Azoknak akartam krónikát írni, akik már átéltek egy szomorú karnevált. Azoknak, akik a múlt hét ízével a szájukban, hamvazószerdán felébredve újra egyedül találták magukat. Azoknak, akik félénken majd kétségbeesetten nézték végig, ahogy önbecsülésük elkerülhetetlenül összeomlik a sok lerázástól, elutasítástól és kikosarazástól, a Colombinák, az indiánnak vagy ördögnek öltözött nők és táncosok hűvös pillantásaitól.
Krónikát a tartalékos tamburinosoknak,  a karnevál mellékszereplőinek, azoknak, akik megpróbáltak összejönni valakivel, de hiába adták lejjebb a színvonalat, a mulatság végén null-null állt a kijelzőn és a homlokukra írva. Azoknak a lányoknak, akik beöltöztek és beparfümözték magukat, ropták a szambát, szórták pillantásaikat, tekergették a nyakukat, annyi mindenről álmodoztak... És nem jön senki, édesem. És semmi.
Krónikát szentelni azoknak a Pierrot-knak, akiknek szerelmét más férfi már elszerette, így a csókot máshol keresték, és könnyektől szorult el a torkuk. Azoknak, akik azon kapták az imádott nőt, hogy szenvedélyesen csókolózik egy névtelen Harlequinnel, több száz fős hömpölygő tömegben, konfettiesőben, miközben a csoportot magával ragadja a pergő ritmus, és elviselhetetlen szédülés lesz rajta úrrá. Krónika azoknak, akik a borús karneválon a szerelem ármánykodásait szenvedték el, és metafizikai összefüggésben láttak mindent; olyan élesen látták a valóságot, hogy azt nem tompítja el semmilyen dobozos sör.
A részegeknek, akik falra vetődő árnyaknak sírták el vallomásukat. Azoknak, akik a járdát nyaldosták, az oszlopot csókolták, a beton úttorlaszt ölelték. Azoknak a nőknek, akik elhagyták valahol a bugyijukat és egyéb pótolhatatlan tartozékukat. Azoknak a merengő mulatozóknak, akik a refrén közepén leálltak, és azt kérdezték maguktól: „mégis mi az ördögöt csinálok itt?” A ritmust adó dobosnak, aki kiesett az ütemből, kapott egy nyaklevest a vezetőtől, és a felvonulás kellős közepén dobták ki az ütősöktől. Azoknak, akik még a felfordulás közepén az Onze téren, a Terreir?o do Sambán, a szambatéren is távol tudtak maradni az egésztől. Azoknak, akiket nem engedtek be a sörözőben a különterembe. A szobortestű táncosoknak, akikre záporoztak a sóvárgó tekintetek, de tudták, hogy egyik férfi sem akarja igazán őket, hiszen mint minden nő, ők is annyira mások, hogy soha senki nem ismerheti meg őket.
Azoknak a mélabús uraknak és hölgyeknek, akik a Laranjeiras ablakaiban könyököltek, akiket a karnevál az elfeledett ártatlanságra emlékeztet, a táncokra Paquetá szigetén, a parfümös üvegekre és a felvonulásokra egy nem létező városban, és egy olyan életre, amely már a vége felé közeledik. Azoknak a megrögzött és örök veszteseknek, akik a mozik hideg termeibe, a könyvtárakba és a kávézókba menekültek, és úgy tettek, mintha nem is létezett volna a karnevál.
Ez a krónika megemlékezne azokról, akiket alacsonyabb csoportba osztottak be, tisztelettel adózna azoknak, akik vesztettek a szambaversenyen. Ez a krónika megvigasztalná a turistákat, akiket megtámadtak és elagyabugyáltak a varázslatos városban. Bátorítja a gyengéket, akiket elriasztott a Bola Preta csoporttal felvonulók milliós sokasága, azoknak, akik féltek a Cacique de Ramos tagjaitól, akik a Rio Branco úton vonultak az éjszakában, és bátorítja azokat, akik az utolsó pillanatban fújtak visszavonulót, amikor pedig még megmenekülhettek volna a szomorú karneváltól. Ez a krónika könnyíthet azokon, akiknek a karnevál vége egyet jelent az ürességgel, hidegzuhanyként éri és a szakadék szélére sodorja őket, szomorúsággal és félelemmel tölti el őket attól, ami az év hátralevő részében vár rájuk. Mert az év a karnevál után már csak a maradék. Az a kevés, ami még hátravan.
Vége, és mindig túl hamar van vége, gyorsan jön el az utolsó nap. Aztán már csak jövőre. Vége már: a szerda hamvai az utolsó táncunkra hullanak. A mozgóárusok eltolják a kocsikat, az ütősök összeszedik a dobjaikat, az utolsó szamba hangjai még köztünk lebegnek. Egy magányos dob mély dobbanására ér véget a karnevál. Már mossák az utcákat, újra járnak az autók. Elhallgatnak a sötét külvárosok. Elhallgatnak a lezárt utak. Mind elhallgatunk. Vége. Hamarosan virrad, és többé már nem leszünk azok, akik voltunk. Mi lesz az önigazolásunkkal így a karnevál nélkül? És velünk mi lesz a következőig?
 

               BATA PÉTER FORDÍTÁSA