Horváth Csaba munkáinak talán legfontosabb eleme, implicit vezérfonala a reakció. Különféle helyzetekre, körülményekre reagálnak a művei; a szó legjobb értelmében véve alkalmazott művészetet művel, amennyiben az adott szituációra, kontextusra alkalmazza elképzeléseit. Műveinek aktualitását többek között az biztosítja, hogy a köztér fogalma az utóbbi években újabb átalakuláson ment keresztül (részben a közösségi médiának köszönhetően, részben pedig az újabb politikai fejlemények hatására), és ezek az átalakulások (mint pl. a köztér privatizációja) nem mindig fejlődésként vagy pozitív változásként értékelhetők. Mindezzel együtt Horváth Csaba leginkább a köztéren van „elemében”, ahol ez a kontextus számtalan, gyakran teljesen kontrollálhatatlan tényezőből tevődik össze. Ahogy egyik korai munkájának, a 2008-as Szóbuborék című köztéri installációjának a története is jól mutatja azt, hogy az adott szituáció kínálta véletlent hogyan fogadja el és építi be a műbe.

A Szóbuborék a pécsi Uránvárosban került felállításra a Képzőművészeti Lektorátus által szervezett, az ország nagyvárosaira kiterjedő projekt, a Te itt állsz keretében. Ahogy a címe is jelzi, a képregényekben használt szóbuborékot fordítja át egy háromdimenziós tárggyá és helyezi el egy kisebb téren. Mivel az önkormányzat végül nem engedélyezte a mű ideiglenes rögzítését (amivel a hivatal önkéntelenül is hozzájárult a mű és a közönség kapcsolatának meghatározásához és alakulásához), ezért a járókelők annak rendje és módja szerint használatba is vették. Egyrészt ide-oda görgették, amitől a hatalmas, emberléptékű buborékok síma, makulátlan felszíne lecsiszolódott, és ettől magának a tárgynak a státusza is átalakult: egy érinthetetlen, elsősorban esztétikai kvalitásokkal bíró szoborból – szinte hétköznapi – „használati” tárggyá vált. Másrészt pedig a mű közönsége a buborék eredeti funkcióját megértve, elkezdte a tárgy felületét üzenetekkel megtölteni, így a plasztika valódi kommunikációs felületté (mai szóhasználattal: közösségi médiává) vált. Frazon Zsófia egy írásában a szóbuborékok értelemzését kiterjeszti a funkcionális, köztéri ülőbútorok terepére is.

A Szóbuborékkal párhuzamosan Nyilvános címen a korábban bezárt, tehát közfunkciójától megfosztott WC-k újranyitásából álló projekt is zajlott. Külön erénye volt ennek a kezdeményezésnek az, hogy Horváth Csaba helyben működő, önszerveződő közösségeket vont be a helység használhatóvá tételének megvalósításába, illetve működtetésébe. A WC falán egy világítódobozon elhelyezett újabb, immár kétdimenziós szóbuborékok szintén az üzenetközvetítés funkcióját látták el, részben ez is kapcsolta össze a két munkát. Mindkét esetben azonban az üzenetek megjelenésének „ára” a nyilvánosság vállalása, mely hétköznapi életünknek is jól ismert és egyre kiterjedtebb területeket érintő dilemmája.

A fent említett reakció fogalma mellett az emlékmű egy másik olyan kifejezés, mely Horváth Csaba munkáit összekapcsolja. A szóbuburékokra egyfajta anti-monumentumként is tekinthetünk, ahol az emlékművek esetében oly gyakran tapasztalható monumentalitás és pátosz antitézisével találkozunk. A Workers of the world, unite! (2010) című munka az emlékművek, illetve a köztéri szobrok két másik aspektusát választja tárgyául. Az egyik épp a méretből adódó arányok kérdése; a szoborcsoport az emberi léptéknél valamivel, de már épp érzékelhetőleg kisebb méretű, ami összefügg a mű másik fontos aspektusával, miszerint a munkát eleve nem a köztérbe szánta a művész, bár a szoborcsoport egy köztéri munka jellegzetességeit hordozza. Ebből a feszültségből és eldönthetetlenségből, valamint a téma látszólagos régimódiságából fakad a mű relevanciája. A Kommunista Kiáltvány egyik legismertebb mondatát Horváth Csaba egy olyan csoporttal kapcsolja össze, amelyikről a legkevésbé sem a klasszikus értelemben vett munkásosztály jut a néző eszébe; sokkal közelebb állnak ezek az alakok egy sport-  vagy ruházati reklámhoz. Egy mellékesnek tűnő, ám érdekes eleme ennek a plasztikának az, ami egyben a 19. század második felének, és ezen belül is Auguste Rodinnek a szobrászatához köti a művet: ha jól megfigyeljük az alakokat, akkor látjuk, hogy bizonyos elemek egy-az-egyben ismétlődnek, akárcsak Rodin Calais-i polgárok című szoborcsoportjának kezei és fejei. Ezzel nemcsak a művészi eredetiség bizonyos bevett formulái kérdőjeleződnek meg, hanem valamiféle vizuális – és ezáltal egyben szimbolikus – egységet is képez az adott csoport tagjai között.

Ha akarjuk, akkor a 2009-es Bizalom című köztéri munkát is nevezhetjük szobocsoportnak. Ez a mű is a Képzőművészeti Lektorátus pályázatának keretében valósult meg, ezúttal Győrben, a vasútállomás és a buszpályaudvar közötti aluljárónak ez utóbbi felé eső kijáratánál. A szobrok ebben az esetben tulajdonképpen térmegfigyelő kamerák, melyből egy egész bokornyi mennyiséget helyezett el Horváth Csaba egy oszlop tetején. Paradox módon épp a mennyiségük miatt válnak ezek a kamerák esztétikai tárgyakká: egy kamerát nem részesítünk különösebb figyelemben, míg egy nagyobb csoport esetében alkalmunk nyílik az egyébként teljesen jellegtelen, hétköznapi tárgy esztétikumát alaposan szemügyre venni. A kamerák tulajdonképpen egymást lendítették mozgásba, ami nemcsak érdekes hanghatást teremtett, de az ott elhaladók figyelmét is felhívta a túzlásba vitt halmozás révén arra a helyzetre – a köztereken zajló megfigyelésekre –, amelyet minden különösebb tiltakozás nélkül elfogadtunk, holott ezeknek az eszközöknek a segtségével a köztéren zajló privát ügyeink is láthatóvá válnak a megfigyelők és ellenőrzők számára.

Horváth Csaba legújabb munkája (Ideál, 2013) egyfajta szintetizáló mű; a szobor – egy büszt – a magyar történelem elmúlt 100 éve közvélemény-kutatásokban legnépszerűbbnek tartott alakjainak (Antal József, Horthy Miklós, Kádár János, Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Teleki Pál), illetve saját eddigi munkásságának fiziognómiai szintézise. A szobor megmunkálása a hagyományos megoldásokat követi, a művész ezzel is mintegy távolságot teremt egyik oldalon saját maga, illetve a néző, a másikon pedig a komoly érzelmi reakciókat kiváltó, politikai téma között. Ez a művészi módszer Horváth Csaba mindegyik munkájának sajátja.