Néhány éve történt a Belgrád-Bécs vonalon közlekedő vonat hálókocsijában. Kétágyas kupéba vettem jegyet, remélve, hogy az út nyugodtabban fog telni egy útitárssal. Időben érkeztem, és elhelyezhedtem az alsó fekhelyen. A vonat már majdnem elindult a belgrádi pályaudvarról. Ideális a helyzet arra, hogy potenciális útitársam meg se jelenjen, gondoltam.
Azonban, ahogy ez lenni szokott, egy perccel a vonat indulása előtt belépett a kupéba. Levegő után kapkododtt. Zakóban és farmernadrágban volt. Aktatáskáját és két mobiltelefonját földobta a fölső fekhelyre. Velem egykorú lehetett. Mielőtt fölmászott volna az „emeletre”, szólt, hogy éjfél után telefonon fog interjút adni, és reméli, nem fog túlságosan zavarni. „Persze, hogy nem fog”, válaszoltam naivan, és visszatértem Dragomán György A fehér király című könyvéhez, amelyre nem sokkal azelőtt akadtam rá egy eldugott újbelgrádi könyvesboltban. Azon az éjjelen azonban egy sort sem sikerült olvasnom belőle.
Nem sokkal ezután útitársam mobiltelefonjai fölváltva kezdtek el csörögni. Az egyiknek a szokásos nokiás hangja volt, a másik csengőhangját csak akkor sikerült a Bože pravde (Az igazság istene) című himnusz dallamaként beazonosítanom, amikor már hosszabb ideje csöngött. Olyan hosszan beszélgetett, mintha korlátlan előfizetése lenne, vagy lehet, csak amiatt tűnt hosszúnak, mert két telefonja volt. Nem tudom. Mindenestre, ahogy távolodott a vonat Belgrádtól (aki utazott ezzel a vonattal, jól tudja, milyen lassan halad), a beszélgetések egyre hosszabbak lettek. Az „emeletről” érkező jelek alapján, mint valami kvízműsorban, megpróbáltam kideríteni, ki ez az ember és hova utazik. Először Vuk Jeremić külügyminiszter munkáját véleményezte. Majd valamilyen tüntetés megszervezéséről bocsátkozott magyarázatba. Azután hosszan beszélt Boris Tadić akkori elnökről. Természetesen sorra jutott a Szerb Pravoszláv Egyház is és a megkerülhetetlen Pál pátriárka is. Egyszerre megvilágosodott előttem: ez az ember csak a kormánynak dolgozhat. Mindenképp valamelyik minisztériumnak, talán a vallás- vagy a szórványügyinek. Talán minkettőnek. Az efféle fúzió nem ritka a szerb politikában. Vallás, kultúra, szórvány, néha munkaügy, sport és ifjúság, mindez egy kalap alatt. Váltakoztak a Nokia és a Bože pravde hangjai. Kibámulva Dragomán György sorai közül, lassan valamiféle törvényszerűséget véltem fölfedezni ebben a föntről jövő diskurzív káoszban. A nokiás csengőhang mindig politikai kérdések hírnöke volt, míg a Bože pravde vallási és családi témákat vetített előre. Miféle kettősség rejtőzik ebben a titokzatos emberben, elmélkedtem, míg a vonat csattogása Szerémségen át arról próbált megyőzni, hogy egyre gyorsabban haladunk. 
Nem tudom, mikor aludtam el. A Bože pravde hangjára ébredtem. Dragomán lecsúszott az arcomról, és a kupé padlóján kötött ki. Amíg fölemeltem a könyvet, hallottam, hogy az útitársam éppen adásban van, elvékonyodott hangon az interjú kérdéseire válaszol. Feltétlenül szükséges változásokról, nemzeti összefogásról és minden elképzelhető helyen és szinten megvalósuló akciókról beszélt. A jövő a hálózatokban van, nemzeti és családi hálózatokban, mondta. Kibámultam az ablakon át az éjszakába. Valami miatt biztos voltam benne, ez az ember a Vallásügyi Minisztériumból való. Ettől megkönnyebbültem, és újra álomba merültem. 
Különös csendre ébretem. A vonat a semmi közepén állt. Már rég megvirradt. Kimásztam az ágyból, és az ablak mellé ültem. Az útitársam mocorogni kezdett, majd ő is kinyitotta a szemét. Nem sokkal ezután fölült törökülésbe. „Hol vagyunk?”, kérdezte. „Nem tudom”, válaszoltam, „úgy tűnik, már rég óta állunk.” „De jó is ezeknek a magyaroknak!”, mondta egy idő után, miközben úgy dörzsölgette borotválatlan arcát, mitha mosdana. „Miért?”, kérdeztem, és rögtön meg is bántam. „Nekik volt Horthyjuk”, válaszolta megörülve a kíváncsiságomnak, „ő aztán jól megoldotta a zsidókérdést, és általában a magyarországi kisebbségek kérdését.” Ez már nem volt vicc. Ha valaki a zsidókérdéssel kezdi a beszélgetést, annak nem lehet jó vége. „Ha jól tudom”, tiltakoztam, “Horthy nem volt egy angyal, és meglehetősen korán meghozta az első antiszemita törvényeket Magyarországon, először a munkához való joguktól fosztva meg a zsidókat, majd a többitől is.” „Téved”, javított ki, „Horthy ezt elegánsan vitte véghez. Úri módon. Ezért nincsenek ma a magyaroknak olyan gondjaik, mint nekünk Szerbiában.” „És ön úgy érzi, ez megfelelő módja a kisebbségi kérdések megoldásának?”, csökönyösködtem. „Tudja, az ilyesmit időben kell megoldani”, kerülte meg a választ, majd mosolyogva bemutatkozott, mint a Dveri srpske (Szerb kapuk) szerkesztőségi tagja. Összeszorult a torkom, alig tudtam eldadogni a nevem, és azt, hogy könyvtáros vagyok, Bécsbe utazom, ahol a feleségem és a kislányom várnak rám. „Pihenni megy?”, kérdezte a kapus. „Mondhatnánk.” „Irigylem Önt! Én hivatalos úton vagyok. “ Ezután egyfolytában magáról beszélt. A Szerb Pravoszláv Egyáz bécsi egyházkerületének meghívásására utazott. Hogy a mi ottani fiataljainknak előadást tartson a nemzeti civil szervezetekről. Ahogy hallgattam, rájöttem, nagyon is jól tudom, ki ő. A szervezetéről gyakran írtunk a lapban, amelyet szerkesztek. A Műszaki Egyetemen tartott kerekasztal-beszélgetéseiket ezrével látogatják azok a fiatalok, akiket érdekelnek a Srebrenica tagadását, a melegfelvonulás betiltásást, a II. világháború alternatív magyarázatait és a csetnikmozgalom rehabilitációját érintő kérdések. A vonatban azt is megtudtam, az egyik vitaestjükön vendégül látták az osztrák Heinz-Christian Strachét is, Heider politikai utódját az FPÖ élén, aki, mi sem természetesebb, Koszóvóról beszélt. Amíg beszélt, csuklóján rózsafüzért forgatott. Nekem pedig a gyomrom forgott, amíg véletlen útitarsamat hallgattam. 
Szótlanul válltunk el a bécsi Südbahnhofon. Ő egy reverendás ember felé indult, én meg a felém futó lányom irányába. Úgy tűnt, mintha ő és én nem ugyanabba az Európába érkeztünk volna, és mintha ott, valahol Győr után, ahol a vonat valami miatt sokáig állt, létezett volna egy kitérő kettőnk számára. Idén májusban Boris Tadić és Tomislav Nikolić mellett ez az ember is elnökjelöltként szereplelt a szerbiai elnökválasztáson. Bár a választáson alulmaradt, az általa képviselt újonnan alakult párt bejutott a vajadasági tartományi parlamentbe és egyes újvidéki intézményekbe is, ahol tektonikus rengésekkel kezdte el működését. 
Azokban a napokban Bécsben sikerült kiolvasnom Dragomán regényét. Rövid időre megfeledkeztem a vonatbeli találkozásról.