Gabriela Adamesteanu
Nyughatatlan és forrongó ország
– Lássuk, ki győz Bukarestben, Antonescu vagy Horia Sima, és majd azzal
tartunk – kacsintott Costică bácsi.
Estefelé ő is benézett az Olaru családhoz, de nagyon izgatott
volt, és nem maradt ott vacsorára. Nelly arra gondolt, ezzel is jelezni
akarta, hogy a védelme alatt állnak, de akárhogyan is, már túl későn. Virgil
arra gyanakodott, hogy Traian Braneáról akar tőle információkat kiszedni,
ezért inkább bezárkózott a dolgozószobájába és tűkön ült, amíg el nem ment.
A magányba temetkezett, még reggelizni se ment ki, nem akart összefutni
Soranával és Corneluşsal. Nelly benézett hozzá, hogy lássa, mit csinál,
Elvira, a házvezetőnő bevitte neki tálcán a húsgombóc csorbát, rántott
húst krumplipürével, savanyúságot, egy pohár bort, a meggylekváros palacsintát
és a teát. Virgil ebéd után is a dolgozószobája kanapéján pihent.
A csengő vagy Costică bácsi hangja ébresztette. Csak egy vékony
pléddel takarózott be, és valószínűleg a hideg miatt igen nyomasztó álma
volt: Traiant kereste a Dealu Mănăstir épületében, az üres termekben, egyszercsak
leért az alagsorba és eltévedt a radiátorcsövek között. Még nem ébredt
fel tejesen, amikor Elvira bekopogott hozzá, az ezüsttálcán megcsörrent
a kávéscsésze és a zölddió-dzsemes kistányér, a kisszalonban már felszolgálta
a kávét Nellynek és Costică bácsinak.
– Virgil megkért, hagyjam aludni, nem érzi jól magát – sietett
Nelly kimenteni a férjét.
– Meghiszem azt! nincs is miért! azt meghiszem! – nevetett kétértelműen
Costică bácsi.
De a sértése hamiskásan hangzott, az unokahúga látta a szemén,
hogy zavarban van, már látszott, ki kerül ki győztesen az Antonescu és
Sima közötti harcból, még akkor is, ha a periférián még mindig fosztogatták
a zsidó boltokat és lakásokat, viszont a Teológiai Szeminárium diákjai
a legionárius önkéntes rendőrökkel még mindig őrizték a rendőrség épületét,
ahol a rendőrfőnök elbarikádozta magát. Costică bácsi már az ajtónál volt,
és éppen a fejéra nyomta asztrahán kucsmáját, amikor feltette Nellynek
azt a kérdést, amiért tulajdonképpen odajött: mondja meg neki őszintén,
hová ment Corneluş. Nelly előtt a gyerekeinek nincsenek titkaik, akkor
előtte miért titkolóznak?! Nelly csak annyit tudott, hogy egy autókonvojjal
ment el, a kocsik tele voltak gimnazistákkal és egyetemistákkal, mind a
Vértestvérekhez tartoznak, ezt mondta Sorana is az apjának, de semmi többet.
– Bukarestben rosszabbra fordult a helyzet, a külvárosi söpredék
kihasználja a Légiónkat, miután benzinnel leöntöttek egy katonát és meggyújtották,
csak órák kérdése volt, hogy a Tábornok beveti a hadsereget a tüntetők
ellen!
Costică bácsi idegesen hol levette, hol visszatette izzadt fejére
a kucsmáját, az unokahúgának, ennek a megfontolt nőnek, meg kellett volna
akadályoznia, hogy Corneluş a maga feje után menjen!
– Ez igen! – Nelly hirtelen megkeményedett – Virgil már
mióta figyelmeztette, hogy túlságosan szabadjára engedi a gyerekeit?
*
Az okos Nelly azonnal felfogta, mi következik abból, ha az ismeretlen
hang a rádióban, a himnuszok közötti szünetekben a győzelmi jelentések
helyett már csak azt ismételgeti, hogy: Fegyverbe! Antonescu el akar távolítani
minket a vezetésből. Fegyverbe! Viszont a Román Állami Vasutak igazgatója,
Orizeanu tábornok, aki Németországban tanult, és rendszeresen látogatta
Antonescut a besztercemonostori kényszerlakhelyén, fazékszámra hordta neki
a töltöttkáposztát, meg Ribbentrop titkos üzeneteit, most leállíttatta
a vonatokat, hogy a legionáriusok ne tudjanak Bukarestbe bevonulni. Viszont
amikor, az ország vezetésében helyet foglaló sátáni elemekről ordibáló,
Rendőrfőkapitányság előtt tüntetőket a katonaság felszólította, hogy vonuljanak
vissza, itt, a Teilor bulváron is elvonult egy motoros német hadosztály.
A németek felszólították a megátalkodott fiatalok csoportjait, hogy oszoljanak,
és mire megérkezett az egyik tiszt által odavezényelt román katonaosztag,
a belvárosi utcák már kiürültek. A német tiszt, miután lefegyverezték és
leváltották őket, a rendőrkapitányság épülete előtt bejelentette a rendőrfőkapitány
és a körülötte lévő legionáriusok eltávolítását. Azután Nelly a rádióban
ismét a rendes bemondó hangját hallotta, aki nyomatékosan mindenkit arra
szólított, hogy adja le a fegyverét. Helyreálltak a telefonvonalak és az
utcán az újságárusok a délutáni újságok címét kiabálták, Horia Sima elrendelte
a harc beszüntetését! Horia Sima elrendelte a harc beszüntetését! Nelly
megbízta a cselédet, hogy a Vasi Stamatiu által minden látogatása alkalmával
odahordott legionárius brosúrákkal, amelyekkel Virgilt próbálta rábeszélni,
hogy lépjen be a Légióba, alaposan fűtsön be a szobák kályháiban. Ilyen
szakemberekre van szükségünk, nem arra a söpredékre, amely eláztatott,
ahogy hatalomra kerültünk!, mondta, amikor megjelent a brosúrákkal. Majd
meglátjuk, majd beszélünk róla, válaszolta Virgil diplomatikusan, és tessék,
milyen igaza volt, hogy húzta az időt!
A tűzbe vetett újsághalomban volt a Bunavestire (Angyali üdvözlet)
példánya is Constantin Noica cikkével, Simion Dascălu és utódai nyughatatlan
és forrongó országáról.
*
Metsző hideggel tért vissza a tél, hó nem volt, de tizenöt-húsz
fokos hideg, az embernek az orrlika is összefagyott. Lent barnás-fekete,
a gyerekek bakancsaival felkarcolt jégréteg, fent fehér égbolt, alatta
a fák sötét koronáin csillogott a rájuk fagyott víz.
Antonescu parancsára az egész országban letartóztatták azokat
a legionáriusokat, akik részt vettek a rebellis lázadásban (Rebeliune).
A csendőrök két civilruhás rendőr kíséretében teljesen felforgatták Costică
Iovănescu házát.
– Fogja be a száját, kisasszony, ha nem akar maga is velünk jönni,
mert volna miért bevinnünk! – förmedt Soranára a főnöknek látszó.
Sorana belecsimpaszkodott az apjába, sírt, kiabált, hogy nem
engedi, az apja vértolulásos arccal hol az egyikre, hol a másikra nézve
könyörgött, hogy engedjék ki a vécére. Vagy a félelemtől, vagy a prosztatája
miatt, amellyel az utóbbi időben problémái voltak, végül húgyfoltos nadrágban
távozhatott. Két nap múlva fogták el a Siguranţa emberei egy bukaresti
manzárdlakásban Corneluşsal együtt, aki a Vértestvérekhez tartozó többi
gimnazistával az utcáról felszedett macskakövekkel dobálta a legionáriusok
feloszlatására kivezényelt katonákat.
Nelly rábeszélésére Virgil egy hét múlva elment, hogy felkeresse
Caius Braneát: ő volt az egyetlen, aki kihozhatta Corneluşt a Malmaison
börtönből. Traiant, az ő révén akart bejutni Caiushoz, Anny Ţăcăliei dombon
lévő, a Hadapródiskola melletti villájában találta meg, mert Anny az amerikai
követség tisztviselőnője volt, és Traian egy darabig, amíg meg nem győződik
róla, hogy kockázat nélkül visszatérhet a városba, még nála akart maradni.
*
Traian teljesen összeomlott, amikor meghallotta, mi történt a zsidókkal,
különösen a Dudeşti és Văcăreşti negyedekben, ahol kifosztották őket, a
házaikat felgyújtották, egyeseket a Legionárius Központ Székhelyére vonszoltak
be a Roma utcából, ökörszíj ostorral megkorbácsolták, a jilavai erdőbe
vitték, levetköztették és agyonlőtték őket. Ismerte, akit a vágóhídon kampóra
akasztottak, a belét a nyaka köré tekerték, a levágott péniszét a szájába
dugták, jó barátja volt, egy ügyvéd. Virgil nem értette jól a nevét, és
nem merte megkérni Traiant, hogy ismételje meg. De nehéz is lett volna,
mellette volt a whiskys pohár jéggel, Traiannak megeredt a nyelve, a legionáriusok
azt hitték, a németek velük tartanak, és tessék, pofára estek! Antonescu
nagyon ügyesen elintézte őket, pedig csak kétszer találkozott Hitlerrel.
Az első találkozóra Horia Simával kellett volna mennie, az meg azt hitte,
hogy nem elég elegáns rá nézve, ha a Tábornokkal karöltve megy oda. De
második lehetősége már nem adódott! Hitler hagyta a francba a legionáriusokat,
amikor meglátta a katonás, antiszemita Antonescut, tessék, itt az ő embere,
akire szüksége van! A második találkozójukon, Obersalzbergben, már államférfinak
kijáró tisztelettel fogadta és szabad kezet adott neki, hogy rendet teremtsen
az országban. Lehet, hogy a küszöbön álló háború mégsem villámgyorsan fog
befejeződni, ahogy tervezte! És Napoleon is jól megjárta télen az orosz
sztyeppéken…
Traian még folytatta volna, de Virgil közbeszólt, gyerünk, hívd
fel újra Caiust, lehet, hogy közben hazaért!
– Caius ma nagyon későn ér haza, éppen az új kormányba való beiktatásáról
tárgyal! – nevetett Lizica Branea a telefonkagylóba.
*
Az új állami átszervezéssel megoldjuk a zsidó kérdést, fokozatosan
románokkal és elsősorban az időközben felkészült legionáriusokkal cseréljük
le a zsidókat. A zsidó vagyonok nagy részét bizonyos kártalanítás fejében
kisajátítjuk, jelentette be Antonescu a Horia Simával való közös kormányzása
elején.
Samuel Fischertől elvették a Dâmboviţa és a Calea Victoriei között
lévő házát, az első emeletére beköltözött a zsidó vagyonokat kezelő Bizottság.
A második emeleten egy ideig Vasi Stamatiu románosító biztos lakott, aki
egyúttal átvette Fischer elektroműszergyárát és nyomást gyakorolt rá, hogy
adja el neki. Costică Iovănescunak is ígért részvényeket, az egyik berlini
német nagyiparos ismerősének is, bizonyos Hermannak. De Samuel Fischer
nem ment bele az üzeltbe, mert túl alacsonynak találta az árat.
Közben Antonescu meggondolta magát, már nem akarta a legionáriusoknak
adni a zsidó vagyonokat. Feloszlatta a románosító bizottságokat, Vasi Stamatiut
pedig a rebellis lázadásban való részvételéért kereste a Siguranţa.
*
Traian Virgilt is magával vitte, hogy együtt fejezzék ki részvétüket
a Fischer családnak. A falambériás és virágmintás üvegberakásos lakásban
a férfiak kippával a fejükön a földön ülve éppen imádkoztak, Samuel bácsit,
a család pátriárcháját gyászolták. A legionáriusok a Korall Templomból
hurcolták el, amikor éppen az istentiszteletnél segédkezett. Holtan találtak
rá a jilavai erdőben, teljesen levetkőztetve, teli verésnyomokkal, a többi
kilencvehárom lelőtt zsidóhoz hasonlóan. A szája nyitva volt, tele alvadt
vérrel, bizonyára még élt, amikor az aranyfogakat kitépték a szájából.
– És ha az embernek eszébe jut, hogy az egyesülési háborúban
megsebesült és megkapta a Katonai Érdemrend legmagasabb fokozatát! Egyik
lábára azóta is bicegett, és ezek a vadállatok, amikor kivonszolták a házból,
azt üvöltözték: kifelé a sánta ördöggel! Micsoda idők! Mostanában annyi
hihetetlen dolgot hall az ember, amit a Negru Vodă utcai szefárd zsinagógáról
is beszélnek, hogy Iaşinschi miniszter utasítására gyújtották fel…
– De az is lehet, hogy csak az ő nyakába varrják, mert már nincs
itt, úgy hallottam, megszökött – motyogott Virgil tétován.
Reszketett, pedig a prémes kabátja volt rajta, az elegáns cipőjében
átfagyott a lába, különös és nyomasztó volt a ceremónia, és többé nem akart
arra gondolni, amit látott, se Bukarestre, a zajra, a pletykára és az ocsmány
történetekre, belefáradt, a katonai iskolában nevelkedett árva most inkább
otthon szeretett volna lenni, Nellyvel.
– Persze, hogy megszökött! A német követség kimenekített néhány
száz legionáriust, egyeseket Kürtösnél, másokat a Dunán át! Azokat mind,
akik előkészítették a rebbelis lázadást, Simával az élen. Ahogy általában
lenni szokott, most a másodvonalbeliek, a kicsik fizetik meg az árát,
ezek a forró fejű kamaszok, mint a te bolond unokaöcséd, Corneluş!
Virgil megrángatta a kabátujját, hogy hallgasson, mert jelzett
a kocsisnak, hogy álljon meg, és az éppen odafordult, hogy bemondják neki
a címet. A Hadapródiskolához, a Ţăcăliei dombra, utasította Traian a kocsist,
és Virgil megkönnyebbült, ahogy Anny címét meghallotta.
*
Másnap, amikor a Palota tér felől gyalog ment végig a Calea Victorieien,
a Nemzeti Színház előtt Virgil találkozott Mircea Vulcănescuval. A Közgaszdászok
Társaságában néha összefutottak, Vulcănescu a maga módján barátságos volt,
vele különösen, amióta segített neki a Háborús gazdálkodás konferencia
bibliográfiájának az összeállításában. Virgilnek hízelgett, hogy nemzedéke
nem hivatalos vezére őt kérte fel erre, lám, végre valami hasznát veszi
a Dealu Mănăstirban elvesztegetett éveknek! Máskülönben, ahogy telt az
idő, mindinkább csak a rémes dolgokra emlékezett a katonaiskolából, a kellemes
pillanatok elenyésztek, ez az az út, amely sehová sem vezet, mondta lakonikusan,
ha nem tudta megkerülni a témát.
Ahogy meglátta őt, Vulcănescu erőteljes, hézagos fogsora kivillant
sötétbőrű, összeérő szemöldökű arcából.
– Bukarestben vagy? És nem is telefonálsz? Meddig maradsz?
– Holnapig, csak volt egy sürgős elintézni valóm, és már megyek
is haza! – felelte kétértelműen Virgil.
– Akkor gyere, váltsunk pár szót, iszunk egy kávét vagy teát,
és bekapunk valami süteményt a Capşában? Éppen most fogadtam el az államtitkári
állásomat a pénzügyminisztériumban, meg kellene öntözni, de én ebben az
órában nem iszom!
Virgil azonnal megtorpant, úgy meglepődött attól, amit hallott,
vajon hozzá is fordulhatna Corneluş ügyében? Vulcănescu nagyvonalúsága
közismert volt, de a törvénytisztelete is, számíthatott rá, hogy elutasítja,
és miért tenné tönkre a kapcsolatát egy olyan emberrel, akit tisztel.
A magas, derék Vulcănescu a vállát átölelve vezette, amíg átmentek
az úttesten, nagyokat lépve, határozottan, a nagy testű ember magabiztosságával,
Virgil így még kisebbnek tűnt mellette, és alig bírt lépést tartani vele.
– A nagyapám még falusi adóügyi hivatalnok volt, az apám már
az Adóhatóság titkára, nekem meg sikerült eljutnom a pénzügyi államtitkári
rangig – mondta elégedetten Vulcănescu, miközben a szeme körbejárt. – Lassú,
de biztos felemelkedés…
A rebellis lázadás óta üres a helyiség, ahol azelőtt nem lehetett
szabad asztalt találni.
*
– Tehát van két barátom ebben a kormányban! Tegnap este beszéltem Caius
Braneával, aki a külügyhöz került – Virgil így próbálta csökkenteni a köztük
lévő távolságot.
Lehet, hogy Vulcănescunak úgy tűnt, Virgil hamiskásan nevet,
vagy amikor találkoztak, ott helyben született az ötlete, nem akar-e a
csapatához tartozni?, vetette oda neki, miközben nagy testével nyögve,
komótosan elhelyezkedett a szeparé vörös plüss kanapéján. Jól meghízott,
amióta nem találkoztak, nagy tokát eresztett és nehezen mozog. Virgilnek,
a véznább ikerfiúnak, akit mindig gyötört, hogy nem figyelnek rá eléggé,
az volt a benyomása, hogy a volt közgaszdász egyetemi kollégáját sokkal
jobban érdekli a süteménykínálat, amelybe teljesen belelmerült, mint az
ő válasza.
– Miért hallgatsz? Vagy fenntartásaid vannak, mint Dinunak? _
kérdezte kis idő múlva a másik, miközben hátradőlt a kanapén és intett
a pincérnek.
– Én csak egy süteményt kérek, egy mérengue glacé-t – csapott
le rá Virgil, mert sejtette, mi következik.
– Akkor hatot! Hat süteményt, igen, és teát, cukor, citrom nélkül!
Miután Vulcănescu felsorolta a süteményeket és rendelt, elbizonytalanodott,
nem tudott dönteni, újra tanulmányozni kezdte a Menü utolsó lapját, és
elmondta, milyen szemrehányásokat kapott Dinu Noicatól, amiért elfogadta,
hogy Antonescuval dolgozzék együtt, aki három hónapos szövetség után most
a legionáriusokat üldözi.
– Dinunak fogalma sincs a politikáról! De remélem, te felméred,
hogy most történelmünk legnagyobb próbatételét éljük át! Hidd el, csak
azért léptem be a kormányba, mert már ott tartunk, hogy a nyílt utcán az
idegen hadsereg szeme láttára románok románokkal verekednek, hogy az bíráskodjék
a mi konfliktusaink fölött! Hát persze, hogy a maga érdeke szerint! Manapság
a minisztériumi állás már nem kifizetődő, nem jár érte se tisztelet, se
anyagi előny, esetleg egy golyó a fejedbe! Én azzal az elhatározással léptem
be, hogy szolgáljak, és Stoenescu tábornok szakértője vagyok, ennyi, segíteni
szeretnék a hazámon, hogy kijusson ebből a zsákutcából, ahová nem én kergettem.
Mert létezik egy olyan Románia, amelyet mindenáron újra fel kell fedeznünk,
a román érdekek Romániája! Csak ez számít! Mert végeredményben vagy szereted
a népedet, és akkor olyannak szereted, amilyen, az állítólagos fogyatékosságaival
szereted, épp úgy, ahogy egy asszonyt szeretsz…
Vulcănescu evés közben beszélt, a kiskanállal gesztikulált, megette
az első süteményt, a joffre-t, kitűnő előétel, maradt még négy, és ahogy
ismeri, azokat is hamar elintézi. Eltolta a joffre-s kistányért, kiöblítette
száját a teával és áttért a tejszínes fánkra.
*
– Ha a maga fizikai valóságában ítéled meg a nemzetedet, mások
szellemi elvárásai szerint, azt jelenti, hogy nem szereted! Az egész feltételezett
szereteted valójában semmit se ér! Akkor az idegeneket szereted, és tudod,
hogy ezekre milyen átkot szórt a Költő!…
Miközben a cukrászda tömör lambériái között visszhangoztak az
egyre gyakrabban hallott verssorok, amelyeket iskolai ünnepélyeken és hivatalos
rendezvényeken, választási kampányokon szavaltak, most Vulcănescu bársonyos
hangján, Aki az idegeneket szereti, annak kutyák rágják a szívét, és Virgilben
felmerült a kérdés, hogy vajon kinek van igaza, a nagylelkű Mircea Vulcănescunak,
a maga spontán nacionalizmusával, vagy az ugyancsak nagylelkű Traian Braneának,
aki dacára annak, hogy szereti az idegeneket, mégsem érdemli meg Eminescu
átkát.
Az asztaltársával ellentétben Virgil Olarura még elég sok olyan
év vár, amikor az lesz a benyomása, hogy a vesszen a háza és gyalázatos
fajtája átok beteljesül. Éppen ezért Sorin soha semmit sem fog hallani
a Branea fivérekről, sem tőle, sem Nellytől.
– … ebben a mindig nyughatatlan országban, amelyben felhígult
a hatalom, erős kezű vezérre van szükség, egy rátermett diktátorra, aki
a munkában megköveteli a német rendet és fellendíti a gazdaságot! Pillanatnyilag
a demokrácia felszámolás alatt áll, és egész Európában! De a románok anarchisták,
trehányak, rosszul intézik az ügyeket, a legionáriusok minden határt túlléptek
és tönkreteszik az országot!
Mircea arrébb tolta a fánkos kistányért is, és a tejszínhabos
kanállal gesztikulálva most már a merengue glacé-hoz látott, Virgil már
rég megette a magáét. Ő is eltolta a kihűlt teáját és rendelt még egy tejszínes
török kávét.
– Elvesztettük területeink egyharmadát, és ha magunktól nem csillapodunk,
majd lecsillapítanak mások, akik alig várják, hogy az egyik oldalon bejöjjenek
az oroszok és a maradékot is elvegyék, a németek már bent vannak, Lengyelország
sorsára jutunk, finis Romaniae! Küszöbön a háború, mindenki tudja, hogy
Blitzkrieg lesz, vagy visszaszerezzük az elvesztett területeket, vagy letörülnek
a térképről! Nem ismerem Antonescut, először a rebellis lázadásban megölt
katonák temetésén hallottam beszélni, de nagy hatással volt rám, amikor
azt mondta, hogy a földnek ezen a részén addig nem lesz béke, amíg nem
szolgáltatnak igazságot a román fajnak! Úgy tűnik, nem valami csillogó
elme, de azt mondják, nem korrupt, és szereti ezt a boldogtalan országot!
*
Virgil gépiesen bólogatott, igen, így van, az országban korrupció
és anarchia dúl, tíz éve folyamatosan csak buknak a kormányok, lelövik
és kiszipolyozzák egymást, amit reggel elhatároznak, estére már nem érvényes,
jöjjön Antonescu és kemény kézzel csináljon rendet! Csak hát, ugye, a németek
meg elviszik az olajat, a ploieşti olajkutak és olajtársaságok már mind
a horogkeresztes Messerscmidtek és Henkel bombázók felügyelete alatt állnak,
és ő szeretne valamivel többet tudni arról a pénzügyminisztériumi állásról,
hogy mégis miről lenne szó.
És ha Virgil Olaru elcsábult volna és elfogadta volna a magas
beosztást az Antonescu kormányban, hat év múlva a vád tanújaként ott ülhetett
volna a tárgyalóteremben Mircea Vulcănescu perében, a második menetben
pedig a háborús bűnösökében. Vagy ugyanúgy a vádlottak padjára is kerülhetett
volna, vagy a börtöncellába, ahol Vulcănescu vallásfilozófiai előadásai
miatt büntető zárkába került, és a puszta betonon aludt, hogy megmentse
tüdőbeteg kollégáját, aki megkapta a tébécét.
A két eset közül bármelyik is állt volna elő, ilyen apával a
káderlapján, Sorin Olarut három évtized múlva biztosan nem küldték volna
a 7. kerületi székhelyen tartott Fővárosi Pártgyűlésre: a Dâmboviţa part
és a Calea Victoriei sarkán álló épületbe, ahol Samuel Fischert elsiratták,
és ahonnan Caius Braneát megbilincselve Jilavára szállították. És ha nem
dolgozhatott volna a Házban, semmi esélye nem lett volna Letiţia Arcannal
idegen lakásokban évekig randevúzgatni.
Nelly nagyon megijedt mindattól, ami az utóbbi időben történt,
minden rossz bekövetkezett Bukarestben, az összeomlások városában, ahogy
kedvenc írója, Cezar Petrescu nevezte. Jól ismeri ezt a Mircea Vulcănescut,
akit Virgil annyira csodál, a két házasságából három lánya született, Aninatól,
Pogoneanu professzor lányától elvált és feleségül vette Margareta Niculescut,
Nelly mindkettejüket még lánykorukból ismerte, amikor a bölcsészkarra jártak,
ő meg a matematika szakra. A rossz nyelvek szerint most ez a vonzó és gourmand
férfi, bár egyre jobban elhízik, már a harmadik nővel akar összeköltözni,
és Nelly nem szeretné megkockáztatni, hogy azok a bukaresti züllött nőszemélyek
ezt a naiv Virgilt elrabolják tőle, ha belekerül a minisztériumi élet forgatagába,
miért, neked nem jó, ott, ahol vagy?, ezt mondta neki. Mire eladjuk a házat
és elköltözünk, a kormány úgyis megbukik! Ott lakbért fizetni, és itt a
házat üresen hagyni? Semmi okunk nem a helyünkön maradni, amikor az olaj
úgy vonzza őket, mint a méz a darazsakat, elmentek az angolok, jöttek a
németek, de rád mindenkinek szüksége van!
*
Virgil hazavitte Corneluşt, tele véraláfutással, de ugyanolyan elszánt
legionáriusként: ha nem verték volna, a börtönben pont úgy érezte volna
magát, mint a táborban, elénekelték az összes himnuszt, híreket küldözgettek
egymásnak azokról, akik már törvényszék elé kerültek, látta, hogy komolyan
veszik, és pont azért, mert ő volt a legfiatalabb a bajtársak között, akik
addig csak névről ismerték. Soranának bevallotta, hogy fel akarta ajánlani,
megkóstolja Horia Sima ételét, nehogy véletlenül megmérgezzék, de nem merte
megkérdezni a többiektől, vajon a Parancsnok is ott van-e elzárva, nehogy
még árulónak higgyék.
– Simának már Németországban kellene lennie! – gúnyolódott Virgil.
Corneluş azt a pópát majmolja, aki a văcăreşti börtönben Codreanunak volt
az ételhordója, emlékszel, nem? Ez a legionáriusok legnagyobb bűne, hogy
kihasználták az éretlen kölykök kalandvágyát!
– Megmondtam Corneluşnak, hogy inkább a tanulással törődjék!
És jöjjön, hogy vegyük át a mértant…
Nelly letörülte a sminkjét és kibontotta rózsaszínű hernyóselyem
hálóingét, a derekát kézzel hímezte a városi Gazdaasszonyképző Iskola tanárnője;
talán szerencsét hoz, és egy hónap múlva már nem a kellemetlen ciklusával,
hanem a várva várt gyerekkel foglalkozhat…
– Nem a mértan Corneluş gyenge pontja… – ingatta a fejét méltatlankodva
Virgil, és kioldozta rohadt meggyszínű köntöse övét.
Tulajdonképpen elég nehéz volt kihoznia a kölyköt a Malmaisonból.
Voltak tanúk, akik Cornel Iovănescut is látták a teológushallgatók között,
amikor fegyújtották a zsinagógát az Antim utcában.
– A legionáriusok porrá zúzták a zsinagógákat, de magunk közt
szólva, túl sok is volt belőlük! Mert helyre kell tenni ezeket a megátalkodott
zsidókat, de törvényesen!
A Malmaison börtön igazgatója cinkosan nézett Olaru úrra, miután
a külügytől letelefonáltak neki, hogy engedje szabadon Iovănescu C. Corneliut,
behívta a titkárnőjét, hogy hozzák ki a letartóztatottat a cellából és
adják át neki a holmiját.
Ha Caius Branea közbenjárásával megúszta is, Corneluş Iovănescut
első letartóztatása után nyilvántartják a Siguranţán és az aktája néhány
év múlva a Népi Securitate irattárába fog átkerülni.
*
A rebellis lázadás után a Wehrmacht romániai állománya csaknem
elérte az egymilliót. Esténként a rádióban csak német dalokat és a Lili
Marlene-t lehetett hallani, és az elegáns német katonatisztek hódítottak
a legionárius-szimpatizáns hölgyek között. Kivéve Sorana Iovănescut. Ő
az öccsével kettesben maradt a házban, amely így, miután az édesapját letartóztatták
kihaltnak tűnt, és a szerelme, Vasi Stamatiu eltűnt, Sorana a kezét tördelve
és földre szegezett szemmel sírva járkált a szobákban. Nelly orvost hívott,
szorongásos krízist állapított meg nála, könnyű nyugtatókat írt fel és
kellemes sétákat ajánlott neki családi körben. Az anyáskodó Nelly rábeszélte
a férjét, hogy egy ideig vegyék magukhoz, csak amíg rendbejön. Virgil nem
volt egyáltalán elragadtatva, de néhány nap múlva beletörődött az együttélésbe.
Jobban tetszett neki Sorana ebben az új melankolikus, mint előző legionárius
Walkirie állapotában.
Nellynek minden rábeszélő erejére szüksége volt, hogy Virgil
Costică bácsiért is közbenjárjon Bukarestben. Addig jár a korsó a kútra!,
kiáltotta Virgil az első osztályú fülke ablakából, de a vonat éppen elindult,
a mozdony gőzzel és éles füttyel töltötte meg az állomást, Nelly így nem
hallotta, mit kiabál. Mosolyogva integetett kesztyűs kezével, és Virgil
az ablakból nézte egyre kisebb alakját, ahogy távolodott tőle, a kalap
fátylát leengedte dús, szőke, carrée fazonra vágott hajára, a frufru vékony
szemöldökéig ért, szája grenat -val erősen kirúzsozva, kecses bokájú lába
chevreau cipőben, az ifjú hölgyet mintha skatulyából húzták volna ki, akire
mindig büszke volt, bárhol megjelentek. Nem sok ajándékot adott neki, és
a jövőben, amit még nem ismerhetett, majd még annyit se adhat.
Elővette a Lucky Strike cigarettáját, felkattintotta gyémántköves
arany öngyújtóját, amit Traiantól kapott ajándékba. Rosszul érezte magát
a szívességkérő szerepében, de Nelly kedvéért ezt is lenyeli. Anton, a
testvére nemrég benézett hozzájuk, és azt mondta, egyik napról a másikra
kitörhet a háború. Antonescu szimpátia, de főleg antipátia szerint osztályozza
a tábornokait, tartalékba helyezi, akivel valamilyen nézeteltérése van,
vagy tudja róla, hogy francia- vagy angolbarát. És felgyorsította a rebellis
lázadás pert, szigorú ítéletre számíthatnak, mehetnek a frontra, az első
vonalba.
Később, ahogy kitör a háború, Antonescu marsallnak nevezi magát,
a hadsereg főparancsnokának, épp úgy, mint negyedszázad múlva a kommunista
Nicolae Ceauşescu.
*
Caius ahogy meglátta Virgilt az előszobában, intett a titkárnőnek,
hogy most már ne engedjen be senkit, a titkárnő göndör fürtjei helyeslően
meglibbentek a feje búbján, és szűk szoknyájában feszes kis popsiját riszálva
kiment.
– Gyerünk, Caius, segíts Costică bácsinak! Hogyhogy mit várok?
Természetesen, hogy mentsék föl! Csak nem akartok tíz évre lecsukni egy
olyan kövér szívbeteget, mint ő! Virgil merészen a közepébe vágott.
Aztán alább adta.
– Ha most megússza, saját kezűleg fogja a maradék legionárius
hálózatot felgöngyölíteni! Garantálom neked! Nagyon gyáva, csak a lánya,
Sorana miatt, keveredett ebbe az őrültségbe, mert belehabarodott Vasi Stamatiuba!
Fogalma sincs, hogy ő hol bújkál!
– Már nem keressük Stamatiut! – felelte Caius Branea és mosolyogva
nyújtotta neki a szivardobozt. Soranának megmondhatod, hogy nézzen másik
vőlegény után! Addig még benn tartjuk, amíg kiszedünk belőle valamit Horică
Simáról, hiszen az ő embere, aztán jön a per! Tudjuk, ki bújtatta Simát,
nem, nem Neubacher a német követségről, ő a balkáni gazdasági tervvel foglalkozik!
Soha sem hallottad Stamatiut Gunneról beszélni, a SD-től? Jó, nem számít,
nem tőled akarunk információkat begyűjteni! Gunne egy autó csomagtartójában
kivitte Horia Simát! A legionárius halál propagandistája megszökött egy
utolsó csirkefogóval! Codreanu legényei legalább megadták magukat, miután
teljesítették a feladatot!
Caius magasabbnak tűnt, amióta minisztériumi irodájában jelentéseket
kapott és írt alá, kétsoros angolszövet öltönye nagyon jól állt rajta.
Igazgatta jól fésült elválasztott haját, amely a hajolaj ellenére is rakoncátlankodott,
és úgy vigyázott a gesztusaira, mintha idegen szemek figyelnék. Néhány
hónap alatt öblössé vált a hangja, zöld szeme ironikusan csillogott. Pedig
csak ketten voltak az irodában, és évek óta ismerték egymást. Én is így
megváltoztam volna, ha elfogadom Vulcănescu ajánlatát, gondolta sajnálkozva
Virgil.
– Nelly és a te kedvedért megteszek minden tőlem telhetőt, de
nem ígérhetek semmit! Nagyon magas helyekről járnak közben ezekért a csavargókért,
de a Tábornok hajthatatlan.
Caius felállt és az órájára pillantott, elégedett volt magával,
és ez látszott rajta: bebizonyította, hogy nem felejti el a régi barátait,
de azt is, hogy nagy felelősség nehezedik a vállára.
– Meghívnálak reggelizni, de a minisztertanácsi értekezletre
kell rohannom, bár az én miniszterem most vidéken van…
*
Virgil Olaru zavart mosollyal lépett ki Caius Branea irodájából. Garanciát
vállalt Costică bácsiért a contre coeur. Caius fellapozza az aktáját és
őt hazugságon fogja, Costică Iovănescu nem a lánya, Sorana kedvéért állt
a legionáriusok közé, hanem hogy képviselő legyen. Nem a rövid legionárius
polgármestersége miatt került a Siguranţa listájára, hanem még akkor, amikor
Codreanu megkeresztelte Corneluşt. És a gimnáziumok és az egyetemek még
mindig tele vannak a Vértestvérek fészkeivel, és az olyan taknyosok, mint
Sorana meg Corneluş, akik mártíromságról ábrándoztak, most legionárius
halotti misékkel és perekkel kárpótolhatják magukat.
Kint, a szokásos bukaresti hőség párás volt az esős nyártól és
még a Körút hársfáinak illata se volt olyan édes és bódító, mint máskor.
A hirtelen felélénkülő hűvös szellőben életerőtől duzzadva csillogtak a
falevelek. A vékony felhők kiráztak magukból pár esőcseppet, de még mielőtt
Virgil kinyitotta volna az ernyőjét, az eső elállt, azonban a villák kertjében
a frissen nyírt fű jobban illatozott tőle és a kellemetlen gondolatait
is elmosta. Milyen jó volna, ha a világ így megdermedne, a derült júniusi
este békéjében, gondolta Virgil, és leintett egy fiákert. Fél óra múlva
indult a vonata.
*
Kicsivel később Caius megüzente neki, hogy a közbenjárásával megkésett,
és aTábornok ki nem állhatja a kövér embereket. Costică bácsi tárgyalása
a várt ítélettel zárult le, és ősszel már mehetett a săratai munkatáborba.
Nemsokára, a front első hetében meghalt, először mint a hazáért elesett
hősi halott, később csak mint elhunyt, akiről nincs mit mondani vagy a
személyi aktájába beírni. Caius a kisujját sem mozdította érte!, mondta
Nelly rosszindulatúan.
És Virgil soha se hozta szóba neki a legionáriusok nyüzsgését
Costică bácsi házában. Sem a festményeket, szőnyegeket és ékszereket, amelyeket
Vasi Stamatiu a zsidó kereskedőktől és nagyiparosoktól elkobozott és azután
a piacra dobott. Talán mert kínozta a bűntudat Nellyvel és Soranával szemben,
ha a fia, Sorin áttetsző szemébe nézett. Mi mást tehetnénk, hogy ne keserítsenek
el a múlt tévedései?
*
A minisztertanácsi értekezlet – ahová Caius Branea sietett –gyorsírásos
jegyzőkönyve sokat nyom a latba, hogy halálra ítélik, amit később életfogytiglani
börtönre változtatnak: akkor határozták el Románia hadba lépését Németország
oldalán, a Szovjetunió ellen. És a Tábornok utasítására belpolitikai kérdésekben
is intézkedéseket foganatosítottak: öt éven belül a zsidó vagy idegen kereskedelemnek
és tőkének el kell tűnnie az országból, de mivel a románok nem tudják az
egészet lefoglalni, bocsássák Németország rendelkezésére. Antonescu marsall
felelt az összes gazdasági tevékenységért, ő irányított minden ágazatot,
ő döntött a kőolajról és arról, hogy meddig hatoljanak be a németek. Természetesen
a háború alatt maximálisra fokozzák a kitermelését, hiszen a Führer ebben
állapodott meg a Marsallal! Bukarestből nemcsak a zsidókat kell eltávolítani,
hanem a külvárosokban letelepedett parasztokat is, készüljenek róluk statisztikák,
építsenek nekik falvakat, de Bukarestet tisztítsák meg tőlük!
A háborús bűnösök perében felolvasták Caius Branea főnöke, a
külügyminiszter javaslatát: Támogatom az összes zsidó kitelepítését Besszarábiából
és Bukovinából, át kell dobni őket a határon. Valamint Antonescu marsallnak
az értekezlet végén elhangzott kijelentését: Nekem teljesen mindegy, hogy
ezek az elemek a Bugon mennek át, a Dnyeszteren túlra, vagy a Földközi-tengeren,
Palesztinába, az a lényeg, hogy takarodjanak a mi földünkről! Eltökélt
szándékom megtisztítani a román nemzetet, és ebben semmi se akadályozhat
meg. Ha most elszalasztjuk ezt az alkalmat, örökre elszalasztjuk.
Letiţia soha sem fogja megtudni, hogy a nagybátyja, Caius Branea
mit gondolt erről. Talán ő hívta fel a figyelmet arra kockázatra, hogy
barbárokként vonulnak be a történelembe? A jegyzőkönyvben szerepel ez a
figyelmeztető kérdés, de név nélkül. Nekem mindegy, hogy miként vonulunk
be a történelembe! Nem tudom, hogy a román nemzetnek még hány évezred múlva
adatik meg a totális cselekvés szabadsága!, felelte a külügyminiszter,
Caius főnöke.
Évtizedek telnek el, amíg Letiţia rátalál nagybátyja aláírására
a gyűlésen résztvevő kormánytagok listája végén.
KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|