Tergeste kávéház

Kávéházam fehér asztalain, hol
nap nap után mámorhoz jut a korhely,
én legderűsebb dalaimat írom.

Tolvajnép presszója, cédák tanyája,
asztalaidnál tenger kín fogott el,
új szívemet kínban hoztam világra.

Ha a halálból – mondtam –, ha a vélt
semmiből is kivettem majd a részem,
mi kárpótol vajon az életért?

Nagylelkűséggel nem kérkedhetem,
de ha születni bűn, én még tetézem,
s megkönyörülök ellenségemen.

Gyülevész népség kávéháza, orcám
földerül itt, ahol régen takartam.
S te, éjszaka, biliárdasztalodnál,

megbékíted a szlávot az olasszal.
 
 

Óváros

Egy félhomályos, óvárosi útra
vetődöm gyakran, hogyha hazatérek.
A tócsák tükrén néhol sárga fényt vet
egy autólámpa, mozgalmas az utca.

És itt, ahol sokan járnak sietve,
kocsmába vagy haza, bordélyba néha,
hol áruk, emberek
mind-mind egy nagy kikötő hordaléka,
az egyszerűségben ráismerek
a végtelenre.

Matrózok, utcanők, az átkozódó
öregember, az asszony, aki zsémbel,
a dragonyos
a pecsenyesütő kis üzletében,
vagy a fülig szerelmes lány, ahol
megy utat törve,
mind-mind az élet és a fájdalom
szülötte,
az Úr, mint bennem, bennük él örökre.

           SZÉNÁSI FERENC FORDÍTÁSAI