Altair Martins
A csillagok magja
(az elbeszélő az ablakhoz megy)
Zavartan konstatálom, hogy a szinte törött tükördarab nagyságú cseppekben
hulló eső ellenére senki sem lesz nedves. Ezért fokozott figyelemmel kezdem
el szemlélni ezt az új jelenséget, és arra a megállapításra jutok, hogy
nem az eső és a száraz emberek a legszokatlanabb, hanem az, hogy senki
nem törődik velük és azzal sem, hogy így egyszerre vannak jelen.
Aztán újra kisüt a nap, és erősen ragyogó fény világítja meg az emberek
kipárolgását. Szellemszerűvé változnak, elmosódnak a körvonalaik: a test
szétfolyik, és egy nem annyira ösztönös, inkább technikai fordulattal élve,
mindenki a láng szépségével kezd el ragyogni. A nap – Onetti gyér fényű
napja – ilyenkor kapja vissza citrusos, alkonyi teljességét, az emberek
pedig éhesek és foszforeszkálnak.
Pierce szemiotikája ezeket a szétfolyó képeket, mint a meghatározhatatlan
és folyékony természetű árnyékokat és körvonalakat, indexnek nevezi.
Ezek az elbeszélő első gondolatai, ahogy átvág a fasoron a matematikai
és a fizikai intézet között.
Az elbeszélő szemiotikából doktorált, és semmi sem ragadta meg a figyelmét
ennyire azóta, hogy olvasott egy csillagról, ami már több ezer fényéve
halott volt, amikor elért hozzánk a fénye. Mintha egy új mélység nyílna
meg ebben a pillanatban, és ez elég lenne arra, hogy kiszökhessen abból
a nagyon merev struktúrából, amely a valóság kicsit szédítő külső rétegébe
szorította. És mivel a tükörszerű eső nem éri el az emberi testek tömegét,
ez kétségbe vonja magának az esőnek és az embernek a kapcsolatát, ami nem
más, mint a Martin Buber-féle én és te.
De a langmuiri plazmahatás miatt az elbeszélő elvész egy, a súlyos
asztigmatizmushoz hasonló, sajátos vakságban: a körvonalak elmosódnak,
így egyre inkább az alapszínek határozzák meg a valóságot, mintha minden
fel lenne hígítva, de úgy, hogy mindig több az oldóanyag, mint az oldott.
Figyeljük csak meg: jön a tükörszerű eső, és a víz feloldja azt, amit az
emberek tartanak össze. Egy szinte láthatatlanul tiszta víz. Nem áztat
el, csak tükröz. És az emberek elmosódnak, és a zavart az okozza, hogy
a terjeszkedő körvonalak nem a szokásos módon, hanem agresszíven alakulnak.
A foltok ugyanazokból a meghatározható színekből állnak össze, mint a testek,
amikor még voltak testek. És az elbeszélő a kezeit nézve rádöbben, hogy
ő sem fogja visszakapni eredeti színét és formáját: ő is csak egy paca,
amely az osztályteremből az irodájába igyekszik az egyetem egyes számú
campusán. És ez kényelmes idomulást jelent neki minden egyes ember ürességéhez
és végtelen menekülést a vonalaktól, amelyek elválasztják és meghatározzák
az embereket.
Alig ér az irodájába, amikor észreveszi, hogy a körvonalak eltűnésével
egyre terjed ez az emberi szétfolyás. Terjed, mivel röviddel ezután más
egyetemi tanárok találkoznak az elbeszélővel és különböző dolgokat mondanak,
de ezek a dolgok ugyanabból a színes masszából jönnek, ami összekeveri
őket egy kristevai, diszkurzív többszerzőségben.
Az elbeszélő, amint bezárkózik az irodájába, az ablakhoz megy, és felvázolja
első gondolatait a füzetébe. Innen látja a nagy színes foltot, amelyben
az emberek összekeverednek és hasonló színűvé bomlanak. Ebből a látószögből
megállapíthatja, hogy nem egy síkbeli kiterjedésről van szó, hanem egy
a képzőművészetek egynemű, euklidészien absztrakt és lineáris terében végbemenő
növekedésről.
Épp ellenkezőleg: a képről alkotott benyomás minden szögből más. Szellemszerű
érzéklet a fénytörés hatása miatt. Innen jut el ahhoz a majdnem biztos
feltevéshez, hogy a foltok térfogata egyre csak nő, és az elmosódó alakok
a belső magjuktól a szélekig a színskála fokozatait járják végig. Egymáshoz
közel lévő emberek hálót alkotnak szinte láthatatlan, de jelentős és szétszálazhatatlan
kapcsolatokból; egy új nemmé változnak, valamivé, ami elkerülhetetlen,
ami se nem csúnya, se nem szép, de ijesztő. Eközben meglepő módon boldognak
mutatják magukat, ahogy átélik az izom- és csontnélküliségnek azt a lágy
és fojtogató érzését, amiről Georges Perec beszélt. Ennek felvázolása után
csak azt kell megérteni az elbeszélőnek, miért elég ez a mindent magába
foglaló folt ahhoz, hogy eufóriával töltse meg a normalitást.
Amint beül a kocsijába, már érzékeli az utcákat elérő színes emberáradást.
Az emberek fénnyé válnak, cseppfolyósak lesznek, mint a levegő, amelyet
Paez megénekelt. Az elbeszélő így alig fér el a kocsiban, amelyet formátlan
emberalakok, valamint egy bahtyini módon polifonikus lárma közepette vezet.
Otthon mindent a sógornője esküvőjére való készülődés tölt ki. A gyerekek
az anyai nagymamánál vannak, ott töltik az éjszakát, és a bejárónő megkérdezi
az elbeszélőtől, hogy hozzon-e neki egy kávét. A bejárónő középen erőteljesen
világos földszínű, fürge foltja a szélek felé egyre halványodik, amíg el
nem tűnik, egyértelművé téve a házban tüsténkedő nő visszahúzódó szerénységét.
És a bejárónő az elbeszélőhöz fordul, és még egyszer megkérdezi, hogy kér-e
kávét, felkavarva a színeket, mint a szél a világos virágport a sötét felszínen,
és a professzor azt mondja, igen, inna egy kávét, köszöni szépen. A bejárónő
ellebeg egy Chagall-képben. Az elbeszélő az asztalra rajzol egy nagyon
halvány foltot, és figyeli a rajzot, amely felfénylik, és annyira átláthatóvá
válik, hogy követni lehet a mozgását, a szeszélyeit, olyan egyértelműséggel,
amelyet az elbeszélő korábban csak sejthetett.
Ezután az elbeszélő megfürdik, de közben nemcsak a zuhanyzóban tartózkodik,
mert már úgy érzi, három részre osztódott a házban, meztelen, több mint
kiszolgáltatott, finoman lebeg ebben a harmadik paracelsusi természetben,
test és lélek között. Már összekeveredett a bejárónővel, aki az oldalsó
szobában készíti elő a ruhákat az esküvőre. És még mielőtt az elbeszélő
kijönne a fürdőből, megérzi a hátsó ajtóban a felesége jelenlétét, ami
elárasztja. És amikor a felesége a szoba ajtajában megcsókolja, az elbeszélő
őszinte undort érez, mivel a felesége, noha a felesége, egyre inkább és
paradox módon egyre kevésbé az. (Nyilvánvaló, hogy más férfiak is hozzáértek.)
És mindketten újfajta idegenséggel mozognak, megfosztott szabadsággal,
amit Macchiavelli így jellemez: még mielőtt kölcsönösen birtokba vették
volna egymást, noha házasok voltak, a maguk szabta törvények szerint éltek.
Most a felesége belép a fürdőszobába, és mialatt az elbeszélő egy része
fürdik, feleségének egy része öltözködik. Összekeveredve ebben az egészben,
már az alsó szinten mosogatnak a bejárónővel, és egyszerre érzik magukat
a fürdőben és a szobában. És az elbeszélő gondolkozik és együttgondolkozik
velük, és elképzeli, hogy a feleségével szeretkezik és a bejárónővel szeretkezik,
és látja magát abban a valóságban, amely teljesen átjárhatóvá teszi mindhármukat,
hogy megfulladt, hogy vízbe fojtották, hogy mindhárman meghatározhatatlan
módon meghaltak. És rájönnek, hogy nincs más hátra, mint elszakadni a bejárónőtől.
Így hát elindulnak a templomba esküvői tanúnak. A sarokig hurcolják
magukkal a bejárónő egy részét, ahol az eltűnik feloldódva az erjedő alapszínekben,
új elemi rokonságot képezve Lévi-Strauss rendszere szerint.
A templomban mindenki egyformán érzi a meleget. Krisztus nem tesz különbséget:
mindannyian testvérek, rejtegetnivaló nélkül, és nemcsak a jegyespár házasodik
össze, hanem a vendégek és a pap is, aki a vendégekkel egyetemben ugyanúgy
kimondja a közös igent. Ezután már az esküvői vacsorán érzik magukat, és
az elbeszélő a többiekkel együtt elképzeli, hogy ez lesz az első esküvő,
amelynek nászútján a vendégek is ott lesznek. De ahogy felvágjak a tortát,
a narrátor is viszi magával a vendégeket a saját házába, amelyet majd cortazári
módon elfoglalnak, és a házba velük együtt mindenki befér azokból a házakból,
ahová ő és a felesége is beférnek. És már nem undorodik a feleségétől,
mert olyan, mintha nem is létezne, vagy mintha együttlétezne vele, és a
keresztény világ dolgai beteljesedhetnének férfi és nő egységének eszméjében.
És az elbeszélő mosolyog, undor nélkül adja át magát, mert már magától
sem undorodik, és magához nyúlva élvezhet egy közös masszában, amely mindent
elnyel, és amelyben nincsenek határok ember és ember között. Nem rémítik
meg formákhoz makacsul ragaszkodó, fájdalmas gondolatok, mert az elbeszélőelfogadja/elfogadtatja
az emberi gondolkodás természettől fakadó kényelmét, melynek idegen a tétlenség
és a pangás. Felfogja/felfogják, hogy még sok mindent meg kell érteni az
emberinek ebből a kitágulásából, amely annyira ellentétes a humanizmussal,
például ha a szubjektum kiterjedéséről és a világ visszahúzódásáról van
szó. Az utolsó feltevés az indivíduum lacani értelemben vett elhalványulásához
vezeti, de az elbeszélő már nem tud figyelni sem a tézisre, sem az antitézisre,
mert már azt érzi, hogy fiaival és az anyósával van. Elfogadja/elfogadtatja
végül, hogy az eső, az az eső, [eső]3, nem változtatott meg neki semmit
a világból, mert újra csak a csillagok magja vagyunk, és nehéznek érezzük
a gondolkodás magányát, több embernek érezzük magunkat, elfelejtjük magunkat,
hozzászokva Bergson Borges által idézett örök változásához, mely végül
nem több mint egy vízözön metaforája.
URBÁN BÁLINT FORDÍTÁSA
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|