Tegnap, szeptember 12-én hosszabb utat kellett megtennem autóval. Amikor csak lehetett, hallgattam a rádiót. Később, egy hosszabb rendezvény szüneteiben, újra meg újra a hírportálokat böngésztem az okostelefonomon. Pontosan tudják önök is, miről volt szó. Az euró megmentésére hozott intézkedések törvényességéről döntött a német alkotmánybíróság, Hollandiában pedig lényegében véve az Európához fűződő viszony állt a parlamenti választások középpontjában.
Úgy sejtem, másutt is – Lisszabonban, Bukarestben, Budapesten, Stockholmban, Athénban és Rómában – akadtak jó néhányan, akik hozzám hasonlóan lázasan böngészték a híreket. Mintha megint foci-EB-t tartanának, vagy valami efféle izgalmas, több országot lázba hozó rendezvényt. És láss csodát: ezúttal csakugyan mindenki győztesnek érezhette magát. Az euró megmentésére hozott intézkedések megfelelnek a német jogrendnek, a hollandok pedig szeretnének európaiak maradni. Hurrá! – mondtam ki hangosan, amit gondoltam. És ha lett volna nálam európai zászló, alighanem meg is lobogtattam volna.
Később, estefelé, a rendezvényről hazafelé tartva azonban ismét a már ismerős kommentárokat hallottam a rádióban. Egyesek a pénzügyei fölött való szabad rendelkezés elveszítésétől, illetve a segítségnyújtás további fokozásától óvták Németországot; és megtudtam azt is, hogy roppant nehéz koalíciós tárgyalások várnak még Hollandiára. Ettől aztán egykettőre elillant a futballszurkolókéhoz hasonlatos Európa-eufóriám.
Nekünk, európaiaknak alighanem az az egyik bajunk, hogy nem fejlesztettük ki magunkban a közös európai érzületet, sőt még csak a megfelelő érzelmi folklórt sem. Az egyesült Európában uralkodó béke és közös jólét ugyan valóban olyan cél, amelyre mindenképpen érdemes törekednünk (a másik kölcsönös elűzésével és legyilkolásával eltöltött évszázadok után), kimondva mégis úgy hangzik, mint amikor az iskolavezetés kiadja az éppen aktuális jelszót: maradéktalanul korrekt, humánus, „megbízható”, kritizálhatatlan. De vajon a szívünkhöz szól-e csakugyan?
Az elmúlt évszázadok ütős (a szó szoros értelmében ütős) bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy a patriotizmus bármikor, egyik pillanatról a másikra átcsaphat nacionalizmusba és idegengyűlöletbe. Innen a nemzetállamok konfliktusait megszüntető Európa eszméje. De vajon élhetünk-e tartósan európai patriotizmus nélkül, olyan közös európai érzület nélkül, amelyet nem csupán a politikai ünnepnapokon húzunk elő a szekrényből, mint valami divatjamúlt és elszabott öltönyt?
Franziska Gerstenberg arról írt, hogyan érkezett meg második, választott, belső hazájába, Olaszországba. Nekem is hasonló érzésem támadt egyszer Londonban, a Temze partján állva. Hány könyvben jártam már korábban ugyanott, édes Istenem! Talán minden európainak szüksége lenne egy ilyen második hazára, egy olyanra, ami elég távol esik az illető véletlenszerű, mégis egy életre meghatározó szülőhelyétől. Talán érdemes lenne arra kötelezni minden európai gyermeket, hogy hat vagy hét esztendős korában válasszon magának ilyen második hazát.
Ez így persze ostobaság. Ilyen ötlete csakis annak támadhat, aki úgy gondolja, hogy otthonra lelhet akár a könyvekben is.                   (2012.09.13.)

Az európai Bábel
Aki észak-déli vagy kelet-nyugati irányban átszeli Európát, az kénytelen néhány száz kilométerenként újra meg újra nyelvet váltani. Egyes nyelvek hasonlítanak persze egymáshoz, és némelyik utazó szükség esetén elboldogul rögtönzéssel vagy gesztikulálva is; a tetemes különbségek miatt rendszerint mégis vagy a nyelvtudására, vagy a (digitális) fordításra van utalva az ember.
Nagyjából 502 millió ember él az Európai Unióban 4,3 millió négyzetkilométeren, a hivatalos nyelvek száma pedig jelenleg 23. Az Amerikai Egyesült Államokban 314 millió ember él 9,6 millió négyzetkilométeren; de jure nincs hivatalos nyelvük, de facto viszont csak egyetlenegy: az angol. A GPS-em adatai szerint ugyanannyi ideig tart eljutni autóval New Yorkból Los Angelesbe, mint Tallinból Lisszabonba: mindkettő 41 óra. Csakhogy az aurópai utazáshoz kilenc nyelvre lenne szükség, az amerikaihoz viszont – de hiszen tudják.
És tegyük akkor hozzá még ezt is: Kínában 1,3 milliárd ember él az Egyesült Államokéval csaknem pontosan megegyező nagyságú területen. És egyetlen hivatalos nyelvük a mandarin. De hát mire is akarok kilyukadni?
Arra, hogy milyen túlzott elvárás voltaképpen egy ilyen mértékben bábelizált térségtől, mint amilyen Európa, összetartást és kölcsönösen szívélyes viszonyt kívánni. Hiszen nem csupán a 23 hivatalos nyelv létezik, hanem számos regionális nyelvváltozat és dialektus is! És egyik sem holmi kommunikációs eszköz csupán, amelyet bármikor könnyűszerrel felcserélhetünk bármelyik másikra. Épp ellenkezőleg: a világ és az én értelmezésének hallatlanul kifinomult módszere mindegyik, egyszersmind kulturális sajátosságok és hagyományok hordozója. Egy nyelvet megtanulni (és kezdetben többnyire csak egy nyelvet tanulunk mindannyian) azt jelenti, hogy megformázzuk az agyunkat, és lerakjuk saját, később már jóformán megváltoztathatatlan alapjainkat. Vagyis az Európai Unió minden egyes új polgára, aki élete első időszakában elsajátítja az anyanyelvét, egyszersmind és lényegében véve megtanulja azt, hogy miben különbözik az Európai Unió többi polgárának mintegy 90 százalékától.
Most pedig hadd fordítsam visszájára a dolgot: Európára mint kulturális térre éppen azért vár fényes jövő, mert önmagában véve is erősen tagolt, amint azt már nyelvi sokszínűsége is bizonyítja. A fejlődés záloga ugyanis véleményem szerint nem a „corporate identity“, hanem a részek aktív kölcsönviszonyán alapuló elkülönböződés. Hetekkel ezelőtt kijelentettem már az oldal számára írott első szövegemben, és most ezzel is szeretném befejezni: Európa egyesítése nem magtól értetődő folyamat, és nem szabad félvállról venni. Szakadatlan, kitartó erőfeszítés szükségeltetik hozzá. Nem elég egyszer megtanulni egy idegen nyelvet, gyakorolni is kell élethossziglan.
És ugyanez áll Európára is.    
(2013.01.19.)