Juan Goytisolo
Ferré, Pastor, Pérez Álvarez
Juan Francesco Ferré, Providence (Gondviselés), Barcelona: Anagrama,
2009.
francia fordításban is megjelent
Javier Pastor, Mate Jaque (Sakk-matt), Barcelona: Random House Mondadori,
2009.
francia fordításban is megjelent
José María Pérez Álvarez, La soledad de las vocales (A magánhangzók
magánya), Barcelona: Bruguera/ International Editors’ Co., 2008. még nem
lészült belőle fordítás
Juan Francesco Ferré – Providence
(MARAKES) Azok számára, akiknek az olvasás – az íráshoz sokban hasonló
– alámerülés az ismeretlenbe, Juan Francisco Ferré legújabb regénye igazi
ajándék: regénye címzettje egyik meglepetésből a másikba esik, visszafordul,
hogy biztos legyen benne, hogy nem tért le az útról, és újra, elölről kezdi
az izgalmas út bejárását. Minden egyszerre valódi és valószerűtlen, olyan
utazás, amely észrevétlenül egy hallucinált, ritualizált világba vezet.
Összefoglalni ezt a regényt árulás vele szemben. Abból a köznapi helyzetből
kiindulva, hogy egy Álex Franco nevű spanyol filmes rábízza Gondviselés
című forgatókönyvét egy Delphine nevű francia filmproducernőre, hogy filmet
készítsen belőle, ágazik el az elbeszélés, újabb elbeszélésnyalábokat alakít
ki, újabb és kockázatos vállalkozásokat taglal. Francónak az észak-amerikai
városban való tartózkodása, amely Alain Resnais szép filmjének szolgált
ösztönzésül, olyan síkokon bomlik ki, amelyek ellentmondanak egymásnak
és ugyanakkor ki is egészítik egymást. Hiábavaló előadásai az egyetemen,
a film terve, amely egyre távolabb kerül tőle, mint a lidércfény, véletlen
találkozásai a legkülönbözőbb irodalmi kódoknak megfelelő személyekkel
– a titokzatos alakokkal és kibogozhatatlan összeesküvésekkel teli rémregényektől
egészen az erotikus regényekig, akiket olyan nőalakok testesítenek meg,
akiknek a legszokatlanabb körülmények között támad a szerelmeskedéshez
kedve – az egyetem és a film mindig ironikusan ábrázolt világát egyre inkább
a média által előállított látszatok világává változtatja, ahol a terror
is jól eladható árucikké válik.
Az elmúlt évszázad modern irodalmának jó ismerőjeként Juan Francisco
Ferré Cervantes és Joyce beható ismeretét arra a mindenütt jelenlévő cybertérre
vonatkozó szakmai tudásával kapcsolja össze, amiben ma élünk. Éppen úgy,
ahogy az elmúlt évszázadban a film és a televízió hatással volt a regény
fejlődésére – akár azzal, hogy degradálták és a saját konvencióiknak vetették
alá, ahogy ez a lusta és középszerű regényíróknál előfordult, akár úgy,
hogy létrehoztak egy egészen új, és nem feltétlenül triviális műfajt, mint
a tévésorozatok vagy a történelmi sorozatok műfaja –, ugyanígy befolyásolja
ma az internet és ennek változatai a regény mai fejlődését olyan mértékben,
ahogy a valódi és virtuális világ észlelését is módosítja nálunk, ahogy
elmossa a kettő közötti különbséget, és megváltoztatja a minket körülvevő
hétköznapi környezetről kialakított felfogásunkat. Maró gúnnyal vonultatja
fel előttünk a Providence írója a könyv különböző síkjain ágáló szereplők
egész galériáját: terroristákat, szektás összeesküvőket, nevetséges és
beképzelt egyetemi professzorokat és vámpokat a múltszázadi Hollywoodból.
Míg rendkívül kreatív szerzőnk a lovagregényekből enged belefolyni mesterművébe
mór, bizánci, bukolikus, stb. motívumokat, hogy parodizálja őket, és a
romjaikon alakítsa ki a sajátjait, Juan Francisco Ferré, Cervantes-nek
ez a nagyon figyelmes olvasója, a Providence-be belevegyíti az olyan művészi
kifejezésformákat is, amilyen a film, a televízió, a mindent felzabáló
világháló és az amerikai kulturális utópia mírtoszai és csalóka ígéretei,
hogy ezeket egy mixerben összekeverje és pépesítse. A pop art és a hip
hop ikonikus alakjai, az apokaliptikus és látnoki bloggerek ugyanazt a
teret lakják, mint a múltra vonatkozó irodalmi utalások. Az emelkedett
és az alantas, a tartós és az efemer ugyanabban a kompakt masszában gyúródnak
össze, amelyet könyörtelen aprítógépének állandó mozgásban lévő kései állítanak
elő. Minden megleli benne a helyét egy szubverzív nivellálni akarás révén,
amelynek számára Beethoven ugyanannyit ér, mint akármelyik rocker Los Angeles-ből
vagy Jamaicából.
A rettenthetetlen és mindig kissé zavarodott Álex Franco csak kis lépésekben
jut előre, mint Don Quijote, egyik elbeszélői síkról a másikra, a
ruháit előtte örömmel levevő Dulcineától, elúszó filmes projektjének halasztódásáig
és végső meghiúsulásáig. Az olvasó, aki végig olvasó marad, nézővé és internetezővé
is alakul. Vándorol a cybertérben, és felfedezi csalóka mivoltát annak,
amit valóságként próbálnak nekünk eladni. Az amerikai utópia, ami az elmúlt
tizenöt év technológiájában ölt testet, a szeptember 11-ére következő terrorba
torkollik: egy kísérteties ellenség terrorjába, akinek nincs hadserege,
de pusztító rombolásdühvel van felfegyverkezve, aki nem ismer határokat,
és akinek fegyverei a valóság és a rémálmok egyszerre.
Az irodalom, film, televízió, zene és cybertér különböző síkjait elegyítő
szintézisnek köszönhetően a Providence heterogén és kevert gyökerek sokféleségéből
táplálkozó genealogiát teremt. A huszonegyedik század regényével állunk
szemben, amely olyan olvasóknak szól, akik képesek az irodalmi téren való
tájékozódást a szokatlan régiókba való alámerülésként felfogni, ahol a
mű szerzője állandóan meglep és megnevettet minket. Mint egy sor fiatal
regényíró, akiket csodálok, a Providence szerzője is inkább az irodalmi
szöveget választotta bátran, nem az olcsó sikert és médiavisszhangot, ami
kiadói áttörést hozhat: ez olyan döntés, ami a becsületére válik, és amivel
kiérdemli azok elismerését, akik az időtlen, évszázadokon át fennmaradó
modernitás hívei a spanyol nyelven írott irodalom széleskörű, komplex területén.
Javier Pastor – Mate jaque (Sakk-matt)
Egy tengerparti fürdőhelyen vagyunk, amely a regény száz oldalnyi folyamán
egyre jobban lepusztul és egyre kietlenebbé válik, és egy névtelen férfi
monológját halljuk (a regényben nem fordul elő egyetlen név sem), aki az
élete és a pályája kudarcán töpreng, egy olyan kudarcon, amelyet egy nőhöz
fűződő szerencsétlen kapcsolatának tulajdonít, egy magánklinika egykori
doktornőjéhez fűződő kapcsolatának, akinek az volt volt minden vágya, hogy
anya legyen, fiút szülhessen tőle. A főhős megalázónak érzi, hogy nemzőképességét
teszik próbára – fél, hogy már túl van a nemzőképes koron –, ez csak fokozza
a dühét: „Nincs ahhoz fogható fájdalom a világon, mint amit két egymást
szerető ember okozhat egymásnak“, „Apának lenni közönséges őrültség“ stb.
Külön ágyban aludni és az írógépét verve egy kattogó gépfegyver hangját
előállítani, csak hogy az élettársnőjének az idegeire menjen – mert a főhős
író –, része annak az agresszív stratégiának, amit kifejleszt, miután képtelenek
egymással beszélgetni: „Nem mondhatok semmit, hogy ne érezze támadásnak,
ő se mondhat semmit, hogy ne kezdjem rögtön a magam ellentámadását szervezni;
gyűlöljük egymást a nap (és az éjszaka) túlnyomó részében.” Együtt
élni valakivel, úgy véli (már kétszer volt házas ez előtt a tragikus harmadik
eset előtt), megszünteti a párt alkotó egyének individualitását, a gyűlölet
és frusztráltság valamiféle elegyével fertőzi meg őket.
A főhős, ennek a fürdőhelynek vagy inkább idősebb páciensek és
öregek otthonának a vendége, aki túl sokat iszik és titokban füvet is szív,
egyik nap látogatót kap egy szép fiatal vöröshajú nő személyében, aki bizalmasan
tegezi, az egészsége iránt érdeklődik, és heves belső felindultságot vált
ki belőle, amikor Papának szólítja.
Hogy magányát és magába süppedtségét enyhítse, az intézmény főnöke
sakkpartira invitálja. Az ő sakkmattja, mondja neki a végén, lépésről lépésre
reprodukálja azt a partit, amit Madame de Rémusat és Napoleon játszott
1802-ben. A regény 50. oldalán járunk, éppen a varrásnál, ahol a könyv
két fele össze van fogva. Észrevétlenül siklunk át egy másik sakk-mattal
végződő partiba, ahol az intézmény főnöke veszi át Napo vagy Léon szerepét
és a nő (nem a férfi) Madame de Rémusat szerepét: a szállodafőnök „Megengedi,
Madame“-jára jön az a válasz, hogy „abszolút semmi kifogásom az ellen,
hogy Napónak szólítsam, feleltem neki, és kissé lehűtöttem magam a legyezővel“.
Egyetlen varázsütésre hirtelen megváltoztatta az elbeszélő a történetet:
ettől kezdve egy nő hangját halljuk, gondolatait olvassuk.
Kicsoda ő? Az ő belső monológja vagy tétova beszéde szimmetrikusan
viszonyul a férfialak megnyilatkozásaihoz, amelyeket már ismerünk. Ő egy
luxusklinika egykori igazgatónője, ahonnan mértéktelen alkoholizmusa miatt
elbocsátották, töredékesen mutatja be az allergiát, amit az anyaságra irányuló
konok vágya a házasságában kiváltott, ahogy rendszeresen eljárt inni különféle
bárokba, valamint a fürdőhely hanyatlását és bukását, ahova a menekülés
minden esélye nélkül bezárva érzi magát.
Egy vöröshajú fiatal fiú váratlan látogatásakor, aki meleg közvetlenséget
sugároz – tegezi és arcon csókolja – és szívből mosolyog rá, azt hiszi,
hogy ez szerelem az első pillantásra. De amikor szájon akarja csókolni,
a fiú magából kikelve kiált rá „na de Mama!“, ami keserves véget vet az
idillnek. Ettől a jelenettől kezdve – ami volt sakkpartnerének a vöröshajú
lánnyal lejátszódott jelenetére rímel – a megvilágosodás rövid pillanataiban
az a kérdés merül fel benne, hogy hátha kezdi elveszíteni a józan eszét,
hátha kezd megbolondulni, hátha ő maga is beteg hasonló állapotban lévő
más betegekkel körülvéve.
A fürdőhely hanyatlása, ami öregek otthonává változott, szürke
pamutból való hálóinge, amit a létesítmény igazgatósága minden pácienssel
felvetetett, csak növelik az elkeseredését önmagával és a környezetével
szemben. A kertben tett sétái során találkozik ő, a sakkjátszma Madame
de Rémusat-ja egy megöregedett, hajlott hátó Napóval: „Nem szabad az ellenfelet
feltartóztatni, amikor hibát készül elkövetni“ – súgja oda neki a férfi.
Amire ő azt válaszolja: „Meg kell őrizni a másik elpusztításába vetett
hitet“.
A gyűlölet egymás mellett élése ennél a párnál, amely időskori szenilitásban,
demenciában szenved (a szerző nem mondja ki, de az olvasó rájön), akkor
oldódik fel, amikor egyidejűleg hagyják el az elmegyógyintézetet. Hozzátartozóik,
a vöröshajú fiatal lány és a vöröshajú fiú viszik ki őket, és olvadnak
egybe a regényíró művészetének köszönhetően: Amikor arcon csókolt, azt
mormolta: „Hallo, Papa“. Amikor arcon csókolt, azt mormolta: „Hallo, Mama“.
Az elbeszélés két része, amit a varrás választ el a könyv közepén,
ezzel fedésbe kerül. A könyvnek itt van vége.
A Mate Jaque ügyesen bontja ki a cselekményt, amit most összefoglaltam.
Az író nem írja le a szereplőit: úgy merülnek alá a monológjaik sodrában,
mint a hajótöröttek. Az olvasóra – vagy még inkább az újraolvasóra – van
bízva a megmentésük feladata. Javier Pastor irodalmi teljesítménye egy
virtuózé, aki elrejti művészetét és művészi készségeit azok elöl, akik
számára az olvasás kirándulás egy ismeretlen vidékre, nem a kalandregény,
hanem a regény kalandjának világába.
A gyűlölet, ami a férfiból és a nőből sugárzik – a könyv voltaképpeni
anyaga – egyik barátom zseniális megállapítását juttatja eszembe: „Az emberpár
az első terrorista sejt a világon.“ A Mate Jaque ebből a megállapításból
stimuláló művészi alkotást hoz létre.
José María Pérez Álvarez - La soledad de las vocales (A magánhangzók
magánya)
Öt évvel ezelőtt nagy hatással volt rám José María Pérez Álvareznek
a DVD kiadónál megjelent Nembrot c. könyve, amit egy költő barátom javaslatára
olvastam el. A műben nem található meg semmi a szokásos regények alkotóelemeiből:
se könnyű kézzel megrajzolt figurák, se előrelátható cselekmény, se végig
ébren tartott feszültség. Egy eredeti, sűrű és bonyolult szöveg volt előttem
két férfi szerelmi kapcsolatáról és a kommunikáció hiányáról, aminek semmi
köze nem volt a melegirodalom jól ismert témáihoz.
A kudarcot vallott és hipochonder Horacio Oureiro meg a mitomán és
lenyűgoző írópalánta és plagizátor Balt az idő lassú folyását élik át egy
szomorú hangulatú panzióban Pleamarban, egy szürke, ködös és esős környezetben,
ami a szerző kövekező regényeiben is megjelenik, a Cabo de Hornos-ban (ugyanannál
a kiadónál) és abban, amiről most lesz szó. A kudarc, a keserűség és a
szereplők közötti lehetetlen szerelem mintha egy sírfeliraton csapódna
le ezen a barátságtalan világvégi helyen: „A halál az egyetlen dolog, amit
az ember örököl és továbbad“. A vigasztalanságból fakad a szépség.
A Nembrot c. könyvről, amit egy kicsi, de széles látókörű kiadó adott
ki, és egy vidéken élő, az irodalmi és média központokhoz semmilyen kapcsolattal
nem rendelkező író írt, gyakorlatilag nem vettek tudomást, egy tucatnyi
igényes olvasót, jobban mondva újraolvasót leszámítva. A kritika sem szentelt
neki figyelmet, és ezzel a Gide-del ellentétes maximát követte: amit első
ránézésre nem lehet megérteni, az nem is érdekes. Az ennek a regénynek
az egyetlen zsüritag, Esther Tusquets által odaítélt Bruguera-díjjal talán
most sikerül felhívni a figyelmet a La soledad de las vocales (A
magánhangzók magánya) c. könyvre, (az 1952-ben O Barco de Valedoras
született szerző), Pérez Álvarez legújabb és legsikerültebb regényére.
A pesszimizmus, az alkohol, az öregedés és a belső meggyődés arról,
hogy mindegyikük „ellenséges életrajzok“ áldozata, a közös nevező a
cselekmény helyszínét adó lepusztult Lausana panzió vendégei között, ahol
a panzió kivilágított betűi egymás után húnynak ki, anélkül hogy a levert
tulajdonosnak eszébe jutna kicserélni. A neonfelirat utolsó magánhangzói
és mássalhangzói tehetetlenül és magányosan villognak az éjszakában. Ebben
a tehetetlen magányban osztoznak a tucatnyi koszos és elhanyagolt szobában
lakó beutaltak is; a 2. számú szoba, ahol a volt olimpiai bajnok úszónő
lakik, aki régi szerelmek és elnyert érmek csalóka emlékeibe temetkezik;
a 7. számú szoba, ahol a szerb tapétázó lakik, aki honfitársai etnikai
tisztogatása és mészárlása elől menekült; a 8. számú szoba, ami mindig
le van zárva, ahol csak a szél fúj és tombol, mint egy bezárt asszony kísértete;
a 4. számú szoba, ahol a párizsi festő él, akit nagyívű karrierjének derékba
törése gyötör; a 6. számú szoba, az író szobája, aki Joyce, Selby és Kafka
műveit olvassa, gazdag és híres akar lenni, meg akarja kapni a Nobel-díjat,
hogy kimentse szüleit az emésztő nyomorból; a 9. szoba végül, a névtelen
beutalté, akinek hullámverésként ismétlődő monológja alkotja ezt a könyvet.
Van irodalmi hallás, ahogyan a zenei hallás létezik. José María Pérez
Álvarez rendelkezik mindkettővel. Monológjának mondatai egymásba kapcsolódnak,
prozódiát és ritmust teremtenek kikalkulát harmónikus és szimfonikus variációkkal,
egész kórust hívnak életre megszállott és majdnem fojtogató hangokból és
hangzásokból, amely magával ragadja és lebilincseli az olvasót és a hallgatóságot.
Az egyszerre irodalmi és zenei motívumok a könyv elejétől a végéig ismétlődnek:
egy zavarodott elme emlékfoszlányai sok emlékezetkieséssel, Claudia
Chauchat Thomas Mann svájci szanatóriumából, Joyce sétapálcája, Milena
és Brel, a kalap, amit Humphrey Bogart a ruhafogasra hajít, Franz Dertod
a Cabo de Hornos-ból, akit a nácik öltek meg, a nő, aki 1980-ban öngyilkos
lett itt, a panzióban, a hatalmas fekete Balthazar, aki a 6. számú szobában
lakó, csodába illő módon meggazdagodó író jövendőbeli sofőrje lesz. Az
alkoholista elbeszélő képzelgései, aki időről időre visszaesik és ott rohad
tovább a nevetséges emlékekkel teli koszos szobában, egy lehetetlen szerelem
körül csaponganak a karcsú olimpiai bajnoknővel, egy olyan nő körül, akit
futólag látott egy vasúti fülkében, egy ütött-vert prostituált körül, aki
egyszer eljött vele a szobájába, egy ápolónő alsóneműje körül, aki azt
egyszer szánalomból neki adta, hogy szagolgathassa, hogy ne érezze
magát olyan elhagyatottnak a kórházban, ahol a hamisított konyak okozta
mérgezéséből próbált felgyógyulni.
Kihalt pályaudvarok, köztéri parkok alkeszekkel és koldusokkal és a
konténerbe dobott üvegekkel váltakoznak az elbeszélés sodrában Párizs,
elvesztett illúziók és megálmodott utazások képeivel, és mindez belevész
újabb és újabb rund sörökbe és egyéb italokba.
Ütott-kopott panziók, bordélyok, szemeteskocsik, műfenyők, vendéglők
és templomok sápadt Krisztus-figurákkal mennek át egymásba és rakódnak
egymásra a vesztes hangjában, aki él azzal a jogával, „hogy ne tartozzon
semmilyen országhoz, ne kelljen semmilyen zászló alatt harcolnia, és ne
kelljen felállnia semmilyen himnusz hallatán“: egy hontalan hangja ez,
egy apostol és egy alkoholista hangja, nihilista és önsorsrontó, újrahasznosíthatatlan
hulladék.
Az olyan ember kristálytiszta pesszimizmusa, aki tudja, hogy „a halál
az egyetlen, amit az ember örököl és továbbad“, egy visszafordíthatatlanul
kihúnyásra ítélt világ lakójáé itatja át a La soledad de las vocales-t,
A magánhangzók magányát, és visszhangzik hosszan a fülünkben. José María
Pérez Álvarez közvetíti ezt nekünk szép és találó szavakkal, az igazi író
mesteri tudásával.
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|