Lettre arc+kép
Mozgólépcsőn a mennyekbe Fodor János riói képeiről Fodor János szeme a világ apró, hétköznapi epifániáit keresi, a lét
aprószentjeit, melyek tekintete nyomán látható sorozattá, mintázattá, textúrává,
ritmussá, zenévé rendeződnek. Véletlen együttállásokat fedez fel, derűsen,
széles mosollyal, tekintetében szelíd humor és bizakodás, az együttállásokban,
a Baudelaire-i korrespondenciákban való bizakodás, melyek csakis általa
válnak láthatóvá. Fel vagyunk fedezve, mondják megkönnyebbülten az apróságok,
s hirtelen naggyá lesznek. Képei, mint a bolygók együttállásai, változtatnak
a világon, s benne a nézőn; hatnak rá. Arra az egy pillanatra, amíg az
ő szemével nézünk, az amúgy láthatatlan, mert jelentéktelennek vélt dolgok
felfedik magukat, mint a riói Krisztus-szobor borongós napokon, amint egy
pillanatra kitűnik a felhők közül, majd újra ködbe burkolózik, a kétely
magvát hintve el, hogy vajon tényleg ott volt-e, vagy csak a képzeletünk
játszott velünk. A fodori kép pillanata az együttállás kivételes pillanatának
lenyomata. A dolgok aztán persze lassan szétcsúsznak, s forognak tovább
saját pályájukon, ám az együttállás emléke nyomot hagy. Akár a fotó, a
rajz, a videó vagy az installáció médiumának segítségével, Fodor János
keresője egyúttal nyomkereső is. Amit felfed, az többek közt az ő és a
néző tekintetének kivételes, egyszeri együttállása.
2006-ban, Claudia Martins és László Gergely fotográfusokal úgy gondoltuk,
hogy az akkor még viszonylag újonnan alapított riói Fotó Biennálén jó lenne
néhány magyar művész munkáját is bemutatni. Hiszen Magyarország és Brazília
világai olyan ritkán állnak együtt, s éppen ezért, olyan keveset tudnak
egymásról, hogy talán még egy ilyen kisebb projekt is kitakar valamennyit
ebből a nemtudásból. Szponzoraink segítségével, a Lumen Alapítvány és az
FKSE végül ki is írták a pályázatot, melynek címe Elképzelt Éden volt.
A távolság miatt és jól bejáratott információs csatornák híján a magyarok
tudatában Brazília, és különösképpen Rio de Janeiro, gyakran mint a Paradicsom,
az Éden megtestesülése jelenik meg. Az ország többnyire felületes ismerete
e képzet növekedését, fejlődését és utópia-szerű felhasználását teszi lehetővé.
A kívánatos és elérhetetlen MÁS-t testesíti meg. Ezért a magyar kortárs
fotó- és videóművészeket arra kértük fel, hogy saját történelmi, kulturális,
társadalmi és politikai hátterükre alapozva hozzák létre, azaz projektálják
ezt az elképzelt Paradicsomot. A beérkezett pályaművek közül végül nyolc
művész munkáit választottuk ki, köztük Fodor Jánoséit, aki velünk is tartott
Rióba. Ebben a Lettre-számban ennek az útnak néhány jellegzetes, fodori
pillanatát tekinthetik meg. Ahogy egy szelet tenger kibukkan két házsor
között; ahogy szűzmáriák és szentek tolonganak egy kirakatban, előttük
egy szerencsehozó, afrikai figa, egy fityiszt mutató kéz, ahogy a két hagyomány
organikusan egybevág; ahogy a színes álarcok sorozatára a fölöttük álló
cachaça-üvegek sorozata rímel, abból lesz a jó kis caipirinha, ami egy
másfajta álarchoz segít hozzá; ahogy a tenger, a hegyek és a város összenőttek,
mint az indák az őserdőben; ahogy egy kör hetest, a szív közlegényét az
aszfaltra festették; ahogy a málló, kopott, hajdan diadalmas építészeti
modernizmus az enyészet első kanyarját veszi be; ahogy a pulyka, a mókus
és a macska közös lakomája a sokszínű lakosság szétszálazhatatlan keveredését
allegorizálja; ahogy a díszlet-szerű város olykor tényleg önmaga díszletévé
válik; ahogy a fekete-fehér utcakövek mind egy-egy utca saját, egyedi mintázatát,
képi nevét adják ki – aki tudja, kiolvassa; ahogy mozgólépcsőn megyünk
fel a Krisztushoz, majd vélhetően a mennybe. Se Deus quiser. Ha Isten is
úgy akarja. Naná.
Bán Zsófia
Lettre, 89. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|