Egy újsághírből értesültünk róla, hogy Öcsi Moszkvába utazhat, Amerika helyett a Szovjetunióba. A Barátság játékok csak egy buta kárpótlás, komolytalan verseny, tét és versenytársak nélkül, háborogtak az atléták az öltőzőben. Négy év készülés, hiába, sóhajtoztak, volt, aki a zsámolyba rúgott, dühében kitépte a zuhanyzót a falból. Eltörte a lábát. 
Öcsi kalapáccsal és sarlóval díszített éremmel a nyakában érkezett meg, mély bánatba zuhant, pedig első lett. Mikor visszajött Moszkvából, a verandai díványon a falvédőnek vallottam be, hogy halálosan szeretem. Én akkor már a bánatát is szerettem, a könnyeit, a sebet a térdén, befáslizott bokáját. Senki másnak nem mertem volna elmondani, hogy a legjobb barátnőm barátját megkívántam, hogy lefeküdtünk. Csak a falnak beszéltem. Inkább szégyen, mint öröm töltött el, olaj volt a tűzre. Mélyen átéreztem Öcsi szomorúságát az elmaradt bajnokság miatt, képzeletben folyton osztoztam vele a bánatában, amiből szenvedélyes együttérzés lett, nem tudtam többé kiverni a fejemből. Vele keltem, ebédeltem, a vécén ülve is folyton rá gondoltam.
Áttoltam a sárga kordhuzatos díványunkat a nappaliból az előszobai folyosóra, hogy senki meg ne zavarjon. A családom a szobában ücsörgött esténként, videofilmet néztek alámondással. Belefúrtam a fejemet a vánkosba, hogy ne halljam az alámondó rekedt, tompa és egyhangú beszédét. A legnagyobb tragédiát és a viccet képes volt ugyanazon az orrhangon elmondani. Családom mégis ájultan lelkesedett. Könnyű volt megszabadulnom, könnyű volt egyedül maradnom. Azt mondtam nekik, csak így tudok a tanulásra koncentrálni, és becsaptam magam mögött a nappali szoba vastag, fehér faajtaját, olyan erővel, hogy a rézkilincs többször a földre zuhant. 
Öcsi érettségi után a Vendéglátóipari Főiskolára ment, én pótfelvételivel egy évvel később tanítóképzőbe. Nem tudtam, mit akarok. Fogalmam sem volt róla, hogy tanár akarok-e lenni. Nekem mindegy. Nem akartam én semmit, csak Öcsit. Sodródtam, lökdöstek engem világ életemben ide-oda. Anyám örült, apám sem ellenkezett, nem titkoltam tovább, olyan nyilvánvaló volt, hogy fülig szerelmes vagyok. Csak én buta hittem, hogy megvakultak az új videótól, a bécsi hűtőtől, meg a kvarcjátéktól.
Abban az anyám szerint elvesztegetett évben, míg a felvételire vártam, Babanénit ápoltam. 
Az öregasszony legyengült, visszafordíthatatlanul elvesztette erejét és nem sok reményt láttunk rá, hogy újra pirospozsgás, életvidám nő lesz belőle.  Kilencvenedik évét töltötte, ágyhoz kötve feküdt egész nap, egész héten, sőt hónapokon át, sajnáltam, szántam, és kívántam is neki a halált. Néha igen rossz érzés töltött el a közelében. A fájdalmát a saját szerveimben éreztem, mintha átsugárzott volna, vesém és a májam alig bírta ezt az időszakot. Gyomorgörcseim voltak. Az asszony arca először fehér, majd szürke lett, végül egészen bezöldült. Csontjai kiszúrták a bőrét, felfekvése és kiütése lett gyakorlatilag az egész teste foltos. Tisztába kellett tenni, először csak bepisilt, aztán hasmenései voltak. Cumisüvegből, majd fecskendővel etettem. Ülve fürdött. Leestek róla a ruhái, M-es, S-es méreteket vettem neki, végül elutaztam Pestre és kamaszruhákat vásároltam az Úttörő Áruházban a Kossuth Lajos utcán. Megkért, ha már arra járok, az antikváriumból hozzak neki néhány Burdát. Adott költőpénzt, abból meg legyek szívesek és egyek egy madártejet a Múzeum Étteremben. 
Titokban elvittem az alumínium-ételhordót és telerakattam. Meglepetésnek szántam. Valójában ő szerette a madártejet, a mákos volt a kedvence, ötöt együltében megevett.
Babanéni távoli rokonunk Debrecenből. Korábban alig találkoztunk, ritkán hallottunk róla. Egy napon váratlanul megérkezett. Táviratozott előtte, hogy vonattal jön. De nem kaptuk meg, anyám nem győzött csodálkozni. Hogy bírja ez a spiné ennyi évesen. Munkára fel, Babi szavajárása volt, tapsolt és fütyült közben, indiánszögdelésben közlekedett. Másnap már meg is vette a Hirdetési Újságot, és három nap múlva egy házat a város szélén. Ritka érzékkel kötött üzleteket. Valamikor a lapos, szeles, nyakas város szépének választották, ezt persze nem nagyon akartam elhinni neki. Pedig folyton ismételgette, juj, de csinos voltam én a sok sápadt refis bige közt. Kopottan idősnek, aszottnak, kiégettnek láttam arcának kráteres bőrét, el sem tudtam volna képzelni magamat ilyen rossz bőrben. Babanéniben tényleg volt valami vonzó, ha megszólalt, szikrázott. Minden porcikája sugárzott, életre kelt és nyilakat lőtt. Az volt a titka, hogy távolságtartó volt ugyan, rideg és számító, vagy inkább tiszteletet parancsoló, de folyton hozzáért ahhoz, akivel éppen beszélt. Olyankor áramütés ért. A vén Babanénit igazán megszerettem. Nem sokáig élt már. Nem is volt időm ezt tudatni vele, csak kapkodtam az ágytálakat.
Virrasztottam, mikor elment.
Életem leggazdagabb éve volt, szerelmes voltam Öcsibe, és egy haldokló bűvkörében éltem. Babanéni fájdalmas felszisszenéseit gyakran váltották őrült kacagások.  Ez úgy kimozdított a szerepemből, hogy sosem tudtam volna utálni érte. Pedig néha kibírhatatlan volt, zsémbes, vén banya. Vártam, mindig a nevetését vártam, és nap legalább egyszer tényleg kinevettünk valakit.
Később többször mondták, hogy hasonlítok rá. 
Babanéni a halálos ágyán aztán riasztó lett, olyan, mint egy elhalt a kacaj. Ha jön a komorság kötelező köre. 
Három szőrszál ékeskedett a szája felett, de nem szóltam érte. Aztán egyszer, mikor felborította az ebédjét, jól megharagudtam. A másik szobából gyáván kiabáltam vissza: te vén, szőrös szájú, szipirtyó, hát nem tudsz vigyázni! Vérig sértődött, hogy nem a szeme láttára beszélek hozzá. Tudta, hogy ott a szőr. Istent írta fel neki a tüszőt, azzal nyúl az ég felé, hívja, csalogatja, csikizi. Látod, azt sem tudod, milyen az Isten, te aztán messze vagy még a haláltól. Aki haldoklik, csak és kizárólag Istennel beszél, nem törődik a földi dolgokkal.
Két témánk volt: a szerelem és Isten. De inkább a szerelem.
Babi bíztatott, szabályosan feltüzelt. Őszerinte hasznos tanácsokkal látott el, hogyan hajtsak rá a szerelemre. Mert ugye mielőtt halálosan megszeretünk valakit, meglessük, kitapogatjuk, hálót készítünk hozzá. Megtaláljuk a leggyengébb láncszemet, és onnan szúrunk, jó nagyot döfünk. A házasság majd úgyis meggyötör, élvezd a szerelmet, mondta. S ha mégis házasságra szánnád el magad, gyorsan csinálj gyereket, különben megöl az unalom a legszebb férfi mellett is, mert mind erőszakos bilincs. Ha védekezik, beszéljem le róla, ha lebeszélhetetlen, ugrasszam ki a nyulat a bokorból. Kitűnő eszközök vannak csecsemőügyben. Ha megszületik, majd rá hasonlít, azonnal megszereti, ne féljek, na, menjek már, mit bámulok. Babanéni egyszer, aztán még egyszer előadta ezt a rémes elméletét. Utáltam hallgatni a sok butaságot. Honnan is tudhatta volna, hogy milyen fájdalom nő majd a szúrásai köré. Méhem bánta Babanéni halálát.
Pont aznap, amikor megtudtam, hogy felvettek a képzőre, este érkezett egy telefonhívás, hogy ne menjek ki Besnyőre, mert Babanéni ájultan fekszik a kapuban. Nem ébredt fel, hiába lökdösték, pofozták.
Jobban hiányzik, mint az anyám. Pedig anyám csüngött rajtam. Anyám folyton csak vert a szavakkal. Ha jó voltam azért, ha rossz, azért. Soha nem tanácsolt, mindig utólag volt okos. Lenyűgözően tudott piszkálni. Öröm volt hallgatni a gondoskodását, pedig visítani tudtam volna a fájdalomtól. Anyám maga egy gyóntatószék volt, rideg és sötét, Babi meg a megkönnyebbült, nevetős mennyország.
Mégis anyám élt. Babanéni halott volt. Mehetek egyedül tovább. Anyám nyakát körbefonva, úgy, hogy ő közben menekülni próbál a gondjaim elől, nehogy segítenie kelljen. Elmúlt egy év.
Nővéreim
Pont olyan leszek, mint ő. Vagy még randább. Hamarabb megöregszem, és köhögök majd a halálom előtt, fulladok, még a hegyi levegő is kevés lesz ahhoz, hogy akkorát haraphassak, hogy életben maradjak. Nem szeretnék hős lenni, átlagos halált kérek, gyávát. Rettentően irigykedtem a halálodra. Hiányzol, fene egyen meg! Szükségem lenne rád, úgy nyüszítek a fájdalomtól. Nekem nem az anyám kell! Hallod, vén szipirtyó? 
Babanéniről álmodtam, ha itt lenne, más volna a reggel. A nyomott ébredés nyűgös rítusai, a zörgő halálfélelem, ami minden reggel a párnámra költözik. Odafészkel, és nem enged. Kapaszkodik, körbefon és csüng. Elkezdek fázni, olyan üresnek érzem magam. Bejön az ablak résein a hideg hajnal levegője, mintha jégcsapok volnának, szurkál, hullámokban bökdös, alig bírok megmozdulni, megy a hasam, már nagyon kell kakilnom. Felkelek. Elindulok a mosdóba. Ő biztosan kihúzna a szarból. 
Babanéni, te fittyet hánysz? Ha figyelnél, nem mennék neki folyton a gyógyszeres szekrénynek. Ha figyelnél, nem nyafognék, ha figyelnél, melegebb lenne tenyerem. Nézd, milyen sárga a nyelvem a reggeli tükörben, véres a székletem, úgy fáj. Kiflit adnak tyúkmájkrémmel, hátha meggyógyulok. Ettől? Kefirtől? Mackósajttól? Az én bánatom az ereimben folyik, a sejtjeimből szivárog. 
Hideg a kórház, hiába fűtik fulladásig.
Vizit előtt a nővér rutinból lehúzta a takarómat, láttam a hasamat és a combomat. Ráncos, csíkos és véraláfutásos. Húzza le a bőrömet, kérem szépen nővérke, nem bírom hordani ezt a rettenetes gúnyát.
Majd a virág megvigasztalja. Megyek, hozok frisset. Arcomra tette a kezét, meleg, mosószerszagú, rózsaszín tenyerét. Tíz óra, ellepik az orvosok a szobát, egymás közt sugdolóznak, amit hangosan mondanak, latinul mondják. Néma csendben fekszenek a betegek. A függöny erős narancs fényt vet a szobára, tükröződnek a teraszok sárga kockái. Ilyenkor megnyugszom picit, mintha azért jönnének, hogy újraélesztést adjanak.
Lementem ebédelni az alaksorba, a héten is oda kértem a menüt. Kórházi, meleg tejbegrízre vágytam, nincs kedvem az ágyban kanalazni, gondoltam, megpróbálok minden nap lemenni a lifttel. Találkoztam egy kolléganőmmel. Váratlan meglepetésként ért, azt sem tudtam, örüljek-e neki, vagy gyorsan átballagjak egy másik asztalhoz. Sápadt volt, beteges kinézetű. Oldalt ült le, azonnal megismertem, pont ugyanilyen sápadtan járt be a nulladik órákra korareggel. Észrevett. Hahó, micsoda meglepetés? Közelebb húztam a tálcámat. Szia. Hát te? Mikor a tányérjába csúsztatta a kanalát, foltokat vettem észre a kezén, piros, kitüremkedő kiütések pöttyözték. A tejbegrízbe keverte a kakaót. Majd kanalazni kezdte a trutyit. Úgy tetettem, mintha érdekelne, erre eléggé megeredt a nyelve. Közben gyorsan végzett a főétellel. Teljesen lázba jött, arca kivirult és csak beszélt, mesélt a betegségéről meg az orvosokról. Néha kifolyt a fogai közt a gríz. Lelkesen hallgattam és ettem. Régebben, ha jól emlékszem, sosem beszélgettünk, csak köszöntem neki, vagy az időjárásról motyogtunk egymásnak valamit, egy elveszett osztálynapló, kiszáradt folyosói pálma, más téma nem nagyon volt köztünk. Nem szerettem a kémiát. Taszított a szertár szaga, a kén, jód és klór, a mosatlan petricsésze, foltos köpenyek. 
És ő csak magyarázott. Mit tehettem volna. Jöttek a szájából a mondatok, infúzió, EKG, ultrahang, gyógyszer, széklet, vizelet, csövek, gépek és gépek, elromlanak, mocskosak, nincs aki megjavítsa őket. Aztán egyszer csak örülni kezdtem neki. Robbanásszerű kitörő örömmel fogadtam, hogy olyasvalaki ül előttem, akihez gond nélkül szólhatok, nem kell hezitálni, vacillálni, kitalálni semmit. Sőt, magyarázkodnom sem kell, miért vagyok itt egy szál köntösben. Szinte kiabáltam, persze ki sem nyitottam a számat, de jó hogy találkoztunk, bassza meg, kurva egyedül vagyok, rohadt szaros egyedül, dumálj csak, addig sem kell egyedül kuksolnom a főzelék felett! Néha mosolygott, láttam a műfogait, a tömött pótlásokat, nyála is volt rendesen, elkent rúzs. Aztán hirtelen teljesen lelombozott. Pillanat alatt kiábrándultam. Mikor váratlanul mégis megkérdeztem, hogy mi a baja, miért van itt, azt felelte, takarítok. Büszkén, olyan nyávogó, cincogó hangon. Itt dolgozik, neki ez tökre megéri. Suli után jön, ma negyedik órás volt, már tizenegykor mosta a műtőt egy vakbeles pszichopata után. Jobban keres, mintha korrepetálna, vagy ötödikeseket vezetne be a molekula rejtelmeibe koradélutánonként a napköziben. 
Te, ez tisztára gáz, azonnal hagyd abba, kiáltottam rá. 
Folytatta. Nem bírtam tovább hallgatni. Képtelen voltam felfogni a lelkes beszédet. Köhögés jött rám, ami azonnal fuldoklásba csapott. Libabőröztem. Dühített a hiszékenysége. Irtó mérges lettem. Én éveket húztam le tisztogatással, és sosem tudnék így énekelni a munkámról. Teljesen az arcához hajoltam, az orrom a szemhéját érintette, fogd már be, súgtam. A nyálam a szemére ment. Bántott, hogy mi a francot keres itt velem szemben a kémiatanárunk. Izzad, csámcsog, foltos kezével félrekanalaz. Szorított a mellkasom az iskolaszagtól, ami a leheletéből áradt. Úgy megijedtem, hogy visszadugnak engem is az osztályterembe. Az arca egész felületét letapintottam, elkezdtem simogatni. Kekszet rágott a kompóthoz, szerencsére azonnal kivertem a kezéből, így nem tudott még azon is nyammogni. Közben egy zsebkendőért nyúlt a másik kezével, nem szerette volna, ha tovább köpködök rá, ha hozzá érek. Hirtelen hangosan rám kiabált. Azonnal húzd el innen a csíkot, üvöltöttem vissza. Gyerünk! Tűnj el! ? rávertem egy hatalmasat az asztalra. Erre lekevert egy nyaklevest és hátratolt. Felállt, elfordult és azt sziszegte: Baszd meg a szarod tehén, megdöglesz. 
Hú, ez csúnya. Erre beijedtem. Bocsánatot akartam kérni, de hang nem jött ki a számon. Két kezemmel fogtam a fejemet és betapasztottam a fülem. Kirázott a hideg újra, és mire némi meleget éreztem a mellkasom tájékán, már újra égett az arcom. Lassan eszméltem, csak derengett valami. Sehol sem volt a kolléganőm. Ültem, szorítottam magamat összegömbölyödve. A távolból közeledett egy ápoló, hallottam a lépteket. Egyszer csak megérintett, a kezét a vállamra tette, majd lassan kiszedte a karomat a szorításból. Nyomott egy szurit. Észre sem vettem, ahogy belém döfött, olyan a bőröm mint egy békáé. Csak mikor rányomta a tűre a kupakot. Szólni szerettem volna, hogy fázom, de képtelenségnek tűnt. Ehelyett reszkettem. Értem, mondta halkan. Hoztak egy pokrócot. Megsimogatott és letörölte egy pelenkával a nyálat. Betakartak.
Mókuskerék. Forog, pörög, kikapnak. Ki tudná megállítani? Senki sem akarja, hogy vége legyen. Pont ugyanolyan vagyok, mint ő. A kolléganőm a nincstelen magamra emlékeztetett. Épp az az ember lettem, akitől egész életemben irtóztam, aki elől folyton menekültem. Sosem lettem volna a helyében. Sőt, még gyengébb, még mohóbb, és dühösebb vagyok. 
Az ügyvéd telefonja ébresztett. Legyek szíves, mondjam el neki részletesen, hová járt orvoshoz a férjem. Sehová. Elcsuklott a hangom. 
Csak én jártam orvoshoz. Egyszer jött el velem. Amikor segédkezni kellett, leadni az adagot a kabinban egy petricsészébe. Igen, igaza van, akkor tényleg ott volt. Kés alá én feküdtem mind a nyolc alkalommal, amikor beültették az embriókat, a végén már ötöt, egy sem maradt meg. Na, látja, nevet az ügyvéd, mint aki megnyert egy csatát. 
Kedves ügyvéd úr, ez bőr alatti titok, erről nem fogok beszélni. Felejtse el. 
Meddő. Megnéztem egyszer a szótárban mit jelent: biológiailag képtelen, Azonnal tudtam, az a meddő én vagyok.  
Nem lett senkim. Üres maradtam, mint egy leveses fazék, mosogatás után. Öcsi úgy csinált, mint akit nem érdekel. Bíztatott egy ideig, aztán a némaság következett. Vinnyogás, mondta, ha nem akart róla beszélni, és nem akart. Ne nyafogj már annyit, majd megoldódik magától. Futott. Elfutott előlem. Remegve és döcögve emelgette a lábait a salakos pályán, később teniszezni kezdett, csak ne kelljen velem lennie, vett egy vizslát Veresegyházán. Vele is aludt. Persze ő atléta volt, kiváló sportoló, a vitrinben havonta törölte a port. Győztes, aki sosem vette át a legnagyobb érmet. Olyan világbajnok, aki nem futhatta meg hivatalosan a távot. Csalódásai könnyű tollpihék. Hogy nem lehet gyerekünk, mért fájt volna jobban. Ő eleve betegen vett el feleségül engem. 
Amikor országos bajnok lett, összeomlott. Se előtte, se utána nem volt annyira egyedül, mint amikor lejött a dobogóról. Üres a világ, kong az ürességtől, mondta. A nézők hazamentek, egyedül ücsörgök az öltözőben egy üres stadionban. Itt holnap is szurkolnak valaki másnak. 
Hát ilyen erős ember volt az én öcsim.
Értem, mondta az ügyvéd, szünetet tartott. Pihenjen kicsit, dőljön le. Minden apró részletre nincs szükségem. Majd én mazsolázok.
Amúgy, ha ilyen zavaros volt a férje, kéne róla valami papír. Izé. Érti, bizonyíték a tényálláshoz. Erre beadunk egy keresetet, a szakértői véleményt majd elintézem, az nem szokott gond lenni. Szedje össze magát, fogadja meg a tanácsomat, már csak pár napot kell kibírnia, aztán nem beszélünk erről többet. 
Sosem járt idegorvosnál?
Öcsi? Fogalmam sincs. Nem tudok róla.
Gondolkodjon, most le kell tennem. Várnak az ügyfelek. Turkáljon még, hátha eszébe jut egy régi kihágása, egy balhé, egy pofon. Mikor erőszakos volt, megütötte. Az jó ütőkártya.
Menjen a fenébe!
Az ügyvéd udvariasan elköszönt és lerakta a telefont. Üres lett a szoba. A társamat elengedték. Fehér falak világítanak a szemembe. Odakint tavaszodik, kutyatej hullott a fűre. Öcsire gondolok. Mire kell ő még nekem, megmenekülni innen? Öljem meg még egyszer, alázzam meg. De hát nekem jó itt. Csak az ügyvéd akarja, hogy kimenjek, neki az siker, híres ügy, pénze lesz belőle. Öcsi, akkor te most legyél beteg a történetben! Ugye nem haragszol, hogy megkarcolunk? Szólj már valamit, a rohadt életbe, kelj fel, Öcsi!

(részlet egy regényből)