Macedónia Európai Unióhoz való közeledését éveken keresztül egyfajta ellentmondás kísérte. A Macedón Köztársaság olyan ország volt, ahol az euró-integráció társadalmi támogatottsága a legmagasabb volt a térségben (97%), ugyanakkor ez az ország rendelkezett a leglassabb fejlődési portfólióval. Nehezítette a csatlakozási mechanizmust a Macedóniában élők elzárkózása a gyors fejlődéstől. Meghozták ugyan a változáshoz szükséges törvényeket, ám sajnos ezt a megvalósítás, a törvények gyakorlatba történő átültetése egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan követte. Elemzők szerint az ország lakosságának mindössze csekély hányada van igazán tisztában azzal, mit is jelent, mit hozhat a csatlakozás. A politikusok és az emberek az EU-t egyszerű hívószónak tekintik, ami automatikusan népszerűséget hoz. Ezt sokan az előző rendszer maradékának tartják, ugyanis az EU ilyetén sulykolása hasonlít az annak idején hasonlóan szajkózott osztály nélküli társadalom eszméjének erőltetéséhez. Annak idején a politikusok felesküdtek a dolgozókra és Marx-ra, de az irányítók végül vörös burzsoákká változtak, korrupt módon meggazdagodtak. 
Ám a Macedóniában élők csatlakozási kedve, az EU támogatottsága lassan csökkenni kezdett, jelenleg 70% körül járhat. Egyes politikai elemzők szerint mindez annak a hatása, hogy a macedónok kezdenek belefáradni a Görögországgal folyó névvita elhúzódásába, illetve az európai folyamatok bürokratikus lassúsága kihat Macedóniára is. Ebből a gondolatsorból bizonyára jó politikai elemzés születhetne. Itt azonban én most elszakadnék a politikai vonaltól és maradnék kulturális területen. A kultúra különbözőségének területén. Úgy gondolom, Macedónia népességén belül megindult egy folyamat, a hírek elkezdtek hatni az ország kollektív tudatosságára: mit jelent a csatlakozás, mit is jelent Európa. Összességében: a majdani csatlakozással milyen társadalmi hatással is lesz az országra egy ilyen szintű gazdasági-politikai változás. Fájdalmas volt értesülni arról, hogy Szlovénia levédte az ajvár védjegyet Macedóniával szemben, mely Macedónia jugoszláv tagköztársaságként még az ajvár hazája volt. Nyilván meg kell változtatni a nevet és „ajver”-ként exportálni az EU-ba. A névváltoztatás vagy bármiféle változtatás hidegzuhanyként hatott az országra, hiszen Macedóniában lassan őrölnek a malmok, a versenyképesség megőrzését és a vállalkozói szellemet másképpen definiálja, illetve éli meg a lelassult mediterrán kultúra. Ám a helyi lakosok számára még kétségbe ejtőbb volt azon új ténnyel való szembenézés, miszerint az EU szigorú szabályozása súlyosan beavatkozik a helyi gazdasági (ajvár termesztési) folyamatokba: a továbbiakban nem engedélyezik (illetve szankcionálják) pl. az otthoni, az engedéllyel nem rendelkező, a nem ellenőrzött, illetve a nem szabvány körülmények között működő termelést. Ezzel pedig nem csak átalakítják, hanem egyenesen elsorvasztják a macedón háztartások azon évszázados hagyományát, hogy országszerte minden háztartás magának készíti el a saját téli ajvárját. Persze azon családok részére, akik megengedhetik maguknak, hogy a szükséges engedélyeket beszerezve a szabályozók szerint alakítsák át termelésüket, azoknak jó üzlet lehet. 
Az ajvár-termelés megváltoztatásával szembeni fő ellenérv természetesen nem jogi, se nem közigazgatási természetű. Egyszerűen szocio-kulturális, illetve gasztronómiai. A családok között ugyanis mindig is létezett egy kis vetélkedés, melyikük készít jobb ajvárt. Ezt pedig az ajándékozáson keresztül mérik: a rokonok és barátok csereberélik, ajándékozgatják egymás közt az ajvárral teli kis üvegeket, kiemelve azokat, akiknek az idén jobban sikerült, osztogatva egymásnak az ingyen tanácsot és természetesen a legjobb recepteket. Manapság a macedóniai üzletek tele vannak az élelmiszeripar által készített olcsó ajvárral, ám azokat csak a „tudatlan” külföldiek veszik-eszik meg. Nagy a különbség ugyanis a hazilag és az iparilag készített ajvár között. Az ország minden háztartásának van „saját” ajvárja, amely ezerféle ízt takar, és mindegyik kifinomult és különböző. Az iparilag készített ajvár íze egyforma és egyben semmilyen. Az iparilag készített ajvár készítője a háttérben marad, nem tudjuk, kicsoda. Az ajvár kultúrája fontos Macedóniának, ezért még az éttermekben sem a boltokban olcsón kapható, hanem bizony a drágább házi ajvárt szolgálják fel. A tradicionális Sirenje (sós, pácolt sajt), a pálinka, kolbász és felvágottak mellett a fontos vendégek számára felfedik a mester titkos menüjét. Az ajvár mellett hozott érvek természetesen szólhatnának a házi pálinka melletti érvelésnél is. E területen talán annyi különbség lehet az ajvár-esettel szemben, hogy a jó szeszfőzdék alapanyagából az élelmiszeripar által palackozott pálinkák lehetnek egészen kitűnők is. Ám sajnos ez nem lehet érv a házi pálinkák készítésének bármiféle korlátozása mellett, hiszen a macedón házigazdák körében szintén hagyomány, hogy mindenkinek saját pálinkája van. Pedig elismerik, hogy az sem mindig hibátlan: hol a színét, hol az erejét, hol pedig magát az ízét nem tartják megfelelően, és mégis: saját pálinka kell! A jó pálinka a macedóniai népi kultúrában a családos ember érettségének fokmérője. És a macedóniai emberek, akik házilag párolják le pálinkájukat és üvegekben főzik be télire az ajvárt, mézet, zöldséget és gyümölcsöt tartósítanak, tömény édességeket fogyasztanak, ők nem akarnak megváltozni, nem akarnak házi termelőből kreatív vállalkozókká lenni. Félnek, hogy mindez a minőség rovására menne. Talán sokan közülük kevéssé tanultak vagy olvasottak, mint a vállalkozói réteg, de mindenképpen nagyobb tapasztalattal rendelkeznek azoknál, akiknek a képére akarják őket államilag faragni. Azt vallják: a lényeg maga a termék és nem az értékesítése. 
Sok egyéb mellett Macedónia híres volt uborkájáról, paradicsomjáról is. Ahol szedték, ott ették is, hiszen alig lehetett a finom íznek ellenállni. Mára más lett a paradicsom, az uborka íze is, az eredeti ízekre már csak az öregek emlékeznek. A mai uborka és paradicsom ízében érezni a kereskedelem, a terményhozam, a munkafolyamatok felgyorsítása – egyben leegyszerűsítése – a gyógyszertárakban vásárolt, iparilag előállított vagy importált vetőmagok és műtrágyák ízeit. Ezek már nem azok a magok, amelyeket minden év terméséből anno félretettek és a mai tudás már nem az, ami régebben apáról fiúra szállt. Ezért a macedóniai paradicsom már nem a világ legfinomabb paradicsoma, ugyanolyanná silányult, mint bármelyik más, mint a többi. Csak az igazán kifinomul ízlésűek ragaszkodnak továbbra is a személyhez kötött kereskedelemhez, ők megtartják azokat a termelőket, akik saját falujukban, saját gazdaságukban otthoni vetőmagokkal és nem ipari trágyával termesztik a zöldséget. 
Tudom: ezek a gondolatok esetleg úgy hatnak, mintha visszamennénk a modern világ előtti időkbe. De ez akkor is így van. A helyi közösségek legnagyobb félelme az EU-ban van. Tartanak attól, hogy veszíteni fognak, mert esetleg képtelenek lesznek sikeresen EU-komforttá átlényegülni, nem fogják tudni otthagyni megszokott, évszázados hagyományokkal kikövezett élet- és termelési módjukat, képtelenek lesznek megfelelően adoptálni az EU által elvárt új termelést, új kereskedelmet, új életmódot, amely anno elvezette őket a kiváló minőséghez. 
Nagy bizonytalanság előtt áll a macedóniai gazdaság: hogyan is teremtsenek új, hiteles értéket úgy, hogy a reformok bevezetésével ne döntsék romba, pusztítsák el a régi tradíciókat.