Túl régóta volt vele a sötétség. Negyedik évének küszöbén már korgó gyomrában dorombolt a gyöngédség. S az éhség mindig vattaszerű volt, akár a puha felhők. Mariano pedig ugyanabban a tálban altatta a tejszínű szempárt.
Azon a bizonyos éjjelen kapta ajándékba a kismacskát. Olyan a színe, mint a karamellnek, mint a szilvafagylaltnak, mint a pudingnak, mondogatták egyre. Mariano már nem is törődött vele, hogyan dicsérik ételszínű macskája árnyalatait. Az árnyékává vált a nyávogás, amire szüksége is volt, amikor a fénynek emléke sem maradt – már csak ezért sem értjük, miért a kutyákat és nem a macskákat választották, hogy a sötétben vezessenek minket.
Az a bizonyos délután a napról, a macskáról, a kiskocsiról szólt. Arra megy az autópálya, ott szalad a bőség, a kiskocsi, a macska, a nap, ott rohan a jövő, csak a cica nem tud már elfutni – végül mégis megmenekült, kész csoda, de nem menekülhetünk el úgy a jövőnk elől, hogy nem vesztünk el semmit. Mariano nem örült a hírnek. Gondolj csak bele: ő lenne a világtalan kisfiúcska háromlábú kismacskája? Vagy a háromlábú kismacskának a világtalan fiúcskája? Ajajjaj, jaj-jaj. Kész cirkusz lenne az egész.
Azon a bizonyos reggelen botlott meg Mariano egy szilárd felhő küszöbén, amely a vakok puha világában létezik. Az üvegkoponyácska, a méz színű kismacska, mind az öt lábacska ezerfelé táncikált. A cica tette tönkre Mariano életét, mondták. És ott, helyben ők is tönkretették a cicáét. Csupa kereszt mindenfelé. A vakok és a macskák sok nagylelkű gesztusra képesek. De mit sem tudunk arról, hogy magányukat milyen szövetség fogja össze.

           GERGELY VERONIKA FORDÍTÁSA