkékben alig néhány vendég,
a kusettban úgyszintén, tehát borravalót alig kerestek, ettől kesernyések
lettek és rosszkedvűek, arról nem beszélve, hogy büdös volt a szájuk.
A vonatot máshonnan kiselejtezett szerelvényekből toldozták össze,
az ablakok mocskosak voltak és lehúzhatatlanok, vagy ha lehúzták őket,
akkor beragadtak. Az egyik kupéban meg lehetett fagyni, a másikban főni,
a vécék egy része el volt dugulva, a környékükön vizeletszag terjengett,
ami minden alkalommal, amikor új utas lépett be a vagonba, facsarta az
ember orrát. A büfében csak nagy ritkán tűnt föl pár olyan utas, akinek
pénze is volt, nyugatról jött, tudott viselkedni, és esetleg a családját
látogatta meg Romániában, vagy valami konferenciára jött, netán egy jóarcú
egyetemista, aki Budapest és Erdély között ingázott, ezektől föl lehetett
venni a rendelést anélkül, hogy kommentárokat fűztek volna az időjáráshoz,
vagy arról elmélkedtek volna, mennyit késik ez a vonat, vagy politikáról
kezdtek volna beszélni, vagy kiöntötték volna a szívüket, és esetleg pénzük
is volt cigánypecsenyére sültkrumplival, a végén még én sajnáltam őket,
hogy mit kell nálam enniük.
A fizetésem nagyon alacsony volt, pár fillért kaptam az üzemeltetőtől,
a többletpénz a bevételtől függött, s mivel alig volt forgalom, hetekig
ott fagyoskodtak a húsaim a mélyhűtőben, a végén már szégyelltem kisütni
őket, annyira büdösek voltak, jól bedörgöltem őket sóval, ahogy Ida néni
tanított, sültkrumplit sütöttem, olajszagú lett a hajam, mindenem, omlettet
csináltam lopott tojásból, a kávé, amit fölszolgáltam, zaccos volt, és
így telt el három hosszú hónap. Már azon voltam, hogy fölmondok, mert hiába
fordítottam el a fejemet nagy bátran, semmiféle jelzést nem kaptam a sorstól,
amikor egyszer, hajnali négy lehetett – én ott bóbiskoltam a büfékocsiban,
egy kényelmetlen kettős ülésen, az éjszakai világításban, félhomályban,
mert a büfékocsi egész éjjel nyitva volt –, egy kövérkés férfi nyomult
be a büfékocsi ajtaján, két nagy csomaggal, homloka gyöngyözött, arcán
patakzott a veríték, és azt kiabálta, hogy “Nincs nyitva!”, erre a mondatra
riadtam föl, “Dehogynem!” mondtam, “nyitva vagyunk”, mire ő mutogatni kezdett,
hogy a vécé nincs nyitva a vagon végében, rángatta a kilincset, naná, hogy
nem volt nyitva, azt külön kulccsal zártam, mert az már tényleg elviselhetetlen
lett volna, hogy az utasokkal kelljen osztozkodnom a vécén is, abba bele
is őrülnék. “Ha nincs nyitva, akkor menjen egy másikhoz!”, mondtam neki,
és próbáltam visszaemlékezni az álmomra, amiből felriasztott.
Valami házmesterlakásban lehettem, nagy ablaka a koromsötét belső udvarra
nyílt. Egy hokedlin gubbasztottam, éreztem, hogy kintről valaki megfigyel,
de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert egy ballonkabátos férfi szüntelenül
föl-le járkált a meztelen villanykörte alatt, kerülgette az alacsony bútorokat,
és mindenáron arra akart kényszeríteni, hogy visszaemlékezzem a délutáni
szürkületben feltűnő járókelőkre, akik közül az egyik a királynőt akarja
meggyilkolni – “De az el van dugulva”, mondta az utas, ”sajnálom”, feleltem.
“Nyissa ki, ez szabályellenes, fel fogom jelenteni!”, na, erre már odamentem
a vécéhez, és úgy tettem, mintha ki akarnám nyitni. Nekem nincs hozzá kulcsom,
csak a kalauzoknak van, meg a határőröknek, hazudtam pofátlanul, közben
már majdnem megsajnáltam ezt a szerencsétlen alakot, aki a Brassó-Budapest
vonalon nem tudja elvégezni a dolgát. Az arcán csorgott a víz, a szája
rángatózott, de a szeme, ez már akkor is feltűnt, mérhetetlen gyöngéden
nézett rám, mintha a szeme külön életet élt volna a rángatózó arcától.
Még időm sem volt megijedni. Váratlan erővel megragadott és berántott a
két vagont elválasztó fülkébe, a zötykölődő vasak alatt jól láttam a lábunk
alatt elsikló zúzott bazaltköveket, istentelenül rázott a vonat, és már
felkészültem arra, hogy tökön rúgom, amikor kimondta a nevemet: “Júlia”.
A nevem ott volt a ruhámon, egy kitűzőn, “ne féljen, Dzsulia”, mert azt
elfelejtettem mondani, hogy az egész beszélgetés angolul zajlott, “nem
érheti baj, ez egy mágikus pillanat.” Fölnevettem. Ez egy őrült. De ha
őrült, akkor talán kezelhető. Minden pillanat mágikus, mondtam neki, mert
nem megijedtem attól, hogy őrült, hanem inkább megnyugodtam. De azért ösztönösen
kinyújtottam a kezem az automatikusan becsukódó ajtó felé, azzal, hogy
tökön rúgom, kitörök innen és megrántom a vészféket. Nem volt túl
sok helyünk mindehhez. “17 másodpercet kérek”, mondta, és elengedett.
– 17, egy másodperccel se több – mondtam szigorúan.
Álltunk egymással szemben lihegve az éjszakai Brassó-Budapest járaton,
én meg ez a kövér alak, útitáskákkal a lábánál, az elkínzott arcával és
a két szép szemével. Lassan számolni kezdtem magamban.
– Mi ketten tizenkét reinkarnációval ezelőtt találkoztunk – mondta
megfontoltan –, nem tudom, hallott-e róla, de minden tizenkettedik reinkarnáció
lehetőséget ad arra, hogy a szerelmesek, az igaz szerelmesek, találkozzanak.
Megfogta az arcomat, egészen közel hajolt az arcomhoz, az orromon éreztem
a leheletét. Ettől fogva egy szót sem szólt hozzám, csak nézett. Nem tudtam
mit válaszolni, teljesen bénult voltam, levegőt se mertem venni, egész
testemet valamilyen elképzelhetetlenül finom remegés járta át, elnehezedtem
és ugyanakkor könnyű voltam, lebbenően könnyű, mint hamu a parázs fölött,
vagy mint egy méhecske, amelyik erős szélfújásban próbál repülni, mintha
a le nem húzott ablakon keresztül borzolná hajamat a hajnali szél.
Nem tudtam volna megmondani, mitől olyan gyönyörű a tekintete, hogy
miféle tájakba látok a szemén keresztül: hallgattam, csak a vonatkerekek
zakatolása hallatszott, aztán nagy zökkenéssel megállt a vonat, csikordultak
a kerekek, a recsegő hangszóróból az állomás neve hallatszott, lassan derengeni
kezdett odakint, Kisújszállásnál jártunk, és a férfi csöndesen, egyetlen
hang nélkül fölkapta az útitáskáit, és leszállt – a mosolya még ott lebegett
az ajtóban, ami automatikusan bezáródott utána.
Kiszállt belőlem minden erő. A vonat már elindult, berontottam a büfékocsiba
és az egyik ablakra vetettem magam, megpróbáltam leráncigálni, a férfi
után akartam kiabálni, elfelejtettem, hogy lehetetlen lehúzni az ablakot
a légkondicionálás miatt, viaskodtam vele egy darabig, villámgyorsan egy
másik ablakhoz futottam, azt kezdtem ráncigálni, úgy éreztem, mintha egy
örökkévalóság óta küzdenék ezzel az ablakkal, közben a férfi, kezében a
két útitáskával, az állomás rosszul kivilágított épülete felé baktatott,
de abban a pillanatban, amikor egy vonalba kerültünk, visszanézett rám,
a háta fölött, egészen kitekerte a nyakát, mintha képes volna száznyolcvan
fokkal elfordítani a fejét, amit abból a tohonya, puffadt testéből ki se
néztem volna, és amikor a pillantásunk végre találkozott, mintha villám
csapott volna belém.
Pirosat, vad pirosat láttam, vöröset, izzó sárgát. A közepén álltam
ennek a lángoló vörösségnek, valamit nagyon kerestem, beledugtam a fejemet
a valamibe, talán pillangó voltam, és ő a virág, irtózatosan kék volt az
égbolt fölöttem, nem tudtam, hogy az az égbolt, csak kék volt, megtaláltam
azt a valamit, nem tudtam közelebbről megnézni, mi az, de fölkaptam, fölcsippentettem,
fölmarkoltam, és ebben a pillanatban fent lebegtem a sík tér fölött, a
könnyű zúgásban. A magasban lebegtem, a semmiben, legalábbis úgy éreztem,
kimondhatatlanul édes illatok leptek el egy akácliget felől, sűrű fák között
félhomályban suhantam, közvetlenül az ágak mellett sodródtam, elképesztő
ág-bogak között sértetlenül zuhantam bele a sűrű bozótosba, itt-ott villant
csak a kékség, vakítóan, és minden csontomat, minden izmomat valamilyen
jóleső tüzes boldogság járta át, és visszaröppentem a pirosságba, minden
elölről kezdődött, megpillantottam az utasomat, ott ült, nézett rám, tollak
borították a testét, én odaszálltam mellé, egyre élesebben, mintha víz
alól bukkant volna elő, egyre élesebben láttam mindent, csókolóztunk, nem,
több volt ez, sokkal több, elképzelhetetlenül édes hangok bugyogtak föl
a torkomból, még sohasem hallottam ilyen hangokat, ő nézett rám a virágból
vagy a fáról, megismertem a végtelen mélységű tekintetét, azt akartam,
hogy zabáljon föl, azt akartam, hogy ne legyek máshol, csak ahol ő van,
azt akartam, hogy pusztítsanak el bennünket így együtt, azt akartam, hogy
tartson ez a pillanat örökké.
– Bunáziá! – köszönt rám hangosan a román határőr, nem válaszoltam,
csodálkozva végigmért és váratlanul lehajolt, fölemelte a lábam előtt heverő
összehajtott újságot, ott álltunk az előtérben, kezem még az ajtó kilincsén,
mintha le akarnék szállni a mozgásban levő vonatról. A homlokát ráncolva
levette a kezemet a kallantyúról és nyújtotta felém az újságot. Az International
Herald Tribune volt az, nyilván kiesett a férfi táskájából, elvettem tőle
és felnevettem. A határőr fejcsóválva ment tovább, közben szállingózni
kezdtek az első vendégek, négyen zajosan bepréselték magukat az egyik asztal
mellé, ismertem őket, mindig hemendexet reggeliztek, teával, hangosan
rám kurjantott az egyik, de úgy tettem, mintha se látnék, se hallanék.
Visszasiettem a konyhába, mohón végiglapoztam az újságot, amit láthatólag
még ki se nyitottak, mintha valami üzenetet keresnék benne. Az álláshirdetések
oldalán nagy cégek üzletkötőket kerestek, csupa olyan munkát hirdettek,
ami nem érdekelt, már épp becsuktam volna az újságot, a balkezemmel bekapcsoltam
a sütőt, felraktam rá a serpenyőt, amikor egy nagy színes fényképbe ütközött
a pillantásom: kék ég szikrázott a háttérben, a Shard nevű londoni felhőkarcoló
sokadik emeletén levő Oblix étterembe kerestek pincérnőket, hat hónappal
a nyitás előtt, a jelentkezőktől fényképes levelet vártak. Rögtön mellette,
egy másik hirdetésben a Dubai légitársaság stewardesseket toborzott.
Szöget ütött a fejembe ez a szó. Shard. Szilánk. Egy olyan épületben
dolgozni, amit szilánknak hívnak. Az egész életem a végtelenről lehasadt
szilánk. Égett zsír szaga töltötte be a büfékocsit, amikor a következő
állomáson gondolkodás nélkül kioldottam a kötényemen a csomót, és miután
rezzenetlen arccal végigsétáltam az asztalok között, leszálltam. Az utasok
azóta is várják a szalonnás rántottát, az egyik kalauz valamit utánam rikoltott,
de meg se fordultam, közben a vonat nehézkesen csikorogva kitolatott az
állomásról, épp fölkelőben volt a nap, a torkomban dobogott a szívem. Túl
az állomás kopár csarnokán kiléptem a kisvárosi térre, ott álltam sokáig,
földbe gyökerezett lábakkal, a szívemben annak a tizenhét másodpercnek
zakatoló, átzubogó édességével, az előbb még orkán dúlt belül, de csendes
fújdogálássá változott, mint amikor virágfejet himbál alig észrevehetően
az alkonyi szél.
Abban biztos voltam, hogy mostantól nem maradhatok földközelben. Föl
kell emelkednem.
A Dubai légitársaság felvételi tesztsorozata időnként gyötrelmesen
nehéz volt, de én a kevés kiválasztott közé tartoztam, megtetszett nekik
a mosolyom, pedig a fogaimat összeszorítva teljesítettem minden feladatot,
és az anyám úgy izgult értem, mintha a Metropolitanban léptem volna fel
Tosca szerepében. Sikeresen átjutottam mindhárom fordulón, az egészségügyi
papírjaim is rendben voltak, és kimondhatatlan boldogságomra már éppen
közölték velem – mert a küzdelem hevében úgy éreztem, mintha soha életemben
semmi más nem akartam volna lenni, csakis stewardess –, hogy fölvettek,
és már majdnem aláírtam a szerződést, ami három évre a Dubai légitársaság
rabszolgájává tett volna, mesés fizetéssel, amiből az olaszországi mesterkurzusokat
és versenydíjakat szándékoztam kifizetni, amikor, nem tudom, milyen véletlen
folytán, a légitársaság egyik prospektusában ismét megpillantottam a Shard
fotóját. Az ablakokban körös-körül London, a katedrálisok, a hidak, a Temze,
nem tudtam betelni a látvánnyal. A repülő is fönt van a magasban, de az
ember be van zárva egy zúgó dobozba, és alig élvezheti, hogy ég és föld
között lebeg.
A nyájasan rám mosolygó felvételi bizottság legnagyobb döbbenetére
a szerződést látványosan összetéptem, azután a tengerparton, egy internetszalonban
kikerestem a legeslegolcsóbb londoni járatot, és zsebemben összes megtakarított
pénzemmel, fölszálltam a gépre, és másnap kora reggel már ott álltam a
Shard tövében. Megfélemlítően hatalmas volt. Az előcsarnokban próbáltam
kibetűzni, hogy melyik lifttel jutok fel a harminckettedik emeletre, az
Oblix étterembe. Szerencsére a portások nem foglalkoztak velem, pedig a
kopott kelet-európai hátizsákommal nem tűnhettem túl elegánsnak. Igaz,
hatalmas volt a forgalom, rengetegen jöttek-mentek. Az Oblix épp nyitás
előtt állt, addig ügyeskedtem, amíg végül bekeveredtem az Oblix konyhájára,
és teljesen elkábultam attól, hogy még onnan is döbbenetes kilátás nyílt
a városra, sütött a nap, szikráztak az ablakok, hát nem volt egy tipikus
ködös londoni délután, az biztos. Egy csillogó arcú pakisztáni szakácstól
vagy kuktától kérdeztem meg, hol az étteremvezető: rám nézett, a fejét
csóválta, elmosolyodott, és a hátam mögé mutatott. Hárman álltak mögöttem,
két biztonsági őr és az étterem menedzsere, mint utólag megtudtam: kamerákon
át követték bolyongásomat az épületben, és csak most értek utol.
– Jöjjön – mondta a menedzser, miután folyékonyan felmondtam neki,
hogy mit szeretnék –, lássuk, mit tud, terítsen meg!
A pakisztáni csak nézett, amikor ledobtam a konyhában a hátizsákomat
és siettem a menedzser után. Jól jött a Dubai légitársaság három hónapos
idomítása, mert ott mindenre megtanítottak, egészen a szalvéták tízféle
összehajtogatásáig.
– Nagy szerencséje van, Julia kisasszony – mondta a menedzser kis hallgatás
után, mikor megszemlélte a nyolc személyre hibátlanul megterített asztalt.
A poharak, a kiskanalak, a szalvéták, minden a helyén. Az asztal mellett
is a mélységre nyíltak az ablakok, mindenütt ablakok és fény! Szédültem
a boldogságtól. – Nagy szerencséje van, mert maga a tizenkettedik.
– What do you mean? – kérdeztem tőle. Belenéztem a szemébe, de ott
nem volt se mélység, se tündöklő ég.
– Holnap nyitunk – mondta mosolyogva –, és éppen az előbb rúgtam ki
a kolleginát, aki nem bírt magával, és lopott. Ő az ide-soha-többé-be-ne-tegye-a-lábát
nevű kollegina. – Nagyon meg volt elégedve a saját viccével. Kényszeredetten
rámosolyogtam.
– Tizenkét pincért foglalkoztatunk. Remélem, maga nem lopós, kisasszony.
És szerezzen be otthonról egy erkölcsi bizonyítványt.
Másnap már munkába álltam.
Alattam a neonfényben úszó London, tiszta időben a kilátóteraszról
Brightonig lehetett látni, eszelősen boldog voltam. Amikor két héttel később
kora délután beénekeltem a hangom – az énektanulmányaimat szívósan folytattam,
még a márványfalú toalettben is, ahonnan a London Bridge-re nyílt kilátás
–, egy idő után meghallottam, hogy valaki határozottan kopogtat a női vécé
ajtaján. Odakint, a halvány fényben úszó folyosón a legnagyobb megdöbbenésemre
egy égszínkék selyem nyaksálat viselő elegáns férfi állt. Rögtön megismertem,
már kétszer is kiszolgáltam, utoljára tegnap este, gyorsan el akartam siklani
mellette, de nem engedett, utánam nyúlt, megfogta a karomat.
– Maga énekelt bent az előbb?
– Igen. – Meg voltam győződve róla, hogy azonnal ki fognak rúgni. Mondták
a kollégáim, hogy váratlan ellenőrzésekre mindig számíthatunk.
– Mit énekelt?
– Tessék?
– Mit énekelt?
– Egy Puccinit.
– Egy Puccinit. Tudom, hogy egy Puccinit. De mit? Tudja maga egyáltalán,
hogy mit énekelt?
– Az Un bel di vedremo-t – feleltem elhaló hangon –, a Pillangókisasszonyból.
Bocsánat, de mennem kell.
– Gyönyörű darab – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Hol tanult
énekelni?
Még egy őrült, gondoltam, és kihúztam karomat az ujjai szorításából.
– Budapesten – mondtam, de neki nem nyíltak mélységek a szemében.
– Rögtön láttam magán, hogy énekesnő – folytatta a kék selyemsálas
férfi, kissé szigorúan. – Sőt, hogy nagy énekesnő. Lehet. Ha úgy akarja.
Teljesen kiszáradt a szám. Még nyelni se tudtam.
– Holnap jöjjön be hozzám – mondta szigorúan, és egy névjegyet nyomott
a kezembe –, az ügynökségre. Pontban 12-kor. Várom! És hozza a kottáit
is. Pontos legyen!
Azt észrevettem már előző este is, hogy merőn bámul. Engem a férfiak
meg szoktak nézni, viszonylag nagy a mellem, jobban örültem volna, ha nem
olyan nagy, de ő mindazonáltal nem úgy nézett rám, mint aki azt gondolja,
hogy joga van a szemével megerőszakolni. Egy nagyobb társasággal jött,
és amikor fölvettem a rendelést, azt kérte, mondjam fel újra. Fölemelt
mutatóujjal intette csöndre a társaságot.
– Micsoda hang! – mondta csöndesen.
Barney egy évig járatott a legjobb tanárokhoz. Amikor Renata Scotto
eljött Londonba, magánórákat adott nekem. Renata Scotto! Mindent az ügynökség,
vagyis Barney fizetett.
Amikor másfél év múlva Németországban, egy kisváros operaházában –
Németország tele van kisvárosi operaházakkal, Barney szerint ott kell debütálni,
Európa hátsóudvarán – a Pillangókisasszonyban először színre léptem, igaz,
a második szereposztásban, két olyan esemény is történt, ami az egész pályámra
döntő hatással volt. Amikor a tizenkettedik (igen, a tizenkettedik!) jelenetben
nagybátyám a Bonc kiátkozott, mivel elhagytam őseim hitét, és már a színpadon
kívülről kiáltozta a nevemet: Cso-cso-szán! Cso-cso-szán! Utolér az átok!,
én annyira beleéltem magam a kitagadott lány szerepébe, hogy ijedtemben
kiszaladtam a színpadról, pedig egyáltalán nem ez volt a rendezői instrukció.
Mint általában a Pillangókisasszony előadásain, könnyen tolható falakból
állt a díszlet, amint kiléptem, az egyik fal becsukódott mögöttem, és beakadt,
hiába ráncigáltam, legalább három percig nem tudtam visszamenni a színpadra,
gondoltam, körbefutom a színpadot, de ez nem lett volna egyszerű, úgyhogy
tovább próbálkoztam az ajtóval, közben a Bonc és a családom elátkozott,
az ének elfogyott, különös csönd támadt a színpadon, iszonyatos pánikba
estem, hogy rögtön az első fellépésemmel ilyen bajt csinálok, biztos voltam
benne, hogy ki fognak rúgni, vége a pályámnak, amikor, hófehérre sminkelt
arccal megjelent mellettem maga a Bonc, aki kezében a még mindig égő fáklyával
közben lejött a színpadról, és könnyed mozdulattal elhúzta a falat előttem.
Az arcába néztem, miközben mosolyogva belökött a színpadra, semmi kétség,
ő volt az, ő volt a férfi a vonatról. Már amikor a falat ráncigáltam, eszembe
jutott eszelős küzdelmem a vonatablakkal a Brassó-Budapest vonalon, de
verítékben úszó kövérkés arcát megpillantva már semmi kétségem nem lehetett.
A rendező először dühöngött és tényleg ki akart rúgatni, de aztán lehiggadt,
és később ezt a pillanatot beledolgozta a rendezésébe: Csocsoszán kimenekülését
a színpadról, a hirtelen támadt csöndet, és hogy mindenki Csocsoszánt keresi,
sőt, még a sokáig konokul ellenálló, a partitúrához konokul ragaszkodó
karmestert is sikerült rábeszélnie, ráadásul, két héttel később szinte
észrevétlenül én lettem az első szereposztás, ami Barney szerint még soha
nem fordult elő semmilyen operaház történetében. És amikor az Un bel di
vedremo-t énekeltem, és odaértem, hogy Chiamer? Butterfly dalla lontana,
Így kiált a távolból: Butterfly!, akkor lábujjhegyre emelkedtem, mint aki
elrugaszkodik a földtől. Előadás után a Suzukit éneklő török énekesnő bekopogott
az öltözőmbe és gyorsan kulcsra zárta maga mögött az ajtót. “Hogy csináltad?”
kérdezte tőlem, “Mit?” kérdeztem vissza, miközben lemostam az arcomról
a sminket és a szájam sarkán a harakiri után kicsorranó vért. “Mire álltál
föl?” “Én? Semmire.” Ő csak csóválta a fejét. Megnézte a cipőim sarkát,
hogy milyen magasak, a kimonómat, van-e rajta valamilyen fémhurok, amibe
a zsinórpadlásról leeresztett damilt lehet akasztani. “Te lebegtél a levegőben!”
kiáltotta, és a szemében valamilyen vallásos révület csillámai szikráztak.
“Ugyan már, dehogy”, feleltem, “már hogy lebegtem volna! Nem vagyok én
pillangó!” De minél határozottabb voltam, annál kevésbé hitt nekem. Kinevettem,
ezen megbántódott, de továbbra is rajongó szemekkel nézett rám. “Aki a
csodában akar hinni, azt úgysem lehet lebeszélni róla”, mondtam neki. Akkor
már többen dörömböltek az ajtón, köztük a rendező. A török énekesnő szipogva
kiszaladt, az öltöztetőnő egy hatalmas virágcsokrot hozott, állítólag valami
ausztráliai csodálómtól, akinek a nevét sohasem hallottam. “Ez a hang hatalma”
súgta a rendező a fülembe, miközben izzó és kíváncsi arccal méregetett
az öltözőtükörben. Az arcomon hitetlenkedő mosoly játszott, ott lebegtem
a színpad közepén, vörös fény vett körül, sárga lobbanások, a torkomból
elképzelhetetlenül édes hang buggyant elő, lebegtem, mint amikor virágfejet
himbál alig észrevehetően az alkonyi szél.
Lettre, 90. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|