Bán Zsófia
A VOYAGER-ARANYLEMEZ
(félig-meddig itt nőttem fel)
Ahogy kiszálltak a gépből, hirtelen megcsapta az az összetéveszthetetlen
illat. Nem is annyira illat volt, mint inkább valaminek a lerakódása, vagy
még inkább, ígérete. A Guanabara-öbölben, a repülőtér szigetén leszálló
gép a tengertől alig egy-két kilométerre fekszik, a szárazfölddel gyorsforgalmi
hidak kötik össze. Onnan még nem látszik a tenger, de a levegőben lecsapódó
sópára azonnal útbaigazítja az odalátogatót, ha a fogadóépületen virító
tábla esetleg elkerülte volna a figyelmét: Gale?o International Airport,
Rio de Janeiro. A tengerentúli utazástól némileg törődött utasok türelmesen
várakoztak az útlevél-ellenőrzésre.
Milyen célból jött, kérdezte tőle a bevándorlási tiszt, amikor sorra
került.
Csillagász vagyok, egy nemzetközi konferenciára jöttem, válaszolt Lojzi
folyékonyan, akcentus nélkül, portugálul. Noha évtizedek óta nem használta,
ez a nyelv, a gyerekkora nyelve úgy bukott felszínre benne, amikor szüksége
volt rá, ahogy egy víz alá nyomott gumilabda lő ki, amikor elengedik. A
braziloknak többnyire fel sem tűnik, ha valaki beszéli a nyelvüket, számukra
ez természetes, nem valamiféle gőgből, hanem mert megszokták, hogy a világ
minden táján akadnak brazilok, hiszen kontinesnyi ország. A tiszt, akit
kitűzője szerint Luís Gonçalvesnak hívtak, most mégis felnézett.
Maga, ha jól látom, magyar. Honnan tud ilyen jól portugálul?
Félig-meddig itt nőttem fel, mondta Lojzi. Nyolctól tizenhat éves koromig.
És mikor járt nálunk utoljára?
Hát, úgy huszonnyolc éve, bökte ki Lojzi, ami így kimondva nagyon soknak
tűnt. Túl soknak.
Meddig marad?
Egy hétig.
Már nyúlt volna az útleveléért, mert a vámtiszt közben már be is ütötte
a stemplit, de a pasas még nem akarta elengedni. Újra belemélyedt
az útlevelébe. Pet-ne-ki A-la-jos. Álázsosz.
Olyan, mint a magáé, bökött rá Lojzi a tiszt kitűzőjére.
Hogyhogy csak egy keresztneve van?
Sajnos nem adtak többet. Nálunk nem mindig szoktak, tette még hozzá,
hazája e kétségtelen csökevényességét mentegetve.
Nem helyes, egy gyereknek legyen több neve. Ha itt született volna,
három alatt nem ússza meg, nevetett Luís. Hófehér fogsora kivillant barna,
himlőhelyes arcbőréből.
Maga tényleg csillagász?
Istenbizony, mondta Lojzi. Ha akarja, megmutatom az igazolványomat
vagy a meghívólevelemet.
Luís ezen elmélázott egy pillanatra.
Szóval, tudja olvasni a csillagokat…
Hát, így is lehet mondani.
Akkor azt is meg tudja mondani, hogy lesz-e szerencsém a héten. A Bika
jegyében születtem, Isten áldásával. Nagyon fontos lenne tudnom, a hétvégén
Fla-Flu meccs lesz, és ha a Flamengo nem nyer, bukok két rugót.
Ja, ne haragudjon, nyilván félreérthetően fogalmaztam.
Otthon megtanulta, hogy a hivatallal szemben mindig mi vagyunk a hibásak.
Egy bevándorlási tiszthez képest meg különösen.
Nem asztrológus, hanem asztronómus vagyok. A jövőt nem tudjuk megjósolni,
illetve…ha az ember a csillagokat tanulmányozza tulajdonképpen tényleg
a jövőt nézi, mert olyan sokáig tart, amíg elér hozzánk a fényük.
Na ugye, mondta Luís. Szóval? Mi lesz a Fla-Flu-val? Ne kíméljen.
Annak idején Lojzi is Flamengo drukker volt. Csapata legendás csatákat
vívott az örök-riválissal, a Fluminense-vel. A vörös-feketék a vörös-zöldek
ellen. A Fluminense drukkereket mindig azzal húzták, hogy a csapatuk lényegében
portugál mezben játszik. Emiatt aztán általában ölre mentek, ez mindig
bejött. Chiquinhonak, a suli Flamengo vezérdrukkerének egyszer még a feje
is betört, dulakodás közben nekiesett egy piszoárnak. Büszke volt rá, mint
egy háborúban szerzett sebesülésre. Hetekig befáslizott fejjel járt, úgy
nézett ki, mint egy fekete maharadzsa fehér turbánban. Jól állt neki. Még
hogy portugál. Még mit nem. Lojzi önkéntelenül elvigyorodott, majd gyorsan
rendezte vonásait.
Ne haragudjon, de én nem ilyesmivel foglalkozom.
A Lojzi mögött álló utasok ekkor már türelmetlenül toporogtak, egyesek
a tenyerükhöz csapkodták az útlevelüket, mások meg idegesen legyezgették
magukat vele.
Nem?, mondta Luís csalódott képpel. Hát akkor mivel?
Avval, hogy van-e földönkívüli élet.
Most hülyéskedik velem?, csattant fel Luís, hirtelen visszazökkenve
hivatalnokszerepébe.
Isten ments, szabadkozott Lojzi. Deus me livre. Higgye el, tényleg
ez a szakterületem, és a konferencia, amire jöttem, az is evvel foglalkozik.
Ellenőrizheti az interneten.
De ekkor Luís már levette róla a kezét. Az üveg mögül szó nélkül visszatolta
Lojzi útlevelét és intett, hogy mehet. Arcán a sértődés és csalódás kisfiús
keveréke. Őt aztán senki ne nézze hülyének. Beképzelt fasz.
Az Othon Palace-ba legyen szíves, mondta Lojzi a taxisnak. Hetek óta
várta, hogy ezt kimondhassa. Már kisfiúként rácsodálkozott arra, hogy a
braziloknak van egy Othon nevű szállójuk. Igaz, csak egy tével írják, de
akkor is. Ez már csak azért is tetszett neki, mert annak idején, amíg apjáék
lakást kerestek, két hétig ebben a szállóban laktak a Copacabana fölső,
északi végén, a Leme-n. Az Othon Palace volt az otthonuk. Ha kinézett a
szálló ablakán, az akkor még csak kétsávos Avenida Atlântica túlsó oldalán
a tenger végtelen tömege hullámzott. Az első napokban a zúgástól képtelen
volt aludni, izgatottan ugrált ki az ágyból, hogy éjszaka is meglesse ezt
az örökké dolgozó monstrumot. Ha éppen nagyobbak voltak a hullámok, és
hangos robajjal csapódtak a sziklákhoz és a homokra, szaporán kalapált
a szíve. Ilyet még életében nem látott, csak az Onedin családban. Attól
különösen izgalomba jött, sőt, igazság szerint kicsit félelmetesnek
tartotta, hogy a víz néha egészen a homokos part közepéig kiönt, mintha
legalább is fel akarna törni az utca szintjére, máskor meg méltóságteljesen
visszahúzódik, visszavonul, mint egy óvatos hadvezér, ám olyankor tiszta
erőből csapódnak a hullámok, mintha mutatni kívánná, hogy ereje azért van,
és visszavonulása is csupán átmeneti jellegű. Ilyenkor látszik, ahogy a
víz erőteljesen húz befelé, kisebb-nagyobb árkokat vájva a parti homokban.
Apja elmagyarázta neki, hogy ezt tengerjárásnak hívják, vagy árapálynak,
és hogy a Nap meg a Hold vonzása okozza. Napokig magyaráztatta magának,
és csak egyre jobban izgalomba jött. Apja mindenféle segédeszközt alkalmazott,
hogy jobban láttassa, miről van szó. Az állólámpa burája volt a Nap, a
Hold és a Föld meg egy pöttyös gumilabda és egy keménytojás. Lojzi újra
és újra eljátszatta vele, és minden alkalommal kipirult arccal nézte apját,
aki mint egy bűvész forgatta a kezében lévő labdát és tojást az állólámpa
körül. Harmadnapra Lojzi elhatározásra jutott: csillagász lesz, semmi más,
és ezt rögtön közölte is vízmérnök apjával, aki szkeptikusan vakargatta
a fejét.
Hát, ahhoz kevesebb foci és sokkal több seggelés kell, fiam. Az csak
annak való, aki ezt bírja. Van benned annyi?, kérdezte kihívóan,
és előre tudta a rávágott választ: Naná, hogy van!
Ismerte a fiát, tényleg volt benne annyi. Vagy legalább is úgy nézett
ki, hogy lesz.
Lojzi, egy hét elteltével, már el sem tudta képzelni, hogyan lehet
tengerzúgás nélkül elaludni. A folyamatos zúgás, mormolás úgy csúsztatta
bele az álomba, mintha egyenesen az anyja síkos méhébe siklott volna vissza.
Nyolc évvel később, Pestre hazatérve, súlyos alvászavarai lettek, karikás
szemmel járt iskolába, mindig álmos volt, kimerült, és képtelen volt figyelni
az órákon. A jegyei egyre rosszabbak lettek, pedig már közeledett az érettségi.
Vitték orvostól orvosig, egyik pszichológustól a másikig. Az egyikük, egy
idősebb, tapasztalt pszichiáter doktornő végül azt mondta:
A gyereknek nincs semmi komolyabb baja. Egyszerűen hiányzik neki a
tenger. Vagy költözzenek vissza, vagy várják ki, amíg megszokja nélküle.
Egy évbe is beletelt, amíg annyira csökkentek az elvonási tünetei,
hogy este el tudott aludni. Egy évvel később pedig fölvették fizika szakra;
csillagász akart lenni.
A szállóba érve, rögtön felhívta Cíntiát. Cíntiának mézszőke, hosszú
haja volt, barna bőre és nagy, zöldes-szürke szeme. Hetediktől kerültek
egy osztályba, miután Cíntia családja dél-Brazíliából Rióba költözött.
Német származású család volt, a nagyszülők még a háború előtt költöztek
Porto Alegrébe, ahol a nagypapának jól menő patikája volt. Övék volt a
városszerte ismert Duemichen Patika. Bizonyos készítményeken márkanévként
volt feltüntetve: Duemichen köhögés elleni pasztilla, Duemichen rázókeverék,
ilyesmi. Cíntia egyszer mutatott neki néhány szép, régi fiolát, kék és
zöld üvegcsét, amelyeken még a régi matricák voltak. Cíntia apja is patikus
volt, akit egy gyerekkori barátja csábított Rióba, hogy ott együtt nyissanak
patikát. Porto Alegre vidám hely, mondta neki, de Rio az mégiscsak Rio.
Cíntia Duemichen. Az első napon beleszeretett.
Lojzi, tényleg te vagy az?? El sem hiszem, annyira más a hangod.
Én hát, nem megígértem, hogy visszajövök és feleségül veszlek?
Hát, azzal drágám elkéstél, mint tudod.
Tudom. De azért itt vagyok, az is valami, nem?
Miután Lojziék hazautaztak Magyarországra, vadul, szenvedélyesen leveleztek.
Fényképeket, apró emléktárgyakat, hajtincseket és verseket csúsztattak
a borítékokba. Fogadkoztak, ígérgettek, esküdöztek, ahogy csak kamaszok
tudnak. Aztán egyre ritkultak a levelek és már csak jelentősebb alkalmakkor
írtak, diplomaszerzés, esküvő, gyerekek születése, mindig fényképekkel
dokumentálva a múló, egymástól távol töltött időt. Lojzi maga sem hitte,
hogy egyszer tényleg betartja a szavát, és visszatér abba a városba, amelyik
úgy remegett emlékezete horizontján, mint egy kocsonyás délibáb. Hogy az
is az ő élete volt. Ezt volt nehéz elhinni. A visszatérés útja pedig el
volt zárva minden lehetséges módon, hol politikai, hol már csupán anyagi
okokból. Neki is lett felesége, két gyereke, kertes háza, kutyája, hörcsöge,
macskája. S hiába nőtte ki magát nemzetközi hírű tudóssá, ahogy apjának
megfogadta, nem keresett annyit, hogy a feleségét is elhozhatta volna gyerekkora
színhelyére. Pedig akkor Magdi talán megértette volna, hogy nyaraláskor
Lojzi miért ragaszkodik mindig a tengerparthoz, holott Magdi, alföldi lányként,
szerette a hegyeket is. De Lojzi ebben hajthatatlan volt; legalább egyszer
egy évben szüksége volt rá, mint nagybetegnek egy vérátömlesztésre.
Cíntiával még emailen megbeszélték, hogy a konferencia két napja
alatt a szállodában lakik, amit a meghívók fizettek, de a hét hátralevő
részét náluk tölti, az ő családi házukban, Barra da Tijucán, ahol a férjével,
három fiával és a húgával, Vilmával lakik. Vilma apró, törékeny kicsi
lány volt, göndör barna haja alól nagy, kék szemekkel és csökkent értelemmel,
csodálkozva tekintett a számára nehezen megfejthető valóságra, s karja
és lába olyan véznácska volt, hogy az ember azt hihette, egy kisebb koccanásra
mindjárt eltörik. Óvták a széltől is, mindig mosolygott, a család és az
egész személyzet babusgatta, imádta. Vilmácska így, Vilmácska úgy, mindenki
a kegyeit kereste. Vilmácska azonban többnyire egykedvűen, de bátorítóan
mosolygott. Cíntiánál kilenc évvel volt fiatalabb, s az anyja magát okolta
a kislány állapota miatt, úgy gondolta, hogy negyvenkét évesen már nem
kellett volna megszülnie. Férjével azonban szerettek volna egy fiút is,
így két korábbi vetélés után, amikor véletlenül újból teherbe esett, úgy
döntöttek, megtartják a gyereket. Az ok a túlhordás volt, ezt egyértelműen
igazolta minden elvégzett vizsgálat, anyját mégis lelkiismeret-furdalás
gyötörte, s rossz napokon ordított mindenkivel, a férjével, a személyzettel,
s olykor Cíntiának is leesett egy-két pofon. Cíntia ezt nehezen viselte,
ilyenkor napokig nem állt szóba az anyjával, s csak Lojzi tudta megvigasztalni
és a békülésre rávenni. Lojzi volt az is, aki Vilmácskával órákig el tudott
beszélgetni, ha ugyan egy-egy tétován kibökött szó, grimasz vagy gesztus
Vilma részéről beszélgetésnek volt mondható. Lojzi még magyarul is képes
volt egy-két szóra megtanítani: kutya, jó, rossz, cica, baba. Vilmácska
rajongott Lojziért, s valahányszor azt hallotta Cíntiától, hogy jön hozzájuk,
már órákkal korábban kiállt kedvencével, Brunóval, a nála fél fejjel magasabb,
fekete dán doggal a villa kertkapujához, hogy együtt lessék, jön-e már.
A konferencián Lojzi nagysikerű előadást tartott a földön kívüli élet
vélhető jeleiről gyűjtött legújabb adatokról, valamint megvitatták az utóbb
Riói Skálának keresztelt mérési módszert, amelyet történetesen egy magyar
kollégája dolgozott ki egy amerikai csillagásszal, s amely arra szolgál,
hogy egy a Richter-skálához hasonló skálán be lehessen mérni egy-egy újabb
adat vagy információ jelentőségét. Tudós kollégái a földönkívüli intelligencia
észlelését hatalmas következményekkel járó, ugyanakkor kevés valószínűséggel
bíró eseményként definiálták. A skálát pedig azért dolgozták ki, hogy a
média a begyűjtött adatokat ne használhassa szenzációhajhászásra, s hogy
ezután minden esetben egy független szakértőcsoport dolga legyen bemérni
bármely felfedezés vagy adat jelentőség-indexét. A magyar küldöttség óriási
sikerének köszönhetően a konferencia zárófogadásán Lojzi csúnyán berúgott,
s az egyik felszolgálónak akadozó nyelvvel elpanaszolta, hogy őt miként
szakították ki ennek a városnak a szövetéből, s helyezték át egy másikba,
amelyben kicsit mindig idegenként, amolyan földönkívüli lényként mozgott.
Megtanulta a viselkedési, gondolkodási kódokat, de csak úgy, mint egy replikáns,
akibe beültettek egy programot, s még az emlékeiről sem lehetett biztos,
hogy a sajátjai-e vagy azokat is csak beleprogramozták, s ellátták levelekkel,
fényképekkel és egyebekkel, hogy legyenek tárgyi bizonyítékai is. A maga
részéről, simán lehetett volna ő maga egy ilyen földönkívüli intelligencia
megjelenési formája, akibe azt a lehetetlen feladatot programozták, hogy
saját maga után nyomozzon. Reggelente, amikor belenézett a tükörbe, olykor
átsuhant rajta a kétely árnyéka. A felszolgáló zavarában a kezébe nyomott
egy újabb caipirinhát.
Iszonyatos fejfájással ébredt, s nem kevés időbe, meg néhány
erős kávéba telt, amíg újra képes volt visszatalálni életének e sokat ígérő
másnapjába. A reggeliző svédasztalán talált, jéghideg papaja íze hirtelen
egy másik galaxisba röpítette, s egyúttal jótékonyan magához térítette.
Mam?o. A gyümölcs helyi neve úgy kúszott be a fejfájástól még lüktető fejébe,
mint egy hűs borogatás. A felkockázott darabokat hagyta szétolvadni a nyelvén,
hogy minden egyes ízlelőbimbója azonos mértékben érintkezhessen velük.
Legalább két órát üldögélt a reggeliző teraszon. A tenger erősebben hullámzott,
mint gyerekkorában, láthatóan amiatt, hogy a homokos strandból jócskán
elvettek, hogy kiépíthessék a kétsávos helyett hatsávosra szélesített parti
utat. Dagálykor nyilván alig marad valami a strandból, s most, apálykor
is vészesen dörögtek a hullámok. Iemanjá, a tenger istennője nyilván haragszik
és joggal; olyasmibe avatkoztak, ami az ő felségterülete. A turisták láthatóan
nemigen merészkedtek beljebb a vízbe, leginkább a bokájukat áztatták a
kifutó hullámokban. Lojzinak eszébe jutott, hogy annak idején, az egyik
endékás követségi titkár vízbefulladt, mert dagálykor túlúszott a hullámtörés
vonalán. Hiába figyelmeztették, hogy tilos, mert a víz olyan erővel húz
ilyenkor befelé, hogy nincs az a kiváló úszó, aki vissza tudna úszni a
partra. Állítólag csak annyit mondott, hogy ő olimpiai úszó volt, és belevetette
magát a hullámokba. A testét soha nem találták meg. Mielőtt kijelentkezett,
Lojzi a recepcióról felhívta Cíntiát, hogy nemsokára ott lesz náluk. Taxit
rendelt, fogta a kis húzós konferenciabőröndjét, amelyben ruha alig, ajándék
viszont annál több lapult. Cíntia apjának pálinkát, anyjának egy szép sálat,
terítőt és, kötelezően, pirospaprikát, Cíntiának egy saját készítésű fotóalbumot
és saját égetésű lemezeket a kedvenc magyar és egyéb zenéiből, valamint
egy fekete pólót hozott, amelyre kisebbik lánya színes textilfestővel egy
majmot rajzolt. Vilmának tartogatta a legkülönlegesebb ajándékot. Egy nyakláncot,
amelynek arany medálja a Voyager-aranylemez borítójának másolata volt.
Ez volt az a lemez, amelyből a Voyager I és II űrszonda is vitt magával
egy-egy példányt 1977-ben. A lemezre képeket és hangokat rögzítettek remélve,
hogy esetleges földönkívüli értelmes lényeknek információt küldhetnek a
földi életről. Az aranylemez borítójára különféle titokzatosnak tűnő ábrák
voltak karcolva, amelyek a lemez használatához, illetve értelmezéséhez
nyújtottak eligazítást. Laikus szemnek olybá tűnnek, mint a Nazca-vonalak
madártávlatból. A lemez borítója azonnal ikonná vált, és minden nagyobb
űrmúzeum shopjában meg lehetett venni, a legkülönfélébb méretekben és használati
tárgyakhoz társítva: kulcstartók, ékszerek, tányérok, mouse padek, poszterek,
bögrék, fridzsidermágnesek, a szokásos felhozatal. Lojzi emlékezett, hogy
Vilmácska szerette a szép, csillogó tárgyakat, ezért neki ezt a nyakláncot
hozta, amelyen a Voyager-aranylemez kicsinyített, kerek borítójának mása
lógott. Gondolta, majd valahogy elmagyarázza neki, hogy mi ez. Beszélgetnek,
mint régen.
A taxi végigszáguldott a parti úton, először a Copacabana-negyedet,
majd Ipanemát, aztán Joát is elhagyva, huszonöt-harminc kilométert is megtéve,
végül elérte a Barra-negyedet. Az ő idejében itt még viszonylag kevesen
laktak, azóta kifejezetten népszerű, divatos környék lett. Az annak idején
itt-ott, foltokban, pamacsokban szétszórt favelák most a parti szakasz
fölötti dombokat sűrűn beborították, mintha maga az őserdő vált volna hirtelen
bádogvárossá. Cíntia szülei Leblonon laktak, s Cíntia azt írta, még mindig
a régi házukban élnek. Amikor férjhez ment Carloshoz, a tehetséges befektetési
tanácsadóhoz, a Barra da Tijucán vettek maguknak egy szép, kertes családi
házat, amely egy zárt kondomíniumban állt, más, hasonló házakkal körülvéve.
A kondóba csak egy sorompó után lehetett behajtani, kezelője kis fakalickában
ült. A taxi előtt, a sorban, egy pokolian lerobbant kis VW bogárhátú durrogtatta
a kipufogócsövét, motorjának öblös hangját Lojzi ezer közül is felismerte
volna – neki is egy ősrégi Bogár volt az első autója, neve is volt, Bucika.
Kizárt, hogy ez az autó a kondóba tartson, még egy szerelő sem érkezik
ilyen rozsdamarta, szétesni készülő fémkaszniban. Lojzi előrehajolt és
megkérdezte a sofőrt, gondolja-e, hogy ők is a kondóba jöttek. A sorompókezelő
éppen átengedte a VW-t, amikor a sofőr válaszolt: dehogy, a dombon lévő
favelában laknak, szolgalmi joguk van. Lojzi erre tétován a biztonsági
szempontot vetette fel, mire a taxis felvilágosította, hogy a saját lakónegyedükbe
nem járnak lopni. Úgyis azonnal őket veszik elő, ha bármi történik. Ennél
azért több eszük van.
A taxi megállt a megadott házszám előtt. Lojzi kinézett az ablakon,
és egy nagydarab, széthízott, göndörhajú nő állt a kapuban, lábánál egy
aranyszőrű labradorral. Mire fizetett és kiszállt, már Cíntia is ott volt
a bejáratnál. Ahogy retinája befogta a látványt, a szép, érett nő arcára
rávetült tizennégy éves kori arca. Lojzi egyszerre látta a kettőt, mint
egy szellemképet. Megölelték egymást. Lojzi a mézszőkéből barnára sötétült
haját simogatta, ami sportosan rövidre volt vágva. Jól állt neki. Te beleőszültél
abba az Európába, mondta Cíntia nevetve. Aztán a mosolygó, nagydarab nő
felé fordult, majd kérdőn nézett a férfire. Nem ismered meg? Ekkor
Lojzi alaposabban szemügyre vette, és egyszer csak az idegen nő arcára
is rávetült egy halvány szellemkép. Vilma. Vilmácska. Lojzi kitárta a karját
és a mellkasához szorította a nála egy fejjel alacsonyabb nőt. Álltak egy
darabig a párás délutánban. Aztán Lojzi lehajolt, és az arcára nyomott
két hatalmas puszit. Önkéntelenül is észrevette, hogy Vilmácska arcából
itt-ott sötét szőrök nőttek. Ragyogva mosolyogtak egymásra. Ahogy beljebb
léptek a házba, Vilma azonnal kiment a fürdőszobába, mert Cíntia elmondása
szerint, már órák óta állt a kapuban. Gyakorlatilag nem beszél, mondta
Cíntia, a kommunikáció-képessége sokat romlott. Régen ugye, még tudott
rövid tőmondatokat mondani és reagálni dolgokra, de mostanra gyakorlatilag
teljesen visszavonult a maga belső, zárt világába. Lojzi neve hallatára
azonban, mintha hirtelen résnyire nyílt volna egy kis ajtó, amelyen beszűrődött
valamennyi fény. Közben hazajöttek Cíntia fiai az iskolából, először a
két nagyobbik, erős, barnabőrű, sötéthajú fiúk, Roberto és Claudio. Aztán
a legkisebb, Lucas – a nagypapa után – aki éppen olyan mézszőke volt,
mint Cíntia az ő korában, a bőre azonban hófehér volt, mint az apjáé (Cíntia
szíves közlése), és még rajta volt a babaháj. Lojzi úgy tíz- tizenkét évesnek
nézte. Carlos, mint megtudta, éppen Argentinában volt, üzleti úton. Cíntia,
mint egy hajóskapitány, fürgén eligazgatta a gyerekeit, s Lojzi zavartan
nézte, ahogy az ő álmodozó, kamasz szerelméből háromgyerekes, határozott
családanya lett. A lány pszichológus akart lenni, de amikor Carlos elvette,
abbahagyta az egyetemet és szülte egyik gyereket a másik után. Manapság,
mesélte, németórákat ad otthon, amíg a gyerekek iskolában vannak. Nem mintha
anyagilag szükségük lenne rá, de, mint mondta, kell valami, amivel strukturálja
a napjait meg a zagyát. Az okos Cíntia Duemichen. Évfolyamelső volt az
iskolában, amikor Lojziék hazautaztak. Lojzi csak a második lett, és ez
végtelen évődés tárgya volt közöttük. Aztán, amikor Lojzi évekkel később
elnyerte első nemzetközi díját, büszkén megírta Cíntiának azzal, hogy most
végre behozta. Catch me if you can! írta vissza Cíntia egy fénykép hátlapjára,
amelyen szörfdeszkán állva épp meglovagolt egy hatalmas hullámot.
Már délután négy felé járt, mire megebédeltek. A gyerekek Lojzitól
kapott apró ajándékaikkal szétszéledtek a szobáikba, a személyzet is visszavonult,
csak Cíntia, Vilma és Lojzi ültek a tágas, növényekkel és madárkalitkákkal
teleszórt, fényben fürdő nappaliban. A kalitkákban hatalmas, színes arapapagájok
üldögéltek, időnként felrikoltottak, versenyre kelve a két, nagyméretű
kakaduval. Max und Moritz, mutatott rájuk Cíntia. Lojzi nevetett. Vilmára
nézett, hogy ő mit szól ehhez. Vilma rendíthetetlenül, mosolyogva nézett
vissza rá, életjelet nem adott, ha csak azt nem, hogy kövér izzadságcseppek
kúsztak a homlokáról le, egészen a nyakáig, aztán be a dekoltázsába, a
két nagy melle közé. Ujjatlan, kockás ruháján, a hónalja alatt, széles
izzadságkarikák sötétlettek. A kutya a lába előtt feküdt, nyelvét kilógatva
lihegett a melegben. A beállt, kényszeredett csöndben mintha hirtelen felhangosították
volna a kabócák zsezsegését. Vilma, szólt Lojzi kissé rekedtes hangon.
Talán megfázott a repülőn, vagy valamelyik allergiája indult be a levegőben
szálló idegen virágporokra, pollenekre, láthatatlan, tengerentúli kórokozókra.
A szervezete már elveszítette az immunitását velük szemben, már nem tudott
ellenállni. Textil zsebkendőjével szaporán törölgette homlokáról az izzadságot
– a trópusi meleghez sem volt szokva már, a pórusai riadtan kitágultak
a váratlan támadástól.
Vilmácska, hoztam neked valamit. A zsebéből elővett egy szépen becsomagolt
kis dobozt és Vilma elé tolta a kávézóasztalon. A kávéscsészék mellett
a kiskanalak halkan a porcelánhoz koccantak. Mennyi lehet most, mélázott
Lojzi. Olyan harmincöt, nem több. Vilma ruháján a hasa redői kockás domborzati
térképet formáztak. A két szemfoga kicsit kiállt örökké mosolygó szájából.
Vilma nem mozdult. Vilmácska, mondta Cíntia vidáman, ki kéne bontani az
ajándékodat. És már oda is hajolt, hogy kibontsa helyette. Mi lehet benne?
kérdezte Cíntia teátrálisan, hogy fokozza az izgalmat, de izgulni csak
ő és Lojzi izgultak. Cíntia végre kiszabadította a dobozt az ajándékcsomagolásból
és letette Vilma elé. Nyisd ki, Lojzi hozta, neked. Vilma nem mozdult.
Cíntia megint odahajolt és felpattintotta a dobozka tetejét. Vilma két
pufók keze összefonva, az ölében nyugodott. Elégedettnek látszott az események
alakulásával. Kitartóan nézett Lojzira, azok beható tekintetével, akik
nem képesek másképpen kommunikálni. Ugyanakkor nem volt bizonyos, hogy
egyáltalán akar-e. Cíntia lassan kiemelte a láncot a doboz selyem díszpárnájáról,
és a különös ábrákkal telekarcolt medált Vilma arca elé lógatta. Szép,
nem? De mik ezek rajta, kérdezte Cíntia. Vilmácska, szólt Lojzi nyugodt,
egyenletes hangon, ezt neked hoztam. Sok évvel ezelőtt két ilyen lemezt
felvittek a világűrbe, hátha valaki rájuk talál. Fel, a csillagok közé.
Hangok, meg képek vannak rajta. Mutatják, hogyan élünk mi itt a Földön.
Ha valaki megtalálja, akkor nem vagyunk egyedül a világban, érted? Vilmácska
nagy, kék szeme hirtelen könnybe lábadt. Kiragadta a láncot Cíntia kezéből
és megfogta a medált. Nem nézett le rá, de a kezével, a vastag ujjaival
simogatta a karcolásokat rajta, mint aki vak. Bruno, mondta Vilma, Lojzira
szegezve a szemét. Aztán, mielőtt visszasüppedt volna korábbi, egykedvű
állapotába, még hozzátette, magyarul: jó kutjá. Lojzi magához vonta Vilmácska
kezét. Igen, mondta Lojzi, és belefektette Vilmácska párnás tenyerébe az
arcát. Jó kutya.
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|