A múlt héten meglátogatott az unokafivérem. Burundiban dolgozik a svájci külügyminisztérium békefenntartó missziójánál. Berlin belvárosában, a C/O Galéria előtt találkoztunk. Az unokafivérem megnézett egy kiállítást, beültünk ebédelni egy kávézóba, sütött a nap, 25 fok körül volt a hőmérséklet, ízletes volt az étel, és barátságos a kiszolgálás. Néha hiányzik neki ez, mondta az unokafivérem, hogy az ember idehaza csak úgy elmegy egy kiállításra. A biztonságról nem beszélt, és nem beszélt a jólét egyéb áldásairól sem, a működő egészségügyről, a magas átlagképzettségről, a nyugalom jogáról.
Burundiban véget ért a polgárháború, amely éveken át pörgött a hutuk és tuszik közötti erőszak és bosszú spiráljában. Ma már majdhogynem demokratikus viszonyok uralkodnak az országban, jóllehet meglehetősen nagy a játékteret hagy azért ez a bizonyos majdhogynem. Virágzik a korrupció, megesik, hogy eltűnnek ellenzéki politikusok, és megkínozzák vagy akár meg is gyilkolják őket. Hogy idén hárommal kevesebb ember esett áldozatul politikai gyilkosságoknak, mint tavaly, az már sikerszámba megy, és hogy sikerszámba mehet, az hihetetlen cinizmusról tanúskodik. Harminc esztendős vagyok. Harminc éve békében és jólétben élek, és gyakran ez tűnt nekem az emberi együttélés legtermészetesebb módjának. Az új Európa projektje, az a projekt, amelynek sokkal kevesebb köze van a bika és a szűz erőszakos mítoszához, mint az Európa Tanácshoz, a pénzügyi unióhoz, az 1914 és 1945 között megélt háborús évek tapasztalataihoz, vagy éppen ahhoz a törekvéshez, hogy az összes itt élő ember elidegeníthetetlen jogaként tekintsünk a békére és az erőszakmentességre – nos, ez a projekt nem működik ugyan mindig zökkenőmentesen, de – és ezt véleményem szerint nem lehet elégszer hangsúlyozni – újra és újra jól működik, jobban, mint az összes eddigi szupranacionális eszme, amelyekkel valaha is megpróbálkoztak, jobban, mint ahogyan hatvan esztendeje számítani lehetett rá.
Természetesen én is olvastam azt az Olaszországban megjelent újságcikket, amely azzal rágalmazza Angela Merkelt, hogy a Führer utódjaként viselkedik, megtapasztaltam néhány Krakkóban töltött hónap alatt a Németország és Lengyelország között uralkodó feszültséget, amely nekem, az átlagos német turistának is problémákat okozott, hallottam, hogy éppen ezen a héten erőszakos támadást követtek el egy rabbi ellen a közvetlen szomszédságomban. Muszáj is komolyan vennünk mindezt, hiszen állandóan leselkedik ránk az a veszély, hogy kitör valahol az elfojtott harag, és felülkerekednek az erőszakos viselkedés mintái. Ha az ember képes arra, hogy saját képére formálja a világot, akkor arra is képes, hogy szántszándékkal tönkretegye. Csakhogy aki emiatt teljesen elveszíti a jobbítás lehetőségébe vetett hitét, az máris a vesztes pozíciójába manőverezte magát. A béke és az elégedettség nem maguktól értetődő javak, hanem olyanok, amelyek igénylik a törődésünket, és csakugyan újra meg újra sikeresen gondoskodtunk is róluk. Néha nekem is természetesnek tűnik mindez, néha pedig úgy tekintem, mint valami csodát. Nem hordozza magában az ember minden világok legjobbikát, azonban képes arra, hogy egy jobb világ felé törekedjen. Csakhogy senki sem fogja elcipelni oda, mint valami élettelen tárgyat, hanem saját magának kell útra kelnie.
       2012.10.11.