Olga Tokarczuk
Kis elfogult lengyelországi útikalauz németek részére az Európai
Unióba való belépés alkalmából
Fekvés
Nem jó. Nagy síkság Kelet és Nyugat, két vérszomjas nagyhatalom, két
civilizációs elem között, olyan, mint egy pingpongasztal. Az összes nagy
háborúnak színtere volt – Napóleontól a második világháborúig. Ennek a
fekvésnek rendszerint az a pozitív oldala, hogy minden közel van.
Határok
Eléggé mozgékonyak. Némely történelmi korszakban messzire terjedők:
előfordult, hogy a Balti-tengertől a Fekete-tengerig értek. Máskor teljesen
eltűntek. Utoljára Jaltában jelölte ki őket önkényesen három nagyhatalom:
az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió, aminek következtében Lengyelország
elveszítette Lwówot és Wilnót, de megkapta Wrocławot és Szczecint. A vita
még tart róla, hogy ez jó vagy rossz.
Nyelv
Szláv, állítólag nagyon nehéz, mert sok benne a sisegő hang (aki
nem hiszi, olvassa hangosan: „Chrz±szcz brzmi w trzcinie”). A többkultúrájú
lengyel államban a latin eltörlése után terjedt el mint közös nyelv. Amikor
nem létezett a lengyel állam, a közös identitás egyedüli hordozója volt,
ezért a lengyelek nagy megbecsülésben részesítik. Még az „anyaföld-anyanyelv”
(ojczyzna-polszczyzna) fogalompárt is megteremti. Ma több mint 50 millióan
beszélnek a világon lengyelül.
Népesség
Csaknem 40 millió itthon és mintegy 10 millió a határon túl (lásd:
Emigráció). Sok évszázados etnikai keveredésből származik (ukránok, zsidók,
beloruszok, litvánok, németek, sziléziaiak, sőt, tatárok). Nem igaz, hogy
minden lengyel bajuszos.
Nők
Van egy még nem teljesen megmagyarázott szociológiai jelenség,
melynek az a lényege, hogy a lengyel nők viszonylag nagy százaléka emigrál,
külföldihez megy feleségül, és nem hivatalos diplomáciai miniképviseleteket
létesít. Ennek köszönhetően, ha egy lengyel a nagyvilágban utazgat, mindenütt
az övéivel találkozik. Lehetséges, hogy ezzel a jelenséggel már foglalkoznak
más államok felderítői.
Vallás
Lengyel katolicizmus. A katolicizmus különleges válfaja, jellemző
rá az erős kötődés a nemzeti identitáshoz és a küldetéstudathoz (lásd:
Nagy Mítoszok), valamint a kiváltképpen fejlett Mária-kultuszhoz. Az egyház
szerint a Szűzanya Lengyelország elmozdíthatatlan és egyedüli Királynője.
Ebből a szempontból a lengyelországi rendszer monarchiának számít. Lengyelországban
a felnőtt lakosság 95,8 százaléka deklaráltan a katolikus egyházhoz tartozik
(Spanyolországban 94,1 százalék, Olaszországban 97,1 százalék; az évkönyvek
nem közlik, mennyien vesznek részt ténylegesen a vallási szertartásokban).
Ez az állapot a második világháború óta tart, a háború és a geopolitikai
mozgások (lásd: Határok) következtében Lengyelország ekkor szűnt meg többkultúrájú
és többnemzetiségű ország lenni.
Kultúra és művészet
Az egy főre jutó legmagasabb poetizálódási együttható. Lengyelországban
körülbelül 100 ezren írnak verseket, köztük két Nobel-díjas, akik ráadásul
ugyanabban a városban, Krakkóban élnek.
Tudomány
Lengyelország egyike a tudományos dolgozók jelentősebb szülőhelyeinek.
A Lengyelországban tanult tudósok óriási többsége azonban külföldön dolgozik,
ott szolgálja az emberiség javát (lásd: Emigráció). Figyelem: Lengyelországban
senkinek sincsenek kétségei afelől, hogy Kopernikusz lengyel volt.
A Stabilizálódott Válság állapota
Természetes társadalmi-politikai állapot, melyhez nemzedékek óta
hozzászoktak a lengyelek, és pompásan elboldogulnak benne. Tartani lehet
tőle, hogy a viszonyok bármilyen normalizálódása társadalmi nyugtalansághoz
vezethet.
Nemzeti jelleg
A lengyelek első látásra meglehetősen komorak, időnként arrogáns
benyomást keltenek. Individualisták, de nem excentrikusok. Gyakran a békesség
kedvéért konformistán viselkednek, bár paradox módon a hatalom valamennyi
formája bizalmatlanságot kelt bennük, tehát született anarchisták. Figyelem:
nem szeretik a róluk szóló tréfákat. Hangulatuk ingadozik az önnönmaguktól
való elragadtatástól a melankolikus kisebbségi érzésig.
Nagy Mítoszok
Először is – Lengyelország az antemurale christianitis, a keresztény
világ védőbástyája. Ezzel kapcsolatos az a kötelezettség, hogy megvédjék
a nyugati civilizációt a barbároktól (kicsit hasonlót gondolnak magukról
a magyarok és a spanyolok). Másodszor – kétszáz évvel ezelőtt a lengyelekben
a zsidó kultúrával való nagyon szoros együttéléstől gyökeret vert a nemzeti
messianizmus fogalma. Az a meggyőződésük, hogy kivételesek, és küldetésük
megváltani a világ többi részét, a nemzeti szerencsétlenségek pedig részei
ennek a missziónak. A lengyelek arról ismeretesek, hogy akárhol veszélybe
kerül a világban a szabadság és a függetlenség, azonnal ott teremnek, hogy
segítsenek. Ezeknek a mítoszoknak a realizálása nagyon költséges, és akiket
megvédenek és megmentenek, azok általában nem értik meg.
Konyha
Semmi különös, eléggé hasonlít a németekéhez. Tipikusan lengyel
ételnek számít az ukrán barscs, az orosz pirog és a zsidó ponty. Ajánlásra
méltóak viszont a gombás ételek és a hegyi sajtok. Lengyelország azon boldogtalan
európai helyek egyike, ahol nem terem szőlő, a lakosság tehát megtanult
vodkát gyártani. Mostanában azonban a klíma felmelegedésével összefüggésben
növekszik az importált borok fogyasztása. Nem igaz, hogy a lengyelek isszák
a legtöbb alkoholt Európában. A statisztikák azt mutatják, hogy ez a fogyasztás
valamivel a közepes fölött van.
Városok
Varsó Közép-Európa Hongkongja. Az ország fővárosa, a politikusok
székhelye. Rohanós város, az újdonságok, a siker és a pénz iránti szenvedéllyel.
Lengyelországban itt a legerősebb az anglicizmusok inváziója. A vidékiek
nem sokat értenek itt meg. Szép az új Óváros.
Krakkó évek óta hagyományosan őrzi lakosságának megoszlását:
a népesség fele művész, fele filiszter. Ennek a dialektikus feszültségnek
köszönhetően virágzik itt a kultúra és a művészet.
Wrocław német város, melyet a németek romboltak le teljesen,
és a főként Lwówból és környékéről származó lengyelek építettek újjá és
népesítettek be.
Falu
A lengyel mezőgazdaságról szóló nyugati dokumentumfilmekben nagy
kedvvel és hosszú vágásokban mutatnak szekereket. Gyanítható, hogy egy
logisztikai cég foglalkozik a kikölcsönzésükkel.
A világnak tett szolgálatok
Először – a kommunizmus szakszerű és diszkrét lebontása. Másodszor
– a kávéivás szokásának bevezetése Európába és az első kávéház megnyitása
Bécsben. Harmadszor – a baseball kitalálása az amerikaiak részére (amivel
azok mind a mai napig sokat foglalkoznak), Norman Davies szerint a métából
ered, azt játszották a lengyel emigránsok. Negyedszer – a lengyel kolbász.
Mit adhat Lengyelország az EU-nak
Azt a képességet, hogy boldogulni tudunk nehéz helyezetekben (lásd:
A Stabilizálódott Válság állapota).
Azt a tehetségünket, hogy lyukakat tudunk találni az adórendszerben.
A białowieżai őserdőt.
Egy kis zűrzavart.
A Holdra mutató ujj
Az, ahogy a saját nyelvünket tudomásul vesszük összes előnyével,
hasznával, de korlátaival és furcsaságaival együtt is, az elhúzódó pszichoanalízis
hatására hasonlít. Olyan megterhelés ez, melyet mindannyian magunkban viselünk,
de nem a saját hibáink és érdemeink okán, hanem azért, mert egy bizonyos
helyen, időben, formában születtünk meg. Bizonyos értelemben tehát a nyelv
az író számára egyfajta végzet, egyébként nem csak irodalmi értelemben.
Ez a végzet tudatosítja bennünk, hogy a nyelvben csak bizonyos mértékig
lehetünk önmagunk (és az „önmagunkká levés” kultúránk fontos követelményének
látszik), olyasminek vetjük alá magunkat, ami nagyobb, hatalmasabb nálunk,
és amire nem vagyunk hatással.
Nem csoda, hogy a filozófusok az utóbbi időben elfordultak Istentől,
a Léttől, az olyanfajta kérdésektől, mint „Miért inkább valamit, mint semmit”,
és a Nyelvvel kezdtek foglalkozni.
Az írók gyakran követnek el hibát, amikor a nyelvet önnön szabadságuk
játékterének vélik, mint egy nagy ősóceánt, amelyben úgy alakulnak ki személyes
gondolataink és nyelvi kifejező módszereink, mint az első aminosavak. Ám
úgy látszik, hogy a kristályosodási tengelyek már kialakultak, és nincs
rájuk nagy hatásunk. Belepottyantunk a nyelvbe.
Én a lengyelbe pottyantam bele. Lengyelország nyugati vidékein
születtem és nevelkedtem, ezeket a háború után csatolták az ország többi
részéhez, és a lengyel kultúrák és dialektusok hatalmas háború utáni keverékével
telepítették be. Éppen ebben a kohóban keletkezett a szabványos lengyel
nyelv; legalább is így vélekednek a nyelvészek. Valószínű, hogy Alsó-Sziléziában
beszéljük a szabályos lengyelt.
Nincs semmilyen tájszólásszerű árnyalatom, nincs semmiféle akcentusom.
Nem ismerek annyira jól egyetlen más nyelvet sem, hogy az általam írt irodalmi
művek eszközéül használjam. Nem tudnék más nyelven írni. Képes vagyok két
másikon kommunikálni, de ez leegyszerűsített és bizonyos tekintetben keserves
kommunikáció. Ellehetnék a Párizs melletti S?vres-ben, ahol az összes szabványt
őrzik, mint a tökéletes lengyel nyelven beszélő személy sablonja. Benne
vagyok a lengyel nyelvben, mint légy a borostyánban.
A lengyel nyelv a nyugati szláv nyelvek csoportjába tartozik,
amely a nagy indoeurópai család része. Írásbelisége elég későn kezdett
kialakulni, a 12. században. Óriási volt a jelentősége annak, hogy a kereszténységet
Rómából, és nem Bizáncból kaptuk – ez tette lehetővé, hogy a lengyel nyelv
a latin kultúrkörbe kerüljön, és a latin ábécét fogadja el (mint tudjuk,
egyes szláv nyelvek a görögre alapozták az ábécéjüket, pl. az orosz vagy
a bolgár). Csak 1270-ben, az éppen – milyen érdekes – Alsó-Sziléziában
keletkezett Henrik Könyvében írták le az első mondatot lengyelül, mégpedig
meglehetősen meglepő összefüggésben. A latin szöveg voltaképpen egy bizonyos
Boguchwalról szól, aki – ez a kortársaknak annyira rendkívüli volt, hogy
le kellett jegyezni – segített a feleségének a gabona megőrlésében. Éppen
ő mondta ki az első dokumentált mondatot lengyel nyelven: „Day ut ia pobrusa
a ti pożiwai”, ami a mai lengyelben azt jelenti: „Hagyd, majd én megcsinálom,
te csak pihenj.”
Lengyelország földrajzi helyzetéből, vagyis abból, hogy erős
szomszédok között, eltérő kultúrák közelségében terül el Európa közepén,
az következett, hogy sok idegen szó szűrődött be a lengyelbe. Más nyelvekhez
képest rendkívüli, hogy a lengyel szókincs mintegy 70 százaléka más nyelvekből
kölcsönzött kifejezés. Ez tehát kirakós nyelv, patchwork, olvasztótégely,
Mischung nyelv. Bár a latin a tudománnyal, az elvont és vallási fogalmakkal
kapcsolatos kifejezésekkel erősítette meg a lengyel nyelvet, azért nagyon
sok szót vettünk át a szomszédainktól is a velük folytatott üzletelések,
háborúk, az utazások, a divat és a csábítások eredményeképpen. A németeknek
például gazdag műszaki szókincset köszönhetünk. Minden újdonság a nyugati
szomszédainkon keresztül hatolt be hozzánk, volt is velük sok problémánk
– a német telepesek mindig gazdaságilag erős és jól szervezett csoportot
alkottak a lengyel területeken. A 14. század elején például a lengyel király
ellen lázadó krakkói patríciusok több mint 80 százalékát tették ki, ami
a rebellió elfojtása után arra késztette Könyöknyi Ulászlót, hogy sajátos
nyelvi tesztet vessen be ellenük – az uralkodó felkutatta azokat az illojális
németeket, akik Krakkóban a lázadást kirobbantották, és megparancsolta
nekik, hogy mondják ki a következő négy szót: soczewica, miele, koło, młyn
(lencse, őröl, kerék, malom). Azokat, akik nem tudták helyesen kimondani
ezt a sibboletet, megbüntették, ez gyakran a fejükbe került. Bona királynéval
sok olasz szó érkezett Lengyelországba, főként az építészet, a zene, a
hadművészet és elsősorban a konyhaművészet területéről. A 15. és a 16.
században divatos volt a cseh nyelv is, és jó társaságban szívesen fitogtatták
ennek ismeretét, míg a 18. században jött a francia nyelvi deszant. Nagy
befolyással volt a lengyel nyelvre az orosz és a többi keleti szláv nyelv
is. Még török és magyar hatásokkal is dicsekedhetünk. A megszállás hosszú
évei alatt aktív és nagyon intenzív germanizálás és russzifikálás is folyt.
Ma – akárcsak az egész világon – offenzívába kezdett az angol.
Tetszik nekem az, hogy a lengyel nyelv nyitott az idegen szavak
iránt. Ebből a jellemvonásából következik, hogy nyelvünket semmiféle veszély
nem fenyegeti. A legegzotikusabban hangzók is őrült örvénylés közepette
adják meg magukat a lengyel nyelvtan hatalmas malomköveinek. Hazai végződéseket
kapnak, és ragozással mángorolják őket laposra. Ez a nyelv, ez az örökké
éhes nyelv sokat magába szippant a körülötte levő világból.
Paradoxon, de ennek a patchwork-nyelvnek rendkívül nagy szerepe
volt az önazonosság megőrzésében – a megszállók uralmának hosszú évei alatt
a nemzeti tudat támasza lett, a benne létrejött irodalom pedig a lengyel
kultúra legfontosabb színtere volt. Harcoltak a lengyel beszédért, meghaltak
a lengyel beszéd miatt.
Az írók számára gyakran a kisegítő pszichoanalitikusi szerepet
töltik be a fordítók – a lehető legfurcsább kérdéseket szokták föltenni.
Ezeket fel kellene jegyezni, meg kellene őrizni, és időnként külön kiadványban
kellene megjelentetni, hogy az olvasók képesek legyenek értékelni az írás
csodáját és a fordítás nehézségeit. És egyáltalán, a nyelv csodáját. A
fordítóknak köszönhetően annak, ami nekem természetes és közönséges volt,
megszűnik a belső egyöntetűsége, természetellenessé és teljesen esetlegessé
válik. Éppen ők hívták fel a figyelmemet a lengyel nyelvnek arra a néhány
sajátosságára, amelyeket a következőkben vázolok. Ugyanez a helyzet az
ismerős külföldiekkel, azokkal a merész emberekkel, akik elhatározták,
hogy megtanulnak lengyelül. Gyakran panaszolják, hogy a lengyel nyelvtan
főként kivételekből áll, hogy olyan nehéz szabályokat kell megtanulniuk,
amelyeket azonnyomban megkérdőjelez a mindenfajta lehetséges eltérés hatalmas
mennyisége. Ez igaz – a lengyel nyelvet alighanem jobb intuitíve megközelíteni,
vagy kívülről meg kell tanulni az egyes kifejezéseket. Olyan nyelv ez,
amely nagy súlyt helyez a hagyományokra és a történeti formákra, nyelvi
múzeum, tele van kövületekkel, amelyeket nem lehet alávetni a pragmatizmus
egyszerű szabályainak. A bonyolult ragozás nem csak hozzátesz és elvesz
végződéseket, hanem magát a szótőt is megváltoztatja. Van befejezett és
befejezetlen múlt időnk, ez még a lengyelül legjobban beszélő németet is
leleplezi. Ezen kívül van néhány egyforma hang, amelyek helyesírása különbözik
egymástól, mivel a múltban eltérően ejtették őket, és műemlék gyanánt maradtak
meg a nyelvben, pánikba kergetve a gimnazistákat.
A lengyel nyelv sem nem logikus, sem nem pragmatikus nyelv. Nyelvtana
igényes, és időnként bolond, a helyesírása pedig nehéz. Lexikai rugalmassága
ellenére illogikus (vagy esetleg szentimentális?) okokból megtartja a régi,
hagyományos nyelvtani és helyesírási formákat.
Más okból is hagyománytisztelő ez a nyelv: a lengyel nyelv férfiközpontú.
Az általa használt három nem közül abszolút privilegizált a hímnem pozíciója.
A hímnemű. nőnemű és semleges nemű főnevek másként ragozódnak a személytől,
az esettől és az időtől függően (ehhez természetesen még sok kivétel is
járul). Így tehát a férfiakról azt mondjuk, hogy „poszli” (elmentek), a
nőkről, hogy „poszły”. De egy nőkből és férfiakból álló vegyes csoportról
már mindig „férfiasan” kell azt mondani, hogy „poszli”. Ez a szabály akkor
is működik, ha a csoportban, mondjuk, hatvan nő jut egy férfira. Az ő jelenléte
késztet arra, hogy az egész vegyes csoportra a hímnemű formát használjuk,
vagyis azt, hogy „poszli”. Természetesen a nőnemű „poszły” forma is használható
a vegyes csoportra vonatkoztatva, de csak abban az esetben, ha a csoportot
nők, gyerekek és/vagy állatok alkotják. A férfiaknak viszont mindig jár
ez a privilegizált hímnemű forma. A „człowiek” (ember) szó, akárcsak más
nyelvekben, természetesen hímnemű, tehát ha általában beszélünk az emberről,
nyelvtanilag kizárjuk a nőket (és a gyerekeket). Ez a patriarchalitás jelenik
meg a szakmanevekben is. Ahogy más nyelvek jól elboldogultak vele (például
a német nyelv), a lengyelben folyvást gondot okoznak. A női szakmanevek
úgy hangzanak lengyelül, mint a férfielnevezések kicsinyített formái, ami
gyakran kelt komolytalan benyomást, és bizonyára mélyen megalázó jelentést
rejt magában: a női professzor – „profesorka” – úgy hangzik, mint egy (termetére
vagy jelentőségére nézve) kicsiny férfi professzor („profesorek”) vagy
olyasvalaki, akinek kétségbe vonható a minősítése.
A lengyel nyelv férfiközpontúságával sokat kínlódtam mint írónő
(pisarka, a „pisarz” női alakja). A lengyelben ugyanis nem kerülhető meg
az író neme. A nem azonnal látható a múlt idejű alakokban, jelen időben
pedig leleplezi a jelzők női alakja. Ezt nem lehet kiküszöbölni. Gondban
volt az a fordítónő, aki Jeanette Wintersonnak azt a könyvét ültette át,
amelyikben a következetesen használt jelen idejű első személyű alak titokban
tartotta a narrátor/nő nemét, ez volt a regény lényege. Nem lehetett „kitörni
a nemből”, és önkényesen hozzá kellett rendelni ebben az esetben a nőnemű
alakot. Mellékesen megjegyzem, hogy a lengyel nyelv magát sem úgy határozza
meg, mint „mother tongue”, hanem úgy, mint „father tongue” – „język ojczysty”
(apanyelv), vagyis „apáink földjének nyelve”.
A lengyel nyelvnek, akárcsak a többi szláv nyelvnek, óriási szóképző
potenciálja van, különös képessége van arra, hogy sokféle kicsinyítést
alkalmazzon, ami hasznos mindenféle nyelvi játékban. Számomra ez a nyelv
melegségének megnyilvánulása, ezt a kategóriát nem említik a nyelvtankönyvek.
Olyan vonása ez a nyelvnek, amely utánozhatatlanul és mágikus módon teremt
otthonos és biztonságos világot. Lengyelországban senki sem csodálkozik
az olyan népdalszövegeken, amelyekben a katona elmegy a „wojenkába” (háborúcska),
oldalán „szabelkával” (kardocska), kedvenc „konikján” (lovacska). Sokféle
kicsinyítési mód van, és minden nevet, elnevezést vagy meghatározást alá
lehet venni ennek a műveletnek. Ma azonban, úgy látom, a kicsinyítésnek
ez a szép lehetősége minden határon túllépett, és a lengyel nyelv infantilizálódásának
vagyunk tanúi.
A második világháborúig Lengyelország többkultúrájú és többnyelvű
ország volt. Ott, ahol a lengyel nyelv más nyelvekkel, érzékenységgel és
mentalitással találkozott – ott volt a legkreatívabb. Egyáltalán nem véletlen,
hogy a lengyel nyelv nagy mesterei a lengyelség határvidékeiről származtak.
Bruno Schulz lenyűgöző és utánozhatatlan prózájára gondolok, amely a lengyel–zsidó–ukrán
érintkezés mentén született meg, valamint a vilnói vidékről származó Czesław
Miłosz képszerű, mélyen reflexív és metafizikával telített költészetére.
A lengyel–zsidó kulturális érintkezésből nagyszerű költészet bontakozott
ki. Bolesław Le¶mian mesékre és népmondákra támaszkodó, a nyelvben lubickoló
és fenomenális neologizmusokban bővelkedő (és emiatt, sajnos, voltaképpen
lefordíthatatlan) balladái, valamint Julian Tuwim zseniális képzettársításokkal,
nyelvi játékokkal és humorral teli csillogó lengyelsége – ezek csak a legnevezetesebb
és legismertebb példák.
Hajlékony, rugalmas, homályos, nem igazán precíz, hagyományos
és nyelvtanilag kiszámíthatatlan – általában ilyen meghatározásokkal írják
le a lengyel nyelvet. Inkább az intuíció, mint a logosz felé hajlik, jobban
illik a költészethez, mint a tudományos értekezéshez. Az a benyomásom,
hogy a lengyel nyelv nem túl jól érzi magát az intellektuális diskurzusban
vagy az események realista, lineáris elbeszélésében. Jobban szereti a nyitott,
több jelentésű formákat. Érzékeny a groteszkre és az abszurdra, hajlamos
a pátoszra.
Nem csoda, hogy a lengyel költészetet jól ismerik és nagyra becsülik
a világban. Ez a nyelv ugyanis sok lehetőséget ad, kivált a költőknek;
ez a nyelv inkább vázolja, mintsem leírja a világot, impresszionista ez
a nyelv, ki tudja fejezni a benyomásokat, a hangulatokat, az előérzeteket,
nyitott a képzettársításokra, képeket alkot.
Állítólag Flaubert ragaszkodott hozzá, hogy a nyelv kudarcot
vall, ha képeket kezd alkotni; ekkor ugyanis kicsúszik az ellenőrzés alól,
anakronizmusba süllyed. Nem értek egyet ezzel a megállapítással. A nyelv
ott a legerősebb, ahol túllép önmagán, és egy alternatív világot hoz létre,
amikor – mint egy illuzionista – olyan dolgokat húz elő a kalapjából, amelyeket
azelőtt még csak elgondolni sem lettünk volna képesek. Számomra a lengyel
archaikus nyelv, olyan világnak felel meg, amely még nem diverzifikálódott,
amikor minden egységesebbnek, érzékibbnek látszott, az érzelmeken egyensúlyozott,
amikor a „mi” fontosabb volt, mint a „hogyan”. Talán Flaubert félelmeinél
és figyelmeztetéseinél ezért áll hozzám közelebb az a felismerés, amelyet
egy távol-keleti bölcs mondás fogalmaz meg, „amikor a bölcs a Holdra mutat,
az idióták az ujját nézik”. A nyelv éppen az az ujj, amelyik a Holdra mutat.
Én meg írás közben nem torpanok meg az ujjnál.
Kíváncsi vagyok, milyen mértékben alakította érzékenységemet,
felfogásomat és gondolkodásomat a nehéz, pontatlan, de nagyon képszerű
lengyel nyelv. Képes lennék-e azt, ami annyira fontos nekem az írásban
– az intuitív meggyőződést, a hangulatot, az események látszólag állandó
és biztonságos konfigurációja mögött rejlő nyugtalanságot – más nyelven
kifejezni? Következésképp talán hálásnak kell lennem ezért a nyelvi végzetért.
A lengyel nyelv paradox módon az ún. kis nyelvek közé tartozik,
bár a világban összesen úgy 50 millióan beszélik (köztük természetesen
az egész világon szétszóródott nagy lengyel diaszpóra). Regionális, periférikus
nyelv, ráadásul nehezen elsajátítható, amivel sokakat elijeszt. Viszont
az ilyen „kis” nyelvek előnye – főként annak, aki ismer „nagyokat” is –
az a lehetőség, hogy menedékre lehet bennük lelni, egy kicsiny kitaposott
területet lehet belakni, amely hozzáférhetetlen a világ többi része számára.
Régről ismerem azt a tapasztalatot, ahogyan el lehet bújni a lengyel nyelv
mögé a világ nagy repülőterein, az ország határaitól távol, amikor bizonyosak
lehetünk benne, hogy senki sem ért meg bennünket, ha lengyelül beszélünk.
Ma már másképp van. Az utóbbi évek jelentős lengyel emigrációja lehetővé
tette, hogy a lengyel nyelv szélesen elterjedjen a világban, de nem hiszem,
hogy ez hozzájárulhatna a lengyel nyelv iránti érdeklődés általános növekedéséhez
a külföldiek között. Valószínűleg továbbra is hősiesen tanuljuk az angolt,
és ezen a módon fogunk kommunikálni a világ többi részével. A határátlépést
fogja viszont jelezni a büfé az első parkolóban, és a pincér kérdése, hogy
a „kávécskához” lesz-e „tejecske”. Vagy a lengyel kalauz köszönése, amint
vidáman szólít meg: „Jegyecskéket ellenőrzésre!”
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|