Bakos Annamari februárban volt a legszomorúbb. Több cikket elolvasott a depresszióról, és úgy döntött, ő is ezzel küzd. Vajon képes lenne akár az öngyilkosságra is? Tartott tőle, hogy igen. Fontolgatta, hogy szakemberhez fordul, de kihez? A körzeti orvosa máshol, valahol vidéken rendelt. Nem járt nála, amióta itt lakott Répásmegyeren. 

A nagyvárosba öt évvel korábban érkezett, először az egyik belső negyedben lakott, majd anyagi okok miatt költözött a lakótelepre. A főiskolára harminchét percet kellett utazni. A főiskola tavaly ért véget.
Annamari mégse mozdult. Nem akart hazamenni. Fordításból élt, útikönyveket ültetett át magyarra, és büszke volt rá, hogy még azt tudja, mit kell megnézni például Paraguayban, Thaiföldön vagy Szudánban. Otthon általános iskolai tanárként kellett volna elhelyezkednie, amitől talán tartott, talán nem látott rá esélyt, összességében valószerűtlennek érezte, hogy ez megtörténik. A diplomaosztó után az erkélyen cigarettázva sírt, hogy nem akarja elkezdeni a taposómalmot, mint a szülei. 
– Bele akarom vetni magam az életbe – mondta ki hangosan, és elnyomta a csikket egy befőttesüveg fedelében. Táncolni akart és fiúkkal ismerkedni. Olyan nagy bűn ez?
Ekkoriban Répásmegyer is a szebbik arcát mutatta. Minden csupa zöld volt, a fák lombja felért a negyedik emeletig. Kihajolt az erkélyen, nézte a gyönyörű Retek dombot, nézte, ahogy szaladgálnak a kutyák, ugrándoznak a gyerekek, diskurálnak a felnőttek. Mosolyogva ment vissza a hűvös lakásba.

A másik szobából júniusban költözött ki a lakó, akinek a helyére egy ötven körüli nő érkezett. Annamari soha életében nem látott még ilyen táskás szemeket. Egyébként szimpatikusnak találta Olgát, akinek csak egy zavarba ejtő tulajdonsága volt: néha büdös lett körülötte. Ez a bűz érezhetően nem a belekből jött, annál töményebb, rothadtabb volt. De általában csak egy-két másodpercig tartott, és aztán nyomtalanul eltűnt.
Olga kicsit törte a magyart, mint kiderült, huszonvalahány évvel korábban jött a Szovjetunióból. A férje itteni volt, egy mára meggazdagodott kereskedő, aki a tisztes szegénységével együtt – mesélte Olga – a jó szívét is elvesztette. Az asszony már régóta szenvedett mellette, de csak most szánta rá magát, hogy elhagyja. 
– És miért nem mész haza Oroszországba? – kérdezte Annamari az első esték egyikén, amikor gyakran a konyhában ülve borozgattak. 
– A gyerekek miatt – válaszolta Olga szomorúan. Nem saját gyerekekről volt szó, hanem a kis tanítványairól. Pár éve, néhány Magyarországra szakadt orosz nővel együtt létrehoztak egy egyesületet, aminek az egyik célja volt, hogy az itt élő, orosz gyökerekkel rendelkező gyerekeknek megtanítják a nyelvet. Olga és a többi asszony egyaránt magányosnak érezték magukat, ráadásul – mivel a férjeik anyagi helyzete megengedte – egyiküknek sem kellett pénzért dolgoznia, amitől még inkább elszigetelődtek. 
– Az orosz nyelv és az orosz hagyományok ebben az országban történelmi okok miatt földbe vannak tiporva – mondta Olga. – Van olyan család, ahol a gyerek csak magyarul beszél, az anya csak oroszul. Hogy történhet ilyen? Hogyhogy nem beszéli a gyerek az anyja nyelvét? Miféle az ilyen gyerek? Pedig ez egy gyönyörű nyelv.
– Ráadásul a kultúra is fantasztikus – tette hozzá Annamari, és aztán lefeküdtek aludni. 
Olga most lakott először lakótelepen. Korábban a lábát se tette volna be ide, de most már úgy gondolta, nem véletlen, hogy ezen a helyen kezdte el a szabad életét. 

Augusztus második felében Olga adminisztrátorként helyezkedett el egy orosz érdekeltségű cégnél, és egyre jobban kivirágzott. Annamarit lenyűgözte az átalakulás. Megértette, hogy az orosz nő nem sajnál semmit, nem sajnálja az elveszett éveket, a házasságot, a nem megszületett gyerekeket. Őszintén hálás minden új percért és tapasztalatért, ami óriási teljesítmény. Annamari elhatározta, hogy ő se fog sajnálni semmit. Hálával fogja élni az életét. Annál is inkább, mert neki még egy darabig lehetősége van mindarra, ami az idősödő orosz nő számára már örökre elveszett. 

Utólag úgy tűnt, ekkor fordult minden rosszra. Annamari februárban már arra gyanakodott, hogy tudattalanul átvette Olga fájdalmát, vagy a fájdalom kúszott át belé, és hónapok óta mérgezte őt.  

Augusztus végén még jól volt, csak kicsit fáradtnak érezte magát. Talán, mert a nyár folyamán túl sokat dolgozott, és nem tett meg mindent azért, hogy életének valóban új szakaszát kezdje el. Nem baj, majd ősszel. 
Közben Olga dolgozott, a helyi művelődési központban oroszt tanított, fitneszezett, esténként a folyóparton kocogott, új barátai lettek, akikkel sörözni járt a rendelő melletti Wunder Bárba. 
– Gyere le te is egyszer – noszogatta Annamarit. – Nagyon kedves emberek. 
A lány megköszönte, de otthon maradt. Nem akart olyan helyre menni, aminek a neve Wunder Bár. Hamarosan mégis megismerte Olga barátait, amikor az asszony meghívta őket vacsorára. Odaült ő is az asztalhoz, de nem tudott feloldódni. Fogalmuk se volt, hogy mi történik a világban, abból ált az este, hogy vicceket meséltek.
Nem akart elszigetelődni, ezért elhatározta, hogy legalább kétnaponta a városban tölt néhány órát. Felkereste korábbi évfolyamtársait, és igyekezett rendszeresen találkozni velük. Beiratkozott egy salsa klubba is. 
– A művházban is van salsa kéthetente – mondta Olga, és megcsóválta a fejét.  – Nem elég jó, ami répási, ugye? 
Annamarinak ez rosszul esett. Közben megint büdös volt néhány másodpercig.
– Nem erről van szó. Évek óta itt élek, szeretem ezt a helyet – mentegetőzött. – Én is lakótelepen nőttem fel. Bár ott mások voltak az emberek. A szomszédok ismerték egymást, ha kellett egy tojás, be lehetett kopogni hozzájuk. Kopaszok se voltak. 
– Itt sincsenek. Én nem találkoztam eggyel sem. Tojás meg van a hűtőben – zárta le a beszélgetést Olga. 

Salsára szerda és péntek esténként járt. Előtte késő délutánig dolgozott, a számítógép előtt ette meg a vacsoráját is. Amikor végzett, felugrott az asztaltól, ledobta a tréningruháját, és elpróbált egy-két forgást az ágy és az íróasztal közötti egy négyzetméteren. Sminkelt, felöltözött, aztán egy darabig nézte magát az előszoba homályos tükrében. Nagyon szép volt.
A HÉV-en úgy ült, mint egy királynő. Körülötte kamaszok rugdosták az üléseket, és együttesek nevét karcolták bele az ablaküvegbe. Számított rá, hogy valaki beleköt, de nem félt. 
Noha a tánc elemeit még tanulnia kellett, de sose tűnt kezdőnek, ösztönösen csinálta. Az első perctől fogva népszerű volt a fiúk körében, esténként kézről kézre adták a partnerei. Szorosan simult bárkihez.
Annamari várta, hogy kisüljön ebből valami. Egy szerelem. Barátságok. Türelmes volt karácsonyig. Akkor kiborult. Az ünnepekre hazament, együtt volt a családjával, találkozott a régi osztálytársaival. Visszatérve Répásra néhány hétig jobban érezte magát. A hideg miatt ritkábban hagyta el a lakást, csak egy-kéthetente ment táncolni. De ekkor már gyanakvással figyelte mindazt, ami ott folyt. 

Egy ideje állandósult a bűz. Olgától függetlenül. A szag épp annyira volt erős, hogy Annamari legtöbbször nem is tudta, érzi-e vagy sem. Február első hetében omlott össze.
Napokig az ágyában feküdt. Egy csütörtöki napon összeszedte magát, egy órát ázott a kádban, használta a parfümös tusfürdőt, amit az anyjától kapott karácsonyra, és amikor felöltözött, úgy érezte, jobban van. Elhatározta, hogy beiratkozik a helyi könyvtárba. 
Odabent sárga padlószőnyeg és jóleső meleg fogadta. Jó volt ott lenni. Leemelt a polcról egy regényt, leült egy asztalhoz, nem messze tőle egy kamaszlány képregényt olvasott. Eltelt egy kis idő. Aztán ismét ott volt a bűz. Áttörte magát a tusfürdő illatán. A kamaszlány felemelte a fejét a képregényből, és ránézett. Megérezte volna a szagot? Nem lehetett eldönteni.

Hazaindult, botorkált a hóban, folytak a könnyei. Otthon az ágyon fekve sírt tovább. Feltápászkodott, kinézett az ablakon. A Retek dombon gyerekek szánkóztak. Visszafeküdt, még jobban sírt. Egyre hangosabb lett, a levegővételei olyanok voltak, mintha egy kiskutya vinnyogna. Nem tudta abbahagyni, de nem érdekelte, ha Olga meghallja.
– Kizárod magad az emberek közül – ült le mellé az orosz nő. – Túlságosan el vagy foglalva magaddal. 
– Ez azért bonyolultabb – válaszolta, és csuklott egyet. – Beteg vagyok. A depresszió betegség. 
Nem akarta mondani, hogy szagokat is érez. 
– Egy fiú kéne neked, aki szeret és megbecsül – bólogatott Olga.

A zokogás három hétig tartott. Aztán egy szombat reggel könnyek nélkül ébredt. A lakás üres volt, Olga máshol aludt. Tizenegy körül érkezett haza, egy férfinél töltötte az éjszakát. Elvált férfi, mekkora boldogság!
Meggyőzte Annamarit, hogy együtt főzzenek ebédet, és beszélgessenek újra, úgy mint régen. Az előkészületek és az étkezés is jó hangulatban teltek. Fél három körül azonban Annamari rosszul lett. Először a gyomrát érezte, aztán a hasa szorult össze, alig kapott levegőt. A mellékhelységbe szaladt, vérezni kezdett, pedig alig két hete menstruált. Bevett két fájdalomcsillapítót. A vérzés vasárnap estére múlt el, a fájdalom időnként visszatért, úgyhogy folyamatosan szedte a gyógyszert. 
Hétfő délután hívta fel a körzeti orvosát. A doktornő kiabált: miért őt keresi telefonon, és miért nem megy el a helyi nőgyógyászatra? Miután lerakta a kagylót, nehezen vett erőt magán, de annyira félt, hogy valami komoly szervi baja van, hogy felöltözött és a hasát szorosan fogva elsétált a rendelőbe. A folyosó üres volt. Miközben várakozott, lement a nap.
Neonfényes szobába lépett be. A asszisztensnő mosolygott, a doktornak csak a hangját hallotta:
– Mi a panasza? – kérdezte. Majd újra: – Üljön le, és mondja el, mi a panasza.
Leült, és elkezdte mondani, hogy a hasa fáj. Folytatta volna tovább, de már azt kérdezték, hogy az utolsó vérzése mikor volt? Hamarosan bugyi nélkül feküdt az asztalon. Az orvos, aki közben előkerült egy függöny mögül, elkezdte a vizsgálatot. Előbb egy fémszerkezettel, aztán az ujjával nyúlt be a hüvelyébe.
– Hát igen – mondta az orvos úgy, mint aki előre sejtette, hogy ez lesz. – Itt egy tampon bent maradt. 
Annamari dadogni kezdett, de az orvos leintette. Egy másik fémszerkezetet vett elő, egy csipesz-félét, amivel jó mélyre nyúlt be. Annamari halkan felsikoltott. 
– Hühh – mondta az orvos, és fémeszközével kihúzott Annamariból egy vörös gombócot. Felegyenesedett, nyögött, aztán a gombócot a szemetesbe dobta. Az orrfacsaró bűz elöntötte a rendelőt. 
– Én nem használok tampont – mondta volna Annamari, de az orvos nem engedte.
– Marika, azonnal csináljon kereszthuzatot, ezt nem lehet bírni!
Az asszisztens felugrott, kinyitotta az ajtót és az ablakot, az orvos meg kiemelte a szemeteszsákot a vödörből, összecsomózta, és odanyomta az asszisztensnő kezébe, hogy tüntesse el. A szag nehezen hagyta el a szobát. 
– Ezt most megúszta – mondta neki az orvos köszönés helyett.
– Vegyen szárnyas betétet, a tampon nem egészséges – zárta le az ügyet az asszisztensnő. 
Leforrázva lépett ki a folyosóra. Aztán tett néhány lépést, és mégis megnyugodott. Tényleg megúszta. Lassan ment le a lépcsőn, aztán a földszinti kávéautomatából kakaót vett. A gőzölgő pohárral a kezében lépett ki a rendelő ajtaján. Békés volt az este Répásmegyeren.