Az a kérdésünk, hogy miért szükséges újragondolni a politikát. Újra kell gondolni, mivel egy erősen vitatott meghatározás szerint a politika az folyamat, melyben „a fél, akinek nincs helye”, saját helyét és részét követeli.  Jacques Ranci?re, francia filozófus így definiálja a politikát rövid és remek könyvében, a La mésentente-ban (Egyet nem értés). Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, ez azt jelenti, hogy akkor jön létre a politika, ha azt követeljük a fennálló rendszertől, amivel nem rendelkezünk, ami nem a miénk, és így megképződik egy konfliktusmező. Ezt csinálja például az MST.  Ranci?re a szokásos politikai manőverezéseket államhatalmi politikának hívja, így tesz különbséget a szakadásokat képező vitahelyzet és a politikai ténykedések megszokott formái között. És mivel egy olyan társadalomban élünk és fogunk élni ameddig a szem ellát, melyben „a fél, akinek nincs helye” alkotja az abszolút többséget, szükségünk van a politikára. De miért? Mert a kapitalista rendszer nemcsak a tőkét és az erőforrásokat, hanem a politikát is kisajátította. A politika úgy tűnt fel a magántulajdon rendszerében, mint az az eszköz, mely, ha csak részben is, de képes helyrebillenteni bizonyos kérdésekben a kapitalizmus mozgása közben keletkező hatalmi egyenlőtlenségeket. A minden szempontból erőteljesen kizsákmányoló és felhalmozó rendszer dinamikájától azonban nem várható el a tőke és a hatalom bárminemű automatikus felosztása vagy újrafelosztása. Még a legsikeresebb esetekben is, melyekben a kapitalizmus eljutott az egyenlőség – véleményem szerint találóbb kifejezés az elviselhető egyenlőtlenség – szintjére, illúzió lenne azt gondolni, hogy mindez automatikus módon történt. Nyugat-Európa történetében csak a jóléti állam intézményrendszere tudott létrehozni mérsékeltebb szintű egyenlőtlenséget. Még a legliberálisabbnak tartott amerikai hagyomány esetében is illúzió lenne azt gondolni, hogy a piac működése hozta ezt létre. A jóléti állam alapvető struktúrái is éppen a nagy gazdasági világválság idején jelentek meg nagyobb erővel. Ezt a tényt azonban az észak-amerikai liberális retorika igyekszik eltussolni, mivel mindez állami kezdeményezésből történt. Nehéz lenne számba venni annak az okait, hogy miért a politika és nem a piac automatizmusa miatt sikerült csökkenteni az egyenlőtlenséget a képviseleti demokrácia legsikeresebb megvalósulásaiban. Még a periférikus területek esetében is, elsősorban a latin-amerikai perifériát tartva szem előtt, noha ezek sosem jutottak el a jóléti állam állapotába – sőt, államaink sokkal inkább a rosszléti államra hasonlítanak –, megérthetjük Mexikó példájából, hogyan növelte a piac automatizmusainak látszólagos bevezetése az egyenlőtlenséget oly mértékben, amire nem volt példa az országban az utolsó ötven évben. Ekkora egyenlőtlenség még a forradalom után létrehozott Mexikói Államban sem volt, az autoriter törekvések és a páratlanul kártékony korrupció ellenére sem. Fox elnök úr – ne feledjük, hogy neve angolul rókát jelent – kormányzása rosszabb a korábbi diktatórikus és korrupt rendszernél.  Brazília példája, amelyet jobban ismerünk, csak megerősíti ezt a mexikói, argentin és chilei tapasztalatot. 
 A történelem csődje abban nyilvánul meg, hogy a kapitalizmus dinamikája az uralkodó osztályok számára irrelevánssá teszi a politikát, az elnyomottak számára viszont elérhetetlenné. Irrelevánssá azért, mert a nagy kérdések a képviseleti rendszeren kívül dőlnek el, nem tartoznak bele azoknak az intézményeknek a hatáskörébe, amelyeket a demokrácia azért hozott létre, hogy képviseljék azoknak a követeléseit, akiknek nincs helye a politikában. Mi teszi egyértelművé a politika egészen drámai módon irrelevánssá válását az uralkodó osztályok számára Latin-Amerikában? Kétségkívül Venezuela példája. Venezuelában a helyi burzsoázia, szövetségeseivel egyetemben, észak-amerikai és spanyol támogatással, valamint a média segítségével, nemes egyszerűséggel a FEDECÁMARAS elnökének kezébe adta a politikai hatalmat. A FEDECÁMARAS nem más, mint a vállalatok szövetségének egyfajta szuperszövetsége, így a politikai hatalmat a gazdasági hatalomra redukálták, eltörölték a két hatalmi ág elválasztását, amit még a liberalizmus emelt az alapelvek státuszába. Ez a politikának mint cselekvési formának az irrelevanciáját mutatta meg a kapitalista társadalomban. 
 Ez a folyamat jól példázza a annak a képviseleti demokráciának a válságát, amely a politika egyre inkább univerzálissá váló, hosszú történetének legfőbb, legelterjedtebb formája. Magunk mögött hagytuk azokat az időket, amikor a baloldal, ahová én is tartozom, a demokráciát „burzsoᔠképződményként ítélte el, és nem ismerte fel demokratikus voltának ellentmondásosságát. Ebből a pozícióból, amely a demokráciát burzsoának bélyegezte, áttértünk egy ellentétes előjelű, de ugyanolyan veszélyes felfogásra, melyet a 20-as, 30-as évek politikai diskurzusának csapásvonalában „politikai kretinizmusnak” neveztek el, idézzük csak fel Carl Schmitt gondolatát a parlamentek vég nélküli, önfenntartó vitáiról. A nullából a semmibe. Mindenki annak örül, hogy ma már gyakorlatilag nincsenek se totalitárius, se tekintélyuralmi rendszerek. Sőt, kevesebb a diktátor, a zsarnok, a kiskápó. Tehát megérkeztünk a paradicsomba. Ez éppen akkor történik meg, ha a politika irrelevánssá válik. A világ széleskörű demokratizálódásának az a paradoxona, hogy a demokratikus és képviseleti intézmények nem működnek többé. Nem felelősek a gazdasági hatalom és a politikai hatalom egyenlőtlenségeinek kezeléséért. A pártok és a képviseleti intézmények politikai küzdőteréből kivált a gazdasági hatalom, és így a politikai hatalom puszta szimulákrummá változott. Az olyan merészebb liberális hagyományokban, mint az észak-amerikai, mely az egyik legrégebbi demokratikus képződmény a világon, a gringók pragmatikus szellemükkel hamar felismerték, hogy a képviseleti demokrácia mechanizmusai elégtelenek egy dinamikusabb kapitalizmus szükségleteinek fejlődéséhez és kiteljesedéséhez. Ezért született meg a lobbizás, egy olyan intézményesített és elismert forma, mellyel nyomást lehet gyakorolni a képviseleti rendszeren kívülről. A paradox módon kevésbé liberális viszont cinikus hagyományokban, mint az európai és a kapitalista perifériák tradíciója, a lobbizást még csak nem is intézményesítették, sőt a kapitalizmus bizonyos ázsiai formáiban még csak szükség sincs rá: az uralkodó osztályok abszolút módon rendelkeznek a hatalommal, mint például a japán Demokrata Párt esetében. Brazíliában, ha végigsétálunk a parlament folyosóin, arcról könnyen felismerhetjük a lobbizókat. Lombrosónak igaza volt. És nem hivatalosan lobbiznak, mert intézményeink ijesztő cinizmusa nem hajlandó felismerni azt, amit az amerikaiak már több mint egy évszázada felismertek. 
 Mi következik ebből ránk nézve? Az következik, hogy a képviseleti demokráciának, amely a politika működésének legfőbb helye, a formái egyértelműen képtelenek arra, hogy a kapitalista globalizáció rendszerében felelősséget vállaljanak a társadalmi-, gazdasági- és érdekellentétekért. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket a formákat teljesen figyelmen kívül kellene hagyni, csak arra figyelmeztet, hogy a politizálás új formáit kell létrehozni a képviseleti demokrácia intézményei mellett. Miért? Mert a politika irrelevánssá vált azok számára, akik hatalmon vannak, és elérhetetlenné azok számára, akiknek követelnivalójuk volna, azaz politizálniuk kellene. Nyilvánosságra hoztak nemrég egy több latin-amerikai országra kiterjedő UNESCO-kutatást, melyben a demokrácia jelentőségéről kérdezték az embereket. A válaszok meglepő módon negatívak. A latin-amerikaiak nagy többsége azt válaszolta, hogy lehet, hogy jobb lenne egy tekintélyuralmi rendszer, ha az eleget tesz bizonyos társadalmi követeléseknek. Ez kifejezetten veszélyes, hiszen koránt sincs bizonyítva az, hogy autoriter rezsimek jobban eleget tesznek a társadalom követeléseinek, mint a demokratikus rendszerek. A tragikus az, hogy a demokratikus rendszerek sem tesznek eleget. De ne keressünk elavult tekintélyelvű elemeket a latin-amerikai népek gondolkodásában. Ha feltennénk a kérdést fejlett országok polgárainak, hasonló választ kapnánk. Ha közvetlen módon tesszük fel a kérdést, nagy valószínűséggel pozitív választ kapunk. De fordítsuk inkább meg a kérdést: mi a jelentősége a politikának a mindennapi életünkben? A fejlett országokban a válasz az lesz, hogy a politika egyszerűen irreleváns. Az uralkodó osztályok tagjaitól kezdve a középosztályon és a liberálisokon keresztül a munkásokig és a szolgáltató szektorban dolgozókig azt fogják válaszolni, hogy a politika teljesen irreleváns. Hol van a válasz erre a soha-el-nem-készített közvélemény-kutatásra? Az észak-amerikai választásokon. A választópolgárok mindössze 25 százaléka szavazott. Mindössze 25 százaléka. Vajon miért? Mivel nem kötelező szavazni, a részvételi arány rendkívül alacsony, és az elnök személyéről a választópolgároknak csak a negyede dönt. Franciaország másképpen demonstrálta a politika irrelevánssá válását. A 2002-es köztársaságielnök-választások alatti szünetben a baloldal úgy gondolta, hogy elmegy vakációzni a tengerpartra, noha a francia ’plázs’ kora tavasszal még nem nagy szám. Az első körben Chirac és Le Pen maradt bent, így ott lebegett a guillotine a fejük fölött, és a kevésbé rosszat voltak kénytelenek választani. Az egész baloldal, szocialisták, liberálisok – nehéz kategória a francia politikai palettán – hanyatt-homlok rohant az urnákhoz a második körben, hogy Chiracra szavazzon és ezzel megakadályozza azt, hogy a guillotine lefejezze a köztársaság jelképét, a híres Marianne-t. Az első kör megmutatta, hogy az átlagos állampolgár számára vajmi kevés jelentősége van a politikának. A fejlett országokban ez egészen tragikus.
 A perifériákon pedig pusztító. Mert elutasítjuk az egyetlen eszközt, amelyet a kapitalizmus politikai rendszerén belül hoztak létre az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére és a szükségletek jogok formájában való megfogalmazására. Mi a helyzet itt, Latin-Amerikában és Brazíliában? Milyen összefüggések vannak a különböző erők között a mi bikkfa-nyelvünkön? Ezek az összefüggések kifejezetten előnytelenek a demokrácia és a politika mint „a fél, akinek nincs helye” követelései szempontjából. A nagy kérdéseket nem a képviseleti rendszerben döntik el. Elsősorban egyfajta deterritorizálódás jellemzi a politikát. Már nem tartozik az egyes nemzetek hatáskörébe, és elérhetetlenné vált az elnyomott osztályok számára. A politika jelenleg a nemzetek feletti intézmények kezében van. Az egyik leggyengébb szervezet az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD), melynek nincsen döntési hatalma, a hátunk mögött ülésezik éppen az Anhembi Kongresszusi Központban, a baljós Tiet? folyó partján. Az UNCTAD gyenge, mivel nem döntésképes. A politikáról a kapitalista rendszer gyengébb országaiban valójában a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), a Világbank, valamint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) dönt. Ezek a szervezetek döntenek a mi politikánkról. 
 Természetesen nagyon sarkítok és dramatizálok, ahogy az elengedhetetlen a politikai diskurzusban. De az igazság nincs olyan távol ettől. Vannak megszabott határok, mint például az elsődleges államháztartási többlet esetében. A Világbankkal kötöttünk egy megállapodást egy bizonyos mértékű adótöbbletről. Ha nem teljesítjük, jönnek rögtön a piacot érintő szankciók. Ha nem teljesítjük a normát, az azt jelenti, hogy nem tudjuk fizetni a tartozást. A tartozás ettől növekszik, az infláció az egekbe szökhet. Az inflációval párhuzamosan pedig egyre csökken a Brazíliába vetett bizalom. Ha az államadósság növekszik, a befektetők kivonulnak, és beindul a lefelé húzó spirálhatás. A guillotine azonnal lecsap. A pénzintézetek kívülről emelik a brazil állami hitelek kamatadóját, belülről pedig ugyanezek az intézetek megemelik a köztartozás hiteleinek a kamatadóját is. Ez az első pont, ahol a politika elérhetetlenné válik a latin-amerikai országok állampolgárainak a számára. Az az érdekes, hogy az imént felvázolt „bizonytalan Brazília” nem más, mint a tőke- és pénzügyi piacoknak dolgozó magáncégek értékeléseinek az eredménye! Ezek a cégek jelentik be az országok csődjét! Olyan, mintha a mi szavazatunk semmit sem számítana. Soros György zavartalanul ki is kijelentette, hogy nem a brazilok szavazatai döntik el azt, hogy mit kell az országnak tennie. Ezt a befektetők szabják meg – mondta Soros. Szavazzatok X-re vagy Y-ra, teljesen mindegy – jelentette ki. Ez egy fontos kérdés, amit nem politikai válságként, hanem az eladósodott országok válságaként szoktak kezelni. Másként kellene látni ezt a kérdést, hogy megértsük a politikai és képviseleti formák elhasználódását társadalmainkban.  
 Nem beszélve a gazdaságainkban tevékenykedő nagy multikról. Ez egy fontos téma, főleg nekünk, akik olyan szervezetekben dolgozunk, amelyeket „civil társadalmi szervezetekként” szoktak világszerte emlegetni. A „civil társadalom” következményekkel terhes feltalálása hatalmas újdonság volt egy olyan államcentrikus hagyományban, mint a brazil és általában véve a latin-amerikai. És ezen a civil társadalmon kívül helyezkedik el Gramsci felfogása szerint az állam és a piac. Egy magánvállalat már önmagában is nagy jelentőségű politikai szereplő. Legfőképpen a nagyságának köszönhetően.
 Azt hisszük, hogy a vállalatok csak a piacon működnek. Valójában egyaránt működnek a piacon és a társadalomban. Viselkedési szabályokat hoznak létre, melyek eltörlik a politika erőkiegyenlítő képességét a regnáló kapitalizmusban. Íme a leghétköznapibb példa az életünkből. Kikölcsönzünk egy dvd-t, otthon betesszük a lejátszóba, és először ezzel a szöveggel szembesülünk: „Csak otthoni lejátszása engedélyezett. Minden egyéb, a fentiektől eltérő célú felhasználás vagy másolás, sokszorosítás, különösen bármilyen jellegű kereskedelemi felhasználás a törvénybe ütközik.” Túl banális? Túloznék? Ugorjunk egy másik témára, mellyel sok szervezet, többek között az MST és a Greenpeace is foglalkozik: a génmanipulációra. A földművesek, a mezőgazdasági munkások és a kisbirtokosok választásait Brazíliában a Monsanto-szabadalom korlátozza.  Ez természetesen tiltakozást vált ki. Elérkeztünk egy pontra, ahol a kapitalizmus eltörölte az áru használati értékét, azt, hogy mennyire hasznos számunkra az adott áru. Ez a használati érték, a rendszer egyfajta alapköve, eltörlődik a génmanipulált termékek esetében. Csak azt tehetjük a génmanipulált magokkal, amit a Monsanto beleírt a genetikai kódba. Nem használhatjuk például egyszerű magként. A génmanipuláció pedig a növényi világból az állatvilág felé terjeszkedik. Ezek a dolgok teszik a vállalatokat par excellence politikai szereplőkké. Nem csak mi alkotjuk a civil társadalmat, a vállalatok jobban részt vesznek benne, mint mi, és nincs sok eszközünk arra, hogy visszaszorítsuk ezt a civil társadalomba és a politikába való beavatkozást, mivel mindez a fogyasztás körén belül történik.
 Ezek a korlátozások vezetnek el azokhoz a törekvésekhez, amelyeket közeli barátnőm, Vera Silva da Telles, a S?o Paulo-i Egyetem szociológusa, a Pólis  és más társadalmi szervezetek munkatársa, egy kedves fordulattal a „játékházak építése” gyakorlatának hív. Szervezeteket hozunk létre, megpróbáljuk mozgósítani a társadalmat, hangot adunk annak, aminek még nincs neve a politikában és…? Semmi eredmény, mivel amit csinálunk, az alig érinti a vállalatok, a nemzetközi szervezetek és az állami intézmények hatalmát. Erre mindenképpen reagálni kellene. A nagyobb tüntetések gátat tudnak szabni a kizsákmányoló rendelkezéseknek, ahogy azt Victor Quintana megmutatta.  De ez kevés ahhoz képest, hogy mekkora politikai hatalma van a vállalatoknak. Általában azt gondoljuk, hogy a politika a miénk, és a vállalatok rendelkeznek a gazdaság felett. Ez nem igaz. A politikát is a vállalatok irányítják. Ez a folyamat a periférián a globalizáció következtében egyre súlyosabbá vált, és egy olyan jelenségcsoportot alkot, amely kikezdi a politikát, azt a diskurzust, amelyben az állampolgárok döntenek a köztársaságról, a demokráciáról és az államról. 
 A globalizáció és a termelés átalakulásának párhuzamos folyamatai a periférián romboló hatásúak a politikára nézve. Ez elsősorban a nagyvállalatoknak az egyes nemzetekkel szembeni viselkedésén mérhető le. A globális nagyvállalatok egyszerűen aránytalanul viselkednek a nemzeti erőkkel szemben. Másodsorban a termelés átalakulása átstrukturálta a társadalmi osztályok viszonyát. A társadalmi osztályok viszonyának megváltozásával pedig oldalpályára állítják azoknak a szervezeteknek a nagy részét, amelyeket még az intézményesség régi formái hoztak létre. Például lehetne csökkenteni a szindikátusok hatalmát, mely a nyugati tapasztalatból kiindulva mérsékelné a főnökök és az alkalmazottak közötti aszimmetriát. A termelés átalakulásával azonban a szindikátusok mindenhol veszítenek hatalmukból. Megfigyelhető továbbá egy szubjektivizálódási folyamat a munkástömegeken belül, egyfajta erőszakos individualizmus. Ez megmutatkozik az egyetemi kutatásokban is. Az atomizált munkafolyamat az erőszakos individualizmus szubjektivizáló folyamata. Az egyes munkások közötti versengés ezeken a folyamatokon keresztül elképzelhetetlen méreteket ölt. És mindez tiszta, steril körülmények között történik. Egyfajta tiszta elnyomás. A munkások, és elsősorban a női munkások könyörtelen versenybe vannak belekényszerítve. Azok az osztályintézmények azonban, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy mérsékeljék az ilyen egyenlőtlenségeket, oldalpályára vannak állítva. Ez történik a munkások és a munkásnők szubjektivizálódási folyamatában, egyfajta hegemóniát képezve, ha Gramscit akarjuk idézni. Egy új gondolkodási mód, új munkaszemlélet és a másikkal való kapcsolat átstrukturálódása van kialakulóban. Valószínűleg ez a legnagyobb jelentőségű következménye a folyamatnak.
 Ebből következően vetődik fel pontosan az a feladat, hogy új formáit hozzuk létre a politikának, hogy újragondoljuk a politikát. A politika újragondolása folyamatban van. A hagyományos politikai rendszeren kívül életre hívott civil szervezetek elkezdtek hangot adni annak és megvalósítani azt, amit a képviseleti rendszer és a politikai pártok nem tudtak, nem állt módjukban véghezvinni. A rendszer azonban alkalmazkodóképes: az uralkodó osztályok szervezetei elkezdték másolni a civil szervezeteket, és társadalmi kezdeményezéseknek állítják be magukat. Valójában egy olyan új politikai erő eltulajdonításáról van szó, amelyet a rendszeren kívül hoztak létre.
Minden új, nagy politikai témát ezek a szervezetek vetettek fel, mert a régi rendszer nem tudta megfogalmazni azokat. A pártoknak abban a régi, baloldali hagyományában, amelybe én is tartozom, volt egy „női részlege”. Ez a „női részleg” felelt az ünnepségek lebonyolításért, a dekorációért, a gyerekprogramokért, stb. És ebben ki is merült a szerepe. A feminista mozgalom alá volt rendelve az osztálynak, egészen addig, amíg Elizabeth Lôbo – aki sajnos már nincs köztünk – megmutatta, hogy a társadalmi osztálynak is van neme. A környezetvédelem kérdése is olyan követelésként lépett fel, amellyel a rendszer nem tudott mit kezdeni. Ezenkívül még számos olyan új téma és konfliktus jelenik meg, amelyeket a rendszer nem tud hová tenni. 
Ezért fontos az, hogy létrehozzuk a politika új formáit. Plínio de Arruda Sampaio demokratikus klubokat javasol.  Olyan, mintha nekünk kellene újra feltalálni a jakobinus klubokat. Ez a feladat vár ránk. Létre kell hoznunk egy olyan konfliktusmezőt, egy olyan új teret, amely ki tudja mondani azt, amit a teljesen felemésztett képviseleti rendszer már nem tud kimondani, mert irrelevánssá vált. Fábio Comparato, aki olyan, mint egy szent, egy általános szövetség létrehozását javasolja, amely magába tömöríti a legkülönbözőbb civil szervezeteket, társadalmi és politikai kezdeményezéseket, hogy ellenhatalmat alkosson. Korántsem a halálát kívánjuk Comparatónak, minél tovább él, annál jobb, de ha egyszer meghal, biztos, hogy szent lesz belőle, Paul Singerrel egyetemben. 
Nem kell sajnálnunk a képviseleti demokráciától a kritikát. Ha mi nem kritizáljuk, majd megteszi a jobboldal. A jobboldal kritikája azonban csak eltávolítja a demokráciát, ahogy ezt mutatja a kaszárnyáról kaszárnyára járó brazil jobboldal története. Ez a kifejezés Castelo Branco marsalltól származik, akit a rióiak „politikai drámánk púposának” neveztek.  A demokráciát nem eltávolítani, hanem kritizálni kell, azért, hogy megerősítsük, és hogy olyan új mezőket hozzunk létre, amelyekben meg lehet oldani azokat a konfliktusokat, amelyeket a demokrácia jelenlegi állapotában képtelen megoldani.
Ha megnézzük az aktuális brazil képviseleti rendszert, milyen igényekre válaszolnak pontosan a pártok? Ezt nehéz megmondani, éppen ezért újból és újból fel kell tenni a kérdést, hiszen lassú víz partot mos. A Liberális Front Pártja (Partido da Frente Liberal – PFL) jobboldali párt Brazíliában. De ténylegesen jobboldali lenne? A multinacionálisok és a nagyvállalatok érdekeit képviselné? Semmiképpen sem. Lehet, hogy olyan párt, amely a jobboldalt szolgálja, de nem vesz részt ezeknek az érdekeknek a kifejezésében, hiszen azok sokkal nagyobbak, mint amit a párt vállalni, kezelni tudna. Mondhatjuk, hogy a Munkáspárt (Partidos dos Trabalhadores – PT) a nagy tömegek pártja? Valaha az volt, de ma már biztos nem. És ez nem a párt profiljának vagy a profil hiányának a kérdése. Maga a politika lúgozza ki a pártokat: abban a pillanatban, ahogy a pártok az ellenzékből hatalomra kerülnek, elkezdik korlátozni a civil társadalmat. Magukkal rántják a civil társadalom egy részét a kormányba. És ezzel a művelettel megszüntetik a követelés képességét. Ezért hangsúlyozom mindig, hogy létre kell hozni az ellenkezés, a konfliktusok új mezőit, és új szervezeteket kell életre hívni. Ha nem ezt tesszük, két harcot vesztünk el. A politikáét és annak a képességéét, hogy követelni tudjuk a hatalmi egyenlőtlenségek mérséklését egy olyan társadalomban, mint a miénk.
Ezt a drámát jól le lehetett követni Lula kormányában, amely megszerezte a szavazatok 62 százalékát. Erre a köztársaság történetének utolsó ötven évében csak Jânio Quadros volt képes. Mi is történt valójában? Lula megválasztása legalább azt megmutatta, hogy a politikai rendszer elavult, mivel nem tudta artikulálni ezeket az új érdekeket, beleértve a neoliberalizmus elhasználódását Brazíliában. Egyébként viszont jobb, ha nem vagyunk optimisták. Még nem érkeztünk el a posztneoliberális érába. Még nem. 
A választások megmutatták, hogy a pártrendszer elavult és magunk mögött hagytuk. Erre megalakul a kormány, és visszaállítja a rendszert. Mintha ennek bármilyen jelentősége lenne. Majdnem minden pártot begyömöszöltek a kormányba. Megválasztottak egy Gazdasági és Társadalmi Fejlesztési Tanácsot, és azt gondolták, hogy ezzel „képviselik” a brazil társadalmat a Tanácsban és a minisztériumban. Három minisztérium a bankároknak kicsit sok. Négy az iparosoknak, kettő a mezőgazdasági kereskedelemnek, öt a szindikátusoknak, három az értelmiségieknek, hogy legyen hab is a tortán. Tálaljuk habbal a tortát, és az emberek nagyobb étvággyal eszik meg. A civil társadalmat pedig csak négy-öt társadalmi szervezet képviseli. Azt gondoljuk, hogy most az emberek kormányoznak. Ez nem így van, mivel ez a rendszer sem hatékony. Elavult. A megválasztása tette elavulttá. Csak ezt mi nem ismertük fel. A visszaállítása közben pedig azt gondoljuk, hogy mi kormányzunk, de nem mi kormányzunk. Mi volt a Gazdasági és Társadalmi Fejlesztési Tanács legjelentősebb döntése? Nem hozott semmilyen döntést. A pártokban és a minisztériumokban csak az arcokat cserélik le, közben minden ugyanolyan marad.
Létre kell hoznunk tehát a politika új helyeit és formáit. Újra fel kell találni, újra kell gondolni a politikát, hiszen az nem más, mint folyamatos újragondolás. Vissza kell kapni legalább a képességünket arra, hogy követeljünk, és hogy megkérdőjelezzük a rendszerben fennálló hatalmi egyenlőtlenségeket. Fiatalkoromban, és az már elég régen volt, sokszor felmásztam a villanypóznákra, hogy bemutassak a politikának, de ez még sosem volt annyira fontos, mint most. Idézzük fel a régi szép idők Chico Buarque-ját, és mondjuk azoknak, akik a kormány szolgálatában állnak, hogy „te, ki életre hívtad a rosszat/tedd meg nekem a szívességet és töröld is el.”
 

URBÁN BÁLINT FORDÍTÁSA
 

1  Magyarul nehezen visszaadható szójáték, Jacques Ranci?re politikai filozófiájának alapfogalma a „la part des sans-part”, melyet a La mésentente: politique et philosophie című munkájában vezet be. Julie Rose angol fordításában a „the part of those who have no part” kifejezés megtartja ezt az érdekes játékot. A Ranci?re-től magyarul megjelent Esztétika és politika című köteben a „fél, akinek nincs helye” kifejezés szerepel, amelyet többé-kevésbé igyekeztünk megtartani a fordításban. 
2  Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem Terra – A földdel nem rendelkező mezőgazdasági munkások mozgalma. A mezőgazdaságban tevékenykedőket tömörítő szervezet a visszaélések és a társadalmi igazságtalanság ellen, mely a brazil mezőgazdaság demokratizálását követeli. http://www.mstbrazil.org/ 
3  Vicente Fox Quesada Mexikó miniszterelnöke volt 2000 és 2006 között. 
4  A Monsanto egy elsősorban mezőgazdasági fejlesztéssel és biotechnológiával foglalkozó multinacionális szupervállalat, a génmódosított vetőmagok egyik legnagyobb előállítója és forgalmazója. Brazíliában gyakorlatilag a 60-as évek végétől jelenlévő vállalat látja el magokkal az egész mezőgazdasági szektort.
5  Az Instituto Pólis Brazília egyik legkiterjedtebb, legnagyobb hatású társadalmi szervezete. 
6  Victor Quintana Silveyra, mexikói politikus és szociológus. A Demokratikus Forradalom Pártjának (Partido de la Revolución Democrática) tagja. 
7  Brazil politikus és aktivista, a Szocializmus és Szabadság Párt (Partido Socialismo e Liberdade – PSOL) képviselője. A 2010-es köztársaságielnök-választáson negyedik lett. 
8  Fábio Konder Comparato, brazil jogász és író. A baloldali értelmiség emblematikus alakja, míg Paul Singer osztrák származású brazil közgazdász és politikus. 
9  Humberto de Alencar Castelo Branco marsall az 1964-ben létrehozott katonai diktatúra első miniszterelnöke. –