Tillmann Józseffel Kurdy Fehér János beszélgetett
Távlattan és archeológia
(a reflektáltság hiánya a kulturális közéletből)
Tillmann József, azaz TJA: író, filozófus. Megkülönböztetett figyelemmel
fordul a kortárs eligazodásunkat segítő, szellemi radar-rendszereink felé.
Könyvei és esszéi tág határokat járnak be a filozófiától a képzőművészetig,
a technológiától az építészetig, a beszélgetéstől az életművészet egykori
és jelenvaló eszközrendszeréig. Egyik irigylésre méltó tulajdonsága, hogy
előszeretettel hoz össze közös irányokba tartó embereket, és oszt meg tartalmakat
és eseményeket. Munkái, mint nagy felbontású távcsövek pásztázzák a gondolkodás
különféle megnyilvánulásait. Beszélgető könyvei 20. és 21. századi nyomvezetőként
forgathatóak.
Írásai sűrű szövésű értelmezések, vagy leletfeltárások, ahogy TJA nevezi
őket. A jelen időből kiindulva, a múltba és némelykor a jövőbe pillanthatunk
a szövegeken keresztül, miközben a tudomány, a művészetek és a filozófia
egy-egy kiemelt tárgyterülete a sorvezető. TJA jól keveri a megismerésvágyat,
az elemzést és a belátást, valamint a köröttük párálló iróniát is. Remek
címadó: például „Távkertek. A Nyugalom tengerén túl”, vagy „Levelek tengere.
Avagy a távlat távolra váltása”, „Merőleges elmozdulások”, de nagy kedvencem
„A növekvő napok népe”, valamint a „Későújkor józansága” is. Mondatai egyszerűek
és tárgyszerűek, de eltéveszthetetlenül személyesek. Szövegeit olvasva
akaratlanul is elkezdünk TJA- mondatokat/fogalmakat/szavakat használni.
TJA kiváló szűrő is egyben: a távoli dolgok egészen egyszerűek lesznek,
a kéznél levőek pedig valamiképp megnagyobbodnak. Egészen jó kalauzolásban:
tenger, tea és édesség találatai páratlanok. Télikabát és válltáska együttese
kvázi ikonikus: minden trendvadász belesápadhat, ráadásul időtlenül aktuálisnak
tűnik immár évtizedek óta.
Amikor TJA-hoz tartottam a „A Ladomi lelet” című könyvének és beszélgetéseinknek
egyik kitüntetett helyszínére, odafelé arra hajlottam, nyilván ő találta
ki a falu nevét: Ladomány. Aztán tényleg ott volt a felirat: igaz, kézzel
festve egy buszmegálló falára, majd maga a falu is: a baranyai dombok és
kukoricatáblák hullámaitól övezve. Egyébként Budapesten él, a Hűvösvölgy
végén családjával, egy kintről házszerű, bentről belakott űrhajónak tetsző
otthonában.
TJA a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Elméleti Intézetének vezetője,
valamint a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Könyveiről, esszéiről, fordításairól,
valamint képzőművészeti és performansz munkáiról jól szerkesztett összefoglalót
találunk a www.c3/-tillmann/ honlapon. Legutolsó könyve a „Más-világi megfigyelések.
Utak és utazók”, a Typotex jelentette meg 2011-ben.
Kurdy Fehér János
KFJ: Nemrég majdnem megvalósult egy korábbi ötleted, a földbe süllyesztett
piramis, amit még az 1990-es években a Világkilátás munkacímet viselő projekthez
terveztél. Milyen érzés ilyesmivel találkozni? Ha összeállítanánk egy „MegNemValósultÖtletek”
katalógusát, lenne még más is, amit szerepeltetnél benne?
TJA: Mentségünkre legyen mondva, hogy a Mexikóvárosban tervezett építmény
is papíron maradt, bár jóval közelebb került a megvalósuláshoz, mint annak
idején a miénk. És a rendeltetése is más lett volna: azt egy városi térbe,
részben fedetlen középületnek szánták, mi pedig egy zárt időkapszulát terveztünk
az Alföldre, valamivel nagyobb, 1-2 kilométeres léptékben. Amibe – az ’Üzenjen
velünk a jövőnek!’ jelmondatban összegzett koncepció szerint – sok minden
megfért volna a világ minden részéből…
Mai szemmel nézve eléggé elszállt ötlet volt, de azokban az években
a lehetőség példátlan tágasságában éltünk. Amiben nyilván a korábbi korlátozottság
alóli felszabadultság érzete hatott. Mint amikor a víz mélyéből feljövőt
a felhajtóerő magasra veti ki.
A jövőre tekintettel alakuló archeológia aztán más eszközökkel folytatódott:
a lehetséges leletek feltárásában…
A Ladomi lelet című könyved egy lehetséges világ szellemi emlékeit,
tárgyait vette sorba. Számomra ez a munkád leginkább a regény műfajához
sorolható.
Ha úgy vesszük, hogy a regény neve eredetileg roman volt, és még a 18.
századi magyarban is így nevezték, akkor áll, amit mondasz, mert benne
rejlik a rom, azaz a létesítmények eljövendő állapota. És persze az emberről
szól, hiszen a man is ott van a roman ban… A tréfán túl: a Ladomi leletnek
a romantikához is van köze – a töredékesség révén. Novalis, Ritter és a
Schlegelek fragmentumai, olykor rejtélyes gondolat-tömörítményei – a kelet-német
könyvkiadásnak köszönhetően – elég rég óta foglalkoztattak. A tényleges,
töredékes szövegleletek történeti példái mellett ez a forma egyúttal megfelelt
annak, amit tapasztaltam. A modernitás alapélményét, az all in pieces,
all coherence gone érzetét, amit John Donne már a 17. században megfogalmazott,
a 80-as évek „reálisan létező” abszurdjának mállása eléggé elmélyítette.
Az általános állagra, illetve átérzésére valamelyest jellemző, hogy 80-as
évek elején penészgombákkal készülő konceptuális művekkel próbálkoztam.
Nem volt kétséges, hogy teljesség csak töredékesen lehetséges. Vidrányi
Katalintól hallottam akkoriban az apokatasztázisz panton, mindennek helyreállítása
kifejezést. Nem holnap, de még csak nem is azután, hanem majd az idő múltán.
Az időbe vetettség kontemplálására, leendő maradványok elképzelésére
akkoriban erős késztetéseket lehetett kapni. Ugyanakkor nagyon sokrétű
szellemiség volt jelen, és nem volt még annyi szubkultúrára, illetve szakterületre
szétdifferenciálódva. Az előbbiből nem sok volt, és az utóbbiak között
nagy volt az átjárás. Ennek köszönhetően elég sok mindent, archeológiai,
szociológiai, antropológiai munkát is olvastam. Aztán egyszer, ’88 nyarán
összeállt a leletek koncepciója.
Milyen szellemi tájban álltál, milyen környezet vett körül abban az
időben, mik voltak a látható, inspiráló korszakjelzők?
A 70-es évek végének egyetemi közege, barátok és tanárok társasága képezte:
Almási Miklós, Ancsel Éva, Balassa Péter, TGM – aki akkor a Római levélről
és Hamannról értekezett –, mellette a „repülő egyetem”, Szabó Miklós politikatörténeti
és Vidrányi patrisztikai előadásai. Körmendy Feri és rajta keresztül a
180-as csoport, Szemző, a minimálzene. Csányi Attila, akitől Hajas-kéziratokat,
meg még sok mást kaptam, aztán Kelényi Béla performanszai, és persze Hortobágyi
Laci, akinek elképesztő zenei tájékozottsága és archívuma felért egy felsőbb
fokú zenei képzéssel. És azt is neki köszönhetem, hogy megismertem a régi
zenét, és szinkronban hallottam Laurie Andersont, a Yellot, a Neue Deutsche
Wellét és még sok más európai és amerikai eszenciát.
Így az egyetem utáni vákuum elég telített volt. Posztgraduális önképzőbe
jártam: sok zene és irodalom, Nádas, Esterházy mellett Heideggert, Nietzschét,
Kleet és másokat olvastam, fordítottam. Egyszer a tihanyi strandon, ahol
dolgoztam, az ismerős fagylaltárus meglátta nálam a zöld Pascal kötetet,
megjegyezte, hogy ő is éppen most forgatja… Ilyenek is voltak abban a világban.
De azért még érdekesebb volt kijutni belőle, így például az 1982-es
Documentára, ahol láttam a filmrendező Syberberg Parsifal-installációját,
meg még egy s mást.
Elkezdtem járni a Balázs Béla Stúdióba, ahol az ott készült filmek
mellett máshol nem láthatókat is vetítettek. A forgatókönyv-pályázatukra
írtam egy filmtervet, ami inkább egy performansz-partitúra volt, sok tűzzel,
mintsem valamiféle filmvázlat. Amikor az elbírálására került sor – ezt
a választott vezetőség végezte –, ennek megfelelően nagy hallgatás fogadta.
A csendet Erdély Miklós törte meg, aki akkor vezetőségi tag volt, és azt
mondta, hogy bár őt a sok tűz a Ku-Klux-Klánra emlékezteti, de figyelemreméltó
koncepciónak tartja. Ez felért egy lovaggá ütéssel, legalábbis akkor rám
így hatott, lévén hogy Erdély abszolút mérce volt.
A tervből persze nem lett semmi, de Erdély később, Enyedi Ildikón keresztül
meghívott az INDIGO-csoportba. Aminek végül csak egy kiállítására mentem
el; az ott látott munkák nem voltak túl vonzóak. De mindez elég bátorítást
adott ahhoz, hogy felkeressem Erdélyt a Virágárok utcában, és hosszú, részemről
elég elszállt beszélgetésbe kerüljek vele, amit aztán még néhány rövidebb
követett. Megalapozva a majdani folytatást a Mennyei Kávéházban…
A következő évben tervemet egy Klaus Nomi-filmre elfogadták, ami aztán
éveken át húzódott és torzóban maradt, a forgatott ill. vágott anyag aztán
elveszett a 89-körüli átalakulásban. VHS-kazetták meg fotók maradtak meg,
amelyeken a szereplők, így tkp. Lugosi Lugó látható Király Tamás ruháiban.
Ez az esszéd, ha jól tudom, felkeltette a berlini Merve Verlag érdeklődését.
A Nomiról szóló írásomat elküldtem a Merve Kiadónak, aztán pár hónappal
később csengettek, és ott állt a kétszemélyes kiadó mindkét tagja: Heidi
Paris és Peter Gente. Grazban jártak a Steirische Herbst fesztiválon, és
átjöttek megnézni, hogy ki írta ezt a dolgozatot. Nem mintha olyan jó lett
volna, csak számukra lehetett valami kuriózuma. Néhány napig maradtak és
összebarátkoztunk. Aztán elküldték az addig megjelent könyveiket, kb. másfél
folyóméternyi filozófiát, főként franciákat, amerikai zenei és színházi
könyveket, a folyóirataikat, és utána folyamatosan az újakat… Így aztán
Blanchot, Deleuze, Lyotard, Serres, Jabés, Virilio, az Ars Electronica
anyagai, s persze Cage, és Hannes Böhringer könyvei voltak az olvasmányaim.
Ezek mind erős, és a magyar közegben különösen frissítő szellemek voltak.
Az igazi felfedezést azonban Böhringer írásai jelentették: egy szinguláris
gondolkodó, aki a filozófiai-teológiai tradíció és a modernitás termékeny
feszültségében otthonos, ugyanakkor kiváló antennákkal érzékeli a kortárs
művészetet és zenét is. Ráadásul minderről a kifejezőerő magas hőfokán,
mégis egyszerűen ír.
’90-ben, a Merve Kiadóban találkoztam vele először, az éppen újraegyesült
Berlin eufórikus atmoszférájában, aztán össze is barátkoztunk. Ebben közrejátszott
mindkettőnk Kotányi Attilához fűződő kapcsolata is. Attilával a ’80-as
évek végén találkoztam először, de már korábban sokat hallottam róla Surányi
Lacitól, illetve Szabó Ágnestől, Szabó Lajos özvegyétől és Huszár Magdától,
Attila első feleségétől. Hannes pedig düsseldorfi egyetemi éveiből ismerte.
(Kotányinál a zen-buddhizmus élesítette ki a sábátra irányuló
figyelmet)
Rajtad keresztül ismertem meg Kotányi Attilát, aki a 1990-es évek elején
tűnt fel Budapesten újra. Attila nagyon különös jelenség volt, szinte napokon
keresztül képes volt beszélni, és olyan hőfokon, mint aki egy, még nem
leírt filozófia centrumába áll. Egyfajta határtalanságot képviselt, hiszen
csak az úgynevezett emberi alapkutatással foglalkozott Szabó Lajos szellemi
hagyatéka mentén, abba viszont nagyon sok minden belefért. Nemrég megjelent
az általatok a MOMÉ-n szervezett Kotányi konferencia német nyelvű könyvecskéje.
Mit jelentett számodra Kotányi? És szerinted mi volt annak a gondolati
ösvénynek a fő vezérfonala, amelyre olyan gyorsan rá tudtunk csatlakozni
mi magunk is, akiket megismertettél Attilával?
Kotányi abban különbözött 56-os emigránsoktól, hogy amikor Brüsszelbe,
majd Düsseldorfba került, szinte azonnal képes volt kapcsolatot találni
hasonló szellemi hullámhosszon élő helybeliekkel. A háború utáni magyar
emigránsok közül kevésnek sikerült, hogy mérvadó szerepet tudott volna
játszani valamilyen művészeti vagy szellemi mozgalomban. Attila a
Szituacionista Internacionálé és az Unitary Urbanism köreiben is meghatározó
jelenség volt; mindenütt ott van azokon a felvételeken, amelyeket a történetüket
feldolgozó könyvekben látni.
Erre úgyszólván ellenállhatatlan alkata, a szinte már erőszakosságig
menő közvetlensége mellett persze az a közeg tette képessé, amelyből érkezett:
Szabó Lajos, Tábor Béla, Hamvas és az Európai Iskola köréből. Elbeszéléseiből
– meg persze mások visszaemlékezéseiből, a műveiből és dokumentumokból
is – lehetett következtetni arra, milyen intenzitás és milyen mércék jellemezték
ezeket a köröket.
Amikor a 90-es évek elején félig visszatelepült, újra mestere, Szabó
munkásságával kezdett foglalkozni. Később kalligráfiáiból rendezett is
egy kiállítást az Ernst Múzeumban, majd Kunszt Györggyel együtt kiadták
írásait és a szemináriumi jegyzeteket. Főként Szabó biblicizmusa foglalkoztatta;
az volt a felismerése, hogy a zsidó szellemiségben a sábátnak centrális
jelentősége van – tartott is erről egy szemináriumot, amin mindketten részt
vettünk.
A sábát csendje és nyugalma érdekelte, ami alapvető a szemlélődés,
a gondolkodás számára; egy kimeríthetetlen forrás, amelyből a zsidóság
nemzedékei táplálkoztak. Később is gyakran említette Szabó enigmatikus
fogalmát, a csendarchitektúrát. Számára ebben persze nemcsak a judaizmus
játszott szerepet, mint ahogy Szabó gondolkodásában sem az volt vegytisztán,
hanem krisztiánus, gnosztikus színezetben volt jelen.
Kotányinál a zen-buddhizmus élesítette ki a sábátra irányuló figyelmet,
amit a 60-as évektől kezdve tanulmányozott. A klasszikusok francia és német
kiadásai könyvtára jelentékeny részét képezték. A Düsseldorfi Művészeti
Főiskolán tartott is kurzusokat erről, Belépés csak a falon keresztül címmel
is volt kurzusa... Arra a kérdésre pedig, hogy mit tanított ott, mindig
azt válaszolta: Zen-buddhizmust és alkoholizmust. Az utóbbi izmus nem iszákosságot
jelentett, hanem az Anonim Alkoholisták mozgalmának tanítását, amivel élettársa
alkoholizmusa miatt kezdett foglalkozni.
Ennek az ő esetében nem sok köze volt a keleti vallások később kibontakozott
divatjához; a new age-ről mindig megvetéssel beszélt. Hamvas Béla kapcsán
is többször megjegyezte, hogy ha valamilyen nagyobb nyelven írt volna,
akkor ő lenne a new age nagy prófétája. Amiben minden volt, csak elismerés
nem… Bár a 40-es években egy ideig Hamvas kedvenc tanítványa volt. De aztán
– Hamvas révén – találkozott Szabóval, és őt választotta mesteréül. Amit
meg lehet érteni: Szabó univerzális formátum, akinek nagy tömörségű szövegei
ma is meggondoltatóak. Hamvas őshagyományos zanzája pedig része – és nem
kis részben élesztője is – annak a hihetetlen zagyvaságnak, ami „hagyomány”
örve alatt a Kárpát-medencében kavarog, és fertőzi a fejeket. Nem véletlenül
szeretik a szerbek is nagyon.
Attila robosztus alkatánál és állandó szellemi edzettségénél fogva
még hetvenes éveiben sem volt aggastyán, képes volt frissítő gondolatokat
fölvetni; többször meghívtam a főiskolákra, ahol tanítottam, és néhány
diák később rendszeresen eljárt hozzá.
(Csak a résekben vagy nisékben nyíló pályák jöttek szóba)
A MOMÉ-n vagy egyetemi tanár. Voltál szörfoktató, könyvkiadói lektor,
szerkesztő. Láttad a rést, ahonnan el lehetett indítani egy önálló, építkező
világot, vagy csak belevágtál, és egyik lépés hozta a másikat?
Leginkább az esetlegesség erejét, vagy a kontingencia kegyelmét említhetném…
A karrierépítés fogalma különben sem volt ismert. Az akadémiai pálya föl
sem merült, mivel a korabeli közállapotok, az intézmények – beleértve képviselőiket
és kultúrájukat – olyan mértékben visszataszítóak voltak, hogy csak a résekben
vagy nisékben nyíló pályák jöttek szóba. Volt, aki a csatornázási műveknél
volt állásban, ahol is az utcai lefolyók állapotát kellett ellenőriznie,
vagy a villamos műveknél a közvilágítást ellenőrizte, amit pár nap alatt
elvégzett, és az ideje nagy része szabad maradt. Magam garázsmesterként
dolgoztam hétvégeken, kezdő tanári fizetésnek megfelelő bérért, és a hetem
többi része szabad volt. Nem mintha a garázsipar nagyon igénybe vett volna;
többnyire olvasással múlattam munkaidőmet az alagsori irodában. Példámat
aztán a 180-as csoport több tagja is követte… Persze nem volt egy felemelő
hely, nagyon is mélyen volt, nemcsak a pincegarázs miatt; jellemző, hogy
ott ért a lengyel „szükségállapot” híre 1981 telén.
Úgynevezett rendes munkám a 80-as évek közepén lett, miután a Panoráma-útikönyvekhez
szerkesztőt kerestek. Lányom közelgő születésére tekintettel éltem ezzel
a lehetőséggel. Szerkesztői tevékenységem maradandó, bár érthető okokból
nem eléggé méltányolt része az, hogy az Erdély-útikönyv 2. vagy 3. kiadásából
kihúztam azt a mondatot, hogy X Y volt Magyarország legnagyobb turistája…
A Vigília szerkesztősége már más volt, az előbbivel ellentétben itt
tartalmak is voltak. Meg érdekes emberekkel is lehetett találkozni, Borbély
Szilárdot, Esterházy Pétert, Várszegi Asztrikot ott ismertem meg.
Tíz év után kerültem újra vissza, tanárként az egyetem világába, ami
jótékony distancia volt. Nem osztoztam már azon hitek és beidegződések
jó részében, amit töretlen akadémiai pályát bejáró kollégáim többsége.
(A művészek mint helyettes észlelők)
Sok képzőművészeti tárgyú esszét írtál. A tárgyak vagy a képek sűrűbben
képesek megjeleníteni a korszellemet, mint a szavak?
A szavak képekkel is szólnak. A nyelv, még a magasabb absztrakció szintjein
is képtelen arra, hogy eltekintsen tőlük. Amint ezt az előző mondatom is
mutatja…
A dolgok, a problémák valahogy mindig alakot is öltenek. Képben, térben
mutatkoznak meg. Ez a képzőművészetben elég nyilvánvaló. Más területeken
kevésbé jelenik meg, de imaginárius képekkel éppúgy teli van a fizika,
mint a filozófia. A látomás és a belátás egyaránt vizuális, a barlang vagy
a monasz képéről nem is beszélve.
A modern művészet ebből a szempontból – és megint képben vagyunk! –
azért érdekesebb a korábbi korok művészeténél, mert nem pusztán művészetfilozófia
kérdéseket vet föl (a mimézisz milyenségét és más efféle klasszikus toposzokat),
hanem problémákat tesz láthatóvá. Olyan dolgokat mutat meg, amit egyébként
észre se vennénk, legfeljebb csak akkor, amikor már ránk szakad a mennyezet,
vagy már sorozatgyártásban készül. Ezért érdekes a művészet, számomra legalábbis
ez az értelme, noha az sem mindegy, hogy mindez hogyan mutatkozik meg.
De mindenféle örömön, a szem simogatásán túl a megismerésben áll a jelentősége.
Ezért nélkülözhetetlenek a művészek mint helyettes észlelők. Senki más,
semmilyen kutatóintézet vagy iparág nem tudja kiváltani ezt a képességet.
Az általános érvényén túl aztán van személyes vonatkozása is; a képiség
jelentősége számomra időről-időre fölerősödik: az egyetem utáni években
sokszor álltak össze képekké azok a kérdések, amelyek foglalkoztattak.
Kisebb megvilágosodást váltottak ki Klee Bauhaus-előadásai, a „látás relativitáselmélete”
éveken keresztül foglalkoztatott.
Olykor rajzoltam is, de leginkább leírtam tárgyakat, képeket, illetve
jelenet sorává alakítottam őket. A filmforgatókönyvek mellett ezek performansz-partitúrák
formáját öltötték; néhányat ’84-ben aztán barátaimmal elő is adtunk a Szkénében.
Később, a ’90-es évek elején ez újra felerősödött, a Ladomi leletek egy
részét rekonstruáltam, az első kiadás megjelenésével egy időben ezeket
kiállítottam a Tölgyfa Galériában.
(ki milyen nyelven olvas, melyik nagy kultúra milyen diskurzusait követi)
Több lap szerkesztésében is részt vettél, vagy főmunkatárs voltál:
Vigilia, Magyar Narancs. Most a Pannonhalmi Szemle szerkesztője vagy, de
talán ezen kívül is szívesen szerkesztenél egy kortárs világot bemutató
orgánumot, találkozási teret. Ha lenne rá lehetőséged, hogy nézne ki az
a valami, amit 20 évvel ezelőtt még folyóiratnak, vagy hetilapnak hívtak?
Az etológusok szerint a magunkfajta lények szeretnek közösen csinálni
különféle tevékenységeket. Ami azért jut eszembe, mert ez manapság mégsem
annyira nyilvánvaló. Eltekintve persze a különféle kényszerű munkáktól,
intézményi kooperációktól. Kétségtelen, hogy kommunikálunk, használjuk
a hálót és a hálózatokat, de ez mégsem azonos a közös tevékenykedéssel,
mint ahogy a communio-val sem…
Szellemi tevékenységekre többnyire nem a társulati forma a jellemző.
Sosem is volt; Platón sem az agórán írta a dialógusait, ahogy Pál sem a
leveleit. Persze volt egy közegük, konkrét közösségük, amellyel közvetlen
kapcsolatban álltak. Ez változott meg erősen: a modern szétdifferenciálódásban
részint azt látjuk, hogy már a kézművesek is magányos küzdelmeket vívnak,
másrészt a kollektívumban való elmerülés vágya a sportspektákulumok, a
technotransz vagy az állami áhítatok alkalmainak látogatásában tömegesen
jut kifejezésre.
Húsz évvel ezelőtt, amikor lapalapításon törtük a fejünket, a közös
gondolkodás, egy eszmecsere platformjának létrehozása ígéretesnek látszott.
Azóta sok minden megváltozott, mind az eszméket, mind pedig a cseréjüket
illetően, a médiumokról nem is beszélve. Amit az is mutat, hogy már a szakmai
közegekben sincsenek viták.
Az általános szellemi szituáció mellett vannak még sajátos magyar tényezők
is, ami nem erősíti föl a lehetőségeket: a személyes orientáció ui. itt
már eleve megoszlik – s most csak a jobbakról beszélek –, hogy ki milyen
nyelven olvas, melyik nagy kultúra milyen diskurzusait követi. Számomra
a kilencvenes években vált nyilvánvalóvá, hogy a nemzetközi érintkezés
sűrűsége és a globális paláver ellenére ez mégis mennyire más hangsúlyokat,
témákat, beszéd- és gondolkodásmódokat jelent; mit tesz pl. franciául tájékozódni
az angol-amerikai fősodorhoz képest, hogy a németről ne is beszéljek.
Aztán az sem mellékes körülmény, hogy itt szinte mindent irodalom ural;
a kultúra arányai valahogy a 19. század óta úgy maradtak, ami a közgondolkodáson
is meglátszik. A zene, a képzőművészet, a társadalom- vagy szellemtudományok,
és általában a reflexivitás tulajdonképpen nincsen benne a kulturális köztudatban.
Írók, költők vannak, ezek aztán minden mennyiségben, nemcsak az ún. irodalmi
életben, hanem még a kormányhivatalok élén is, akik mernek nagyokat álmodni…
Vilém Flussernek van egy gondolata, hogy a posztmodern végén visszatérünk
a kőkorszak gyűjtögető életmódjához. Összeszedni és felkutatni a mára nagy
referenciával bíró dolgokat egyenrangúvá vált az alkotással?
A kőkorszaki jellemzőket más vonatkozásban látom újjáéledni, a kőbunkósodásban,
a tetoválástól a turulltrollokig terjedő területeken… Persze a globális
kulturális kínálat bősége, a könnyű technológiai lehetőségek és a szűrők
hiánya vagy alkalmatlansága csábítanak a remixre, pixelkollázsolásra, meg
még sok re- előtaggal leírható tevékenységre. A kiválasztás mintáinak,
kritikai mércéinek és apparátusainak szerepe vált kétségessé. Az egyetemen
is egyre fontosabbnak tűnik az, hogy mit választunk ki, hogy egyáltalán
mit és miért méltatunk figyelemre.
(miként lehet élni a 21. század mindennapjait?)
El tudsz képzelni egy olyan egyetemi tantervet, amely abból építkezne,
hogy miként lehet élni a 21. század mindennapjait?
Elképzelni sok mindent lehet, más kérdés a megvalósíthatósága. Az egyetemek
többé-kevésbé körülhatárolt tudások és képességek elsajátítására szakosodtak,
jóllehet nevükben még őrzik az egykori egyetemesség igényét. Nem az élet
művészetére, hanem különféle más művészetekre: szakterületek művelésére
képesítenek. Különben sem mernék túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak
a hatásnak, ami többnyire felnőtt vagy a felnőttkor határán álló embereket
felsőbb tanulmányaik alatt ér. Az igazán döntő hatások más életfázisokban
érnek bennünket; hacsak közben valami brutális nem történik, az első három
évben, majd pedig az ifjúkorunkban. Az egyetemeken pedig a diákok egymásra
hatása legalább olyan jelentős, mint ami a tanárok részéről éri őket.
Régen az élet iskolája a filozófia, az életművészet, ars vitae volt;
görögül élettechnikának (techné tou biou) nevezték. Sok gyakorlatból és
tanításból állt össze; a figyelem iskolázása éppúgy része volt, mint a
kozmikus kontempláció vagy a napi halálmeditáció. A testmozgásról sem feledkeztek
el, Szókratész nemcsak tanítványai faggatásával foglalkozott, hanem Xenophón
tudósítása szerint táncolt is.
Később ez a keresztény szerzetesség gyakorlataiban még egy ideig fennmaradt,
aztán ahogy a filozófia és a képzés egyre inkább a fejre kezdett szűkülni,
feledésbe merült. Csak a közelmúltban, Pierre Hadot kutatásainak köszönhetően
vált újra ismertté. De nem hiszem, hogy a képzés részévé lehetne tenni,
bár vannak filozófiai praxis néven próbálkozások, amelyek alkalmazzák ennek
egyes részeit.
Sokat foglalkozol a mediális jelenségekkel. Az új info-kommunikációs
technológiák eszközei által előálló művészettel. Egy mai művészhallgatónak
mennyiben más a felkészülése, a valóság értelmezése, mint a technológiai
boom korszaka előtt? Milyen kihívások mentén talál egyéni utat és esetlegesen
sikert a 21. századi művészeti iparban?
Az új technológiák kezelése terén a diákok többnyire járatosabbak tanáraiknál.
Amit viszont kevésbé ismernek, az a médiumok távlatosabb és távolságtartóbb
használata. Amibe a történet alakulása is beletartozik, nemcsak az előtörténeté,
hanem az is, hogy mi lesz a most készülő munkával: marad-e holnapután is
valami értelme, vagy csupán feledendő epizóddá válik. Persze az egyre
vékonyabb, pillanatnyi aktualitásként értelmeződő jelen nem kifejezetten
segíti elő a nagyobb léptékekben való gondolkodást. Amire itt még az önismeret
és reflektáltság széles körben tapasztalható hiánya is rátesz pár lapáttal.
A pálya tudatos alakítása, avagy a „karrierépítés” keveseknél érzékelhető.
Amikor nyugati művészekkel vagy diákokkal beszélek, többnyire a reflektáltság
olyan fokával találkozom, amivel errefelé alig. És ez nemcsak a saját helyzetével,
a közvetlen közegével kapcsolatban van így, hanem az önismeret és a világismeret
tekintetében is.
A sikeres pálya számos adottság, erőfeszítés, no meg a véletlen műve
is. A diákoknak Erdély kapcsán szoktam elmondani, milyen véletlenek alakítják
és mennyire viszonylagosak a modern művészettel kapcsolatos értékelések:
ha feltesszük, hogy Andy Warhol nagyszülei – akik a keleti Kárpátokban
éltek – nem vándorolnak ki Amerikába, akkor talán ismernénk Andrej Varhola
néven egy érdekes csehszlovák művészt. De még valószínűbb, hogy hírét sem
hallottuk volna, mert nem a művészvilág akkori fővárosában nőtt volna föl,
és a híre sem jutott volna el hozzánk. Erdély Miklósnak pedig nemhogy a
híre nem jutott nagyon messzire, de a szülőhazájában majd 30 évvel a halála
után még egy monográfia sem olvasható róla, jóllehet sokkal jelentősebb
művész volt, mint a pop pápája.
(Ma a régi és új régi vitája is másként látszik)
Miközben a legújabb, kortárs művészeti módokra és munkákra reflektálsz,
szoros a kapcsolatod a kereszténységgel. Több barátod szerzetes és a Pannonhalmi
Szemle szerkesztője is vagy. Miként fér ez össze?
Alapjában jól vagyunk, illetve vagyok ezzel. Csak le kell menni az alapokig.
Ami azon felül van, szóra sem lenne érdemes, ha nem ütköznénk bele úton-útfélen
a kereszténység különféle torzképeibe, az intézményes és felekezeti bomlásának
virágzásába: kiüresedett működésébe, kultúráját vesztett gyülekezeteibe.
Az itt elterjedt kereszténynemzeti kretenizmusokról nem is beszélve, ahol
mindez még hazafias mázzal is meg van hintve és az állami álsággal is sikeresen
szervesült. Ehhez tényleg le kellene adnia az embernek az agyát a bejáratnál…
Ennek azonban vége van, hiába képzelegnek arról nagyon eltévedt fők, hogy
újra eljött az ő idejük.
Eredendően nem erről van szó. Ha leásunk az alapokig, ami nem kis munka,
másként festenek a dolgok. És a szerzetesek Pannonhalmán többnyire tudják
ezt; ezért lettek szerzetesek. Ma a régi és új régi vitája is másként látszik,
mint az avantgárd idején. Akkor a polgári álság világát unták és utálták,
most meg a gazdaságilag gerjesztett újdonság áradata megy az agyakra. Ebben
a helyzetben nemcsak posztmodern módon lehet viszonyulni a múlthoz. Ezt
mutatja például az egyik legjobb kortárs építész, John Pawson munkássága,
akinek tervei alapján alakították át a pannonhalmi bazilikát is.
Mi lenne a te bakancslistád?
Befejezni a médiumokról alakuló könyvet. Aztán írni még a térről, a
zenéről és talán a tengerről. És lemenni leletekért a kutatóárokba, folytatni
a feltárását a végsőkig…
Bibliográfia
TILLMANN J. A.
“A növekvő napok népe”
A ladomi lelet
Pesti Szalon, 1996
Új Palatinus Könyvesház, 2007
„Klaus Nomi. A hideg hullám rózsalovagja”
TARTÓSHULLÁM, 1986
„A táncoló Szókratész és a táncoló cigányok”
Magyar Lettre Internationale, 85
(szerk.)
ARS VITAE – Életművészet
(tematikus szám)
MŰHELY, 2001. 5
BÖHRINGER, Hannes
„Na kérem!”
Magyar Lettre Internationale 85
HADOT, Pierre
A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia
(Cseke Ákos ford.)
Kairosz., 2010
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|